Huszonharmadik fejezet

  Minden elveszik, ami eddig körülvett. Eltűnnek a mutánsok, az erdő, a folyó, és közeli szikla. Felszívódik a sötétszürke, nyirkos talaj, a Bőségszaru napfénytől szikrázó, ragyogó építménye, és ezzel együtt Alex holtteste is. Egyedül maradok. Gőzöm sincs, mi történik velem. Érzem, ahogy belém szúrnak valamit, majd lefektetnek egy puha, meleg helyre, végül őrült módjára rohanni kezdenek velem. Árnyképeket látok magam előtt, egy alacsony, öregedő férfi arcát. Világoszöld íriszével aggódással vegyes döbbenettel fürkészi az arcomat. Nem tetszik a szeme. Túl kidülledő, és a színe sem a legszebb. Más, mint Alexé. Az ő szeme nagy volt, életrevaló, kalandvágyó, és gyönyörű. Soha sem tűnt el belőle az a merész ragyogás, amivel mindig rám nézett, mintha meg akarta volna fejteni a gondolataimat és a viselkedésemet.

  Hallom, ahogy két ember idegesen beront a szobába. Az egyikük, feltehetően egy különösen agresszív nő üvöltözni kezd a zöld szemű férfival. Nem értem mit beszél, egyetlenegy szavát sem tudom kivenni. A férfi nyugodtan válaszol neki, mire a lány majdnem felpofozza. A kísérője alig bírja megfékezni. A lány tovább kiabál, egy fiatal férfi pedig beszédbe elegyedik az öreggel. Az ő hangja is nyugodt, ám van benne valami veszélyes, valami, ami arra utal, hogy bármikor elgurulhat az illető gyógyszere. Az előbb még ordítozó lány hozzám hajol, és erősen megrázza a vállamat. Valaki rászól, hogy hagyja abba, mert ha így folytatja, meghalok.

  Meghalok. Milyen érzés lehet eltávozni, és itt hagyni a földi életemet? Kellemes, megnyugtató, és felszabadító? Netán szomorú, brutális, és fájdalmas? Esetleg szürke és unalmas? Mit érezhettek a Kiválasztottak, amikor elhunytak? Mit éreztek a rokonaik? Mit érzett Alex?

  Alex. Az idei Viadal legutolsó áldozata, a vőlegényem, akit mindenkinél jobban szerettem. Neki kellett volna nyerni, ezerszer jobban megérdemelte, mint én. Mi van, ha még él? A remény felébred a szívemben, érzem, ahogy átjárja az egész testemet. Él. Biztos, hogy él. Láttam a jövőt, és lett egy gyerekünk, akinek már nem emlékszem a nevére. M-mel kezdődött… Vagy mégsem? Nem emlékszem. Szép neve volt, de furcsa… Mindegy. Nem számít. Nem számít már semmi, csak az, hogy Alex életben van. Életben kell lennie. Mindketten túléltük a Viadalt. Olyan nincs, hogy egyedül jutottam ki az Aréna fogságából. Megfogadtuk, hogy csak ketten nyerünk... Vagy egyikünk sem.

  Veled, vagy holtan. Azt hiszem, még élek. Nem holtan hagytam el az Arénát, tehát Alex is itt van valahol a közelben. Túléltük, mindketten megmenekültünk. Lehet két győztes, miért ne lehetne? Kit érdekel, hogy mit ír a szabályzat, olyan ostobák a kapitóliumiak, hogy valószínűleg fel sem tűnik neki ez a kis „csalás”! A bevonuláson is megjósolta Adam a szekerünkkel, hogy idén ketten nyernek… Adam okos férfi, nem tévedhetett. Abba beleőrülnék.

  Tudom, hogy Alex is él. Itt van a közelben… Csak meg kell keresnem.

  Lassan, fájdalmasan megmozgatom az ujjaimat, mire valaki Johanna nevét kiáltja. Egy öles kéz az arcomhoz nyúl, és leemel rólam egy nagy, fura burkot. Kinyújtom az elgémberedett karomat, és kitapintok egy kezet. Elég erősnek tűnik, ami jó jel, hiszen Alex keze is erős, talán ő vár rám. Feltornázom magam az óriási, kényelmes párnámon, de csukva tartom a szemem. Semmi kedvem az emberek aggódó arcába bámulni, és végighallgatni az örömujjongásaikat, amiért pár kisebb sérüléssel túléltem minden idők legveszélyesebb valóságshow-ját.  Meg amúgy is, Alexet szeretném elsőként köszönteni.

  Újra kitapintom a fiú erős, védelmező karjait. Beléjük kapaszkodva feljebb húzom magam. Vékony, gyenge ujjaimmal beletúrok a vőlegényem selymes, frissen mosott illatú hajába, és szorosan megölelem. Pár pillanatig nem reagál semmit, majd finoman megpaskolja a hátamat. Az érintése nem olyan, mit régen, a keze sokkal puhább, és nem borítják sebek. Biztosan kikupálták egy kicsit a Kapitóliumban.

-Tudtam, hogy sikerülni fog! – suttogom a fülébe boldogan. – Látod, megcsináltuk! Kijutottunk mindketten, és megnyertük a Viadalt! Én… nem tiszták az emlékeim, de ez nem is baj talán… Jobb elfelejteni azokat a borzalmakat, még ha együtt éltük is át őket…

- Aha… - motyogja. Van valami lekezelő a hangjában, mintha nem értené, miről beszélek. – Öhm, Katie… Mi nem ketten jutottunk ki, hanem külön-külön!

- Persze, nyilván nem bírt el mindkettőnket ugyanaz a légpárnás! – nevetgélek.

  A fiú ekkor finoman eltol magától. A karjaim ólomként hullanak le az ölembe. Felnézek a vőlegényemre, és igencsak meglepődöm. Megváltozott, nagyon. Mintha más ember lenne. A szeme nem sötétbarna, hanem tengerzöld, a haja fekete helyett szőke színben pompázik. Az arcformája is más… Olyan ovális. Nem úgy néz rám, mint szokott. A szemében a régi szenvedély tüze helyett a szánalom keserves, bánatos fáklyája ég. De hiszen ez… Nem is Alex, hanem valaki más… Valaki, akinek itt van a számon a neve, de nem tudom kimondani. Hogy is hívják? Mik a közös emlékeink? Alex is ott volt, amikor először találkoztunk, be is szólt valamiért… Aztán beszélgettem ezzel a fiúval. Azt mondta, Enobaria egy vámpír. A saját véremben úsztam, akkor megmentett. A karjaiban vitt le egy alsóbb szinten fekvő szobába, talán a lakosztályába. Ott megcsókoltam, mert régebben szerettem, ezelőtt sok-sok évvel, amikor még csak Alex Emerson létezéséről sem tudtam… A csókot bemutatták élő adásban, ezért mindenki megutált. Lotyónak neveztek, pedig nem vagyok az. Az ismerőseim elfordultak tőlem, csak Alexre számíthattam. Elvitt motorozni, és a mentoráról mesélt, meg a barátnőjéről, aki megőrült a Viadal okozta traumák miatt… Talán pont ez a fiú Alex mentora? Ó, az csodálatos lenne! Biztos tudja, hogy mi van vele! A mentorok mindig képben vannak.

-Hol van Alex? – kérdezem.

  A srác beharapja a száját, és lehorgasztja a fejét. Nem vennék mérget rá, hogy éppen gondolkozik, sokkal inkább hihetőbb lenne, ha el akarna titkolni valamit előlem… Egy sötét dolgot, amiből nagy baja származhat, ha a fülembe jut. De hát könyörgöm, Alexről van szó! Biztosan tudja ez a fiú, hogy mit éreztem iránta, tudnia kell, hiszen élő adásban közvetítették! De akkor miért nem válaszol? Talán azt hiszi, nincs jogom megtudni, mi történt a vőlegényemmel?

-Mi az, elvitte a cica a nyelved? – próbálok tréfálkozni. – Nem hiszem, hogy annyira nehezet kérdeztem! – csattanok fel hirtelen. – Hová tűnt Alex? Ketten nyertünk, nem igaz? Hová tűnt? Itt van, a szomszédban? – bökök a legközelebbi ajtóra. – Mi a franc történt vele, árulja már el valaki! – visítom kiesve a szerepemből.

- Katie! – érinti meg a vállamat a másik oldalamon ülő látogatóm. Ráemelem a pillantásom, és azonnal felismerem.

  Ő Johanna Mason, a mentorom, a tavalyi győztes. Biztos érti a dolgát, a sráccal ellentétben, aki még mindig csak a körmét rágja. Johanna olyan ügyes, bátor, és magabiztos! Ő segíteni fog. Segítenie kell.

-Hol van Alex? – teszem fel az unalomig ismételt kérdést. – Mi történt vele?

- Nézd, Katie, amit most hallani fogsz, nem feltétlenül fog tetszeni, de meg kell értened! – sóhajt fel a lány, majd beszélni kezd. Elmondja, hogy találtunk egymásra Alexszel a Viadalon, hogy kérte meg a kezem, hogy öltük meg Tiffanyt, az Első Körzet Kiválasztottját, és hogyan veszítette életét Alex a karjaim között.

  A beszámolónak köszönhetően kitisztul a fejem. Minden világos lesz számomra. Egyedül nyertem meg a Viadalt, Alex meghalt, amikor eltalálta egy kés a gyomránál. Esélye sem volt a túlélésre. Nem tomboltam, de meglehetősen rosszul viseltem a szerelmem elvesztését, olyannyira, hogy még az öngyilkosságot is megkíséreltem. Sajnos, vagy szerencsére csak a kés hegye érintette a szívemet, mert altatóval lelőttek, mielőtt komolyabb kárt tettem volna magamban. Elestem a Bőségszaru tetején, és bevertem a fejem. Nem lett komolyabb bajom, csak pár órára elvesztettem az eszméletemet. Johanna és Finnick – a tengerzöld szemű fiú, aki nem akart válaszolni – a Viadal végeztével nyomban ide, a kórházba rohantak, és a lány kis híján felpofozta az orvosomat, dr. Wilkest.

