2015. augusztus 31., hétfő

Hetedik fejezet

  Sziasztok! Tegnap óriási meglepetésben volt részem, ugyanis kaptam három díjat Laurentől, Dodótól, és Johannától, amit ismételten szeretnék megköszönni nekik <3 Amikor megláttam a nevemet a kipécézett bloggerek listáján, azt hittem, káprázik a szemem, hiszen még csak hat fejezet volt fent... Na, mindegy, a lényeg, hogy köszönöm!
  És íme, itt az új fejezet! Jó olvasást!
  Puszi: Maja Taylor 

                                                                               ***



  Másnap reggel Leila és Johanna veszekedésére ébredek. Álmosan kicaplatok az étkezőbe, ahol Joel, Johanna, Blight, és Leila mellett megannyi ínycsiklandozó finomság fogad. Azonnal leülök az asztalhoz, és falatozni kezdek. Sok mindent lehet mondani a Kapitólium lakóira, de azt nem, hogy nem kényeztetik a vendégeiket mindenféle jóval. A nagy, széles asztalon ugyanis minden megtalálható, amit csak el tudok képzelni: sonkás, szalámis, és sajtos szendvicsek, tengeri herkentyűk, kaviár, krémes sütemények, pogácsák, gyümölcslevek, teák, sőt, még egy kis bor is. Kis gondolkodás után megfogok egy kifli alakú sütit, és jóízűen beleharapok. A számban megérzem az olvadt csokoládé fenséges ízét. Otthon nagyon ritkán eszünk ilyet, évente maximum kétszer, amikor a polgármesternek vagy a feleségének születésnapja van. Ezért is meglepő számomra, hogy a fővárosban minden reggel kerül ebből a finomságból az asztalra.
  -Ízlik? – mosolyog rám Leila.
- Naná! – vágom rá teli szájjal.
- Hogy is hívják ezt az izét? – kérdezi Joel.
- Croassaint – válaszol a kísérőnk, aki láthatóan élvezi, hogy ő van a középpontban.
- Tegnap este nem meséltetek túl sokat – vált témát Johanna. – Hogy megy az edzés? Miben vagytok jók?
- A kötélcsapdákban! – büszkélkedik Joel. – Bár, szerintem ezt már tudod…
- Igen, hála Katie-nek! – forgatja unottan a szemét a mentorom. – És te, Katie? Jól láttam, hogy szövetséget kötöttél Maria lányával? – fordul hozzám.
- Nem tudom, még semmi komoly – kortyolok bele a narancslémbe. – Nem igazán szeretnék szövetségeseket. Igaz, sokat segíthetnek, de akár át is verhetnek. Bár Naomi nem tűnik gonosznak, sőt kifejezetten kedves. Mondjuk a pozitív hozzáállása nekem fura.
- Azért jobb, mint Alex, nem? – kérdezi Johanna.
- Nála mindenki jobb! – borzongok meg.
  Eszembe jut, hogy a fiú tegnap beállt a Hivatásosokhoz. Csak úgy, mindenféle gúnyos megjegyzés nélkül elfogadta Tiffany ajánlatát, ami nekem nagyon nem tetszik. Nem ismerem túlzottan, de ez annyira nem rá vall! Azt hittem, ő az a tipikus magányos harcos, aki két perc alatt képes megölni öt embert, de úgy, hogy senki sem jön rá, hogy ő volt. Úgy látszik, félreismertem.
  Reggeli után átöltözök a tegnapi ruhámba, és Joellel és a mentorokkal lemegyek a Kiképző Központban. Amint megérkezünk, Johanna azonnal elküld a mérgező növényeket tanulmányozni, majd csatlakozik Haymitch-hez.
Az állomáson egy nagydarab, őszülő férfi fogad. Mivel jól értek a növényekhez, gyorsan végzek, így tovább is állok a fára mászós csoporthoz. Mivel a Hetedikből származom, és a fél életemet az erdőben töltöttem, itt sem merülnek fel problémák. A kötélcsomózást Joellel együtt vesszük át. A kisfiú iszonyatosan lelkes, annyira élvezi a feladatot, mintha csak egy játék lenne. Még az oktató is meglepődik a találékonyságán. A Körzettársam ugyanis tele van ötletekkel, hogy hova lehetne felakasztani a köteleket úgy, hogy gyakran látogatott helyen legyenek, mégse vegyék őket észre. Egy idő után azon kapom magam, hogy sokkal inkább érdekel az ő technikája, mint az oktatóé.
  Ezután a késekhez megyek. Borzongás fut végig a hátamon, ahogy a tegnapi történtekre gondolok. Kiemelek egy kést a tartályból, és megpróbálom becélozni a bábu szívét.
-Segítsek? – kérdezi mellettem valaki.
Megfordulok, és szemben találom magamat a Tizenkettes lánnyal.
-Igen, azt megköszönném! – küldök felé egy halovány mosolyt.
- Igazából a dobásban nem vagyok valami profi, de ismerem a taktikáját.
- Oké, nekem az is elég! – türelmetlenkedem.
- Az a lényeg, hogy képzelj a bábu helyébe egy embert, akit annyira gyűlölsz, hogy legszívesebben kinyírnád! Ez működik más fegyvereknél is, de szerintem a késsel a legkönnyebb!
- Köszi – mosolygok rá. Ő csak bólint, majd átmegy a köteles állomáshoz.
  Kiderül, hogy a Tizenkettes technikája kifejezetten jó. Felszabadító érzés megölni Alexet, még ha csak képzeletben is! A probléma csak az, hogy nem biztos, hogy alkalmazni tudnám a módszert az Arénában. Állítólag ott megváltozik az ember gondolkodásmódja, tehát nem valószínű, hogy működni fog.
  A késdobálást követi a lándzsavetés, a buzogányozás, és a nyilazás. Egyik sem megy kiemelkedően, ennek ellenére rettentően kifáradok a gyakorlásuk alatt. Lerogyok az asztalok mellett lévő padra. Ekkor fut be a Negyedik Körzet teljes csapata. Fura, de eddig nem is tűnt fel a hiányuk. 
-Helló! – lép hozzám Naomi mosolyogva. – Mi újság? Tudtál aludni? Én nem, szinte egész éjjel csak forgolódtam, aztán bejött anya, és…
  Naomi folytatja a sztoriját, én azonban nem figyelek rá, inkább Alexet és Finnicket fürkészem. Amint Alex a Hivatásosok felé veszi az irányt, Tiffany rögvest a nyakába ugrik, és úgy ölelgeti, mintha már legalább pelenkás koruk óta a legjobb haverok lennének. Cseverészni kezd neki valamiről, majd a mentorok felé terelgeti. Alex közben csak bólogat, és néha odavet valamit a lánynak. Magam sem értem, miért, de összeszorul a gyomrom. Miért ölelgetik egymást? Az lehet az oka, hogy Tiffany tegnap szövetséget ajánlott Alexnek? Vagy valami más?
-Alex összejött Tiffanyval? – csúszik ki a számon.
- Ugyan már! – kacag fel Naomi. – Alexnek annál sokkal jobb az ízlése, más tetszik neki, bár szerintem amilyen lökött, még ő sem tud róla. Majd összehozom őket valahogy.
