Kedves Olvasóim!
Mint már korábban is említettem, készültem Nektek egy karácsonyi meglepetéssel, ami Katie karácsonyát mutatja be. Ezzel szeretném megköszönni Nektek, hogy az elmúlt fél évben mellettem voltatok, feliratkoztatok a blogomra, rengeteget kommenteltetek, egyszóval, hogy tartottátok bennem a lelket! És egyúttal szeretnék békés, boldog karácsonyt kívánni mindenkinek!
Ölel benneteket: Maja Tankwall<3 (igen, nevet változtattam :D )
-Hahó, mi lesz már? Ugye nem gondolod komolyan, hogy
végigalszod az egész ünnepet? A fenébe, Katie, kelj már fel!
A fejemre húzom a
vékony takarómat, az arcomat pedig a meleg tollpárnámba fúrom. Köztudottan
utálom, amikor túl korán ébresztenek. Nem értem, miért ugrándozik Miranda az
ágyam mellett, hiszen már elég régóta együtt lakunk ahhoz, hogy megismerje a
szokásaimat. Ráadásul néhány napja ért végett az iskola, teljesen érthető, hogy
szívem szerint legalább délig lustálkodnék.
-Jaj, ne már! – nyafogok. A hangom fáradtságról és
kimerültségről árulkodik. – Miranda, te is jól tudod, hogy utálok felkelni! Ha
tehetném, egész nap csak szunyálnék! Nézd, nagyon szeretlek, de ez azért
túlzás, hogy…
- Szerintem folyamodjunk szadistább módszerekhez – hallom meg
hirtelen Valter hangját. – A könyörgés itt már nem segít!
- De… Biztos, hogy ez…?
Mielőtt a barátnőm
befejezné a mondatot, Valter felnyerít azzal az idióta, sokak által
eszméletlenül vonzónak titulált röhögésével, majd nem törődve a húga
kérlelésével, akcióba lendül. A legközelebbi dolog, amit érzek az, hogy a
hátamat és a hajamat egy nyirkos, hideg, és határozottan ellenséges tapintású
dolog temeti be. Éles sikoly hagyja el a torkomat. Azon nyomban lerúgom
magamról a takarómat, majd megajándékozom a még mindig nevető Valtert egy
gyilkos pillantással.
-Katie! – kiált fel Miranda vidáman, majd szó nélkül a
nyakamba veti magát, és figyelmen kívül hagyva a fejemre tapadó, vizes
tincseimet, egy hatalmas puszit nyom az arcomra. – Boldog karácsonyt!
Meglepődve viszonzom
Miranda ölelését, miközben megpróbálom túltenni magam a nedves ébresztő okozta
sokkon. Utóbbi szerencsére azonnal sikerül, lévén a szomszédom jókívánságának.
-Neked is! – suttogom
a fülébe vigyorogva. – És bocsi, hogy nem keltem fel időben, azt hittem, hogy
csak holnap ünneplünk, hiszen tegnap volt vége a sulinak…
- Öhm, az tegnapelőtt történt – mondja a kislány, miközben
kibontakozik a szorításomból. – Amint elkezdődött a szabadság, rögtön feljöttél
a szobádba, és azonnal elszenderedtél. Úgy aludtál, mint a bunda, nem volt
szívünk felkelteni…
-… de szerencsére magadtól is sikerült felkelned, szóval, ha
elkészültél, akár indulhatunk is az erdőbe! – kotyog közbe Valter.
Unottan megrázom a
fejem, majd a fiút is átölelem. Pontosabban szólva, át szeretném ölelni, ám ő
megelőz ebben. Mielőtt ellenkezhetnék, felkap, és őrült tempóban pörögni kezd
velem a kicsi, szűkös szobában. Önkéntelenül a nyaka köré fonom a karjaimat,
megakadályozva ezzel, hogy a drága ismerősöm véletlenül leejtsen. Tudom, hogy
Valter élvezi, hogy úgy kapaszkodok belé, mint egy pióca. Úgy döntök, nem
rontom el az örömét, elvégre neki is lehet egy jó napja.
-Boldog karácsonyt! – suttogom a fülébe vigyorogva.
- Neked is! – mondja, majd kiegészítésképpen kacsint hozzá
egyet.
- Ha még egyszer leöntesz hideg vízzel, megverlek! – teszem
hozzá gyorsan, mire a Johnson testvérekből kitör a nevetés.
Mosolyogva megrázom a
fejem, majd megkérem a barátaimat, hogy várjanak meg a konyhában, amíg
átöltözöm. Miután megbizonyosodok arról, hogy Valter nem kukucskál a
kulcslyukon, lehámozom magamról a latyakos hálóingemet, és magamra kapom a
vastag, fekete nadrágomat, Mr. Johnson régi, elnyűtt pólóját és az olajzöld
kardigánt, amit Miranda nagymamája pár héttel ezelőtt kötött nekem. Szőke,
hullámos hajamat gyorsan megfésülöm, majd egy laza kontyba fogom össze kusza
tincseimet. Végül kimosom a szememből az éjszaka fáradalmait, és elindulok
lefelé a lépcsőn.
Annak ellenére, hogy
nem szívlelem a hajnali ébresztőt, imádom a karácsonyt! Fantasztikus érzés a
családoddal, a barátaiddal, és az ismerőseiddel együtt ünnepelni eme csodás
napon. Igaz, pár évvel ezelőtt még nem rajongtam annyira december
huszonnegyedikéért, ám amióta Mr. Johnson örökbe fogadott, fantasztikusan érzem
magam az év ennek az időszakában. Mivel az árvaházban pénzhiány miatt nem
tartották meg az eseményt, így az ott élő gyerekek – köztük én is – azt sem
tudták, miről van szó, a Körzet polgármestere kitalálta, hogy az egész napot
töltsük együtt, az összes lakossal. Az ötlet elsőre kissé furcsának,
kivitelezhetetlennek tűnt, ám később rájöttünk, hogy nem is olyan rossz. A
polgármester és a Körzet vagyonosabbnak nevezhető polgárai rendkívül ötletesen
megszervezték az összejövetelt, melynek keretében este hatkor mindenki kivonul
a Fő térre, melynek közepén egy hatalmas karácsonyfa emelkedik, messziről
odavonzva a lakókat. A fát különböző apróságokkal díszítjük, melyeket az elmúlt
hónap során készítettek az óvodások. Délelőtt a férfiak elmennek az erdőbe
kiválasztani a megfelelőnek ítélt faóriást. A választás egyébként legtöbbször a
legmagasabb és legsudárabb egyedre esik. A fa feldíszítését a polgármester
ünnepi beszéde követi, majd az ajándékozás. Nem is olyan régen még
elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy bárkit is meglepjek egy kedves kis
aprósággal. Idén azonban jó pár meglepetéssel készültem a Johnson család
számára. Miranda nagymamájának, Daisy-nek egy új szövőkészletet vettem, mert
szegény már hetek óta panaszkodik, hogy fogyóban a cérnája és a selymes
anyagai. A szülőket, Danielt és Nicole-t egy saját kezűleg készített, szívecske
alakú süteménnyel szeretném meglepni, ugyanis a nevelőszüleim pont karácsony
napján ünneplik a tizenkettedik házassági évfordulójukat. Valter számára egy
bélelt vadászsapkát vásároltam, amit pár hónapja kiszúrt magának a piacon, és a
legtöbb lány, na meg a saját belátása szerint ellenállhatatlanul fest benne,
tökéletesen kiemeli a szeme színét. Mivel nem volt pénze a fejfedőre, nekem
viszont maradt egy kis megtakarított összegem, úgy döntöttem, örömet okozok
neki a sapkával. Mirandának pedig egy piros karkötőt készítettem a rajztanárom
segítségével. Biztosra veszem, hogy örülni fog neki, hiszen már azóta egy ilyen
ékszerről álmodozik, amióta látott egyet a polgármester lányának csuklóján. A
szülei nem győzték magyarázni neki, hogy ők teljesen mások, mint mi, hiszen
velünk ellentétben megengedhetik maguknak, hogy ilyen drágaságokat rendeljenek
a Kapitóliumból. A kislány megértette az érveiket, ám láttam rajta, hogy a
szíve legmélyén igenis bántja, hogy nem lehet olyan csecsebecséje, mint az
osztálytársnőjének.