  Az is kiderül, hogy pár nap múlva egy háromórás adásban végig kell néznem az egész Viadalt Caesar Flickerman társaságában, akiről Johanna megjegyzi, hogy a világ legmegjátszósabb, legostobább férfija, aki ráadásul bűzlik. Ezt követi a Győzelmi Bankett, ahol találkozhatok a rajongóimmal. Másnap készítenek velem egy interjút, majd az elnök élő adásban megkoronáz, és végre indulhatunk haza, a Hetedik Körzetbe.

-Eléggé… khm… mozgalmas napok elé nézünk! – fogalmazom meg szépen a véleményemet.

- Ez a győzelem egyik hátulütője! – húzza el a száját Finnick. – Persze nem az egyetlen… - teszi hozzá fintorogva.

- Nem is érdekli őket, hogy pár nappal ezelőtt veszítettem el a szerelmemet? – kérdezem megdöbbenve.

- A Kapitóliumot nem érdeklik az érzéseid! – nevet fel Finnick kínosan. – Két dolog számít nekik; a show, és a pénz, minden más hidegen hagyja őket. Mondd csak, Katie, te tényleg semmire sem emlékszel? – ráncolja a homlokát.

- Azt tudom, amit Johanna elmondott, meg még pár dolgot, de a lényegtelennek tűnő információk sajnos kiestek. – vallom be pironkodva. – Például tudom, hogy Finnicknek hívnak, és hogy az egész főváros azt hitte, hogy mi ketten… Szóval, hogy több van köztünk, mint egyébként, és emiatt meg akartak öletni… Főleg Snow, meg Seneca Crane, akinek elloptam a nyakláncát, amivel megfojtottam Marcust, amikor meg akarta ölni Alexet… Marcus amúgy a Másodikból jött, és van egy húga, Clove. Jövőre önként fog jelentkezni, pedig még csak tizennégy éves.

- Ez jó taktikának tűnik! – mondja Johanna Finnick felé fordulva. – Szerintem kérjük meg, hogy meséljen el mindent, amire emlékszik, aztán majd kijavítjuk a hiányosságait.

  Így is lesz. Mindenről beszámolok  a látogatóimnak, ami csak eszembe jut. Néhol belejavítanak a mondandómba, a legtöbbször azonban vadul helyeselnek. Ilyenkor általában izgatottan összevigyorognak. Ezt jó jelnek veszem, elvégre Johanna a mentorom, Finnick pedig valószínűleg egy közeli barátja, nem hazudnának nekem.

  Ahogy egyre közeledek a Viadal vége felé a monológomban, egyre több a hiányosságom. Úgy tűnik, rengeteg őrültséget csináltam a Kiválasztottak börtönében. Egyszer például puszta kézzel nekiestem Carának, a Második Körzet játékosának, máskor majdnem megfulladtam, amikor leugortam egy szikláról. Kiderül, hogy Alexszel és egy Samira nevű lánnyal együtt majdnem kirobbantottuk a forradalmat. Finnick elmeséli, mekkora felbolydulást okozott a lány beszéde a Nyolcadik Körzetben. Az emberek az utcára vonultak, a Békeőrökre dobták a felgyújtott ruhákat és textileket, megrohamozták a pályaudvart, és mindenáron a Kapitóliumba akartak menni, hogy kiszabadítsanak minket a fogságunkból. A Tizenkettedikben is gondolkoztak a lázadáson, de sajnos a legtöbb embert igencsak megviselte Samira és Jason elvesztése, ezért képtelenek lettek volna fegyvert ragadni.

  A szikra kialudni látszott, amikor a Viadal a vége felé közeledett, és már csak öten voltunk életben. Mindenki azt találgatta, ki lesz a győztes, mikor kezdődik a Végjáték, vagy éppen azt, hogy beteljesül-e a szerelmünk Alexszel. Amikor a fiú megkérte a kezemet – ennél a résznél a gyűrűsujjamra pillantok, és megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy nem vették le rólam a gyűrűmet – a Negyedikben egy tagbaszakadt nő, az egyik korábbi bajnok nekiment a Főbékeőrnek, és azt követelte a férfitól, hogy mindkettőnket hozzon ki élve az Arénából.

  Az igazi botrány a Végjáték kezdete előtt tört ki, amikor Alexszel megfogadtuk egymásnak, hogy semmi áron nem oltjuk ki a másik életét, hanem együtt szállunk szembe a halállal. Mikor megcsókoltuk egymást, az összes Körzet összes lakója, beleértve az Elsőt és a Másodikat is, kivonult a Fő térre, és azt üvöltözték, hogy nem mi vagyunk egymás ellensége, és hogy a Kapitóliumot el kell pusztítani.

  A kiborulásom a Bőségszaru tetején csak olaj volt a tűzre. Az emberek papírra vetették az összes szavamat, és azt kántálták az utcákat járva. Tapsoltak és éljeneztek, egészen addig, amíg meg nem halt Alex. Akkor megcsókolták a három középső ujjukat, és a fiú holtteste felé tartották őket. Panem jelentős része egyszerre tisztelgett a vőlegényem emléke előtt, még azok is, akiknek a fiú elvette a szeretteit azzal, hogy megölte őket.

-Szóval elkezdődött… - suttogom.

- Igen, Katie, elkezdődött! – Johanna csillogó szemekkel megszorítja a karomat. – Ti indítottátok el, ti hárman: Samira, Alex, és te.

- Úgy döntöttünk, egyelőre hagyjuk, hogy elterelődjön rólad és a Viadalról a figyelem – mondja Finnick. – A te döntésed, hogy mikor. Bár – Olyan közel hajol hozzám, hogy a lehelete szinte csiklandozza a fülemet. – minél előbb, annál jobb… Tudod, rohadtul kezd elegem lenni Snow zsarnokságából!

*

  Az elkövetkezendő három napot a kórteremben töltöm. Johanna és Finnick – akiről időközben megtudom, hogy Alex mentora volt – minden szabad percükben beugranak hozzám, ami kimondhatatlanul jólesik. Nem beszélünk a lázadásról, csakis szép, könnyed témák jöhetnek szóba. Johanna sokat mesél az otthonomról, Finnick pedig Alexről. Utóbbinak rettentően örülök, olyan ez, mintha a vőlegényemtől adna át üzenetet. A velük töltött órák gyorsan eltelnek. A kiadós beszélgetések után az orvosok kiküldik a két egykori győztest a szobából, és hoznak nekem valami ínycsiklandó ételt, vagy megvizsgálnak. Egész idő alatt egyszer kapok csak rohamot, amikor egy áfonyás tortát ad a kezembe dr. Wilkes. Sikítozni kezdek, a fejemet az ágy támlájába verem, tépem a hajamat, mint egy őrült, és kis híján megverem a dokit. Sírok, és azt üvöltözöm, ő ölte meg Alexet. Persze Wilkes igazi profi, jól kezeli a kialakult szituációt. Bead egy óriási adag nyugtatót, aminek hatására nyomban álomba merülök.

*

  Három nap telt el azóta, hogy megnyertem a Hetvenharmadik Éhezők Viadalát. Három napja, hogy elvesztettem Alexet. A fiú őrjítően hiányzik. Folyton csak rá gondolok, egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Ha valaki csinál egy olyan dolgot, ami Alexre is jellemző volt, menten elpityeredem. Néha csak magamban szipogok, máskor tiszta torokból ordítok, akár egy sakál.

  Elmondhatatlanul hiányzik Alex. Hiányoznak a biztonságot nyújtó, ölelő karjai, a viccelődései, a csókjai… Minden! Gyakran a jegygyűrűmre téved fátyolos tekintetem. Ilyenkor minduntalan arra gondolok, miért kellett elmennie. Ha már magamra hagyott, miért nem alakulhattak volna úgy a dolgok, hogy ő nyeri meg a Viadalt, és engem talál el a kés? Miért? Hát nem hallották a Játékmesterek, mit gondolok a Kapitóliumról? Nem akarták megbosszulni a lázadásomat?

  Dehogynem. Meg is bosszulták, méghozzá azzal, hogy elvették tőlem azt, akit a legjobban szerettem az egész világon. Ott vágták belém a késüket, ahol a legjobban fáj. Ez jellemző rájuk. Megöltek egy ártatlan embert, mert egy másikat tönkre akarnak tenni. Végig akarják nézni, hogyan szenvedek. Talán reménykednek, hogy a drogfüggők vagy az alkoholisták sötét, ám búfelejtő világába menekülök, vagy öngyilkos leszek. Úgy döntök, nem adom meg nekik ezt az örömöt. Már így is egy roncs vagyok, nincs szükségem arra, hogy körberöhögjenek. Magamban megfogadom, hogy ha törik, ha szakad, nem roppanok össze, ha kamera van a közelben. Nem magamért, hiszem nekem már úgyis mindegy. Tartozom ennyivel Alex és Samira emlékének, és nem szeretném ráhozni Mirandára és Valterre a frászt, amikor hazatérek. Még akkor sem, ha az elnök megparancsolja.

  És megcsinálom a forradalmat, lázadásra szítom Panem polgárait. A Viadal mindenkit tönkretett. Itt az ideje, hogy Snow megfizessen a tetteiért! Tisztában vagyok azzal, hogy még gyenge vagyok ehhez, fizikailag és lelkileg is. De minden seb beforr egyszer. Kár, hogy a heg nyoma örökké ott marad.

  Éjjelenként egy szörnyű, visszatérő rémálom gyötör. A szikla peremén ülök, Alex mellkasának támaszkodva. A fiú gyengéden megpuszilja a fejem búbját, mire megfordulok. Alex szerelmet vall nekem, én megcsókolom. Ő elvigyorodik azzal a gonoszkodó mosolyával, amit már annyiszor láttam átsuhanni az arcán. Lefektet maga mellé a hideg, kemény talajra, de mire észbe kapok, már a kórházi ágyon heverünk. Újra megcsókol, de olyan szenvedélyesen, hogy attól kis híján egymásnak esünk, ám a romantikus pillanatot megzavarja Snow érkezése. Az elnök hűvösen lép be a terembe, és melegen mosolyogva átnyújt Alexnek egy szelet tortát, amit éjfürtök díszítenek. Üvölteni akarok, és meg akarom ölni az elnököt, ám egy hang sem jön ki a torkomon, csendben, rángatózva nézem végig, ahogy a vőlegényem megeszi a halálos süteményt, Snow pedig vigyorogva nézi végig a fiú keserves öngyilkosságát.