- Értem – bólintok, és már előre sajnálom szegény csajt, akivel Naomi össze akarja boronálni Alexet. – És Tiffany? Neki sem tetszik a srác?
- Ő másra hajt – bök a kislány a fejével az asztalok felé.
  Végre kiderült, mi Tiffanynál ez a vonszolási mánia!Úgy tűnik, tévedtem, közte és Alex között nincs semmi. A lány ugyanis egy hangos sikoly kíséretében Finnick nyakába veti magát, folyamatosan ismételgetve, hogy mennyire örül, hogy látja.
-Ja, én is… - motyogja a fiú zavartan. – Ez meg ki a franc? – tátogja némán Alexnek.
- Tiffany – tátogja vissza Alex.
- És miért ölelget?
  Alex erre gonoszul elmosolyodik, majd szívecskét mutat a levegőbe.
-Idióta! – morran rá a mentora. Úgy tűnik, kezd elege lenni abból, hogy őrült Kiválasztottal zaklatják a szerelmükkel.
- Tessék? – néz fel Tiffany naivan.
- Nem rád értettem… - mondja Finnick.
- Ja, én is ezt mondanám! – forgatja a szemeit Alex. Naomival fülsüketítő nevetésben törünk ki. Hogy lehet valaki ekkora paraszt?!
- Oké, attól, hogy nem rád értettem, hanem Emersonra, még rád is vonatkozik – von vállat Finnick.
  Ettől még hangosabban nevetünk. Komolyan, a Negyedikben van olyan fiú, aki nem ekkora szemét?
Tiffany felvonja a szemöldökét, és gyilkos tekintettel mered Finnickre.
-Szerinted… én… - kapkodja a levegőt.
- Igen – mondja Finnick egyszerűen.
- Az nem lehet! – visít fel a lány orrhangon.
- Dehogynem – kacsint rá a fiú vigyorogva.
  Tiffany erre olyat tesz, amin még én is meglepődök. Visítozni kezd. A szó legszorosabb értelmében. Az összes Kiválasztott és mentor kigúvadt szemekkel figyeli a hisztijét, leszámítva persze Naomit és engem. Mi még mindig fuldoklunk a röhögéstől.
-Te csak ne vihorássz, Heteske! – fordul felém hirtelen az Egyes lány. – Amennyire béna és szánalmas vagy, te még odáig sem jutottál el, hogy egyáltalán megöleljen!
  Ó, szegény csaj, ha tudná!
-Hé, nyugi van! – lép közbe Finnick. – Álljatok már le! Ez nem egy verseny, hogy kinek van több esélye nálam, vagy ki jön be nekem jobban. Ne most öljétek egymást, arra ráértek az Arénában! Amúgy meg menjetek gyakorolni! Semmi szükségem még két sipítozó idiótára – fejezi be, majd visszamegy Johannához.
- Ez durva volt! – vigyorog rám Naomi.
- Mármint a csaj magánszáma? Hát, azt hiszem, lőttek a kemény Hivatásos-imidzsének!
- Nem az! – legyint a kislány. – Az, hogy Finnick így beégette mindenki előtt! Tudod, régebben nem csinált ilyet. Mindenkivel kedvesen viselkedett, még azokkal is, akiktől a hideg rázta. De pár éve nagyon megváltozott. Azt hiszem, kezd elege lenni. Már nem bírja a strapát.
- Ezt hogy érted? – ráncolom a homlokomat.
- Semmi különös, nem nagy dolog. Egyszerűen csak gutaütést kap a fővárosiaktól. Nem hagyják, hogy normális életet éljen, pedig ő arra vágyik. Egy normális, nyugodt életre, a tenger partján, életének egyetlen igaz szerelmével! – hunyja le a szemét ábrándozva.
- Van valakije? – lepődök meg.
- Persze! – Naomi ezt úgy mondja, mintha teljesen egyértelmű lenne. – Amúgy kedves lány, Finnickhez való. Képzeld, az Aratás előtt láttam őket, és halálian cukik voltak! Összebújtak, és sugdolóztak, és látszott rajtuk, hogy igazán rosszul esik neki, hogy hamarosan el kell majd válniuk. Tudod, a lány nincs olyan állapotban, hogy mentorálhasson, meg amúgy is anya jött volna velem…
  Naomi tovább csacsog, amit már kicsit unok, ezért a lándzsák felé veszem az irányt. Nagy meglepődésemre a kislány is velem tart. Nem mintha zavarna a jelenléte, de néha nyugodtan befoghatná a száját. Komolyan mondom, még sosem hallottam két percnél tovább csöndben lenni. Ráadásul állandóan vidám dolgokról beszél! Nem érti, hogy ez itt nem a játszótér, hanem az Éhezők Viadalának felkészítő-tábora?
  A nap további része így telik. Szorgalmasan gyakorlok, de még mindig rengeteget bénázok, Naomi meg itt lohol a nyakamban, és nem bírom lerázni. Tiffany időközben túlteszi magát életének legnagyobb traumáján, és ugyanolyan kegyetlen, mint korábban. Carát leszámítva a többi Hivatásos nem nézi le vagy közösíti ki a kirohanása miatt. A lány többet nem néz Finnick felé, és úgy tűnik „ha ló nincs, jó a szamár is” alapon Alexre kezd nyomulni. A fiú úgy-ahogy tűri is, de a nap végén már látszik rajta, hogy a szövetségese rendesen kiakasztotta valamivel. A mentorok továbbra sem szólnak bele a Kiválasztottak életébe, csak ülnek, és beszélgetnek. Bizonyos időközönként meglátogat minket pár Játékmester, és összeborulva kibeszélnek pár játékost, majd felszívódnak.
  A nap végére annyira kifáradok, hogy vacsora és fürdés nélkül bezuhanok az ágyamba, és rögtön bealszom.
  Az utolsó edzésnap eseménytelenül telik, leszámítva persze Naomi értelmetlen ragaszkodását. Éppen a késeknél gyakorlok, amikor a lány szomorúan felsóhajt.
-Mi a baj? – kérdezem unottan.
- Semmi, csak elgondolkoztam… - motyogja.
- Hát, oké – felelem közömbös hangon, majd a Tizenkettes lány taktikáját követve magam elé képzelem Alexet, és elhajítom a fegyvert. Természetesen most sem talál, de még csak nem is súrolja a bábu karját. Lehet, hogy a lány át akart verni, és rossz taktikát mutatott nekem?
- Akarsz a szövetségesem lenni? – kérdezi hirtelen Naomi.
- Tessék? – húzom fel a szemöldökömet.
- A fenébe, sejtettem, hogy ez lesz! – biggyeszti le a száját. – Kinéztelek magamnak már az első nap, anya támogatta is a döntésemet, de Finnick és Alex ellenezték. Valami olyasmiről papoltak, hogy nem vagy elég megbízható, vagy mit tudom én! Anya persze nagyon erősködött, mondván, hogy miért ne, ha nekem is szimpatikus vagy, meg alapjáraton szereted a kisebbeket… Na, de mindegy. Azért örülök, hogy veled lóghattam, és nem kergettelek az őrületbe!