Kimegyek a nappaliba,
ahol Mr. Johnson és Valter kivételével az egész család rám vár. Mindannyian
csodásan néznek ki, már az arcuk ragyogásából kivehető, mennyire várták már ezt
a napot. Miranda ovális arca körül két copfocska ugrándozik játékosan, különös
varázst adva ezzel a lány vidám, kissé gyerekes arcocskájának. A barátnőm egy
fekete mackónadrágot visel egy rózsaszín pólóval és egy szürke, bolyhos
pulcsival, ami akkora, hogy a lány majdhogynem elveszik benne. Miranda anyukája
egy hosszú, narancssárga ruhát választott barna felsővel, szőke haját pedig egy
egyszerű fonatba rendezte. A legidősebb Mrs. Johnson nem öltözött ki
különösebben az ünnep miatt, ugyanazt a barna nadrágot és pulcsit viseli, mint
mindig, az elmaradhatatlan, lila virágokkal díszített otthonkával megspékelve.
-A fiúk elmentek a favágásban segíteni – újságolja Nicole
mosolyogva, miközben két cuppanós puszit nyom az arcomra. – Hamarosan nekünk is
indulnunk kellene. Tudod, idén Miranda osztálya kapta a feladatot, hogy
elkészítsék a vacsorát. Nem késhetünk el, muszáj sietnünk!
Daisy is átkarol, ám
a nagy ölelkezés nem tart sokáig, ugyanis Nicole azonnali indulást vezényel.
Felhúzzuk a csizmáinkat, majd nekivágunk az útnak, mely a Bükkfa utca végén, a
helyi általános iskolában ér véget. Miközben sétálunk, Nicole és Daisy
folyamatosan cseverésznek, egy másodperc erejéig sem áll be a szájuk. Szó esik
rólunk, a „gyerekekről”, az ünnepről, Mr. Johnson hanyagságáról, ami egyre
inkább kezd átragadni Valterre, és a kimaradhatatlan pletykákról. A két nő
gondosan megvitatja, milyen új párok születtek az elmúlt időszakban, kik
szakítottak, kivel tudnák elképzelni Valtert.
Hosszú vitatkozás után arra az eredményre jutnak, hogy minden bizonnyal
jó hatással lennék a csapodár fiúra, tehát velem. Ennek hallatán Miranda
cinkosan oldalba bök, amit egy gyors fintorgással reagálok le. Nicole-ékat nem
túlzottan zavarja, hogy ott vagyok mellettük, zavartalanul folytatják a Körzetlakók
kibeszélését.
Sosem értettem
igazán, miért, de egyáltalán nem zavar, hogy a nevelőim gyakorlatig
folyamatosan traccsolnak, amióta a családnál élek. Így legalább sok érdekes
történetet megtudhatok a Körzetem lakóiról. Igaz, néha olyan események híre is
a fülembe jut, amiről legszívesebben sosem szereznék tudomást. Ezek közé
tartoznak az összetört szívek történetei, a halálesetek, és az egyéb durva
sztorik, amelyek a Körzet egyetlen életben lévő bajnokáról, Blight
Waterfall-ról szólnak, aki állítólag azóta vágja magát, hogy megnyerte az
Ötvenharmadik Éhezők Viadalát.
Gyorsan megrázom a
fejem, elhessegetve ezzel a Viadallal kapcsolatos gondolataimat. Nem szeretnék
ilyenekkel foglalkozni, legalábbis ma biztosan nem. A beszélgetésre kezdek
figyelni, mely éppen a sütésről és a főzésről folyik.
-Higgyétek el, nem lesz semmi baj! – mondja Miranda az
anyukája kabátjába csimpaszkodva. – Igaz, hogy nem a legügyesebb ember a
Földön, de azért egy tésztát csak ki tud sütni valahogy! Vagy meggyúrja, esetleg
elkészíti a mintákat…
- Rólam van szó? – kapcsolódok be a beszélgetésbe.
Tapasztalatból tudom, hogy ha Miranda és a családja olyan emberről beszél, aki
„nem a legügyesebb a Földön”, az esetek többségében az én bénaságom kerül
terítékre.
- Sütöttél már életedben? – fordul felém Daisy mosolyogva.
Kissé kínosan
megrázom a fejem, miközben megállapítom magamban, hogy nem ismerik senkit, aki
az idősebbik Mrs. Johnsonnál furfangosabban el tudná terelni a témát.
-Semmi baj, Katie – karol belém Miranda. – Majd megtanulod,
hogyan kell! Nyugalom, az osztálytársaim szülei biztosan segíteni fognak!
Nem sokára
megérkezünk az iskolához. Az általában koszos, behemót épületet egyébként egész
szépen feldíszítették karácsony örömére. A kerítésekre milliónyi fenyőfaágat és
piros szalagot aggattak, a csengőre pedig egy kicsi, zöld masnit kötöttek.
Miranda külön meg is jegyzi, hogy mennyire hangulatos ez az egész.
-Sokkal szívesebben járnék suliba, ha minden nap ilyen
látvány fogadna! – sóhajt fel, vágyakozó pillantásokat lövellve a zömök
épületre.
Az udvaron átvágva az
ebédlő felé vesszük az irányt, ami valamilyen különös okból kifolyólag nincs
egybe az iskolával, hanem amellett helyezkedik el. Igazándiból senkit sem zavar
ez a furcsaság, maximum a legszegényebbek jegyzik meg néha fitymálóan, hogy így
nehezebb ételt csenni tanítás alatt. Persze aki igazán profi, annak ez a kis
csavar sem jelenthet komolyabb megpróbáltatásokat.
-Csak hogy végre! – kiált fel az egyik tanár, amint
megpillantja a kis csapatunkat. – Már azt hittem, nem is jöttök! Miért késtetek
el? Már vagy egy órája tart a munka, ti meg itt lazsáltok nekem…
Nicole és Daisy
rögvest ledobják a kabátjukat, és a magas, szikár nő utasításaira hallgatva
tüsténkednek a konyhában. A teremben jó pár ismerős arcot látok, többek között
osztálytársakat, pár embert az otthonból, egy-két asszonyt, akiket a piacról
ismerek… Mindannyian sürögnek-forognak az asztalok és a sütők között, látszik a
csillogó szemükön és a pirospozsgás arcukon, hogy már hetek óra várják, hogy
kezdetét vegye a nagy ünnepi készülődés. Amint rájuk nézek, rögvest elfelejtem
a fáradalmaimat és a reggeli ébresztőm okozta sokkot, és vigyorogva fordulok a
mellettem álló lányhoz.
-Segíthetek valamiben? – kérdezem.
- Igen, ha megkérhetlek! – feleli, miközben kissé idegesen
játszadozik vastag fonatba rendezett, gesztenyebarna hajával. – Tudnál hozni
pár formázót? Az öcsémnek sikerült az összeset eltörnie, amit otthonról
hoztunk, sőt még az osztályfőnökéjét is tönkretette – fintorodik el zavartan. –
A formákat egyébként a sarokban találod, a sütők mellett.
Gyorsan megkeresem a
formákat, és a lány asztalához viszem őket. Az abroszra egyébként egy hatalmas
fadeszkát helyeztek, melyet egy méretes tészta borít be. Az asztalnál Miranda,
egyik barátnője, Melanie, két kisfiú és a copfos lány álldogál. Amint odaérek
hozzájuk, rögtön kikapják a kezemből a díszeket, és hozzálátnak a tészta
formázásához.