  Sikoltva ébredek fel. A homlokom és a ruhám verejtékben úszik, és a hajamból is facsarni lehet az izzadságot. Utálom az álmaimat, elegem van belőlük! Eddig csak az Aratások előtt zargattak, de úgy tűnik, kezdenek állandósulni. Johanna azt mondta, egy ideig ez így fog menni, aztán majd lassacskán abbamaradnak. Állítása szerint ő altatót használt, aminek köszönhetően csak nagyon ritkán találták meg az éjszaka lidércnyomásos képei. Persze nem fogom kipróbálni a módszerét. Magamat ismerve ugyanis túl jól sikerülne az altatózás, és a végén még örökre álomba merülnék. Talán könnyebb is lenne meghalni. Nem kellene a lázadás, és a rám váró borzalmak miatt aggódnom, és Alex őrjítő hiányát sem érezném többé.

  Magamra kapom a köntösömet, és elindulok az ablakunk felé. Eszem ágában sincs még egyszer kiugrani, az előző is elég rosszul sült el. Csak friss levegőt szeretnék szívni, és kinézni erre az ízléstelen, gonosz városra, ami annyi szenvedést okozott a Körzetlakóknak.

  A léptem halk zaja visszhangzik a kihalt, élettelen lakosztályban. Mindössze hárman lakunk itt, a megszokott öt helyett. Leila a Végjáték közben bepasizott, most is a fiúnál tölti az éjszakát. Állítólag egy befolyásos énekesről van szó, aki Snow elnök távoli rokona. Ha ez a helyzet, akkor remélem, a kísérőm minél hamarabb kikészíti.

  Joel sincs már itt, érthető okok miatt. Még most is alig tudom felfogni, hogy meghalt… Hogy Cara olyan kegyetlenül meggyilkolta. Ezerszer lejátszottam magam előtt a jelenetet, de még mindig olyan hihetetlen számomra. Joel kicsi volt, fiatal, és törékeny. Cara magas, izmos, és kegyetlen. Nyilvánvaló volt, hogy ő lesz a párbaj győztese. Akkor meg miért kellett megkínoznia szerencsétlen Körzettársamat? Azzal akart menőbbnek és harciasabbnak mutatkozni, hogy bántotta a gyengét? Hát, én biztos, hogy egy fillérrel sem támogattam volna! Még jó, hogy nem ő nyert… Mondjuk, az igaz, hogy az ő halála sem volt túl irigylésre méltó. Megborzongok, ahogy felelevenedik előttem a Hivatásos felvágott koponyájának képe. Most nem kaphatsz rohamot, Katie! – mondogatom magamban. – Most nem!

  Nem csak a mi lakosztályunk, az egész ház ijesztően üres. Pár héttel ezelőtt még zajlott az élet. A Kiválasztottak edzettek, szövetségesekre vadásztak, összevesztek egymással és a mentoraikkal, megpróbáltak jó benyomást tenni a Játékmesterekre… Most csönd van. Abból a huszonnégy kamaszból, aki nekivágott ennek a szörnyű játéknak, mára már csak egy maradt életben. Annyira tipikus, hogy én vagyok ez a szerencsétlen!

  Az ablakhoz érvén felhúzom magam a párkányra, és kilógatom a hosszú, elgyötört lábaimat. Fejemet a falnak támasztom. Pont úgy ülök itt, mint a fán, amit Samira vésése díszített. A különbség csak az, hogy most nincs halálfélelmem, nem rettegek attól, hogy bárki vagy bármi lecsaphat rám, és nem beszélhetek Valterral. Egyetlen dolog nem változott, ez pedig az az óriási, csillapíthatatlan hiányérzet, ami Alex Emerson miatt keletkezett a szívemben.

  Az ég felé tartom a gyűrűmet, hogy jobban szemügyre vehessem. A Hold fénye kéjesen megcsillan rajta, mintha csak üzenni szeretne nekem valamit. Feltekintek az ezüstös égitestre, és azonnal elfog a borzongás. Olyan gyönyörű… Mintha ez is csak Alex szeme lenne, mintha ő nézne le rám. Mit mondana nekem? Talán, hogy tartsak ki, és legyek bátor, mert bármire képes vagyok, amit eltervezek. Akár még arra is, hogy megöljem az elnököt, és véget vessek az ország szenvedésének.

-Nocsak, kit látnak szemeim? Csak nem az új bajnokhoz van szerencsém? – hallok meg egy ismerős hangot a hátam mögül.

- Szia, Blight! – köszönök unottan.

  A férfi a példámat követve kiül az ablakpárkányra, kényelmesen elhelyezkedik, majd egy doboz szivart vesz elő a zsebéből, és azonnal rágyújt. Úgy tűnik, nem igazán érdekli, hogy nem rajongok különösképpen a füstért.

-Kérsz? – nyújtja felém a dobozt.

  Tagadólag megrázom a fejem. Blight amolyan „Nem tudod, mit hagysz ki”- fej kíséretében vállat von, és tovább eregeti a füstkarikáit. Az egyik egészen magasra emelkedik, és biztosan száll a levegőben, egészen addig, amíg bele nem akad az egyik tündöklő palota tetejébe. A szél süvítve fújja tovább a maradványait. Blight hangosan elkáromkodja magát, majd elteszi a dobozt a zsebébe.

-Tudod, Katie – fordul hozzám. – Nem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyenre!

- Mire? Nyerni? – gúnyos nevetés hagyja el a számat. – Na, abban én is erősen kételkedtem, pláne a botrány után.

- Nem! – rázza meg a fejét. – Fellázadni a rendszer ellen! – Olyan könnyedén ejti ki ezt a mondatot, mintha ez is csak egy füstkarika lenne.

- Nem lóghattam ki, a szövetségeseim is ezt tették! – vonok vállat.

- Benne volt a pakliban, hogy meghalsz! – veti oda foghegyről.

  Unottan lehunyom a szemem. Miért pont velem akar cseverészni? Nincs ennél jobb dolga éjnek évadján? A férfira sandítok, és látom, hogy nem igazán viselte meg az unottságom, gondtalanul folytatja a támadást a tüdeje ellen. A Hold rávilágít a hegekkel tarkított csuklójára. Az a hír járja a Hetedikben, Blight annak idején erős és bátor volt, emellett kitűnően harcolt. A Viadal viszont teljes mértékben tönkretette és megváltoztatta. Senki sem tudja, mikor, mivel, és legfőképp miért vágta magát vagy, hogy egyáltalán ki ajánlotta neki ezt az őrültséget. Éppen ideje fényt deríteni erre a rejtélyes, különös titokra.

-Miért vágod magad? – kérdezem egyszerűen.

  Blight cinikusan felvonja a szemöldökét, szája zavart mosolyra húzódik. Pár percig furán néz rám, egy számomra ismeretlen, megérthetetlen tekintettel, majd nagysokára megszólal.

-Azt akarod, hogy eláruljam, hogyan kell profin tönkrevágni az életedet, vagy csak megnyugtatásra vágysz, hogy nem csak te vagy ennyire… Hogy is mondjam? Összetört.

- Mindkettő… Vagy egyik sem. Gőzöm sincs. – motyogom. – Csak érdekel, ennyi.

- Jól van, elmondom – sóhajt fel hidegen. – A Viadal előtt pár hónappal őrületesen belehabarodtam egy lányba. Meta Richardson, így hívták. Neki is tetszettem, így hát összejöttünk, és nagyon jól éreztük magunkat együtt, boldogak voltunk. Aztán jött az Aratás… Tizenhét voltam, hatszor szerepelt a nevem, mert nem iratkoztam fel. Ennek ellenére kiválasztottak, és… Meta-t is. Ő tizenhat volt, de rengetegszer feliratkozott… Nem annyiszor, mint a pasid, de azért pont elégszer ahhoz, hogy kihúzzák a nevét. Nem jelentkeztek önként, te is tudod, hogy a Hetedikben nem szokása az embereknek. Minden klappolt, jól adtuk a szerelmespár-képet, nem is kellett megjátszanunk magunkat. Azt hiszem, rajtunk kívül egyik Kiválasztott sem részesült eddig ebben az óriási megtiszteltetésben! – gúnyosan felnevet, majd folytatja a történetét. – A Bőségszarunál messze kerültünk egymástól, de szerencsére pár nap múlva találkoztunk. Együtt szenvedtük végig az Arénát, mindketten eljutottunk az utolsó ötbe. Akkor az egyik Hivatásos, a fiú a Másodikból, akit Robertnek hívtak, megtámadott minket, és leszúrta a barátnőmet. Gondolkodás nélkül megöltem a srácot. Mondani akartam valamit Meta-nak, de nem lehetett. Nem tudott beszélni… Csak köpködte a saját vérét, és a kezemet szorongatta. Egy percet sem szenvedett, szinte rögtön meghalt. Ennek örültem is, meg nem is. Még sok dolgot el akartam neki mondani, de fájt volna, ha sokat kínlódik. Még aznap megnyertem a Viadalt, megöltem a másik kettő Kiválasztottat. Mindkét csata előtt elhatároztam, hogy megöletem magam, de végül mégis legyőzte a Meta iránti érzéseimet az életösztön, így hát… - Csüggedten széttárja a karját. – Hazajöttem, és összeomlottam. A szüleim meghaltak, amikor tízéves voltam, árvaházban nőttem fel. Nem várt rám senki. Elvesztettem az egyetlen embert, akit igazán szerettem. Egy nap véletlenül megvágtam a kezemet főzés közben. Jó érzés volt, ezért kezdtem rászokni. Csak egy nevet véstem magamba, annak a lánynak a nevét, akit szerettem… De a rohadékok elvették tőlem!

  Kinyújtja a karját, hogy jobban megfigyelhessem a bőrébe írt betűket. Meta – ezt a szót rejtik a vágások. Tudom, hogy a férfi ezt romantikus, szívmelengető gesztusnak találja, én viszont majdnem rosszul leszek tőle. Figyelmeztetni szeretném Blight-ot, hogy az egykori szerelme, Meta valószínűleg hevesen ellenezné az önkárosítását, de nem teszem. Waterfall keményfejű férfi, úgysem értené meg az érveimet.