- Figyelj, Naomi – térdelek le hozzá. – Tényleg nem akarok szövetséget kötni, de ez nem rólad szól! Senkivel sem akarok szövetkezni, még Joellel sem! Tudod, ezek a kapcsolatok előbb-utóbb felbomlanak, nem is feltétlenül azért, mert a tagok egymásra támadnak. Sajnálom, Naomi! Te is tudod, hogy az Arénából csak egy ember fog kikerülni élve! Nem kettő, nem három. Egy.
- Attól még… - próbálkozik könnyes szemmel.
- Nem. Sajnálom. – mondom határozottan.
- Oké, értem… - motyogja elhaló hangon. – Azért kösz mindent! Hát akkor, szia. – esetlenül feláll, majd lehajtott fejjel átsétál egy másik állomásra.
  Idegesen beletúrok a hajamba. Na, ezt jól elintéztem! Megpróbáltam kedves lenni Naomihoz, és aránylag normális hangnemben lekoptatni, erre ez lett a vége! Mondjuk néha annyira nem értettem a csaj viselkedését. Komolyan azt hitte, hogy attól, hogy közösen kinevettük Tiffanyt, országos cimborák lettünk? Vagy hogy az elmúlhatatlan jókedve hatással lesz rám? Esetleg hogy csak azért fogok vele szövetkezni vele, mert az anyukájának az tetszene?
-Engedsz gyakorolni, vagy még ücsörögsz pár óráig? – kérdezi a hátam mögül Alex.
- Nyugi, már itt sem vagyok! – felelem rideg hangon.
- Szuper! – vágja rá gúnyosan.  Már éppen indulnék el, amikor hirtelen megragadja a karomat, és visszahúz maga mellé.
- Hallod, Katie, mi volt ez a balhé Naomival?
- Nem mintha sok közöd lenne hozzá, de nem akartam vele szövetkezni – mondom közömbösen.
- Aha, értem. És abba belegondoltál, hogy lehet, hogy a hülyeséged miatt rosszul fog teljesíteni holnap a Játékmesterek előtt?
- Holnap pontozás? – kérdezem meglepetten.
  Alex az égre szegezi a tekintetét.
-Ne mondd, hogy még ezt se tudtad? Persze, hogy pontozás! Ember, lejárt a három edzésnap, holnap bemutatunk valamit a Játékmestereknek, aztán interjú, majd megyünk az Arénába! Basszus, hogy lehet valaki ennyire sötét? Te még soha sem néztél Viadalokat?
- De igen – motyogom kínosan.
- Akkor ostobább vagy, mint ahogy azt hittem! – vet rám egy lenéző pillantást, majd dobálni kezdi a késeket. Mondanom sem kell, mind talál. Vajon ő kit képzel a bábu helyébe?
- Ja! – fordul vissza. – És ha egy ujjal is Naomihoz érsz, ha egy haja szála is meggörbül miattad, készülj fel, Katie - suttogja vészjóslóan. – Készülj fel a halálodra!
- Ne fenyegess, Emerson! – húzom ki magam. – És nyugodj meg, eszem ágában sincs bántani a kis Naomit!
- Oké. Ajánlom is! – morogja.
  Vacsora után Johanna bejön a szobámba, mert beszélgetni akar velem.
-Szóval, Katie, mesélj, van már ötleted, mit mutatsz be holnap a Játékmestereknek? Mi ment a legjobban?
- Baltázás – vágom rá gondolkodás nélkül.
- Szuper! – vigyorodik el a mentorom.  – Abban nem is kell segítenem, úgyis profi vagy benne!
- Rendben! – bólintok. – Mi lesz az interjún?
- Pont ezen gondolkoztam! – csettint a lány. – Minden a pontszámodtól függ. Ha jól teljesítesz, és sok pontot kapsz, elővesszük az erős, magabiztos lány karakterét. Ha viszont beégsz, muszáj lesz valami mást kitalálnunk…- morfondírozik a mentorom.
- Lehetnék a kedves, aranyos lány…
- A kedves, aranyos lány, aki lekoptatta Naomit, vagy a kedves, aranyos lány, aki kis híján megölte Alexet? – vigyorog gúnyosan.
- Francba! – hunyom le a szemem fáradtan. Utálom, hogy még ezzel a hülye interjúval is problémáznak! Miért érdekli annyira a kapitóliumiakat a Kiválasztottak személyisége? Nem mindegy nekik, milyen emberek halnak meg az Arénában?
  Mellesleg ez a „kedves-aranyos” tényleg nem a legjobb ötlet. A többieket nehéz megtéveszteni, úgyis tudják, milyen vagyok, vagy legalábbis sejtik.
  Johannával még vagy két órán át gondolkozunk, de sajnos egyikünknek sem jut eszébe használható ötlet. Nem játszhatom el a zsenit, hiszen egyrészt nem vagyok az, másrészt, az jó eséllyel a Hármasoké lesz. Nem játszhatom el a gyönyörű, dögös nőt, mert csontsovány vagyok, és félek flörtölni. Nem játszhatom el a lelketlen gyilkológépet, mert félek ölni, meg amúgy sem tartozom a Hivatásosok közé.
-Mondjuk bevethetném, hogy írtam egy szerelmes levelet Finnicknek… - motyogom, de nem gondolom komolyan.
- Ha meg akarod öletni magad, hajrá! – gonoszkodik Johanna. Hát, igen, ő még hajnali két órakor is a topon van. Nem igazság!
- Lehetnék pimasz – próbálkozok tovább.
- Nem illik hozzád, túl nyuszi vagy ahhoz!
- Akkor vicces?
- Te, vicces? És mivel állnál elő? Hogy elestél a saját lábadba? – röhög ki Johanna.
- Akkor gőzöm sincs – dőlök el az ágyamon. – Leszek a Viadal első áldozata!
- Felejtsd el! – vágja rá Johanna.
- Akkor mi a fene legyek? – húzom el a számat álmosan.
  Johannán látszik, hogy erősen gondolkozik. Majdnem elalszom, mikor váratlanul megrángatja a vállamat, és megszólal.
-Te leszel a kiismerhetetlen lány, aki minden egyes kérdésre kétértelmű választ ad, senki sem tudja, mit akar valójában, és ő is csak akkor árul el többet, ha a közönség teljesíti a legnagyobb kívánságát!
- A legnagyobb kívánságát? – hunyorítok rá.
- Ha nem esett volna le, zsenikém, az a legnagyobb kívánságod, hogy élve kijuss a rohadt Arénából! – forgatja a szemét unottan.
- Leesett, de azért köszi! – vigyorgok rá erőltetetten.
- Helyes – bólint határozottan, majd elindul kifelé a szobából.
- Johanna! – kiáltok utána.
- Mi van? – néz vissza.
- Neked mi a legnagyobb kívánságod? – kérdezem.
  Ha jobban belegondolok, alig ismerem a mentoromat. Körülbelül annyit tudok róla, hogy tavaly nyert a Viadalon, de fellázadt Snow ellen, ezért megölték a családját. Ja, meg hogy idegbajt kap Leilától.