-Köszi… – mosolyog rám a copfos lány barátságosan. – Öhm,
köszi, Kate…
- Katie – javítom ki feszengve. Nem szeretek feleslegesen
kioktatni másokat, pláne, ha tudom, hogy az illető okosabb nálam, mint ez
esetben is. Újdonsült ismerősömről ugyanis úgy tartják, a Körzet, vagy
legalábbis az iskola legokosabb embere, ami rólam nem mondható el. Persze, nem
vagyok ostoba, de néha pár fontos tényező elkerüli a figyelmemet, és hajlamos
vagyok meggondolatlanul cselekedni, így az emberek többsége nem tart túl
eszesnek. Nem, mintha zavarna, hogy mit gondolnak rólam. Az viszont sokkal
inkább böki a csőröm, ha valaki azt hiszi, hogy a Katie név megegyezik a
Kate-tel. Ez óriási tévedés! Lehet, hogy a nevem nem szerepel a naptárban, és
emiatt nem ünneplem a névnapot, de igenis Katie-ként vagyok anyakönyvezve. Kár,
hogy ez annyira furcsának számít a Körzetben, hogy egyesek azt hiszik, ezt az
egészet csak én találtam ki, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Hiába
magyarázom nekik, hogy utálom, ha én vagyok a középpontban, mellesleg ennek
ellenére mindig mindenki velem foglalkozik, a folyamatos bénázásaimnak
köszönhetően, de sajnos ezt nem tudja mindenki ép ésszel felfogni.
-Hoppá, tényleg! – vörösödik el a lány. – Bocsáss meg,
egyszerűen mindig kimegy a fejemből!
- Semmi baj – rázom meg a fejem automatikusan. – Amúgy téged
hogy hívnak?
- Delila Descartes – vágja rá, miközben egy karácsonyfa alakú
mintát nyom a tésztába.
- Várjunk, te Roger Descartes húga vagy? – kap észbe
Miranda. Elég ránéznem, és már tudom, mi jár a fejében. Bár, az is igaz, hogy
nem kell túlzottan ismerni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, mi a véleménye Rogerrel
kapcsolatban. Pontosabban, a fiú érthetetlen magatartásával kapcsolatban, amit
egy bizonyos ismerősünk felé tanúsít.
- Igen, miért? Talán valami orbitális hülyeséget csinált az
én drága testvérem? – villan fel Delila zöld szeme.
- Nem, vagyis, nem tudok róla – somolyog Miranda. – Viszont
pár hete feltűnően sokat mutatkozik Johanna Mason társaságában. Nem lehet, hogy
ők ketten véletlenül…?
- Nem adhatok ki információkat a bátyám magánéletével
kapcsolatban! – Delila fülig pirul, mintha valami csaláson értük volna, és
egyre buzgóbban ütögeti bele a tésztába a mintázatokat.
- És ha mi is elárulunk valamit a saját szerelmi életünkről?
– dobja be Melanie Manners az adu-ászt.
- Nem kell, de aranyosak vagytok! – vágja rá Delila
reflexből.
- Szerintem mégis szolgálhatnánk pár hasznos információval! –
kacsint rá Miranda vigyorogva. – Nos, fiúk, lányok, ki meri először bevallani,
hogy ki a szíve választottja?
Mosolyogva hallgatom,
ahogy Miranda és Melanie faggatni kezdik az asztal másik végében helyet foglaló
kisfiúkat. Szegények csak pislognak, annyira megdöbbenti őket a dolog,
miszerint két osztálytársuk ekkora kíváncsiságot érez a – valószínűleg nem
létező – szerelmi életük iránt. A lányok először Joel Mc’Nordent, a szabó
kisfiát veszik kezelésbe. Szegényke nem nagyon tud mit kezdeni a kialakult
helyzettel, így jobb híján segítségkérő pillantásokat küld a barátja felé, aki
Delilához hasonlóan megnémultan foglalatoskodik a sütemények készítésével.
-Szeretem a karácsonyt – jegyzi meg szórakozottan Delila. –
Fantasztikus érzés, hogy végre-valahára senkinek sem kell igazán komolyan
dolgozni, együtt lehetünk a családunkkal, és szabadon élvezhetjük a közösen
eltöltött pillanatokat. Azt hiszem, ez az év egyik legszebb időszaka. Kár, hogy
csak néhány napig tart…
- Egyetértek – bólintok. – Bár igazság szerint kissé
meglepett a hír, hogy karácsony van…
Újdonsült ismerősöm
hitetlenkedő pillantását látva rádöbbenek, hogy oltári nagy butaság volt
említést tenni a reggelemről, majd gyorsan elhadarom neki, hogyan is kezdődött
a mai napom.
-Néha képtelen vagyok felfogni, hogy lehet Valter ennyire
idétlen! – csóválom a fejem lemondóan. – Mondanám, hogy olyan, mintha a bátyám
lenne, de ez így nem teljesen igaz. Valójában egy öcsikéhez hasonlítanám. Egy
idegesítő, hiperaktív kisöccshöz, aki nem hagy békét az ember lányának.
- Ugye tudod, hogy a fél suli irigykedik rád, amiért vele
élsz egy fedél alatt? – kacsint rám Delila cinkosan.
- Bárkivel cserélek egy hétig, ha azt túléli komolyabb
idegösszeroppanás nélkül, életre végéig adósa maradok! – teszem fel a kezem
hárítóan, mire a lány csilingelően felkacag.
- Akárki akármit mond, én az egész életemet le tudnám élni
Valter Johnson mellett! – olvadozik. Zöld szemeit a mennyezetre függeszti, arca
egyre pirospozsgásabbá válik.
Értetlenkedve nézünk
össze Mirandával. Évek óta tisztában vagyunk a ténnyel, miszerint minket
leszámítva az összes lánynak már Valter puszta említésétől is lángba borul az
arca, annyira odáig vannak érte. Aláírom, Valter tényleg nem néz ki rosszul a
szőkésbarna hajával, ami éppen csak annyira lóg a szemébe, hogy csábos
pillantásokat vessen az áldozataira ragyogó, mélykék szemeivel, a temérdek
favágás alatt megerősödött izomzatával, és a Hetedik Körzethez méltó,
szegényes, rongyos ruházatával, amit csakis ő tud úgy viselni, hogy vonzóan
nézzen ki. Így, első ránézésre álompasinak tűnik a mostohatestvérem,
olyannyira, hogy még a Körzet egyik legértelmesebb emberének tartott Delila is
elájul tőle. Ha azonban az ember jobban megismeri, rájön, hogy a férfias külső
mögött egy végtelenül gyerekes, idétlen kissrác lakozik, akinek a kapcsolatai
rendszerint a hálószobáig tartanak ki.
Valter Johnsont csak akkor bírod igazán
megismerni és megkedvelni, ha már három éve sülve-főve együtt vagy vele.
Emlékszem, annak idején, amikor Mr. Johnson hazavitt az árvaházból, teljesen
meglepődtem, hogy Valter lesz a bátyám. Előítéletes voltam vele szemben, azt
hittem, egy beképzelt bunkó, aki csak játssza az agyát, azért olyan hülye.
Nagyjából két hét leforgása alatt rájöttem, hogy rendkívül nagy ostobaság a
hallottak alapján megítélni valakit. A fiúról alkotott véleményem az alatt a
pár hét alatt száznyolcvan fokos fordulatot tett. Rájöttem, hogy egyáltalán nem
ostoba, sőt az esetek többségében a helyén az esze, nincs annyira elszállva
magától, sőt a maga módján még vicces is, és egyáltalán nem bunkó, hanem
kifejezetten kedves és segítőkész. Igaz, valamilyen megmagyarázhatatlan okból
kifolyólag amikor nagyon unatkozik, úgy tesz, mintha komolyabban érdeklődne
irántam, de Mirandának hála, megtanultam, hogy ilyenkor egyszerűen el kell
küldeni melegebb éghajlatra, vagy simán csak úgy kell tenni, mintha nem venném
észre a feltűnő nyomulását.
-Na, látod, mondtam neked, de te nem hitted el!