-Kicsit hasonlítunk, nem? – töri meg a csendet hirtelen.

- Mire gondolsz?

- Mindketten elvesztettük a párunkat, méghozzá az Arénában. Alex ugyanúgy a karjaid között halt meg, mint nekem Meta. Gőzöm sincs, mázli, vagy pech, hogy tudtatok még beszélni.

- Ebben van igazság – bólintok.

  Blight szomorúan elmosolyodik, és kedélyesen hátba vereget. Talán jólesik neki, hogy talált egy „sorstársat”. Nekem viszont kicsit sem tetszik, hogy valamiben hasonlítok Blight-ra. Nem akarok olyan lenni, mint ő. Olyan életunt, közönyös, lenéző. Nem is leszek olyan. Én harcolni fogok a Kapitólium ellen. Megígértem Alexnek és Samirának. Az ígéreteket pedig muszáj betartani. Ha megszeged, oda a bizalom, még ha halottakról is beszélünk, akkor is.

  Harcolni fogok. És le is győzöm őket! Véget vetek ennek a borzalomnak, mindenáron.

  Meg fogom ölni az elnököt.

-Ígérem! – suttogom a Hold ezüstös fényébe nézve.

Huszonkettedik fejezet

Sziasztok! A múlt héten több meglepetésben volt részem, ugyanis három díjat is kaptam, Abbey-től, Laurentől, és Dorothy-tól. Sajnos kettőre még nem volt időm "válaszolni", de igyekszem vele :)
  Az új fejezet pedig kulcsfontosságú a történet menetében, hiszen végre eldől, hogy ki nyeri meg a Hetvenharmadik Éhezők Viadalát. A végét pedig szokásomhoz híven izgalmasra és egy kicsit betegesre terveztem.
  Jó olvasást, and may the odds be ever in your favor <3
  Maja T.

  Körülbelül két héttel ezelőtt idegesen caplattam haza, mert Valter Johnson iszonyatosan felhúzta az agyamat, amikor a boltbon elhappolta előlem az utolsó kenyeret. Persze adott nekem is belőle, de ez nem számított. Idegesített, hogy a fiú gyorsabb volt nálam, és még csak fel sem ajánlotta, hogy átadja a kenyeret. Szó nélkül rám vigyorgott, aztán kifizette az ételt, majd elment. Úgy éreztem, meg tudnám ölni, amiért így cserbenhagyott. Bezárkóztam a házamba, és órákon át magamban tomboltam. Mindenféle szemét alaknak elhordtam a szomszédomat, pedig a szívem legmélyén nem is rá haragudtam, hanem a Kapitóliumra. Tudtam, hogy nekik köszönhetően éhezünk, miattuk kell megverekednünk egy kenyérért. Elfogott az undor, ahogy arra gondoltam, hogy a fővárosban most is pazarló lakomákat rendeznek a gazdagok, és úgy tömik magukba a finom falatokat, hogy majdnem megfulladnak. Az éhhaláltól féltem a legjobban a világon.

  Ma már nem így van. A Viadal alatt rájöttem, hogy sokkal szörnyűségesebben is meg lehet halni. Például egy vámpír mérge által, vagy egy kegyetlen Hivatásos kezei között, esetleg egy robbanás következtében. Minden egyes évben, amióta Mr. Johnson felvilágosított, megnéztem a Viadalt. Tudtam, mire képesek a Játékmesterek, és egyes versenyzők, mégsem tűnt az egész annyira borzalmasnak, mert nem éltem át, hiszen nem velem történtek meg ezek a dolgok.

  Sok minden megváltozott. Most már ebben élek. Rettegek, hogy mi lesz velem, és mi lesz Alexszel. Sejtésem szerint nem küldenek csak ránk, kettőnkre mutánsokat, hanem megvárják, hogy harcoljunk a harmadik életben maradt Kiválasztott ellen, és majd csak a csata végeztével – már ha ketten túléljük – kezdődik a Végjáték. Meg is mondom Alexnek a felvetésemet.

-Nem tudom – von vállat. – Talán így lesz, bár ha jobban belegondolsz, tavaly is ezt csinálták. Tudod, már csak a két Kettes és Johanna voltak életben, és a srác hátulról leszúrta a lányt, a mentorod meg ráugrott a fiúra, és beleállította volna a baltáját a hátába, de rájuk küldtek egy csapat óriási szarvasbogarat.

- Johanna persze elcseszte a kapitóliumiak szórakozását! – bólintok. – Még mielőtt a mutánsok kárt tettek volna benne, megölte a Hivatásost, és megnyerte a Viadalt.

- Ja, a mentorod nem semmi! – ért egyet a fiú. – Tetszik a taktikája. Kár, hogy nálunk ez nem fog működni…

- Miért nem? – húzom fel a szemöldökömet. – Ha az egyikünket megöli az ellenfelünk, a másik még simán alkalmazhatja.

  Alex megrázza a fejét, majd átöleli a derekamat. A szemében a küzdeni akarás és a bátorság tüze ég, a szája laza mosolyra húzódik. Mindig is ezt csodáltam benne a legjobban, hogy még a legkényesebb szituációkban is megőrzi a hidegvérét, és nem rohangál ide-oda fejvesztve. Emlékszem, hogy ment be a Játékmesterek elé. Mintha nem is az élete múlt volna rajta. És ahogy végignézett a többieken… Nem volt a tekintetében más, csak önbizalom, és lekezelés. Megborzongok, amint arra gondolok, hogy pár óra múlva biztos, hogy soha többé nem találkozom ezekkel a fürkésző, életerős szemekkel.

-Nincs olyan, hogy megöli az egyikünket – suttogja a fülembe. – Mi öljük meg őt!

- Rendben – Megpróbálok egy vidám mosolyt erőltetni az arcomra, de természetesen csak egy pszichopata fintort sikerül kicsikarnom magamból.

- Hé, ne félj! – nyugtatgat Alex. – Minden rendben lesz! Végül is, tudtuk, hogy egyszer eljön ez a nap…

- Igen, de nem pár órával az eljegyzésünk után! – biggyesztem le a számat.

  Tekintetem az egyszerű, ezüstszínű gyűrűre téved. Még mindig olyan káprázatosan csillogó, mint amikor Alex felhúzta az ujjamra. Úgy érzem, egyre jobban kötődök az ékszerhez. Fontosabb számomra, mint a Senecától elcsent nyaklánc, ami végül Carán maradt. Az nem jelentett nekem semmit, csak egy kis adrenalint vitt az életembe. Igaz, hogy ezzel fojtottam meg Marcust, és ezzel mentettem meg Alexet, de nem helyeztem különösebb hangsúlyt az ékszerre. Hiszen csak egy nyaklánc volt. Egy olyan embertől „kaptam” aki gyűlöl, és meg akar öletni. Gyűlöl? Nem, az azért erős túlzás. Én gyűlölöm őt, amiért elvette Naomi esélyét, és mert egy jelentéktelen, ügyefogyott marionett-bábunak viaszbábunak tart, akit kedve szerint akar rángatni, csak azért, hogy a drágalátos nézőknek örömet okozzon.

  Felnyaláboljuk a cuccainkat, és a folyóhoz megyünk. Mindketten egyetértünk abban, hogy ismerős terepen könnyebb küzdeni. A parton még gyakoroljuk egy kicsit a közelharcot, mert nagy valószínűséggel ilyen módon kell majd megölnünk a másik Kiválasztottat. Mikor kifáradunk, leülünk a földre pihenni. Alex mellkasának támasztom a fejem. Hallom a szívének dobogását, amitől még az eddiginél is idegesebb leszek. Mi lesz, ha megölnek minket? Ki maradt életben? Kivel kell megküzdenünk? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarognak a fejemben. Érzem, hogy beszélnem kell, vagy Alexet kell hallgatnom, mert ettől a csendtől idő után meg fogok őrülni.

-Mire kaptál tizenegy pontot? – kérdezem.

- Mindegy! – válaszolja, és finoman megpuszilja a fejem búbját.

- Nem mindegy! – Megmakacsolom magam, és indulatosan szembefordulok a szerelmemmel. – Nézd, ha akarod, én is elmondom! – sóhajtok fel megadóan. – Kicsit elkalandoztam Seneca láttán, amikor beléptem a terembe, aztán figyelmeztettek, hogy csinálnom is kellene valamit, mert a két szememet sajnos nem tudják pontozni. Baltákat hajigáltam, de nem ment túl jól, az egyik a Főjátékmester lábánál landolt. Észrevettem az aranyláncot az asztalán, odamentem hozzá, csábítóan rámosolyogtam, ezért nem figyelt az ékszerére, így könnyűszerrel lenyúltam. Leila szerint csoda, hogy egyáltalán adtak pontot! – fintorodom el. – És mi a te sztorid? Mit csináltál?

- Biztos, hogy hallani akarod? – kérdezi óvatosan.

  Csillogó szemekkel, határozottan bólintok.

-Hát oké! – Zavartan beletúr a hajába, majd mesélni kezd. – Amikor beléptem a terembe, nem foglalkoztam Crane-nel, Finnick már előre elmondta, hogy leváltották Turnert. A késekhez mentem, és elkezdtem dobálni őket. Legalább nyolcat elhajítottam, és mind talált. Még volt hátra egy percem, de szóltam a Játékmestereknek, hogy elmegyek, mert mindent láttak, amit látniuk kellett. Erre Seneca belém kötött. Azzal szívatott, hogy egy Hivatásostól azért ennél jóval többet várnak, vagy mi. Teljesen elborult az agyam. Nem értettem, hogy mer ez a görény beszólni nekem. Felkaptam tizenkét kést, és az övembe raktam őket. Mindet eldobtam, öt beleállt a plafonba, öt a Játékmesterek előtt landolt. Már csak kettő volt a kezemben. Jelzett a gong, mondták, hogy elmehetek, de én nem mozdultam. Az ajtón belépett a lány az Ötödikből. Nagyon vékony volt, ráadásul fiatal, nem lehetett több tizenötnél. Hirtelen ötlettől vezérelve felé dobtam az egyik fegyvert. Persze figyeltem rá, hogy ne essen semmi baja, meg minden. Azonnal sírni kezdett, nem is teljesített valami jól, azt hiszem három vagy kettő pontot kapott, a legkevesebbet a mezőnyben.