-Hogy mi a legnagyobb kívánságom? – dől neki az ajtófélfának. Gondolkozik egy kicsit, majd lemondóan megrázza rövid, barna tincseit. – Nem fontos, meg aztán úgysem tudnád teljesíteni!
- Azért megpróbálhatom! – nézek rá aranyosan.
- Amennyiben nincs nálad egy kézigránát, amivel felrobbantod Snow csicsás kis palotáját, inkább ne próbálkozz! – ordít rám a lány, majd idegesen kiviharzik a szobámból, magamra hagyva az egyre csak kavargó gondolataimmal.
 



2015. augusztus 28., péntek

Hatodik fejezet

 

  Finnick egy pillanatig mintha ledöbbenne, majd szerencsére viszonozza a csókomat. És be kell vallanom, oltárian csinálja! Nem nyálazza össze a számat, nem túl erőszakos, de nem is túl lágy… éppen jó! Azt hiszem, erre mondják, hogy tökéletes csók!
  Óvatosan átölelem a nyakát, ő pedig egyre erősebben szorítja a derekamat. Ki szeretném nyitni a szemem, de nem teszem, mert félek, hogy ő is engem néz, és egy lány azt mondta a suliban, hogy nincs annál gázabb, ha sasolod a másikat smárolás közben. Hát, nem tudom, hogy ez mennyire igaz, de a biztonság kedvéért megfogadom a tanácsot. Igazság szerint nincs túl nagy tapasztalatom fiúk terén, eddig egyetlen egyszer történt valami „komolynak” nevezhető, amikor Valter egy fogadás kedvéért megpróbált megcsókolni. Végül nem úgy alakult a dolog, ahogy eltervezte. Talán ha nem issza le magát előtte, és nem az orromat puszilja meg a szám helyett, talán még jól is elsülhetett volna a dolog.
  Finnickkel viszont teljesen más. Nem tudom, vajon neki volt-e életében olyan esete, mint Valternak, de hogy már régen túljutott azon a korszakán, az egyszer biztos! Órákig ellennék így, a szoba közepén, életem első szerelmével, hacsak Finnick nem lökne félre egy óvatlan pillanatban.
  -Ez meg mi volt? – ráncolja a homlokát zavartan. Mit akar ez jelenteni? Most komolyan azt akarja bemesélni nekem, hogy még soha sem csókolózott? Hülye leszek elhinni!
- A Hetedikben csóknak hívják – vágom rá durcásan.
- A Negyedikben meg pofátlan rajongásnak! – röhög ki.
  Ezt az égést! Hogy hihettem azt, hogy egy olyan kaliberű pasi, mint Finnick Odair bármit is akarhat egy olyan lánytól, mint én? Hogy lehetek ennyire idióta?
-Na, ne vágj már ilyen fejet! – ül vissza mellém a fiú. – Figyelj, egyáltalán nem baj, ha bejövök neked, ez természetes emberi tulajdonság. Nem haragszom, csak kicsit megleptél.
- Természetes emberi tulajdonság? – vonom fel a szemöldökömet.
- Aha! – vigyorog rám. – Végül is, valljuk be, ellenállhatatlan vagyok!
- Inkább egoista – forgatom unottan a szemeimet.
  Eszembe jut a Viadal, ahol ő nyert. Bárhogy is nézzük, nem játszott túl tisztességesen. Először is összeállt a Hivatásosokkal, egyszerre kavart az Egyes és a Kettes lánnyal, és megmondta a szövetségeseinek, hogy hol rejtőzik a Körzettársa. A lány – valami Hydra – persze nem hagyta annyiban a dolgot. Hála a mérgeknek és a köpőcsőnek, amiket a Bőségszarunál szerzett, megölte az Egyes fiút, és Finnicken is halálos sebet ejtett. Úgy tűnt, a srácnak végleg befellegzett. Még a támogatói ajándékok sem segítettek rajta, és még legalább nyolc ember életben volt. Ekkor lépett akcióba az Egyes lány: megölte a Második Körzet két Kiválasztottját, és Finnickkel együtt hajtóvadászatot indított a többiek ellen. Profi tervet kovácsoltak: a lány úgy tett, mintha haldokolna, a legtöbb Kiválasztott persze nyomban rohant hozzá segíteni, vagy megölni, ezzel persze jól belesétáltak Finnick indákból felállított csapdájába, innentől kezdve pedig végleg eldőlt a sorsuk. Ezzel a taktikával fél nap leforgása alatt már csak ketten maradtak életben, Finnick és az Egyes lány. Na, ekkor indult csak be az igazi kavarás. A csaj ugyanis kapott egy üzenetet a mentorától, és rájött, hogy Finnick soha sem szerette, végig csak kihasználta. Teljesen elborult az agya. Őrjöngött, csapkodott, visítozott, mindezt a fiú szeme láttára. Kis híján megölte egykori szerelmét, amikor lecsapott rá egy túlméretezett mutáns madár, és széttépte. Így nyerte meg Finnick a Hatvanötödik Éhezők Viadalát. A Kapitóliumban azóta az összes üresfejű liba odáig van érte. Oké, ez így durva, hogy pont én mondom, de ez az igazság. A nagy különbség köztem és a pincsik közt, hogy én mindig rájövök, hogy mit tett Finnick nyolc évvel ezelőtt, és abszolút nem voltam büszke rá. Na, nem mintha bárki is kérdezte volna a véleményemet.
  -Hahó, Föld hívja Katie-t! – integet Finnick az arcom előtt.
- Mi? Ja, bocs, kicsit elbambultam… - motyogom.
- Min gondolkoztál?
- Csak azon, hogy tényleg jobb, ha nincs köztünk semmi, mert rájöttem, hogy megbízhatatlan vagy! – hadarom egy szuszra.
- Megbízhatatlan? Miért? – kérdezi meglepetten.
- Gondolj csak a Viadalodra! – veregetem hátba.
- Ne már! – húzza el a száját. – Te még mindig azon rágódsz? Hányszor mondja még el, hogy ezer éve történt, és hogy onnantól kezdve, hogy lebuktattam Hydrát, mindent máshogy csinálnék, és hogy azóta megkomolyodtam? Miért nem tudja ezt senki felfogni?
- Te is lepattintottál, akkor meg nem mindegy, hogy én mit gondolok rólad? – kérdezem.
- Te nem érdekelsz! Csak ha a sok sötét rajongóm agyáig eljutna, talán leszállnának rólam!
- Mi az, hogy nem érdekellek? – szedem össze a maradék büszkeségemet. – És mi bajod a rajongóiddal? Oké, furák meg idegesítőek, de valahogy csak el tudsz viselni velük évente két hetet, amíg tart a Viadal, nem?
- Nem, Katie, képzeld, nem tudok! – üvölt rám Finnick enyhén hisztérikus hangon.
- Na, azt hiszem, én lépek! – ugrok fel a kanapéról. 
  Még jó, hogy feljöttem! Máskülönben soha sem tudom meg, hogy Finnick néha úgy viselkedik, mint egy idegroncs. Kirohanok a szobából, és a lift felé veszem az irányt. Finnick azonban sokkal gyorsan nálam, egy másodperc alatt már ő is a liftben van.