Arra leszek
figyelmes, hogy szokásomhoz híven teljesen elkalandoztam. A környezetemben
ugyanis egy hosszabb beszélgetés alakult ki, amíg én a Valterral való
kapcsolatomon gondolkodtam. Tanácstalanul nézek körbe, reménykedve abban, hátha
valaki megszán, és elmondja, miről maradtam le. Miranda és Melanie megállás
nélkül fecsegnek, egy pillanatra sem áll be a szájuk, Joel és a barátja a
mézeskalácsok készítésével foglalatoskodnak, Delila pedig zavartan illesztgeti
a drazsékat a tésztába.
-Mi történt? – kérdezem a lánytól.
- Ezek a kis szörnyetegek! – morogja idegesen. – Képzeld,
mindent kiszedtek belőlem! Nem volt elég, hogy elárultam nekik, hogy Rogernek
tetszik Johanna! Még azt is kiszedték belőlem, hogy pár hónapja reménytelenül
belezúgtam Valterbe, sőt az információért cserébe Joel elárulta, hogy neki meg
Melanie tetszik, aki persze majdnem elájult örömében, és erre Miranda, hogy
leplezze a barátnője zavarát, közölte, hogy te meg Finnick Odair-ért vagy oda,
szóval… Szerintem örülj, hogy az elmúlt tíz percben nem figyeltél a
társalgásra!
Figyelmen kívül
hagyva a kicsik és Descartes testvérek magánéleti gondjait, egy szempillantás
alatt végigfuttatom az agyamban, hogy mit fogok mondani Mirandának, amint
lementek az ünnepek. Nem lesz benne sok köszönet, az egyszer biztos! Bár igaz,
hogy nem hazudott, mégsem esik valami jól, hogy elpletykálta a titkomat csak
azért, hogy a barátnőjét megvédje a Joel Mc’Norden okozta ájulástól!
Ösztönösen megrázom a
fejem. Miranda csak segíteni akart Melanie-n, nem szabadna ezért haragudnom rá.
Szinte az egyetlen barátnőm, hatalmas meggondolatlanság lenne egy ilyen kis
hülyeség miatt hajba kapni vele. Sokkal okosabb lépés lenne a részemről, ha
elterelném a figyelmet a titkomról.
-Húha, hát… - vihorászok zavartan. – Jó tudni! Kár, hogy
sohasem tetszett Finnick, de hát… Na, mindegy!
- Biztosan? – Delila kérdőn felvonja a szemöldökét, közben
vigyorogva fürkészi az arcomat.
- Persze! – bólintok a tőlem telhető legmagabiztosabb módon.
– Még ha éreztem is volna iránta korábban valamit, jó eséllyel soha az életben
nem fogunk találkozni, nem még hogy összejönni… Szóval, ez halott ügy, Delila.
Ezt nyugodtan megmondhatod Mirandának is.
- Oké – von vállat a lány közömbösen.
Folytatjuk a formák
készítését, amibe egy idő után egész jól belejövök. Minél többet csinálok,
annál szebbre és mutatósabbra sikerednek a kicsi díszek. Sőt, még élvezem is a
munkálkodást. Rádöbbenek, hogy valósággal imádok a közösség érdekében
tevékenykedni, még ha a nagy munka néhány tésztába vágott csillagban és
karácsonyfában ki is merül. A többiekkel is egész jól elbeszélgetek.
Kifejezetten mulatságos, ahogy Joel és a barátja – akiről időközben megtudom,
hogy Carlosnak hívják – véletlenül telibe tenyerelik a tésztát. Ekkor indul
csak el az igazi őrültködés, Miranda ugyanis felveti, hogy legyünk
kreatívabbak, alkossunk olyan mintákat, amik egyediek, mégis aranyosak, és csak
mi tudjuk elkészíteni őket, így senki sem fogja ellopni a találmányunkat.
Mindannyian beleegyezünk a felvetésbe, mindössze Delilát kell kérlelni egy
kicsit. Miután sikerül meggyőznünk a lányt, hogy senki sem fogja idiótának
tartani, és a hosszú évek alatt kialakított jókislányos stílusa sem fog
csökkenni, sőt lehet, hogy ettől az egésztől bekerül Valter kegyeibe, kezdetét
veszi a mókázás. Egyedi formákat alakítunk ki. Többek között az asztalra kerül
egy szánkó, egy halacska, egy kávéscsésze, egy egér, egy szívecske – amiről
Joel váltig állítja, hogy nem Melanie-nak készítette, eszébe se jutott a lány,
amikor megformázta az alapanyagot – valamint egy nyomtatott „F” betű is.
-Nagyon vicces vagy, Miranda Johnson! – mormogom zavartan.
- Nem értem, miről beszélsz! – rázza meg a fejét a kislány
megszeppenve. – Hiszen ez csak egy betű, nem jelent semmit. Tudod, szeretem az F-et, olyan szép alakja van…
- Igen, tudom! – vágom rá úgy, mint aki igenis átlát a dolgok
mögött. Miranda erre bársonyosan felkacag, majd a nyakamba veti magát, és egy
hatalmas, cuppanós puszit nyom az arcomra.
- Nagyon kiakadtál, amiért elmondtam a srácoknak? – suttogja
a fülembe bűnbánó hangon.
- Nem, de ha lehetséges, a jövőben hanyagold a magánéletemre
való célozgatásokat, oké?
- Hú, akkor megnyugodtam! – sóhajt fel megkönnyebbülten. – De
ez ugye nem azt jelenti, hogy már kiszerettél belőle? Csak mert akkor értelmét
vesztené a meglepetésem…
- Nem hiszem, hogy valaha el fogom felejteni – vigyorodom el
izgatottan. – Milyen meglepetésről van szó?
- Azért hívják meglepetésnek, hogy ne tudj róla!
- De ugye legális? – húzom össze a szemöldökömet ijedten. Az
aggodalmamat teljes mértékben meg lehet érteni. Igaz, Miranda az egyik legjobb
gyerek, akit csak ismerek, de sajnos a bátyja néhanapján bele tudja keverni
egy-két hülyeségbe. Valtertől pedig simán kitelik, hogy mondjuk, elrabolja
Finnicket csak azért, hogy örömet szerezzen nekem. Meg hogy aztán jól behajtsa
az ajándék árát… Na, nem mintha nagy valószínűséggel sikerrel járna. Bár ki
tudja, ha ő el akar érni valamit…
-Nyugi, semmi baj az ajándékkal! – nevetgél Miranda. – Örülni
fogsz neki!
Nem sokára minden
csoport elkészül a számára kiszabott feladattal, így az osztályfőnök megköszöni
a munkát az egybegyűlteknek, majd megkér minket, hogy menjünk haza, és
készüljünk elő a néhány óra múlva kezdődő ünnepségre.
Elköszönök Delilától,
Melanie-tól, Joeltől, Carlostól, és a többiektől, majd a Johnson család
nőtagjai kíséretében elhagyom az épületet. Hazafelé Nicole és Daisy rendesen
kifaggatnak minket, minden egyes apróságra kíváncsiak. Mosolyogva, kissé
szórakozottan felelgetünk a kérdéseikre. Miután mindent megtudnak, ami érdekli
őket, elmesélik, hogy telt a napjuk. A beszámolójukból kiderül, hogy valószínűleg
az elmúlt évtized legmeghatóbb, legcsodálatosabb és mindegyben legszebb
ünnepélye előtt állunk, a polgármester kivételesen nagy gonddal rendezte meg az
összejövetelt. Ennek oka az, hogy elege lett abból, hogy mindenki unja az
egészet, így kissé lerövidítette a beszédet, amit amúgy is a Kapitóliumból
küldtek ki neki, inkább egy sajátos, egyedi szöveggel szeretne kedveskedni a
Körzet lakóinak. Ezután fogjuk átadni egymásnak az ajándékokat, majd az iskola
szakácsai felszolgálják a délelőtt folyamán elkészített süteményeket és teákat.
Állítólag a felnőttek borozhatnak is, ugyanis a Tizenegyedik Körzetből sikerült
egy kis alkoholt rendelni. A táncos lábúak pöröghetnek egy kicsit, a játékos
kedvűek szánkózhatnak, a torkosok és az édesszájúak megkóstolhatják a délelőtt
folyamán készített finomságokat, egyszóval mindenki kedvére hódolhat a saját
szenvedélyének.
