Huszonkilencedik fejezet

  Az ablakon beáramló napsugár enyhe fényt vet a hajamra, csillogóvá téve ezzel izzadságban fürdő fürtjeimet. Bágyadtan felnyögök, nehézkesen feltornázom magam. A fejemet ólomsúlyúnak érzem, alig bírom megtartani. Felnyitom a szemem, és kinézek a vonat tiszta ablakán.

  A lélegzetem is eláll, amint megpillantom a Negyedik Körzet színpompás vasútállomását. Mindenütt vidám, kissé szórakozott emberek nyüzsögnek, halakkal, rákokkal, és számomra igen furcsa tengeri herkentyűkkel üzletelnek. Kedélyesen társalognak, mintha nem is sejtenék, mi lesz itt hamarosan. Egy alacsony, tömzsi nő rikoltozva kínálja a portékáját egy ijedt tekintetű férfinak, látszik rajta, hogy mindenáron rá akarja erőltetni szegényre. A vevő zavartan tekinget egy másik eladó felé, majd hirtelen megfordul, és szélsebesen elrohan. A nő erre fitymálóan megrázza a fejét, és élesen vizslatja a tömeget, újabb áldozat után kutatva.

  Lehúzom az ablakot, és érdeklődve figyelem, ahogy ráront egy érkező vonat utasaira, majd fennhangon dicsérni kezdi az áruját. Igencsak megmosolyogtat a jelenet. Ezen a piacon mindig érdekes dolgok történnek. Pár évvel ezelőtt vezette be a Körzet polgármestere az állomáson való árulást, aminek rettentően örültek a Körzetlakók, majd’ kiugrottak a bőrükből. A Negyedik Körzetbe érkező turistákat azonban nem dobta fel túlságosan a hír, tekintve, hogy az egész pályaudvart halszag lengi körül.

  Jó párszor megfordultam már ezen a helyen, így már sikerült hozzászoknom ehhez a „bűzhöz”. Nagyon szeretem a Negyedik Körzetet, a kacskaringós utcákat, a méltóságteljes, hatalmas halászhajókat, és a kicsi, vidám vitorlásokat, a tenger csalogató, sós illatát, a mindent elsöprő hullámokat, és a gondtalan, cseppet sem szégyenlős embereket.

  Nem jókedvemben kerestem fel a Körzetet, folyton Alex temetéséről tárgyaltam. Az első alkalom után Finnick kikísért a vonathoz, és felajánlotta, hogy legközelebb megmutatja az otthona minden egyes zugát. Húztam a számat a felvetésre, semmi kedvem nem volt Finnickkel kettesben végigjárni a Körzetet, tekintve, hogy páran még mindig nem hitték el, hogy nincs, és soha nem is volt köztünk semmi. Amikor másodszorra intéztem a temetés ügyeit, semmi sem sikerült úgy, ahogy elterveztem. Magamba roskadva ültem egy padon, az arcomat a tenyerembe temettem, ezzel próbáltam leplezni, hogy szokásomhoz híven megint itatom az egereket. Finnick ismét rám talált, megvigasztalt, és kijelentette, hogy nem akar kifogásokat hallani, ha tetszik, ha nem, most bizony megmutatja nekem Panem legszebb Körzetét.

  Aznap ismertem meg igazán a tengerpartot, a hajókat, és persze Finnick barátait. Nagyszerűen éreztem magam, szinte meg is feledkeztem a vészesen közelgő temetésről, és a további problémáimról. Késő este értem haza, másnap pedig újra felkerestem Alex egykori otthonát. Eszembe jutott ugyanis, hogy még csak össze se futottam Jared Emersonnal, a vőlegényem öccsével. Újdonsült ismerőseim persze azonnal a segítségemre siettek, és bemutatták az akkor még tizenhárom éves kisfiút. Egész kellemesen elbeszélgettünk ahhoz képest, hogy minduntalan Alexet juttatta eszembe, és kissé távolságtartóan viselkedett velem.