-Katie, kérlek, ne haragudj! Ez az egész nem neked szólt! Tudom, hogy te még nem igazán ismered Snow-t meg a Kapitóliumot, de ha kijössz az Arénából, mindent megértesz majd! Persze, ez nem mentség arra, hogy leüvöltöttelek, de…
- A te családodat is megölték? – kérdezem hirtelen. Valamiért nagyon izgat, miért gyűlöli ennyire a főváros lakóit.
- Igen – motyogja. Zöld szeme mintha átcsapna egy sötétebb árnyalatba. – Nem teljesítettem Snow kérését, így hát…
- Minden bajnokot tönkretesznek? – kérdezem halkan.
Finnick unottan vállat von. Közben leérünk a földszintre. Kinyílik az ajtó, mennék is vissza edzeni, de Finnick megakadályoz ebben.
-Lehetne egy óriási kérdésem? – néz rám kiskutyaszemekkel.
- Persze! – bólintok.
- Erről az egészről… ami kettőnk között történt… ne beszélj senkinek, még Johannának se!
- Ez természetes! – mosolygok rá. – Feltéve, ha te sem beszélsz arról, ami nálunk történt!
- Áll az alku! – nyújt kezet Finnick vigyorogva. Belecsapok, aztán azzal a boldog tudattal rohanok vissza a Kiképző Központba, hogy egyelőre megúsztam a nyilvános megaláztatást. Közben az agyamnak egy apró, idegesítő része megpróbálja kideríteni, mi baja Finnicknek, de úgy döntök, nem törődöm vele. Sokkal fontosabb dolgom is akad, mint mások összetört szívével, vagy tönkrement életével foglalkozni.
  A terembe lépve nem igazán foglalkoznak velem az emberek, amit nem sajnálok, így legalább lesz időm bepótolni az elmúlt óra mulasztásait. Minden lehetséges fegyvert kipróbálok, amiben szerencsére Johanna is segít. Függeszkedek, késeket dobálok, kardozok, tüzet gyújtok, fára mászok, baltázok, de egyikben sem vagyok kiemelkedő. Na, jó, a baltához egész jól értek, lévén, hogy a Hetedikből származom.
  Most éppen az íjaknál ácsorgok, és tétován figyelek egy kislányt, akinek tíz lövéséből kilenc a bábu fejébe megy, egy a nyakába.
-Szia! – szólítom meg. – Hogy hívnak?
- Naomi Cowell vagyok! – nyújt kezet mosolyogva. – Hát téged?
- Katie Hope-nak– mutatkozok be. – A Hetedikből származom.
- Ja, igen, téged ismerlek! – nevet fel csilingelő hangon. – Szépen padlóra küldted a Körzettársamat… Szó szerint!
Naomi száját megint elhagyja egy kedves, kisgyerekes nevetés.
-Ó… szóval te a Negyedikből jöttél? – tippelek. Más Körzettársát nagyon nem küldtem padlóra, legalábbis tudtommal.
- Igen. Elég jó hely, én imádok ott élni! A tenger, a sirályok, az emberek… minden annyira, de annyira csodálatos! Egyszer el kell menned oda! – áradozik, még mindig mosolyogva.
Ha én valaha is eljutok oda, te meghalsz - gondolom.
-Ki tanított meg nyilazni? – váltok témát.
- Az anyukám, Maria Cowell, a Hatvanadik Viadal győztese. Ismered? Azt mondta, higgyek magamban, és minden sikerülni fog! Tudod, az emberek azt hiszik, csakis a nagy és erős Hivatásosok nyerhetnek, de ez nem igaz! Bárki győzhet, aki bízik magában! Persze nem árt, ha van egy kis harctudásod, de hát arra találták ki ezt a három napot, hogy mindent elsajátítsunk, nem igaz? Szóval, visszatérve anyára, ő nyilazással nyert, és körülbelül hároméves korom óta tanítgat engem. Sőt, a minap megkaptam az íját! Az övét! Amivel nyert a Viadalon! Tök izgi, nem? – cseverészik, miközben ide-oda dobálja hosszú, barna haját.
  A következő pár órát Naomi társaságában töltöm, és ezt eléggé élvezem. A kislány ugyanis Alex Emerson szöges ellentéte. Mindenben és mindenkiben a jót látja, soha sem szomorkodik, még attól sincs elkeseredve, hogy a többiek ügyesebbnek bizonyulnak nála. Velem pedig olyan közvetlenül barátkozik, mintha pár nap múlva nem zárnának minket össze egy halálos Arénába. Kicsit fura, hogy ennyire pozitív a hozzáállása. Persze nem gond, de könyörgöm, nem tudja, hogy mi vár rá? Remélem, Maria nem úgy nevelte, mint Johnsonék Mirandát!
  Este fáradtan rogyok be az ágyamba. Inkább nem is gondolom végig, milyen eseménydúsra sikeredett ez a nap. Már majdnem lehunynám a szememet, mikor valaki ráugrik az ágyamra, és lehúzza rólam a takarót.
-Mit akarsz? – kérdezem bágyadtan.
- Hova tűntél az edzés közepén? – kérdezi Joel csillogó szemekkel.
- Csak elmentem egy kicsit sírni – kamuzom.
- És Finnick Odair miért ment utánad? – faggatózik tovább.
- Ó, utánam jött volna? – játszom a meglepettet. – Fel se tűnt. Lehet, hogy nem is engem követett, csak kiment valamiért.
- Nem futottál össze vele?
- Nem! – Egyre inkább idegesít ez a játék.
- Biztos vagy te ebben? – veszi elő a detektíves nézését.
- Igen, Joel! – mondom kissé hangosabban a kelleténél.
- Akkor mégis mivel magyarázod, hogy egyszerre jöttetek vissza, és miután a srác beszélgetett a mentoroddal, Johanna azonnal készségesen segíteni kezdett neked?
  A francba! Joel egész okos kölyök, jól összerakta a képet. Most mihez kezdjek? A titkunkat nem mondhatom el, hazudni pedig utálok!
-Talán tanácsokat adott neki, hogy hogy lehetne jobb… - vonok vállat. Ha jobban belegondolunk, ez igaz. Finnick tényleg tanácsokat adott Johannának, hogy lehetne jobb mentor. Igaz, hogy erre én kértem, de ezt nem kell Joelnek feltétlenül tudnia.
-Oké, Katie, te tudod! – teszi fel a kezét. – De ha mégis…
- Joel – nézek rá komolyan. – Nagyon aranyos vagy, hogy így aggódsz értem, de nem kell! Nagylány vagyok már, tudok magamra vigyázni! – Na, ennek ma pont az ellenkezőjét bizonyítottam be, de mindegy. – Az, hogy pár éve tetszett Finnick, nem jelent senki. Már nem jön be annyira. Azt hiszem, kicsit megviselte a győzelme, vagy nem tudom. Nem igazán értek a srácok lelkivilágához.
- Szóval neked nem elég, ha valaki úgy néz ki, mint egy görög isten? – hunyorít rám Joel vigyorogva.
- Nem tudom… most nincs időm ilyenekkel foglalkozni.
- Szóval nem tetszik senki?