Mikor hazaérünk,
Valter és Daniel már várnak ránk.
-Ugye csináltatok valami finomat? – kérdezi a férfi a
feleségét.
- Ez csak természetes! – vigyorodik el Nicole büszkén. –
Imádni fogjátok a sütiket… De persze csak pár óra múlva kóstolhatjátok meg
őket! – teszi hozzá gyorsan, ezzel eloszlatva Mr. Johnson megmaradt reményét.
- Miért nem jár nekünk protekció? – biggyeszti le Valter a
száját.
- Mert nem, és kész! – vágja rá Miranda határozottan. – Könyörgöm,
Valter, ne hisztizz már! Úgy viselkedsz, mint egy óvodás!
Úgy tűnik, idén sem
sikerült a Johnson testvéreknek elkerülni az elkerülhetetlent. Az egész Körzet
tudja ugyanis, hogy annak ellenére, hogy Miranda és Valter jó testvérek, ám
karácsony délelőtt minduntalan hajba kapnak valami butaságon. Tavaly egy
kesztyű miatt kerültek összetűzésbe, két éve azon, hogy kinek fogjam a kezét a
közös éneklés alatt. Utóbbit értelemszerűen Miranda nyerte meg, hiszen eszem
ágában sem volt Valterrel kéz a kézben járni az utcákat, miközben karácsonyi
dalokat éneklek. Úgy tűnik, a barátaim végre valahára rájöttek, hogy semmi
értelme egy tárgyon vagy egy emberen veszekedni, hiszen sokkal viccesebb, ha
cikizik egymást. Igaz, ami igaz, így kevésbe mennek a szüleik agyára.
-Még jó, hogy estére ki szoktak békülni… - motyogom a kiabáló
párost figyelve.
- Ha rajtam múlik, még azelőtt véget vetek ennek az őrültek
házának! – mormogja Daniel a bajsza alatt. – Hé, nyugodjatok már meg! – kiált
rá a gyerekeire, akik az apai szigor hatására rögvest abbahagyják, amivel eddig
foglalatoskodtak. Ez alatt csak annyit kell érteni, hogy Miranda lemászik
Valter hátáról, a fiú pedig nem ütögeti tovább a húga lábát. – Mi lenne, ha egyszer
normálisan viselkednétek? Példát vehetnétek Katie-ről, nézzétek csak meg,
milyen aranyos.
Miranda erre
csilingelve felkacag, és mosolyogva a nyakamba veti magát, Valter pedig hozzám
vág egy puha tollpárnát, majd látva a szülei becsmérlő pillantását, lehuppan
mellém a kanapéra, és egy cuppanós puszit nyom az arcomra. Részletkérdés, hogy
kis híján majdnem lesmárolt volna, ha nem kapom el a fejem egy óvatlan
pillanatban.
Most, hogy mindenki
kibékült a másikkal, bekapunk pár falatot ebédre, majd kezdetét veszi a
készülődés az esti mulatságra. Miranda ragaszkodik hozzá, hogy megcsinálja a
frizurámat, és segítsen kiválasztani a ruhámat. Állítása szerint én leszek a
legcsinosabb lány az egész Körzetben, mindenki velem akar majd táncolni, le se
fogják venni rólam a szemüket a felsősök. Megengedem neki, hogy kicsinosítson,
bár igaz, hogy nem hiszem, hogy ennyire kapós lennék egy kis szépítés miatt.
Sosem számítottam túl népszerűnek a fiúk körében a kusza, vékony szálú
hajamnak, a karikás, fáradt szemeimnek, és a folytonos ügyetlenkedésemnek
köszönhetően. Egyedül Valternek tetszem, vagy tetszettem régebben, de őt inkább
nem veszem fel a listámra, hiszen köztudott, hogy mindenki iránt heves
érdeklődést mutat, akinek lányneve van…
Miranda egy csavaros
fonásba rendezi a hajkoronámat, gondosan ügyelve arra, hogy egyetlen kusza szál
se kandikáljon ki a remekműből. Mi tagadás, tényleg csodaszép lett! Ezerszer
megemlítettem már a barátnőmnek, hogy van tehetsége a fodrászat művészetéhez, ő
azonban nem hajlandó ezt elhinni. Azt állítja, nála sokkal profibbak is vannak,
ráadásul ebből nem lehet megélni a Hetedikben, mint ahogy egyetlen Körzetben
sem. Talán csak a Kapitóliumban vagy az Elsőben igénylik az emberek a mesebeli
frizurákat, oda viszont a világ összes kincséért sem költözne el, hiszen akkor
itt kellene hagynia minket, és az erdőt.
-Képtelen vagyok nélkületek élni! – vallotta be nekem egy
őszi estén, amikor szóra jött a téma. – Tudom, gyerekesen hangzik, de tudnám
elképzelni az életemet nélkületek. Mindannyian rettenetesen hiányoznátok, még
Valter meg a hülye beszólásai is… Hidd el, Katie, nekem a család százszor,
ezerszer többet ér, mint egy jól jövedelmező munka az ország leggazdagabb
negyedében!
A ruhámat illetően
kisebb vitatkozás alakul ki köztünk. Én ugyanis úgy vélem, pont jó az, amit
viselek, Miranda azonban ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti, hogy ez nem
elég szívdöglesztő, sokkal inkább hasonlítok benne egy nagymamára, mintsem egy
életvidám, gyönyörű fiatal lányra. Azt javasolja, majd ő kiválasztja nekem az
ünnepi szerkómat, nekem nincs más dolgom, mint felvenni, és élvezni a rám
irányuló figyelmet és csillogást. Így pár perc múlva a szokásos nadrágom, pólóm
és kardigánom helyett egy térdig érő, élénkvörös ruhácskában, és egy vastag,
fekete harisnyában álldogálok a kis szoba közepén. Miranda rajongva figyeli
minden egyes mozdulatomat, kis híján elájul a látványomtól.
- Uramisten, Katie, egyszerűen gyönyörű vagy! – suttogja
megbabonázva. – Nem is értem, miért nem veszed fel többször ezt a ruhát!
- Tényleg nem rossz! – fordulok körbe a szobában. – De
valahogy nem az én stílusom. Úgy érzem, túlságosan is hivalkodó lenne a
hétköznapokra…
Miután
kigyönyörködtük magunkat, kiválasztjuk Miranda ruháját – egy fehér, kék
masnikkal díszített ingecskét és egy királykék szoknyát, amihez egy testszínű
harisnya társul – és kifésülöm a lány haját, kézen fogva, össze-össze nevetve
lesétálunk a nappaliba. A helyiségben egyelőre mindössze a család férfi tagjai
foglalnak helyet. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen Daisy és Nicole szeretnek
minél szebben, mégis visszafogottan megjelenni a különböző eseményeket,
kiküszöbölve ezzel, hogy rajtuk csámcsogjon a fél Körzet.
-Hoppá, hoppá, de dögösek itt ma valakik! – mosolyodik el
Valter, amint meglátja az ünnepi megjelenésünket.
- Köszi – feleli Miranda. – Te se festesz rosszul!
Mi tagadás,
egyetértek a lánnyal; a testvére valóban rendesen kicsípte magát az estére.
Fekete vászonnadrágot visel fehér inggel és tengerkék zakóval, a cipőjét pedig
kivételesen fényesre sikálta. Az apukájuk is hasonló szerelést választott,
értelemszerűen nagyobb méretekben.
Az elkövetkezendő egy
órában beszélgetéssel ütjük el az időt. Rengeteg témát érintünk, többek között
szó esik az ünnep okozta izgalmakról, a polgármester készülő beszédjéről, a
süteményekről, a téli szünetről, és a programokról, amiket mindenféleképpen
szeretnénk megvalósítani az idén, valamint arról, hogy Daniel megtudta, Joel
Mc’Norden egy kéthónapos kiskutyát fog kapni karácsonyra. Vidáman hallgatom,
ahogy Miranda rögvest gondolkozni kezd, hogyan férkőzhetne közelebb a fiúhoz,
hátha áthívja játszani, és megsimogathatja az újdonsült „családtagot”.