  A hangjából kiérződik a bűntudat, amiért így lejáratta azt a lányt az egész ország előtt. Óvatosan megsimítom az arcát, és finom csókot lehelek az ajkára.

-De… Nem te ölted meg, ugye? – kérdezem.

- Nem, annyira szemét azért nem vagyok! – mondja. – Cara végzett vele, őt ölte meg elsőnek. Nem láttam, hogyan gyilkolta meg, bár igazság szerint nem is nagyon érdekel.

- És mit csináltál a másik késsel, ami a kezedben maradt? – terelem el gyorsan a Cara-témát.

  Alex egyszeriben felvidul. Ugyanaz a gonoszkodó, gyilkos mosoly fut végig az arcán, mint amikor meghallotta az ágyúdörrenéseket az előbb.

-Úgy tettem, mintha Senecára támadnék vele. Látnod kellett volna, milyen fejet vágott a pasi! Mint aki mindjárt elájul… Persze nem dobtam el a fegyvert, azért annyira nem vagyok merész.

  Hirtelen közeledő léptek zajára leszek figyelmes. Nagyon furák ezek a léptek… Mintha valaki húzná maga után az egyik lábát, vagy csoszogna. Teljesen bepánikolok. Elkezdődött, most már biztos! Vajon mi tarthat felénk? Milyen mutáns lehet ez? Jesszus, talán egy zombi?!

-Nyugi! – Alex bátorítóan megszorítja a karomat

  Villámgyorsan felpattanunk, és a kezünkbe veszünk egy-egy kést. Annyira remegnek az ujjaim, hogy félő, nehogy elejtsem a fegyvert. Le sem veszem a pillantásomat a hang irányából. Érzem, hogy egyre csak veszítek az erőmből, és minél több ideje várakozunk a csoszogó emberre, aki a halálunkra pályázik, annál jobban rettegek.

  Kis idő múlva feltűnik a színen az ellenfelünk. Mikor megpillantom, szabályosan eláll a lélegzetem. Olyan más lett. Sokadszorra kell rádöbbennem, hogy a Kapitólium bizony nem kegyelmez senkinek, aki nem a fővárosból származik, még akkor sem, ha a legtöbb ember megőrül érte. Őt is ugyanúgy tönkretették, mint Alexet vagy engem. A haja már nem olyan hosszú és fényes, mindössze a válláig lóg le, a vége pedig töredezett, és undorító, égett szagot áraszt magából. Az arca véres, szája lefelé görbül, zavarodott szemeivel meggyötörten fürkészi hol Alexet, hol engem. Arca kormos és piszkos, kabátja szintúgy. A bal lába térdtől lefelé egy vizes, ormótlan fában végződik, amit pár ronggyal erősített végtagjának maradványához. Kihívó, zöld szemeiben egykoron a csábítás varázsa és túlzott önbizalom ragyogott, de ezekből nem maradt semmi. Helyüket egy kiéhezett vadmacskára emlékeztető sötét, ijedt fény vette át.

  Alexen látszik, hogy őt is letaglózta egykori szövetségesének látványa, méghozzá annyira, hogy pár percig szóhoz sem jut. Végül persze összeszedi magát, és beszélni kezd.

-Nahát, Tiffany! – mondja száraz, gunyoros hangon. – Micsoda kellemetlen meglepetés! Bevallom, nem rád számítottam… Régen találkoztunk. Hogy s mint?

- Meg foglak ölni, te rohadék! – üvölti Tiffany, és harciasan Alex felé bök a lándzsájával. – Hogy hagyhattál ott engem azzal a két kreténnel? Talán már akkor is elvette a szerelem azt a csöppnyi eszedet! – gúnyos kacaj hagyja el a száját, majd egy gyilkos pillantást lövell felém. – Nem mondom, Katie, szép próbálkozás volt! A kérdés már csak az, féltékeny lett-e Finnick attól, hogy rámásztál a mentoráltjára? Ne aggódj, kislány, semmi esélyed nála… Azért az érdekelne, hogy mivel érted el, hogy Alex megkérje a kezedet?

- Én… - motyogom. – Nem kellett Alexet kérlelni…. Magától jegyzett el…. És Finnick… Nem akarom féltékennyé tenni, nem érdekel, mit gondol. Ő csak… Finnick, na. Tetszett régebben, de ennyi, semmi komoly. Jó lenne, ha eljutna az agyadig, Tiffany.

- Tudod mit, te ostoba, beképzelt ri…

- Hé, mi lenne, ha később tárgyalnátok ki a pasikat? – lép közbe Alex. – Gondolom, tudjátok, hogy már csak hárman vagyunk életben, és kell, hogy legyen egy győztese a Viadalnak. Ha itt állunk egymást bámulva, miközben ti mindennek elhordjátok egymást, azok a majmok ránk küldenek egy falka mutánst.

- Mire célzol ezzel? – kérdezi Tiffany. Te jó ég, ez a csaj olyan sötét, mint az éjszaka!

- Csak arra, drága Tiffany, - vigyorodik el a fiú mesterkélten. – hogy most meg fogunk ölni. Nyugi, nem kínzunk meg, elvégre a szövetségesem voltál, de…

  Mielőtt Alex befejezhetné, a lány felé rohan, nekinyomja a lándzsáját, és egy könnyed mozdulattal leteríti a földre. Azonnal belevágom a késemet a Hivatásos izmos karjába, de sajnos ez nem segít. Tiffany megemeli az öklét, és teljes erőből behúz egyet Alexnek. A fiú szája nyomban vérezni kezd. Tiffany hátára vetem magam, és a hajába kapaszkodva megpróbálom levonszolni a vőlegényemről. Nincs könnyű dolgom, tekintve, hogy a lány jó eséllyel kiskora óta edzésben van, és láthatóan feltett szándéka, hogy megölje Alexet. Beletérdelek a hátába, mire keservesen felhördül. Felkapja a mellette lévő kést, és Alex torka felé közelít vele. Belemarkolok a kezébe, ettől félrecsúsznak az ujjai, a kés pengéje pedig gyengén megsérti Alex homlokát, amiből lassan szivárogni kezd a fiú vére.

-Azt akarod, hogy veled végezzek előbb, ugye? – mordul rám Tiffany. – Semmi akadálya!

  Lemászik a fiúról, és felém veszi az irányt. A szemem sarkából látom, hogy Alex villámgyorsan felpattan, a hozzá legközelebb eső kés felé nyúl, és megcélozza Tiffany fejét.

  A következő események egy másodperc alatt zajlanak le. Alex elhajítja a kést, de Tiffany kitér a fegyver útjából. A lány egy erőszakos mozdulattal felránt, és maga elé helyez. Alex felkap egy másik kést, és eldobja. Tiffanyt veszi célba, de a lány ismét arrébb ugrik. A támadónk a kését a torkomnak szegezi, majd kihívóan Alex sötétbarna szemeibe bámul.

-Egy rossz mozdulat – sziszegi vészjóslóan. – Egyetlen egy rossz mozdulat, Emerson, és elbúcsúzhatsz a kis barátnődtől!

  Alex egy szempillantás alatt elsápad. Tiffany a földre bök, jelezve, hogy a fiú tegye le a fegyverét. A vőlegényem engedelmesen bólint. Lassan lehajol, és elengedi a kést. Közben folyamatosan tartja a szemkontaktust a fogvatartómmal.

   A térdem megremeg, amint arra gondolok, hogy mit akarhat Tiffany. Lehet, hogy ő is meg akar kínozni, csakúgy, mint Cara? Nem, az nem tűnik logikus meg oldásnak. Sokkal inkább ésszerű lenne, ha átszúrná a torkomat, majd ugyanazzal a mozdulattal kést állítana Alex fejébe. Még szerencse, hogy Tiffany nem nevezhető éppenséggel logikus gondolkodású embernek.

-Most pedig… - mondja a lány izgatottan. – Döntsük el, mi legyen! Kit öljek meg előbb? Na, önként jelentkező? – gúnyosan felröhög, mintha élvezné a szenvedésünket. – Tök mindegy, melyikőtök végzi be előbb, úgyis én nyerek. Ti haszontalan, szánalmas senkik vagytok! Nyert már valakitek a Viadalon? Nem! Túléltetek egy halálos robbantást? Nem! Vár haza valaki? Nem! Nem, nem, és nem! Meg fogtok halni, mind a ketten. Pedig kár értetek… Ti lennétek az ország új álompárja, bármi is áll az eljegyzésetek mögött…

  Megpróbálom kizárni a fejemből Tiffany zagyválását, és egy kétségbeesett pillantást küldök Alex felé. Ő alig észrevehetően megrázza a fejét, jelezvén ezzel, hogy nyugodjak meg, éppen gondolkozik. Sajnos ez most nem segít. Az Egyes lány erősen szorít magához. Hát persze, én lettem a pajzsa, az áttörhetetlen, sziklaszilárd pajzs, ami megvédi őt a veszedelemtől.

-Azért elég vicces helyzet állt elő, nem gondoljátok? – folytatja Tiffany az értelmetlen krákogást. – Pont mi hárman kerültünk be a Végjátékba… Mindnyájunkat tönkretett a Viadal, pedig mindhárman magunktól kerültünk ide. Én önként jelentkeztem a dicsőségért, te, Alex számtalanszor feliratkoztál, hogy ne éhezzél, te pedig, Katie… Nos, a te történetedet mindenki jól ismeri… Valamilyen szinten megtisztelő, hogy ilyen bátrak és önfeláldozóak az ellenségeim!

- Nem! – mondom halk, ám határozott hangon.

- Hogyan? – húzza fel a szemöldökét Tiffany.

- Nem mi vagyunk az ellenségeid – magyarázom. – Nem mi köteleztünk arra, hogy önként jelentkezz! Nem mi zártunk be ebbe a halálos, kegyetlen börtönbe! Nem mi éheztettük a felmenőidet hosszú évtizedeken át! Nem mi köteleztünk gyilkolásra és kegyetlenségre! Nem mi intéztük el, hogy elveszítsd az egyik lábadat! Nem mi vagyunk a hibásak, hanem Snow! – üvöltöm. – Ő az igazi ellenség, őt kellene megölnöd, nem minket!