- Nem… Hát neked? – mosolygok rá. Igaz, hogy nem kellene jóban lennünk, de akkor is a Körzettársam! Nem lesz abból baj, ha beszélgetek vele egy kicsit.
- Emlékszel Melanie Mannersre? – kérdezi elpirulva.
  Mosolyogva bólintok. Melanie Manners a legszebb lány a második osztályban. Hosszú, szőke haja van, és nagy, zöld szemei. A családja azon kevesek közé tartozik, aki nem éheznek, de ők, ellentétben a többi tehetősebb famíliával, gyakran osztogatják el az élelmüket. Nekik köszönhetem, hogy „csak” tizennégyszer szerepelt a nevem a gömbben. Pontosabban, hála Leila bakijának, tizenháromszor.
-Szóval Melanie tetszik… - motyogom, mire Joel kihúzza magát.
- Van valami ötleted, hogyan hódíthatnám meg? – kérdezi.
Szomorúan megrázom a fejem. Sajnos nem igazán értek a kisgyerekek szerelmi életéhez. Igazság szerint néha még a sajátomat sem tudom kordában tartani.
-Vannak szövetségeseid? – vált témát hirtelen.
- Ma, az edzésen egész jóba lettem egy Naomi nevű lánnyal, de nem hiszem, hogy szövetséget kötünk  – morfondírozom. – A Tizenkettes lány így, kívülről jó arcnak tűnik, bár kicsit furcsa volt az a kirohanása. A Hivatásosok úgysem fogadnának be, na, nem mintha olyan nagy kedvem lenne velük lógni. Alexről már ne is beszéljünk! Akkora paraszt az a srác, hogy arra már nincsenek szavak! De ne beszéljünk róla, ideges leszek tőle! Veled mi a helyzet?
- Úgy döntöttem, nem kötök szövetséget senkivel, inkább egyedül maradok. Tudod, nem akarom, hogy álmomban leszúrjanak. Viszont kifigyeltem a többieket, szinte mindenkiről tudok valami szaftosat! – kacsint.
- Akarom én ezt hallani? – húzom el a számat. Nem rajongok túlzottan a gúnyos, poénból terjesztett pletykákért.
- Hidd el, amit én tudok, annak hasznát fogod venni az Arénában! – mosolyodik el, majd mély levegőt vesz, és mesélni kezd:
- Nos, az Elsőből jött Tiffany és Pablo. A csaj totál el van szállva magától, állandóan azzal dicsekszik, hogy már vagy a fél családja nyert a Viadalon, így értelemszerűen ő lesz a következő bajnok. Sajnos mindez nem csak pofázás, Tiffany rohadt jó a lándzsákkal. Hú, ha te azt láttad volna! Egy lándzsával eltalál három bábut! A Körzettársa is jó, bár annyira nem kiemelkedően, sokszor hibázik. Ez persze nem azt jelenti, hogy veszélytelen, de ha odakeveredsz a Hivatásos bandához, lehetőség szerint vele ölesd meg magad! A Második Körzet… az nagyon durva! Cara és Marcus kész pszichopaták! Úgy vetik magukat a bábukra, mintha emberek lennének, és szétdarabolják őket! Állítólag azért ilyenek, mert pár éve egy bányabalesetben mindkettőjük szülei meghaltak, bár én ebben nem vagyok olyan biztos. Szerintem szimplán csak kettyósok! Viszont elég kellemetlen lehet, ha egyikőjük elkap… Mielőtt megölnének, megkínoznak, de úgy, hogy konkrétan könyörögsz, hogy végezzenek veled, aztán vagy elvágják a torkodat, vagy hagyják, hogy elvérezz!
  Joelen látszik, hogy muszáj kibeszélnie magából ezeket a dolgokat. Igaz, eleinte érdekeltek az infók, de most már egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy tudni szeretném ezeket a titkokat. Pláne a Carára vonatkozóakkal vagyok így. Ezek szerint Enobaria nem blöffölt, a csaj tényleg megkínozna, ha összefutnánk az Arénában. Minél közelebb kerülök a Viadalhoz, annál jobban rettegek tőle. Ez vajon normális? Vajon Johanna, Finnick, meg a többi győztes is így volt ezzel annak idején? Vagy pont, hogy nem? Ezért győztek?
  Joel tovább sorolja a Kiválasztottak erősségeit, én pedig már majdnem elalszom. Sajnos a Körzettársam ezt nem hagyja. Erősen meghúzza a hajamat, majd kiabálni kezd.
-Katie, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezi sértődötten.
- Persze, persze, annál a gyereknél tartottunk, tudod, aki megkínozza a többieket… - motyogom álmosan.
- Oké, nem vagyok hülye, értem én, hogy aludni akarsz! Hagylak is, de előtte hallgass meg egy utolsó sztorit!
- Oké, egy sztori talán még belefér! – adom be a derekamat.
- Hát, az úgy történt, – kezd bele Joel lelkesen. - hogy a Tizenkettes lány felmászott egy oszlopra, és onnan kémlelte ki az embereket. Közben magánál tartott egy kést, ne kérdezd, miért, gőzöm sincs róla. Talán így akarta megvédeni magát. De mindegy, ez nem fontos! Szóval, alatta meg ott gyakorolt Alex. A srác elrontott valamit, és felmérgesedett, persze nem kapott dührohamot, inkább csak magában fortyogott. A csaj meg leugrott, és elkezdte szívatni! Sőt, konkrétan rászállt, és üvöltözött vele! Annyira nem figyeltem, nem akartam belefolyni, meg amúgy is távol voltam, de annyit megértettem belőle, hogy a csaj szerint, ha Alex így folytatja, soha a büdös életben nem lesznek szövetségesei.
- Egyetértek vele! – bólintok.
- De figyelj, most jön a legdurvább rész! – teszi fel a kezét Joel. – Tiffany, tudod, az Egyeske, odament hozzájuk, lenézően megrúgta a Tizenkettest, aztán átölelte Alex vállát, és nyálas, búgó hangon megszólalt: Nem lesznek, már vannak! Alex értette a célzást, meg szerintem élvezte is Tiffany figyelmét, és…
- És? Mi történt?
- Alex igent mondott.
- Ezt hogy érted? – ráncolom a homlokomat. – Mire mondott igent?
  Joel feláll az ágyon, és ugrálni kezd, remélvén, hogy így talán kicsit gyorsabban megértem, mit akar mondani.
-Alex beállt a Hivatásosokhoz! – kiáltja, nekem azonnal pedig elhomályosul a tekintetem.  Joel szerencsére abbahagyja a sztorizást, és elmegy aludni.
  Én pedig csak ülök az ágyamon, és megpróbálom feldolgozni, amit hallottam. Alex, mint Hivatásos. Végül is, nem nehéz elképzelni, illik rá a szerep. Hiszen annyira beképzelt, bunkó, és még a késekhez is ért. És utál engem. Tiszta szívéből gyűlöl. Igaz, hogy ő kezdte az egészet, ő volt először bunkó, de én fordultam először a tettlegesség felé. Én próbáltam meg megölni őt, nem fordítva! Ennek pedig nyilván lesz megrovása az Arénában. Alex a négy Hivatásossal. Ezek meg fognak ölni! Sorsot fognak húzni, hogy ki vágja el a torkomat, vagy ki kínozzon meg. Nekem végem – ezzel a gondolattal hunyom le a szememet, és egész éjszaka a lehetséges meggyilkolásomon gondolkozom, egészen addig, amíg el nem szenderedem.