Azt hiszem, ezt
szeretem leginkább a Johnson családban: a nyitottságukat. Szinte bármiről lehet
velük diskurálni, amiről csak kedvem tartja. Persze, nem szabad túlzásba esni,
hiszen köztudott, hogy Nicole-ék képesek többet jártatni a szájukat a
kelleténél, ám ez nem okoz akadályt abban, hogy ők is mindig segítőkészek és
kedvesek, ha arról van szó. Pár évvel ezelőtt, amikor a nevelőotthonban éltem,
elképzelni sem tudtam, milyen érzés az, amikor van valaki, aki hazavárja az
embert. Aki izgul érte, amikor késik, aki leteremti, ha rossz jegyet hoz, vagy
elront valamit, akire mindig, minden körülmények között számíthat. Aki aggódik
érte, aki megérti a problémáit, aki támogatja.
Évekig el sem tudtam
képzelni, milyen lehet egy igazi családban élni. Aztán egy nap csak betoppant
az árvaházba az első ránézésre félelmetesnek tűnő, fekete kabátos Daniel, és
egy szempillantás alatt megváltoztatta a sorsomat. Úgy érzem, az a nap
meghatározta az egész életemet.
Mikor Miranda
anyukája és nagymamája is elkészülnek, felhúzzuk a cipőinket, majd kilépünk a
hófedte, hideg utcára. Izgatottan lehunyom a szemem, és érzem a hópelyhek
játékos, könnyed szállingózását. Délután óta jócskán megemelkedett a számuk,
szinte már a bokámig ér a fagyos, mégis közkedvelt fehér takaró.
Természetesen nem
sokáig gyönyörködhetek a tájban, ugyanis egy szempillantás múlva egy hatalmas
hógolyó találja el a mellkasomat. A támadó fegyvere rögvest elkezd olvadni,
amint a pamutkabátomhoz ér.
-Ezt vegyem hadüzenetnek? – villantok egy mosolyt Valterra.
- Teljesen nyugodtan! – bólint a fiú komolyan, majd egy jól
irányzott dobással telibe találja Miranda tarkóját.
Óriási csata veszi kezdetét
hármunk között. Ott dobjuk a másikat, ahol érjük. Közben jókedvűen nevetgélünk,
és a felnőtteket is bevonjuk a játékba. Ez nálunk amolyan családi szokás.
Amikor leesik a hó, és mindannyian a szabadban tartózkodunk, teljesen spontán
elkezdünk dobálózni. Szerencsére senki sem sértődik meg ezen, a Johnson család
valamennyi tagja szívesen részt vesz a gondtalan, szabad játékban, még a
nagymama is. Sőt, az az igazság, hogy ő a legügyesebb! Tökéletesen céloz,
villámgyorsan kitér a támadások elöl, és profikat megszégyenítő módon gyúrja a
hólabdákat.
Éppen Danielt veszem
célba, amikor váratlanul kicsúszik a lábam alól a talaj, és egy óriásit esek.
Fájdalmas nyögés hagyja el az ajkamat, ugyanis sikerül alaposan beverni a
hátamat. Nos, igen, attól, hogy beköszöntött az év legjobban várt időszaka, a
kedvemen kívül semmi sem változott: ugyanolyan sokat szerencsétlenkedem, mint
egy átlagos, szürke hétköznapom.
-Megütötted magad? – kérdezi Nicole aggodalmasan.
- Ugyan, estem már nagyobbat is! – vágom rá reflexből, mire
mindannyian elmosolyodnak, Nicole ajkát pedig egy megkönnyebbült sóhaj hagyja
el.
- Akkor gyere, te bénázás királynője! – nyújtja felém a kezét
Valter. Miután felsegít, magához húz, és egy hatalmas puszit nyom az arcomba. –
Esküszöm, színt viszel a napjaimban, a bénázásaid nélkül…. Hát, nem állítom,
hogy dögunalmas lenne az életem, de biztosra veszem, hogy kevesebbet röhögnék,
mint most!
- Te jó ég, akkora paraszt vagy! – motyogom, és unottan
elhúzódom a fiútól. Persze Valter egóját nem kell félteni, ő mindezt lerendezi
egy idióta vihogással, és egy kacsintással. Az évek során rájöttem, hogy
mindössze két hibája van az én drága mostohatesómnak: az első, hogy túlságosan
is sokat képzel magáról, a másik pedig, hogy képtelen rá haragudni az ember,
bármekkora baromságot csinál is.
Daniel úgy dönt, mára
éppen elég volt a mókázásból, a végén még elkésünk az ünnepségről, így
szedelőzködni kezdünk, és a Fő tér felé vesszük az irányt.
Mikor megérkezünk,
szinte már az összes Körzetlakó az utcán tömörül kisebb-nagyobb csoportokban. A
legtöbben kedélyesen társalognak, visszafogottan nevetgélnek, mások pedig
éhségtől kopogó szemekkel fürkészik a fenyőfából készült asztalt, melynek
tartalmát, az ínycsiklandozó, habos-babos süteményeket és tortákat egy
terebélyes, csipkékkel és apró, karácsonyi mintákkal díszített terítő rejti el
a kíváncsi pillantások elöl.
Ráköszönök pár
ismerősömre, néhányukkal szóba is elegyedek pár percre. Azonban nincs sok időnk
beszélgetni, ugyanis a polgármester – egy középkorú, ráncosodó, ébenfekete hajú
férfi – csendre inti a Körzetlakókat, majd megkezdi a köszöntő beszédjét.
-Tisztelt egybegyűltek, kedves Körzetlakók! – harsogja a
mikrofonba. – Ezúttal is szeretném megköszönni, hogy eljöttetek, hogy együtt
ünnepeljük meg e csodás napot. Mint mindannyian tudjátok, Mrs. Fogele osztálya,
a 4/B. kapta idén a megtisztelő feladatot, hogy a délelőtt folyamán süssenek
egy kis finomságot, illetve készítsék elő a karácsonyfát, természetesen csak és
kizárólag a szüleik, valamint a hozzátartozóik segítségével. Ezúttal is
szeretnék köszönetet mondani mindazon embereknek, akik részt vettek ebben!
A téren felhangzik a
gyér, lassú taps. Hiába, az embereket igen nehéz lekötni egy beszéddel,
miközben az asztalokon olyan ínycsiklandozó sütemények hívogatják őket, amiket
már legalább egy éve nem kóstolhattak, nem is beszélve az együtt töltött
pillanatokról és az ajándékozás izgalmáról.
Lábujjhegyen pipiskedve
szemügyre veszem az utca közepén magasodó karácsonyfát, és megnyugodva veszem
tudomásul, hogy a helyi postások nem keverték el a rendelésemet, minden csomag,
amit tegnap reggel feladtam, ott hever a tekintélyes faóriás lábánál.
Megkönnyebbült sóhaj szakad ki a tüdőmből. Megőrültem volna, ha még ez se jön
össze! Igaz, hogy az utóbbi időben – tehát úgy tizenöt éve, a születésem óta –
rengeteg ostobaság történik velem, és eddig mindegyiket sikerült lenyelnem
valahogy, azt viszont nem bírnám elviselni, ha eltűnnének az ajándékok, amikkel
meglepem a szeretteimet.
-… boldog karácsonyt, és sikerekben gazdag újévet kívánni
ezennel a Hetedik Körzet összes lakosának! Köszönöm ezt a csodálatos évet,
melyet Önökkel töltöttem, remélem, még sok ilyenben lesz részem!
A polgármester egy
szuszra felhörpinti a kezében lévő pohár tartalmát, majd méltóságteljesen
lesétál a színpadról, hogy az ünnepek hátralévő részét a családjával tölthesse,
mint mindenki más.