  Kikászálódom az ágyból, és a ruhásszekrényem felé veszem az irányt. Köztudott, hogy képtelen vagyok két napnál tovább rendet tartani a gardróbomba, így az sem meglepő, hogy még tizenkét ruhát sem tudok szabályozni. Megpróbáltam hátra tenni azokat a szereléseket, amit már felvettem, de valahogy mindig belezavarodtam, meg amúgy sem ez okozta a legnagyobb gondot a Körút eddigi állomásai során. Legalább Wolfrick felcímkézhette volna a szereléseket!

  Derékig belemászok a szekrénybe, kis híján bele is esek. Megpróbálok olyan cuccokat előhalászni, amik a Negyedik Körzetre jellemzőek, tehát kékek, zöldek, vagy fehérek, esetleg kagylókat, delfineket, vagy hullámokat ábrázolnak, és természetesen vékony anyagúak, hiszen a tenger mellett köztudottan trópusi éghajlat uralkodik, az emberek még télen is maximum egy vékonyabb pulóvert és egy flamelnadrágot kapnak magukra.

  Hirtelen megakad a szemem egy sarokba hajított vállfán. Reménykedve kihúzom a ruhakupac alól, és diadalittasan kimászok a szekrényből. Gyorsan leszedem róla a ruhadarabokat, és egy szempillantás alatt felöltözöm. Mikor meglátom magam a tükörben, kis híján felsikoltok, de nem a csodálattól. Mégis mit képzel ez a Wolfrick? Hogy tehette ezt velem? Nem mondom, hogy borzalmas a szett, sőt kifejezetten csinos, de mégsem egy Győzelmi Körútra való.

  Egy fehér topot viselek, amit egy sötétkék hullám díszít, ami nem is lenne baj, hiszen alkalmazkodik a Körzet stílusához, csakhogy a felső a mintás részt leszámítva gyakorlatilag teljesen átlátszó, és rettentően mély dekoltázzsal rendelkezik. A nadrágról már nem is beszélve… A színe megegyezik a hullámokéval, ám ez is olyan rövid, hogy szinte nem is látszik. Nem értem, mire gondolt ez a pasas! Van egy olyan érzésem, hogy így akart beégetni a Körzetlakók előtt. Dühösen belenyúlok a parányi sortom zsebébe. Legnagyobb meglepetésemre előhúzok belőle egy kicsi, ezerszer összehajtott papírt. Villámgyorsan széthajtom, és olvasni kezdem a rajta álló kacskaringós macskakaparást.

  „ Gondolom, észrevetted már, hogy az adott Körzet stílusához igazítottam a ruhatáradat. Ez neked is tetszik, mert valamiért rajongsz az ilyen sablonos hülyeségekért, és a Körzetlakóknak is kedvére való, úgy érzik, közéjük tartozol. Ma a Negyedik Körzetben fogsz beszédet tartani, ezért kaptad a hullámokat ábrázoló felsőt, és a hozzá illő nadrágot. Valószínűleg felmerül abban a parányi agyacskádban a kérdés az összhatást vizslatva, miért nézel ki úgy, miért festesz úgy, mint egy olcsó prosti. Hogy ne kelljen még ezen is a fejedet törnöd, és ne pusztuljanak el a gondolkodás során a maradék agysejtjeid is, megadom a választ, Hope: mert az vagy, és ebben a szerkóban egy fokkal könnyebb lesz felszedned Odairt,vagy a pasid tesóját. Sok sikert, és persze sose hagyjon el a remény! W.”

-Meg foglak ölni, Wolfrick Salazar – mondom fennhangon. – Biztos, hogy egyszer meg foglak ölni!

  Az összes mérgemet beleadva cafatokra tépem a levelet. Nem foglalkozom a szeméttel, úgyis feltakarítja majd valaki, ha meg nem, az se számít, a lényeg, hogy Wolfrick üzenete megsemmisült. Idegesen kicaplatok a nappaliba, ahol szembe találom magam az önfeledten vigyorgó Leilával.