2015. augusztus 26., szerda

Ötödik fejezet

 

  Alex azonban nagyon gyors. Elvetődik a padlón, mielőtt a késem kárt tenne benne. A fegyver tovább repül. Lehunyom a szemem, mert nem akarom látni, hogy vérzik el életem első áldozata. Egy másodperc múlva egy fröccsenő hang és egy sikoly zavarja meg a Kiképző Központ csendjét. Lassan, félve kinyitom a szemem, és megpillantom Enobariát tejszínhabos fejjel, előtte egy tönkrement tortával. A nő most sokkal, sokkal idegesebb, mint az előbb, amikor véletlenül beszóltam neki. Olyan erővel törli ki a homlokából a sütemény maradványait, hogy megijedek, nehogy letépje magáról a bőrt. Nagy, sötét szemeiben gyilkos fény csillan meg.
  -Cara! – kiáltja, miközben a homlokán kidagad egy ér.
A Hivatásosok közül előlép egy hosszú, fekete hajú lány, aki legalább két méter magas.
-Igen? – kérdezi.
- Azt akarom, hogy őt kapd el elsőnek, és hogy lassú, kínkeserves halála legyen!
- Rendben – néz rám a lány gúnyosan. – Szívesen megteszem!
  Szomorúan lehajtom a fejem, egyszerűen képtelen lennék most Carára nézni. Mindig is tisztában voltam vele, hogy az összes Kiválasztott megölne, ha úgy hozná a sors. Eddig nem is problémáztam ezen különösebben, de most minden megváltozott. Cara rám fog vadászni! Eszembe jutnak a régebbi Viadalok. Szinte mindegyiken volt egy Kiválasztott, akit valamiért kiszúrtak maguknak a Hivatásosok, és az első adandó alkalommal megölték. Persze előtte még megkínozták a szerencsétlent. Úgy tűnik, idén engem ért ez a megtiszteltetés.
  -Na mi van, elvitte a cica a nyelved?! – ráz meg Cara a vállamnál fogva.
  Érzem, hogy egyre csak párásodik a tekintetem. Nem tudom megnyerni – hasít belém a felismerés. Alexnek igaza van! Semmi esélyem a győzelemre, ha Cara meg akar ölni! Úgy fogok meghalni, mint a többi szerencsétlen! Vagy várjunk csak! Miért is kellene úgy meghalnom? És miért pont az Arénában? Sátáni ötlet fogalmazódik meg a fejemben. Igaz, sokakat megbántanék vele, ha sikerülne, mások a hajukat tépnék miattam, de nem érdekel. Amióta az eszemet tudom, mindig másokon segítek, és teljesen elhanyagolom magamat. Emiatt kerültem ide! Emiatt kell meghalnom! De ennek most vége. Bebizonyítom nekik, hogy nem irányíthatnak!
  Ellököm magamtól Carát, és a lift felé veszem az irányt. Gyorsan megnyomom a fel gombot, majd a liftbe érve a 7.-et.
  Amint felérek a lakosztályomba, az ablakhoz rohanok, és kinyitom. Ezután visszamegyek az ajtóhoz, és becsukom. Semmi szükségem arra, hogy valaki rám nyisson, és megpróbálja „megmenteni az életemet”. A kulcsomat sajnos a Kiképző Központban hagytam, így nem tudok bezárkózni.
  Az ablak mögött lévő tükörhöz lépek. Magam is megijedek egy pillanatra az elém terülő látványtól. Hosszú, szőke hajam félig kijött a copfomból, most hullámosan omlik a vállamra. Kék edzős ruhámba beleizzadtam, a cipőfűzőm is kikötődött. A fejem sincs túl rózsás állapotban. A szemeimben könnyek csillognak, a szám remeg az idegességtől, a homlokom és az arcom rákvörös. Ökölbe szorítom a kezemet. Utálok mindent és mindenkit! Miért jutott nekem ilyen borzalmas élet? Miért nem élhetek egy nyugodt, békés helyen, ahol még csak hallomásból sem ismerik a bűnt, a gyűlöletet, és a gyilkosságot?
  Elgondolkozom, milyen lehetett a világ, amíg nem vezették be az Éhezők Viadalát. Nyilván mindenki éhezett, ezért tört ki a forradalom. De vajon milyen volt a világ azelőtt, mondjuk, ezer évvel? Akkor is ilyen fura volt egyesek agya? Akkor is piszkálták egymást, és képesek voltak egy félrement kés és egy torta miatt megöletni másokat?
  Nem!
  Biztos, hogy nem. Nyilván történtek durva dolgok, de ennyire azért nem. Ez már beteges. Arra kényszeríteni ártatlan tinédzsereket, hogy egymás vérét ontsák pár gazdag páva szórakozásáért... Mérget veszek rá, hogy ilyen nem fordulhatott volna elő régebben.
  De én most élek, most előfordulhat. Cara megkínozhat és megölhet az Arénában Enobaria hülyesége miatt. Alex megalázhat Finnick előtt. Johanna nem köteles támogatni. Snow pedig nyugodtan, mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül végignézheti, ahogy huszonhárman meghalnak miatta.
  Ha ez lenne a valóság, akkor kösz, de nem kérek belőle! Semmi kedvem egy pszichopata Hivatásos kezei, vagy egy vérszomjas mutáns fogai közt kilehelni a lelkemet! Sokan még csak nem is sejtik, de ezerszer egyszerűbb mód is van a halálra.
Megfordulok, nagy lendületet veszek, majd rohanni kezdek. Egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs talaj a lábaim alatt. Lehunyom a szemem, mert nem akarom, hogy a Kapitólium legyen az utolsó dolog, amit látok életemben. Érzem, ahogy a szél belekap a hajamba és a pólómba. Kitárom a kezeimet és a lábaimat, így élvezem a zuhanást. Repülök, akár a madarak. Néha tényleg szeretnék madárrá változni. Pár kutyán és macskán kívül semmitől sem kellene tartanom. Csak szállnék, és szállnék, amíg meg nem unom! Elrepülnék a Körzetem felé, onnan figyelném az ismerőseimet. Néha benéznék a Negyedikbe, hogy megtudjam, hogy megy Finnick sorsa, mi újság vele, sikerült-e már megállapodnia valaki mellett. Persze a Kapitóliumba is ellátogatnék, és jó párszor rácsinálnék Snow meg Leila fejére. Adam-et persze nem bántanám, neki csak énekelnék, de olyan szépen, hogy attól még több és jobb ötletet kapna a ruháihoz.
Hát, azt hiszem, ilyen lenne nekem a tökéletes élet.