Ekkor veszi csak
kezdetét az igazi ünneplés. Az összes kisgyerek a karácsonyfához rohan, és
rögvest keresni kezdik a saját, illetve családjuk ajándékait. Jó érzés látni,
ahogy felragyog a szemük, mosoly fut végig az arcukon, amint találnak valamit,
amit a szüleiktől, nagyszüleiktől kaptak. A legtöbben vidáman, kissé gyerekesen
felkacagnak, amint felnyitják a meglepetésük dobozát, vagy éppen leszaggatják
róla a csomagolópapírt. Ezután
hálálkodva, örömtől csillogó szemekkel szaladnak oda a családjukhoz, hogy
megköszönjék nekik, hogy idén is gondoltak rájuk.
Miranda is így tesz,
bár ő nem rohan oda hozzánk, inkább csak lassan, az ajándékoktól roskadozva
tipeg. Köztudott ugyanis, hogy a mostohatestvérem az egyik legkisebb és
legrozogább gyerek az egész iskolában, sőt talán az egész Körzetben. A
családnak ugyanis rengeteget kell dolgoznia azért, hogy megkeressék a napi
betevő falatot, és ez sajnos nem mindig úgy sül el, ahogy azt eltervezték.
Ezért van az, hogy sokszor Valterral ellógunk pár órát, hogy besegítsünk
Danielnek a favágásban. A fiú hiánya a legtöbb tanárnak fel sem tűnik, inkább
örülnek, hogy nem zavarja a tanítást a folyamatos ökörködésével, engem azonban
rengetegszer megszidnak az „indokolatlan” lógásomért. Eleinte rendesen a
szívemre vettem a dolgot, ma már azonban nem zavar. Időközben rájöttem, hogy
semmi sem fontosabb Miranda és a többiek biztonságánál, még ha ezzel a
pedagógusok nem is értenek teljes mértékben egyet. Nem vagyok hülye, tudom,
hogy az igazi családom már legalább egy évtizede, hogy elment, mégis úgy tekintek
Johnsonékra , mintha ők lennének a rokonaim, hiszen gyakorlatilag ők neveltek
fel, nekik köszönhetem, hogy ilyenné lettem.
Azon kapom magam,
hogy szokásomhoz híven teljesen elkalandoztam. Az emberek kisebb csoportokba
gyűlnek körülöttem, kedélyesen társalognak és nevetgélnek, úgy mutogatják egymásnak
a szerzeményeiket. Villámgyorsan körbevezetem a pillantásomat a tömegen. Ennek
köszönhetően sikerül is kiszúrnom Johnsonékat. Sűrű bocsánatkérések közepette
átverekszem magamat a tömegen, és odafurakszom Mirandáékhoz. Úgy tűnik, a
család már várt rám.
-Hát akkor, boldog karácsonyt! – mosolyog rám Valter.
Bár sosem vallanám be
neki, nagyon tetszik, amikor valamivel meghatják, és ezért terül szét a vigyor
az arcán. Ilyenkor még a szeme is megváltozik egy kicsit. Nem olyan önelégült
és csábító, sokkal inkább aranyos és vidám, ami elmondhatatlanul jól áll neki.
Azt hiszem, ha minden nap karácsony lenne, már réges-régen egy párt alkotnánk.
-Neked is, Valter! – viszonzom a köszöntést, és a fiú nyakába
vetem magam. – Látom, tetszik az ajándékom! – suttogom a fülébe, miközben
kicsit igazgatok a fejfedőjén.
- Tetszik? Az nem kifejezés! – sóhajt fel. A hangjából
kiérződik az izgatottság és a mindent elsöprő meghatottság. – Sose gondoltam
volna, hogy valaha az enyém lesz! Komolyan, Katie, honnan tudtad, hogy…?
- Csak ismerlek – kacsintok rá cinkosan. – Ennyi.
Mint kiderül,
Miranda, Daisy, Nicole és Daniel is felhőtlenül örülnek az ajándékomnak. A
kislány kis híján el is sírja magát, amint megpillantja a kicsi doboz alján
pirosló karkötőt, amire már olyan régóta vágyott. Miután felépül a sokkból,
azonnal a nyakamba veti magát, rám borítva ezzel végtelen háláját.
-Te vagy a legjobb barát az egész világon! – visongja
önfeledten. – Sőt, nem is csak a legjobb barát, egyben a legjobb nővér is! Te
jó ég, Katie, ha tudnád, mióta vágytam erre! Annyira rendes vagy! Néha úgy
érzem, meg sem érdemlem…
- Dehogynem! – vágom rá reflexből, majd elengedem a kislányt.
Ebben a pillanatban Daniel
jelenik meg mögöttünk, ahogy egy szánkót húz maga után.
-Nos… gyerekek, gondolom, tudjátok, hogy mi mindannyian
szeretnénk örömet okozni nektek, de… Mindegy, a lényeg, hogy nem teljesen
állunk úgy anyagilag, hogy egy komolyabb kiadást…
- Úgy döntöttünk, idén egy szánkóval lepünk meg benneteket! –
veszi át a szót Nicole, kiérdemelve ezzel férje hálás pillantásait. Hiába,
Miranda anyukájának mindig is jobb volt a beszélőkéje, mint Danielnek, így nem
csoda hát, hogy mindig ő dönt a család sorsát illető fontosabb ügyekben, és ez
az ünnepek eljövetelével sincs másképp. – Ez a mi, hármunk közös ajándéka
nektek, gyerekek! Remélem, tetszik!
A nő még be sem
fejezi a mondatot, már mindhárman a járművön tolongunk. Való igaz, kissé
kényelmetlenül férünk el rajta, mégis fantasztikus érzés egymás hegyén-hátán
tolongani. Nem tudom, miért, egyszerűen csak jó, hogy tudom, Miranda és Valter
közel vannak hozzám.
Miután megunjuk a
szánkózást, Valter és Miranda is átadják az ajándékaikat, kezdetét veszi a
táncos mulatság. Egy fiatal srác felmegy a színpadra, jó szórakozást kíván az
egybegyűlteknek, majd belekezd egy régi karácsonyi dalba. Erre a legtöbb ember
a tánctérre sereglik, és lassan andalogni kezdenek a ritmusra. Daniel és Nicole
is csatlakoznak, lévén, hogy ma ünneplik a tizenkettedik házassági
évfordulójukat, és világéletükben imádták ropni a keringőt.
-Nem jössz?
Valter hangja ráz fel
a bambulásomból. A szőkésbarna fiú várakozó pillantást vet rám.
-Velem akarsz táncolni? – nevetek fel kínosan. – Mi az,
valaki leitatott? Hisz tudod, hogy még akkor is képes vagyok elesni a saját
lábamban, ha sétálok. Mi lenne, ha táncolnék? Még ha túl is élnénk, legalább az
egyikünk súlyos bokaficammal végezné. Szerintem nem éri meg kockáztatni…
- Nem tudod, mit hagysz ki! – von vállat közömbösen, majd
kissé tanácstalanul néz körbe a tömegben.
- De… Ha elfogadsz egy baráti tanácsot…
- Igen? – Valter közelebb hajol hozzám, az arcán jól
kivehető, hogy mennyire izgatott.
- A sütögetés alatt megismerkedtem egy lánnyal… Delila
Descartes-nak hívják, és egész jófej. Biztosan ismered, ő Roger húga.
- Hát, nem tudom… - komorodik el a fiú. – Nem azért, tényleg
szimpatikus, csak… Ha esetleg nem
lenne egy hosszútávú kapcsolat…
- Igen? – sóhajtok fel unottan.
- … Roger mit szólna?
- Nézd, szerintem a srácot jelenleg sokkal inkább
foglalkoztatja a saját magánélete, mint a húgáé! – bökök a fiú felé, aki a tér
sarkában összebújva sugdolózik Johanna Masonnel.
A szomszédom alaposan
szemügyre veszi a párost, majd gyorsan odavet nekem egy „kösz”-t, és szó nélkül
továbbáll. A következő pillanatban már Delila körül legyeskedik. Bár a lányon
látszik, hogy teljesen meglepte Valter felkérése, mégis egyértelmű, hogy majd
kicsattan az örömtől.