  Tiffany ekkor meglepő dolgot tesz. Gyengít a szorításán, majd elenged. Kicsit meglök, hogy jobban lássa a szememet. Értetlenül bámul rám, aztán pár másodperc múlva egy másik érzelem veszi át a meglepődöttség helyét. Az egyetértés. Kínosan beletúr szőke hajába, és már éppen válaszra nyitná a száját, amikor egy kés fúródik a homloka közepébe. A teste hátrahanyatlik, és nyomban megszólal a halálát jelző ágyú ismerős moraja.

  Kötelezem magam, hogy ne nézzek a lány holttestére, semmi szükségem egy újabb rohamra. Gyorsan elfordulok Tiffanytól, és Alexhez rohanok. A fiú nyakába ugrom, és titokban elmorzsolok pár könnycseppet. Hát sikerült! Túléltük… Itt állunk a Végjáték kapujában, a halál árnyékában, és nem maradt más rajtunk kívül. Ketten vagyunk. Egyikőnk ma megnyeri a Viadalt. Szívem szerint Alexnek adnám a győzelemért járó koronát. Ezerszer jobban megérdemelné nálam. Ő harcos, én pedig kiszámíthatatlan vagyok. Őt imádja a közönség, engem megvetnek. Ő erős, én gyenge vagyok. Ő önerőből jutott el idáig, engem a szerencse segített. Meg persze a remény. Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél.

  Alex megcsókolja az arcomat, majd a vállam fölött az egykori Hivatásos holttestére pillant. Érzem, ahogy megremeg a teste, ahogy rájön, mit tett a lánnyal.

-Lépjünk le! – súgja a fülembe gyengéden.

*

  A nagy sziklán ülünk, ahonnan pár nappal ezelőtt leugrottunk. Alex a vállamon pihenteti a fejét, és bizonyos időközönként egy csókot nyom az arcomra, miközben én hol a gyűrűmet, hol az eget fürkészem aggódva. Beteljesült az álmom, ami a rémálmom is volt egyben. Túléltük a Viadalt, Alex is, és én is. Viszont fogalmunk sincs, mi vár ránk. Tudom, hogy előbb vagy utóbb szembe kell néznünk a Játékmesterek génmanipulált szörnyeivel, amik egyikünket megölik. Semmi kedvem meghalni, de azt akarom, hogy Alex is velem maradjon. Örökre. Mert nem tudnék nélküle élni. Már a gondolattól is elszomorodom, hogy milyen borzalmas, fojtogató érzés lehet, ha nem nevettet meg, nem vidít fel, ha szomorú vagyok, nem segít, nem bátorít. Még a kezdeti cikizése is hiányozna. Mindig is tudtam, hogy nem teljes az életem, amikor még nem ismertük egymást. Alex azonban feltárta előttem egy titkos, eldugott világ kapuit. Megtanította, mi az, élvezni az életet. Kihúzott az unalmas hétköznapokból, a segítségével rájöttem, hogy bármit elérhetek, csak akarnom kell. Megtanított bánni a késekkel, elvitt motorozni, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, megpróbált rávenni, hogy ússzak, és igazán nem az ő hibája, hogy nem lett belőle semmi. Megszámolni sem tudom, hányszor mentette meg az életemet. Soha, senkit sem szerettem még annyira, mint most Alex Emersont. Tudom, hogy beleőrülnék az elvesztésébe.

-Mikor jönnek már? – kérdezi a fiú váratlanul.

- Mi? Kik? – eszmélek fel a gondolatmenetemből.

- A mutánsok – feleli Alex halkan.

- Fogalmam sincs – vonok vállat. – Minél később, annál jobb!

- Szerintem várnak valamire… Egy csattanóra.

- Milyen csattanóra? Bocsi, de ez hülyeség! Maximum a mutánsokra, meg a Végjáték kezdetére, de…

- Nem, Katie! – Alex indulatosan felpattan, és szokásához híven össze-vissza sétálgat. – Azt akarják, hogy megöljük egymást! Kíváncsiak, hogy vajon tényleg annyira szeretjük-e a másikat, hogy még az életünket is kockáztatjuk érte.

  Egy másodperc alatt lesápadok a félelemtől. Nem lehet ilyen kegyetlen a Kapitólium! Miért nem örülnek velünk együtt, amiért sok gyötrődés árán, de megtaláltuk az igazit? Lehetséges, hogy olyan gonoszak, hogy ebben is csak a show-t látják? Ennyire elmentek nekik otthonról? Nem, az nem lehet! Ők is emberek, ők is voltak szerelmesek, tudják, milyen érzés!

   Dehogynem, szólal meg a realista énem, elnyomva ezzel a naivat. Igaz, hogy emberek, de úgy tekintenek ránk, mintha állatok volnánk. Érzéstelen, ostoba állatok, akikkel azt tehetnek, amit csak akarnak. Ha úgy tartja kedvük, le is mészárolhatnak, vagy arra kötelezhetnek, hogy egymást nyírjuk ki. Képesek rá, ők mindenre képesek. Ezért is gyűlölöm őket annyira; mert mérhetetlenül lenézik a Körzetlakókat. Undorodnak tőlünk, és nem értenek meg. Igazándiból nem is akarnak megérteni. Mindenkit gyűlölnek, amíg nem lesz bajnok. A győzteseket szeretik, mert az ő szórakozásukért öltek, legalábbis így hiszik. Az igazság az, hogy mindenki a túlélésért gyilkol, és a bajnokoknak, mint ahogy a többi Kiválasztottnak, akik csak holtan, egy koporsóban juthatnak haza, még csak meg sem fordul a fejükben, hogy mit érezhetnek a beképzelt, önelégült, fővárosi cicababák és bájgúnárok. Mi csak élni szeretnénk, semmi mást, csak élni! Kár, hogy ezért gyilkolnunk kell, és nem azt, aki valóban megérdemelné.

  Alex nem érdemelné meg. Nem tudnám megtenni, még akkor sem, ha megfenyegetnének, vagy ha az életem múlna rajta. Sőt, még akkor sem, ha fegyvert tartanának Miranda fejéhez. Semmi, és senki kedvéért nem végeznék a fiúval, akit szeretek. És nem is fogok.

-Én… Nem öllek meg, Alex! – mondom. – Nem tudnám megtenni!

- Én sem tudnám megtenni, Katie! – válaszol csöndesen. – Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy csak úgy átszúrjam a torkodat!

- Én is szeretlek! – suttogom a könnyeimmel küszködve. – Nagyon szeretlek, annyira, hogy szinte már fáj!

  Alex szomorkásan elmosolyodik, majd a kezemnél fogva felhúz, és megcsókol. Nagy, sebes keze beletúr a hajamba, és cirógatni kezdi a fejbőrömet. Finoman megsimítom az arcát, ezzel is éreztetve vele, hogy mennyire fontos a számomra.

-Nem foglak megölni, Katie Hope! – suttogja. – És nem fogom nélküled elhagyni az Arénát! Kijuttatlak erről az átkozott helyről, bármennyi kretén állatot is kell megnyúznom miattad!

- Nem, Alex… Neked kell túlélned!

  A fiú eltol magától, és mélyen a szemembe néz. A pillantásában meglepődés, és kíváncsiság tükröződik.

-Mégis miért, Katie? – kérdezi fura hanglejtéssel. – Mi lenne abban a jó?

- Jared hazavár – felelem. – Meg aztán… Veled sokkal jobban járna Panem, mert te forradalmár típus vagy, én meg nem igazán… Persze, Samirával lett volna a legnagyobb mázlijuk, de így mégis jobb lesz… Te megcsinálnád a forradalmat, Alex, én tudom, hogy…

  A fiú felnéz az égre, majd hirtelen megragadja a karomat, és elhúz az eddigi helyemről. Egy kétélű kés csapódik le a földbe, pont oda, ahol az imént álltam. Megrökönyödve nézek végig a tájon. Még egy kés leszáll, aztán még egy, és még egy.

-Hát elkezdődött… - motyogom, miközben kitérek az egyik fegyver útjából. – A rohadt életbe, Alex, mi a francot csináljunk? – üvöltöm.

- Passz! – üvölt vissza. – Azt se tudom, mi ez, ilyen még nem volt soha, ez valami újítás!

- Tehát Mr. Crane-nek vannak saját ötletei is! – nyögök fel gúnyosan.

- Nézd, rohadtul örülök ám annak, hogy te is utálod a pasast, de szerintem jobban járnál, ha megfogadnád a tanácsomat!

- Maradj életben? – idézem Samira mentorát.

- Az se rossz! – kiáltja Alex, miközben félreugrik, megmenekülve ezzel egy repdeső fegyvertől. – De én inkább arra gondoltam, hogy rohanj az erdőbe!

  Mindketten a Horrorerdő felé vesszük az irányt, mindezt olyan gyorsan, mintha puskából lőttek volna ki minket. A halálos kések továbbra is a fejünk fölött szárnyalnak. Az egyik kis híján beleáll a hasamba, egy másik majdnem eltalálja Alex karját, de szerencsére sikerül megmenekülnünk előlük. Az erdő szélénél megállunk. Mint sejtettük, ide nem követnek minket a fegyverek.

  A hátamat egy fának támasztom, és megpróbálom szabályozni a lélegzetvételemet. Alex is így tesz. Kinézek a fák árnyékából. Nem értem, miért potyognak továbbra is a kések, hiszen nyilvánvaló, hogy eszünk ágában sincs elhagynunk a rejtekhelyünket. Letörlök pár izzadságcseppet a homlokomról, és Alex felé fordulok.

-Most meg mire várnak? – kérdezem.

  A fiú hanyagul vállat von, majd rám szegezi unott tekintetét. A vállam mögé néz, és egyszeriben kitágulnak a pupillái. A szemeiben a rettegés fénye ül, a fény, amit már oly’ jól ismerek, és oly’ sok ember íriszében volt alkalmam meglesni. Alex nem tartozott ezekhez az emberekhez, ő mindidáig soha sem félt semmitől. Most viszont retteg. Mutatóujjával a hátam mögé bök. Rosszat sejtve megfordulok, és megpillantom a Viadalok történetének legszörnyűbb teremtményét. Még így, négy lábon is kétszer magasabb nálam. Barna szeme szikrákat szór, hosszú, megnyúlt orrával a vér szagát kutatja. Szájából két hatalmas, emberi húsra éhes fog lóg ki. Bundája világosbarna, az oldalára egy óriási hetes szám van írva. Ez egy patkány! Egy túlméretezett, ronda pofájú, vérszomjas patkány!