  Hirtelen erős nyomást érzek a hasamon, mintha, nem is tudom… felfelé mennék! Kinyitom a szemem, és meggyőződök róla, hogy valóban felfelé, pontosabban hátrafelé repülök. Rettentően bepánikolok. Ez mégis hogy a francba történhet?! Sajnos nincs időm átgondolni a kérdést, ugyanis hangos robajjal becsapódok valahová. A hátamba belehatol egy éles, szörnyű fájdalom. Sikítanék, de nem bírok. Megpróbálok feltápászkodni. Megragadok egy fából készült tárgyat. Egy pillanat erejéig sikerül is talpra állnom, de aztán borzalmas dolog történik. Magamra rántom a tükröt. Érzem, ahogy az egész testemet átjárja a maró, égető fájdalom. Most már üvöltök, úgy, ahogy az a torkomon kifér. A fejemet hátravetem, reménykedve abban, hogy ez segít. Nincs igazam: ettől csak még jobban érzem a fájdalmat és a szenvedést.
  Lépteket hallok, és az ajtó nyitódását. Valaki lerántja rólam az összetört tükröt, majd felkap, miközben folyamatosan szitkozódik. Bal karommal nehézkesen átölelem megmentőm nyakát.
-Élsz… - motyogja.
- Igen… - válaszolok elhaló hangon, aztán minden elsötétül előttem.
*
  Egy kényelmes, barna kanapén térek magamhoz. Mozdítok egyet a lábamon. Emiatt megint sajogni kezd az egész testem. A fejemet kicsit megemelem. Szeretném tudni, ki mentett meg. Már ha megmentett. Ki tudja? Lehet, hogy meghaltam, csak nem tudok róla. Végül is, benne van a pakliban.
-Hahó! – szólalok meg halkan. – Van itt valaki?
Nem kapok választ a kérdésemre. Megpróbálom feltolni magam, de minduntalan visszaesek.
-Hé! – nyögök fel újra.
  Lépteket hallok a fekhelyem mögül, talán éppen a megmentőm lépteit. Az ember egyre közeledik, míg legnagyobb meglepetésemre Finnick áll előttem.
-Ó… szia… - ennyit bírok kinyögni.
- Csá, Kate! – vágja le magát mellém.
- Te mentettél meg? – kérdezem feszengve.
- Igen. Remélem, nem gond! – a szavaiból érződik a maró gúny.
- Túlteszem magam a traumán! – horkantok fel gúnyosan.
- Fantasztikus! – néz rám unottan gyönyörű, smaragdzöld szemeivel. – Most viszont elmesélhetnéd, mi a franc akart ez lenni? Bocs, de jobb dolgom is van annál, minthogy öngyilkos hajlamú lányokat mentsek!
- Oké, persze… - dadogom. – Tudod, az úgy volt, hogy kiakadtam, és totál magam alatt voltam, ezért kiugrottam az ablakon, de aztán valamiért visszaestem, aztán… a többire már nem emlékszem.
- Mondd csak, hallottál már az erőtérről? Tudod, amit pont a magadfajták miatt szereltek fel az ablakok alá.
- Nem, de most már ezt is tudom! – vonok vállat unottan. Ha Finnicknek ilyen a hozzáállása, az enyém miért lenne más?
- Na, de most komolyan, miért tetted? – enyhül meg a tekintete.
- Minden összejött… kihúzták Mirandát, Valter bekavart, így nekem kellett eljönnöm, Johannát és Blight-ot totál hidegen hagyja a sorsunk, Alex egy beképzelt bunkó, Tiffany utálatos, Cara meg konkrétan meg akar ölni! Az a hülye, idegbeteg Enobaria meg… Mondjuk Adam ötletei tényleg zseniálisak, de azzal is csak leégettem magam! Most őszintén, ki hiszi el, hogy képes lennék győzni? Még egy rohadt kötélcsapdát sem vettem észre, amit egy tizenkét éves kisfiú állított, aki ráadásul a Körzettársam, és ha nyerni akarok, őt is meg kell ölnöm! De én erre nem vagyok képes! Tudom, hogy képtelen lennék gyilkolni, az annyira…
Úgy ömlik a könnyem, akár egy vízesés. Finnick gyengéden megsimítja a hátamat, majd óvatosan átölel. Néhány éve ujjongtam volna ettől, de most egyáltalán nem hoz lázba.
-Katie, ne sírj, kérlek! – suttogja a fülembe.
- De igenis sírok! – prüszkölöm.  – Te ezt nem tudod megérteni! Neked egyértelmű volt, hogy túléled az Arénát, de nekem semmi esélyem a győzelemre! Meg fogok halni, érted? Pedig még Mirandáéknak is megígértem, hogy hazamegyek!
- A francba már, ne sírj! Okos lány vagy, szerintem egész jók az esélyeid! – vigasztal.
- Jók az esélyeim, mi? – morgom. – A nagy túrót! Ki ellen jók az esélyeim? Alex kiskorától profi késdobáló, Cara egy szadista gyilkos, Tiffany undok, amitől a kapitóliumiak rendszerint elolvadnak, és lefogadom, hogy a másik két Hivatásos is jó valamiben, Joel majd elbűvöli őket a cuki fejével, a két Tizenkettest is szeretni fogják, mert majd azt fogják hangsúlyozni, hogy mennyire fontosak egymásnak, és hogy a másikat akarják megmenteni! Oké, ez nem megjátszás, de mindenki őket fogja támogatni, akinek van tesója, vagy legalábbis szeretett volna egyet! Nekik jók az esélyeim, de nekem… - könnyezve nézek Finnickre. – Én meg fogok halni…
- Miért halnál már meg? – kérdezi Finnick szomorú mosollyal a szája szélén. – Szerintem nyerhetnél, ha elhinnéd magadról, hogy képes vagy rá. Figyeltelek a késeknél, sokkal jobb a technikád, mint a Tizenkettes lányé, és lefogadom, hogy még egy csomó fegyverhez értesz. Csak ne add fel, ez a trükkje az egésznek.
- Miért támogatsz? – kérdezem. – Nem is én vagyok a mentoráltad!
- Az lehet… - mondja. – De a mentoráltam kicsinált idegileg, Johannával meg megbeszéltem, hogy az első évében segítek neki egy kicsit.
- Inkább sok segítség kellene neki – mosolygok rá. – Szerintem kezdd azzal, hogy elmagyarázod neki, nem vagyok hülye liba, attól, hogy szőke a hajam, és hogy nem az nyer a Viadalon, akinek a mentora a legprofibban fikázza a Kapitóliumot, mindig bemutat a közönségnek, és nyilvános helyen beszól az elnöknek!
- Oké, ezeket mindenképp elmondom neki! – nevet fel a fiú kedvesen.
Szorosabban hozzábújok, ő pedig felemeli az államat, és mélyen a szemembe néz. Mit akarhat most? – fut át az agyamon, aztán beugrik. Meg akar csókolni! Tutira azért néz így rám, és azért vigasztalt meg!
-Olyan jó, hogy te normális vagy! – suttogom.
- Kösz – bólint, de nem csinál semmit.
  Úgy döntök, a kezembe veszem a dolgokat. Miért is nem tehetném meg én az első lépést? Végre megtehetem azt, amire már hét éve vágyok! Átölelem a fiú nyakát, majd közelebb hajolok hozzá, és megcsókolom őt.