-Na, mondhatom, te aztán szép kis kerítőnő vagy! – hallok meg
egy ismerős hangot magam mellől.
- Nem hagyhattam, hogy szenvedjenek – vonok vállat lazán. –
Meg amúgy is, le akartam rázni a bátyádat.
Miranda ajkát
csilingelő kacaj hagyja el. A kislány felhúzza magát mellém az egyik székre, és
szokásához híven cseverészni kezd.
-Képzeld, Joel Mc’Norden kapott a szüleitől egy kiskutyát! –
mondja mosolyogva. – Annyira aranyos! Egy kéthónapos, kis erdélyi kopó. Amikor
Joel megmutatta, úgy éreztem, ha nem megyek oda, és nem simogatom halálra,
beleőrülök!
- Biztosan nagyon édes lehet.
- Rettentően! Ha gondolod, a szünetben áthívhatom Joelt, és
megkérem, hogy hozza el a kutyust is... Elmehetnénk szánkózni, meg minden… Akár
Melanie-t is elhívhatnánk, ha nincs ellenedre.
- És még én vagyok a kerítőnő, mi? – bököm oldalba vigyorogva
a lányt, mire hangos nevetés hagyja el a torkát.
Amíg a barátnőm viháncol,
végigvezetem a pillantásomat a Körzetlakókon. Láthatóan mindannyian remekül
szórakoznak. Joel Melanie segítségével – akinek pár éve volt egy kutyája –
trükköket tanít újdonsült kedvencének, Nicole és Daniel a táncolóktól kissé
félrehúzódva beszélgetnek, Valter és Delila egymásba karolva táncolnak, Roger
pedig Johannával csókolózik.
-Szerinted… - Bizonytalanul fordulok a barátnőm felé. Ő nagy,
csillogó szemekkel néz vissza rám, várva a kérdésemre. – Jaj, ez olyan gáz!
Szóval, Miranda, szerinted elképzelhető, hogy én… Szóval, hogy… Izé… Szerelmes
leszek valaha? – csúszik ki a számon, ami már oly régóta nyomja a szívemet.
Miranda kicsit
meglepődik a váratlan kérdésen. Szemöldökét felhúzza egészen a homlokáig, úgy
vizslatja az arcomat. Olyan ez, mintha így akarna megfejteni.
Óráknak tűnő
másodpercekbe telik, mire végre előáll a válasszal.
-Szerintem biztosan megtalálod majd az igazit, mint ahogy
mindenki más. – Szavai olyan egyszerűen, mégis kedvesen hangzanak, hogy kis
híján elsírom magam rajtuk. – Ne izgulj emiatt, csak várj türelmesen! És ne
aggódj, nem mindenki olyan ám, mint Valter! Félreértés ne essék, imádom a
bátyámat, de… - unottan megrázza szőke fürtjeit, és az égnek emeli a
tekintetét. – Ő Valter, na! Sosem fog megkomolyodni… De te nagyon jó ember
vagy, Katie, biztosra veszem, hogy egyszer lesz párod! Ó, majd’ elfelejtettem!
– A kislány riadtan a homlokára csap, aztán beletúr nagy, végeláthatatlan
kabátzsebébe, és egy összecsavart, masnival átkötött tekercset húz elő. – Ez a
tied. Nem volt szívem letenni a hóba, a többi ajándék közé, meg amúgy is
személyesen szerettem volna átadni…
Félénken, kissé
bűnbánóan nyújtja át a papírt. Nagy, barnászöld szemei izgatottan csillognak,
még apró, rózsaszín szájacskája is megremeg egy pillanatra az örömtől.
Magamhoz emelem a
tekercset. Óvatosan, kissé félénken oldom el a rá kötött, piros szalagot.
Elmondhatatlanul izgulok a meglepetés miatt, még sincs szívem gyorsan,
határozottan széthajtani a kincset. Úgy érzem, ez egy nem mindennapi ajándék,
egy olyan embertől, aki rendkívül sokat jelent nekem, és akinek én is
mérhetetlenül sokat számítok. Van egy megérzésem, miszerint erre a lapocskára
életem végéig emlékezni fogok.
Lassan, vigyázva
terítem szét az ölemben a tekercset. Mikor megpillantom, mit bújtatott el a
kíváncsi szemek elöl a piros tekercs, kis híján felsikoltok, és rögvest a
barátnőm nyakába vetem magam.
-Úramisten, Miranda… Ez… ez tényleg…? Ezt nekem csináltad? –
suttogom örömittasan.
- Kinek másnak? – feleli magabiztosan. – Tetszik?
- Az nem kifejezés! – kiáltok fel önfeledten.
Gyengéden eltolom
magamtól a lányt, és ismételten, alaposabban megfigyelem a rajzot. Kétségtelen,
minden egyes apró vonása rá
emlékeztet! A napbarnított bőr, a szőke, dús haj, a szívdöglesztő mosoly, a
magabiztos, tengerzöld szemek, melyek annyi szívet hódítottak már meg… Pont így
néz ki!
Kénytelen vagyok
felfelé pislogni, nehogy kibuggyanjon a szememből pár kósza könnycsepp. Hogy
lehet Miranda ennyire rendes? Mindig is tudtam, hogy van tehetsége a
rajzoláshoz, de hogy ennyire ügyes legyen, álmomban sem gondoltam volna! Az
pedig még csak rátesz egy lapáttal, hogy csak az én kedvemért megcsinálta.
Pedig nem is kértem rá, egy szóval sem említettem, hogy mennyire örülnék, ha
egyszer testközelből láthatnám, anélkül, hogy pár munkamániás Békeőr elvonszolna
tőle…
-Úristen, Miranda… - nyögdécselem, még mindig a rajz hatása
alatt állva. – Rettentően ügyes vagy, én… nem is tudom, hogy tudnám
megköszönni… Ez egyszerűen gyönyörű!
- Mi? – kérdezi a lány vigyorogva. – Finnick, vagy a rajzom?
- Mindkettő! – vágom rá reflexből, mire mindketten hangosan
felnevetünk.
Gondosan ügyelve
arra, hogy kárt ne tegyek a rajzban, magamhoz húzom Mirandát, és az összes
bennem lévő szeretetet átadva megölelgetem.
-Sosem gondoltam volna, hogy egyszer lesz egy saját
Finnickem! Biztosra veszem, hogy örökké magamnál fogom tartani, egy másodpercre
sem engedem el.
- Azért ne ess túlzásba! – kacsint rám vigyorogva. – Bár úgy
tűnik, ez egy ilyen időszak a családban… Képzeld, Valter kitalálta, hogy
elrabolja neked Finnicket! Persze jól megmondtam neki a magamét, amint előállt
ezzel a hülyeséggel. Annyi gond van a bátyámmal mostanában… Remélem, hamarosan
lenyugszik!
- Erre kicsi az esély…
- Az mondjuk, igaz… - von vállat közömbösen. – Mindegy, már
megszoktuk, hogy ilyen. Nem is tudnám elképzelni másképp.
- Egyetértek – bólintok egyszerűen. – Azért remélem, a
továbbiakban nem akar majd mindenáron beleszólni a szerelmi életembe…
- Attól ne félj, majd beszélek vele! – legyint mosolyogva. –
Amúgy nincs kedved egy sütihez? Oltárian megéheztem!
Kézen fogom a lányt,
és az asztalok felé vesszük az irányt. Kisebb gondolkodás után választunk
egy-egy mézeskalácsot, amit a délelőtt folyamán sütöttünk, és jóízűen falatozni
kezdünk. Ahogy ott állok, a Fő tér egyik kis zugában, az egyik kezemben egy
ízletes finomsággal, a másikban pedig a világ legjobb barátnőjétől kapott
rajzzal, ami a világ leghelyesebb fiújáról készült, azon morfondírozom, miért
nem lehet minden nap olyan szép és nyugodt, mint a mai. Miért csak egyszer
ünnepeljük a karácsonyt az évben? Lefogadom, ha többször lenne rá alkalmunk, egy
sokkal szebb, békésebb világban élnénk.