  Hátrálok egy lépést, és igyekszek nem belenézni az állat szemébe. A mutáns azonban egyre csak közeledik felém. Két lábra emelkedik, rám veti gyilkos pillantását, majd valami különös oknál fogva megszólal.

-Ti vagytok a gyilkosaink! – süvíti.

  A hang hallatára zúgni kezd a fülem, és el is ájulnék, ha Alex el nem kapna. A szörny üvöltése visszhangozva fut végig az Arénán. A hangja ijesztő és vérszomjas, mégis vidám és gyerekes. És a szőre, meg a szeme… Nem is beszélve a bundájára vésett számról… Mind rá emlékeztet. Ő az! A Játékmesterek felébresztették a szellemét, és arra kötelezték, hogy bosszút álljon rajtunk, amiért mi túléltük a Viadal nagy részét, ő meg már a legelején elesett, ráadásul nem volt túl szép halála.

-Joel… - motyogom.

  A patkány felágaskodik, és támadásba lendül. Kis híján össze is nyom minket, de szerencsére még épp’ időben sikerül kitérnünk az útjából. Alex kihúz egy kést az övéből, és az állat oldalába vágja azt. Joel mutánsa keserves nyögést hallat, és elterül a földön. Egy másik patkány kúszik elő a sötétből. Megszólalásig hasonlít az előbbire, azzal a különbséggel, hogy a bundája rendkívül bolyhos, mint egy báránynak, és az oldalán a 12. szerepel. Te jó ég, ez Samira!

  Egykori szövetségesünk állattá deformálódott alteregója közelebb lép Joelhez, és megbökdösi az orrával, mire a patkány magához tér, és folytatja az üvöltözést.

-Ti vagytok a gyilkosaink! – A bolyhos társa is csatlakozik hozzá.

  Elhűlve bámulom az állatokat. Egyre sokasodnak, a végén már huszonketten csoportosulnak körénk. Huszonkét gyereket jelképeznek ők, huszonkét kamaszt, akiket a Kapitólium elszakított a családjától, és gyilkolásra kötelezte őket. Mindnyájukat a bosszú hajtja. Gyűlölnek minket, amiért életben maradtunk, míg ők elhaláloztak. A mutánsokban felismerem Cara sötét tekintetét, ami egyre csak Alexet fürkészi, Marcus fekete szemét, és Naomi kicsi alakját, amik végig engem követnek. Ha jól látom, a Játékmesterek manipulálták az egykori Kiválasztottak gondolatait, így akarnak keresztbe tenni nekünk, a Viadal két utolsó játékosának. Mintha csak azt üzennék, hogy ez a büntetésünk, amiért nem öltük meg egymást.

  Egy barna szőrzetű, szürke szemű mutáns felém kap a karmaival, és meg is markolja a karomat. Úgy csimpaszkodik belé, mintha le akarná tépni. A vőlegényem egy kést állít az állat homlokába, ám az nem tágít, egyszerűen lehetetlen megölni, hiszen már halott. A fiú végső elkeseredésében levágja a karmait, mire a mutáns kínkeserves sírásban tör ki.

-Húzzunk innen! – javasolja Alex.

- És hova menjünk? – vonom fel a szemöldökömet gúnyosan. – Talán ki, a szárnyas késekhez?

- Ha gyorsan futunk, talán elérjük a Bőségszarut, a kések meg leszednek pár dögöt, a többit meg kinyírjuk! – avat be a közel sem sziklaszilárd alapú tervébe.

  Nem tetszik az ötlete, túl sok kérdés merül fel vele kapcsolatban, mégis megadóan bólintok. Semmi kedvem egy ennyire emberi mutáns fogai közt kilehelni a lelkemet. Megragadom Alex karját, és húzni kezdem kifelé a falkából. Szerencsére az állatok meglehetősen lassú felfogásúak, így szerzünk pár méter előnyt. Fürgén, sprintelve szeljük át a késekkel díszített talajt, gondosan ügyelve arra, hogy életben maradjunk. Egymás mellett haladunk. Semmi pénzért sem hagynám itt Alexet, még így sem, hogy lényegesen lassabb nálam. A távolból kihallatszik a mutánshad egyre közeledő visítozása, miszerint mi vagyunk a gyilkosaik. Az egyik állat, a hosszú, felül aranyló, alul szénné égett színű, zöldes szemű patkány különösen gyors, látszik rajta, hogy ő a csapat vezére. Semmi kétség, ez Tiffany, és azért választották a Játékmesterek főnöknek, mert neki volt a legtöbb esélye bejutni a Végjátékba, ezért ő volt a legdühösebb, amiért nem érhette el a hőn áhított célját, a győztesnek járó koronát.

  Végre megpillantom a Bőségszaru napfényben úszó, magasodó építményét. Még jobban szaporázom a lépteimet, és Alexet is erre kényszerítem. A Szaru lábához érve a fiú egy könnyed mozdulattal feldob a tetejére, majd ő is utánam mászik. Ebben a pillanatban érkezik meg a mutánshad. Látom, ahogy a szörnyek a dühtől vöröslő fejjel hol magukat, hol egymást harapdálják, és a kések is rendesen pusztítják őket.

  Alex magához húz, és egy könnyed csókot lehel az ajkaimra. Szívesen viszonoznám, de nem teszem. Sokkal fontosabb feladat vár rám.

  Hárman voltunk. Mi alkottuk a lázadók csoportját, azokat a Kiválasztottakat, akiknek volt merszük szembeszállni a hatalommal. Ha nem egy Viadalon lettünk volna, magunk mögé állítottuk volna a Körzetek lakóit, ezzel forradalomra szítva őket. Samira és Alex már elmondták az őszinte véleményüket a rendszer kegyetlenségéről. A lány a lázadásról beszélt, a fiú pedig arról, hogy az elnök szemrebbenés nélkül arra kötelezhet minket, hogy öljünk meg valakit, akit szeretünk. Reményeim szerint mindkét monológ nagy hatással volt a népre. Most rajtam a sor. Bocsánatkérő pillantást vetek Alexre, majd beszélni kezdek.

-Élvezik, mi? – üvöltöm a közönségnek. – Ó, hát persze, hogy élvezik! Maguknak mindegy, mi, vagy ki hal meg; ember, állat, vagy mutáns, hiszen egyetlenegy dologra van szükségük a boldogsághoz, ez pedig a vér! Most gondolom, bamba képpel bámulják a csilivili képernyőket, izgalmukban majdnem lesírják a szemfestéküket, és az ízléstelenül nagy műkörmükkel az asztalon dobolnak, esetleg a kanapét kaparásszák! Tetszett a Viadal? Jó érzés volt végignézni, ahogy huszonkettő ártatlan gyerek meghal, csak azért, hogy Önök szórakozhassanak egy kicsit? Nem kell válaszolni, tudom, mire gondolnak.  Izgalmas ez a Végjáték is, nemde? Ez lenne talán a Viadal csúcspontja? Most kellene meghalnom? – gúnyos mosolyra húzom a számat, ezzel is érzékeltetve, hogy mennyire megvetem a fővárosiakat. – Akkor rajta, Mr. Crane, öljön meg! Öljön meg csak nyugodtan! Óriási szívességet tenne vele. Tudja, semmi kedvem még egyszer, netán többször visszajönni a Kapitóliumba, és a maguk szétplasztikázott, ostoba pofáját bámulnom. Nem akarom végignézni, ahogy meghalnak az ismerőseim, vagy később a gyerekeim, csak mert a drágalátos Játékmester urak tesztelni akarják a képességeit, és mert a közönség kíváncsi, vajon ugyanakkora túlélő-e, mint az anyja! Árulja már el valaki, mit éreztek maguk, amikor ráküldték Naomira azt a rohadt vámpírt, vagy amikor elintézték, hogy az a fiú elveszítse a fejét? És Ön, Mr. Snow, mit érzett, amikor kitalálta ezt az Éhezők Viadalának nevezett beteges játékot? Be volt szívva, vagy mi? És maguk, kedves nézők, még csak bele sem gondoltak azzal a birkaagyukkal, hogy, mondjuk, le kellene beszélni erről az őrültségről a drága elnök urat? Ó, dehogy! Pont letojták, hogy mit érezhetnek a Körzetlakók, vagy a gyerekek, akiket hetvenhárom év alatt megölettek. Mit számít az, nem igaz? Hiszen csak szegény, irányítható emberek, akik úgy sem tudják, mi az az élvezet. Persze, ha a fővárosi kamaszokat dobnák az Arénába, fordulna a kocka… - Egy könnyű, ám határozott mozdulattal a hátamra dobom a széltépte fürtjeimet. – Akkor tudnák, miről beszélek, de az is lehet, hogy akkor sem, hacsak nem a saját gyerekeiket látnák egy vérszomjas mutáns, vagy egy idegbeteg Hivatásos kezei közt eltávozni. Mond maguknak valamit az a név, hogy Joel Mc’Norden? Nem? Nos, ezen nem lepődöm meg. Tudják, ő volt a Körzettársam, egy tizenkét éves, piros arcú, tiszta lelkű kisfiú, aki mindig mosolyt tudott csalni az arcomra. Okos és talpraesett volt, szép jövő állt előtte. Hogy miképp alakult volna a sorsa, ha nem kényszerítik arra, hogy részt vegyen ebben a szadista műsorban, és meghaljon maguk miatt, nem tudom, nem is fogom megtudni soha. De biztosan jobban, mint így. Megházasodott volna, lettek volna gyerekei, becsületes úton megkereste volna a betevő falatot, és boldogan élt volna, amíg egy szép napon, körülbelül a nyolcadik dédunokájának születése után meghalt volna. Szerintem így végezte volna, ha nincs ez az idióta, sekélyes műsor. Na igen, mint megfigyelték, ott a „ha”. Maguk miatt örökre ott lesz! És ez itt… - mutatok le a patkányok vérben fürdő testére. – Maguk miatt van! Gyűlölöm magukat, mindenkinél jobban. – Gonosz, gyilkos pillantással nézek előre, egyenesen a legközelebbi kamerába. – És Ön, mélyen tisztelt elnök úr, vigyázzon! Ezen a Viadalon elindult valami, ami hamarosan folytatódni fog. Az emberek nem hagyják abba, még az életük árán sem. Ami most történt, ebben a gyötrelmes, pokoli Arénában, csak a kezdet volt… A lázadás kezdete!