-’Reggelt! – vakkantom unottan.

- Jó reggelt, drágám! – köszönt kedvesen. Komolyan, ez a nő soha sem szomorkodik? – Milyen csodásan festesz ma!

- Ja, nagyon… - morgom ingerülten.

- Képzeld, még ékszereket is kaptál! Gyere, mindjárt megmutatom őket, nekem nagyon tetszenek! Mind olyan bájos és szépséges! Amikor először megpillantottam őket, el sem hittem, hogy egy olyan ember, mint az új stylistod ilyen mesebeli gyönyörűségeket tud tervezni. Kis híján elvettem őket, de nyugodj meg, mindjárt eszembe jutott, hogy ezek mind-mind csakis téged illetnek, hiszen mégiscsak te nyerted meg a Viadalt, nemde?

  Vihorászva az asztalhoz terelget, közben pedig be nem áll a szája, folyton a „mesebeli” ékszereimről és a „csodás” ruhámról áradozik. Legszívesebben ráüvöltenék, hogy fogja be, de nincs szívem megbántani. Az idők során megtanultam bánni a kapitóliumiakkal. A lényeg, hogy ne bántsam meg feleslegesen, mindig adjak neki igazat, és ne üvöltsem le, amikor számára fontos, számomra abszolút érdektelen dolgokkal fárasztja az agyamat.

  Leila leültet az asztalhoz, és töretlen lelkesedéssel rám aggatja az ékszereket. Szerencsére ebben a műfajban a drágalátos stílustanácsadóm nem esett túlzásba, sőt elég jól eltalálta az ízlésemet. A kiegészítők nem túl csicsásak, nem túl hivalkodók, mégis illenek a tengerhez és emiatt a Körzethez is. Mindössze két kagyló alakú fülbevalót, egy matrózmintákkal díszített karkötőt, és egy egyszerű, ám elegáns szandált kaptam. Mindezek ellenére az összhatás még mindig rémes, de legalább már egy kicsit visszafogottabb hatást kelt az ábrázatom.

-Valami még hiányzik! – kiáltok fel a tükörképemet szemlélve. Visszaszaladok a szobámba, ahol magamra kötöm az övemet, benne a késemmel.

- Nem értem, mire kell neked ez a vacak! – sipákol a kísérőm, ahogy megpillant. – Semmi értelme, senki sem fog megtámadni! Vagy ha mégis rád szállna egy elvetemült rajongód, a Békeőrök megfékeznék! Kérlek, Katie, ne rettegj már annyira! Hidd el, hogy biztonságban vagy.

  Válaszra nyitom a számat, ám inkább nem mondok semmit, ugyanis feltűnik Johanna. Nem békültünk ki, és szerintem egy darabig nem is fogunk, így nem köszönünk egymásnak. A lány még csak egy pillantásra sem méltat, szótlanul levágja magát az egyik székre, és falatozni kezd. Én is bekapok egy szalámis szendvicset és egy csokis süteményt, majd iszok egy pohár tejeskávét. Felkelek az étkezőasztaltól, és a vonat ajtaja felé veszem az irányt.

-Hé, te meg hová mész? – kiált utánam Johanna.

  Gúnyos mosoly fut át az ajkaimon. Mégis hozzám szólt, nem tudta megfékezni magát!

-Beszélnem kell valakivel – felelem kurtán, és a tőlem telhető leggyorsabban elhagyom a járművet.

*

  Határozott léptekkel, ám kissé ijedten baktatok végig a porban ázó, mocskos utcán, gondosan ügyelve arra, hogy bele ne lépjek véletlenül egy nagy adag hányásba. Elfintorodom, amint meglátom az alacsony, romos házakat, melyekben már alig él egy-egy ember. Aki még itt maradt, az is fiatal, és valószínűleg pár év múlva meg fog halni, már ha nem sikerül győzelemre jutnia az Arénában.