  Hirtelen egy hangos üvöltést, és egy kemény puffanást hallok magam mögül. Azzal a lendülettel megfordulok. Szörnyű látvány tárul a szemem elé. Alex a Bőségszaru tetején hever, a hasából egy kés áll ki. A testéből lassan, de folyamatosan csörgedezik vörös, forró vére.

  Nyomban a fiú mellé vetem magam, és erősen megszorítom a kezét. A szememben könnyek gyülekeznek. Nem halhat meg itt, a Végjátékban… Ő nem!

-Szép volt, Katie! – mondja a fiú. A hangja egészséges, úgy beszél, mintha minden rendben lenne. De én tudom, hogy ez hazugság. Semmi sincs rendben egy olyan világban, ahol meghalhat egy ilyen fantasztikus fiú, egy kiváló harcos, egy gondoskodó testvér, egy oltalmazó szerető.

-Nem… Ez… Én…- hüppögöm.

  Alex mellkasára borulok. Egyre erősebben ráz a szívem legmélyéről feltörő, mindent elsöprő sírás. Alex a hátamat simogatja, és csitítgat, mint egy ostoba, kicsi gyereket, akinek az a legnagyobb problémája, hogy ellopták a kedvenc játékát. Hallom a szívverését, és rettegve arra gondolok, vajon meddig fog még dobogni ez a szív. Vajon meddig bírja ki Alex?

-Kérlek, nézz rám! – suttogja elhaló hangon, és kissé megemeli az államat. – Hallgass ide, Katie! Én meg fogok halni, és te leszel… a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának győztese… az új bajnok. Bármit is kérnek tőled, menj bele, mert máskülönben megölnek valakit a szeretteid közül… Mindketten tudjuk, mire képes Snow a céljai elérésének érdekében… A másik. Vigyázz Jaredre! Ne hagyd, hogy bekerüljön a Viadalra… Öld meg az elnököt, Katie, ez az egyetlen megoldás, aminek következtében mindketten megmenekülhettek, és még megannyi ember…

- Jó… én megteszem… - szipogom.

  Nem tudok uralkodni magamon, de nem is akarok. Alexre nézek, és megpróbálom jól a fejembe vésni az összes arcvonását, mert tudom, hogy már nem sokáig csodálhatom őket. Alaposan szemügyre veszem az éjfekete, összekócolódott, zsírosodó haját, a tökéletes vonalú, egyenes orrát, a futástól és az izgalmaktól kipirult, sármos arcát, a szenvedélyes, sötétbarna, érdeklődő szemeit, a száját, ami ezernyi csókot adott nekem, a nyakát, amibe olyan jó volt belekapaszkodni csókolózás közben, az erős, védelmező karjait, amikben mindig biztonságban érezhettem magam…

  Hirtelen a fiú erőtlenül köhögni kezd, a szájából kiköp egy nagy adag vértócsát. Most már tudom, hogy vége, mégsem akarom elhinni. A tudat, hogy már csak percei vannak hátra a földi életéből, egyszerűen őrjítő.

-Én megölöm magam! – kiáltom. – Esküszöm, megyek, és leugrok azokhoz a büdös dögökhöz, és…

  Komolyan gondolom, amit mondtam. Szívesebben halnák meg, és adnám meg az örömöt azoknak az ostoba tyúkoknak, na meg Senecának és Snow-nak, hogy élvezzék a látványt, ahogy „Odair szeretője” egy csapat pszichopata, túlméretezett patkány fogai között elvérzik, mintsem, hogy Alexet lássam meghalni. A fiú azonban erősen megragadja a karomat, és visszaránt maga mellé.

-Hülye vagy?! – üvölt rám. – Miért akarsz meghalni? Kinek lenne attól jobb? Elárulom, hogy senkinek! Katie, kérlek, nézz rám! – Visszavesz a hangerőből, és újra megemeli az államat. Gyönyörű, sötétbarna szemei még a halál torkában lebegve is olyanok, mint az életben; őszinték, kifejezőek, és egy csöppnyit gúnyosak. – Szükségük van rád. Mirandának, Valternak, és a családjuknak. Gondolj bele, hogy fognak örülni, amikor meglátnak majd a pályaudvaron! Aztán ott van a stylistod és a kísérőd! Ők is szeretnek, és fájna nekik az elvesztésed. Johanna meg… Azt hiszem, az iménti beszéded miatt örökké a szíve csücske maradsz!

- Rád is sokan várnak… Például az öcséd! – makacskodom.

- Igaz… - túr bele a hajába zavartan. – De az országnak rád van szüksége, Katie!

- Ez baromság! – nevetek fel kínosan. – Én nem vagyok forradalmár-típus, az te vagy, meg Samira…

- De igenis az vagy! – feleli ellentmondást nem tűrő hangon. – És meg is fogod csinálni! Én bízom benned, Katie. Tudom, hogy sikerülni fog megölnöd Snow-t. És tudod, miért?

  Tagadólag megrázom a fejem.

-Mert van benned annyi düh. Jól ismerlek téged, Katie Hope. Tudom, hogy amikor felmérgesítenek, bármire képes vagy, akár még ölni is. Az edzésen is kis híján meghaltam miattad, és Carára is bátran rátámadtál, pedig tudtad, hogy elég gyatrák az esélyeid ellene. A vámpírt is megölted, aki megharapta Naomit. Az kell, hogy Snow felhúzza az agyadat, és sikerülni fog végezned vele. Hidd el, ez a trükkje az egésznek.

- De én nem akarom, hogy meghalj! – üvöltöm. – Nem érted, hogy nem tudok nélküled élni?!

- Jaj, Katie… - suttogja szomorkásan.

  Megsimítja az arcomat, és finoman megcsókol. Ez a csók a többivel ellentétben nem vad és szenvedélyes, hanem nyugodt, finom, és gyengéd, mint egy keserves búcsú egy olyan embertől, aki mindenkinél többet jelent számomra. Alex vállára helyezem a kezem, ügyelve arra, hogy nehogy véletlenül megnyomjam. A fiú beletúr a hajamba, majd egy gyors puszit nyom a számra. Pillái megremegnek, a keze lehull az arcomról. Fejét erőtlenül leereszti a Szarura, és ujjaival a kezem felé kap. Lehunyja a szemét, majd újra kinyitja. Várakozóan néz rám, mintha még mondani akarna valamit. Valami fontosat, amire örökké emlékezni fogok.

-Szeretlek! – olvasom le a szájáról.

- Én is szeretlek, Alex! – suttogom, miközben hideg, merev tenyerét az arcomhoz érintem. – Mindenkinél jobban szeretlek!

  A fiú szeme kitágul, és újra vért kezd köpni. Úgy érzem, még mindig van remény arra, hogy megmentsem, ezért letörlöm a vért a szájáról. Nem akarom, hogy így maradjon meg az emlékezetemben, véresen, haldokolva, sokkal inkább vágyom a visszahozhatatlan, vidám, vonzó képre.

-Adhatok egy utolsó tanácsot? –nyögi.

  A szemei lecsukódnak, a szíve egyre lassabban ver. Nem akarom elveszíteni! – gondolom magamban. – Bárkit, csak őt nem!

-Hé, Katie… - szólítgat újra.

- Igen? – kérdezem sírva.

- Aztán… - suttogja elhaló hangon. – Aztán el… ne ess… nekem!

  Az ismerős mondat hallatára összerándul a gyomrom. Így köszönt el tőlem, amikor először találkoztunk. Úgy érzem, menten megszakad a szívem. Mintha kivágták volna, és a mutánsok elé vetnék. Kérlelve pillantok a haldokló vőlegényemre. Abban reménykedem, hogy ettől a pillantástól talán visszatér majd belé az élet, és nem fog meghalni, hanem örökké itt marad velem, és boldogan élünk együtt, ketten az idők végezetéig.

  De nem így lesz. Egy másodperccel azután, hogy elköszönt tőlem megszólal az ágyú, immáron huszonharmadszorra az idén.

-Ne… - motyogom.

  Megsimítom a fiú hideg arcát. Vége van. Alex Emerson meghalt… Megölték… A Kapitólium elvette tőlem. Soha többé nem nevet ki, ha butaságot csinálok, nem nyugtat meg, ha idegeskedem. Nem viccel meg, mert ahhoz van kedve, nem támogat már semmiben. Nem mosolyog rám, nem fogja meg a kezemet, nem tanít harcolni, nem csókol meg. Nem csókol meg ő már senkit, még akkor sem, ha nyafognak neki. Mert halott. Snow elvette tőlem.

  Hirtelen felharsan a Kapitólium himnusza, és meghallom Caesar Flickerman rikoltozását.

-Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának győztesét! Ő pedig nem más, mint Katie Hope, a Hetedik Körzet bátor és önfeláldozó Kiválasztottja! Ő Panem legújabb büszkesége, az új bajnokunk!

   A háttérből bejátsszák a közönség fülsiketítő sikolyát. Az én nevemet ordítják, engem akarnak látni. Úgy tűnik, Alexet egy szempillantásnyi idő alatt elfelejtették.

  Én nem fogom, és teszek róla, hogy ők se tudják kiverni a fejükből. Mert Alex az én vőlegényem. Ha rám gondolnak, rá is gondolniuk kell. Újra a fiú élettelen testére nézek. Sátáni gondolat fut át az agyamon.

  Megfogadtuk. Megígértem neki.

  Lassan, óvatosan kihúzom a testéből a kést, a gyilkos fegyvert, ami elvette tőle a fiatal életét. Merően nézek a kamerába. Meg akarom tenni. Megígértem neki. Igen, megígértem, és mindig megtartom a szavam, most sem lesz ez másképp.

-Vele… - mutatok le Alexre. A hangom megremeg, a kést viszont erős szorítással tartom a markomban. – Vagy holtan! – kiáltom, majd egy eszelős mosoly kíséretében magamba vágom a kést. Pontosabban, egyenesen a szívembe.