  Befordulok az egyik sarkon, egyre közelebb jutok Alexék házához. Mi tagadás, nehezemre esett megszokni, hogy a vőlegényem a Negyedik Körzet lehető legsötétebb, legelhagyatottabb zugában élt. Na, nem mintha számítana, ennek ellenére ugyanúgy szeretem, mint régen, de azért mégis frusztráló érzés, hogy a szabadidejét izomagyú Hivatásos-jelöltek és idiótán vihorászós, könnyűvérű lányok között töltötte, akiknek egy szép szó elég, és máris az ember karjaiba vetik magukat. Ez a hely az itteni gettó, senki sem fordul meg itt jókedvében, mindössze akkor keresik fel az emberek ezt a környéket, ha nagyon fontos ügyben járnak el.

  Tudniillik, itt csak árvák élnek, azok, akik nem bírták elviselni a nevelőotthonok nyújtotta gyötrelmeket. Közülük kerülnek ki a Hivatásosok, akik a legtöbbször valamiért mégis elbuknak a Viadalokon. Senki sem tudja, miért, olyasféle átok lehet ez, mint nálunk a fiatal gyerekek kiválasztása. Persze, sokszor győzedelmeskedik a Negyedik Körzet, de sokkal inkább azokkal, akiknek még csak meg sem fordul a fejükben, hogy beálljanak az Első és a Második Körzet harcosai közé. Ha jól tudom, Finnick volt az egyetlen, aki Hivatásosként nyert.

  Hirtelen feltűnik előttem az Emerson család kicsi, omladozó háza. Előtte egy rakás gyerek gyűlt össze, mindannyian tizenhat év körül lehetnek. Közelebb megyek hozzájuk, és automatikusan befogom az orromat. Utálom a cigifüstöt!

  Mindannyian a földön ülnek, a szájukból egy-egy csikk kandikál ki. Nagydarabok, izmosak, és üvölt róluk, hogy kevés ésszel áldotta meg őket a sors. Úgy méregetnek végig, mint egy darab húst, amin nem is lepődöm meg túlzottan, hála Wolfrick zseniális ruhakölteményének. Pff.

  Középen egy háromlábú sámli helyezkedik el, rajta egy fiú ül, aki pár évvel fiatalabb a társainál. Nem öltözködik túl harsányan, fekete halásznadrágot, sötétkék atlétát, és egy elnyűtt, az évek során megkopott papucsot visel. Fekete haja kissé megnőtt, amióta utoljára találkoztunk, már majdnem belelóg bosszúvágytól izzó, világosbarna szemébe. Egyik kezében egy szivart tart, a másikkal az ölében elterpeszkedő, sötétvörös hajú lány derekát öleli át.

  Mélységesen elszomorít a tudat, hogy ilyen mélyre süllyedt. Emellett egy hangyányi bűntudat is kavarog a lelkemben. Hiszen megígértem Alexnek, hogy vigyázni fogok rá! Reménykedem, hogy még nem késő visszafordítani a dolgokat, és jó irányba terelni.

-Add ide! – szólok rá parancsoló hangom, és kinyújtom felé a tenyeremet.

- Mit? – kérdezi Jared lazán. Szája szélén lenéző mosoly bujkál, szeme gúnyosan megcsillan.

  Meglepetten felvonom a szemöldökömet, majd egy magabiztos mozdulattal a hátamra dobom a hajamat. A társaság tagjai unottan figyelik a produkciómat. A fiúk közül néhányan erőltetetten ásítanak, mások unalmukban elterülnek a földön, egyedül a vörös lány kapaszkodik úgy Jaredbe, mintha körülbelül rajta múlna az élete. Alex öccse meg csak ül azon a szánalmas sámlin, és folytatja a füstkarikák eregetését. Megelégelem a látottakat, így közelebb lépek a sógoromhoz, és kiütöm a kezéből a szivart. Mielőtt bármit is tehetne, rálépek a csikkre, és erőszakosan a földbe taposom.

-Nem dohányozhatsz! – mondom. – Nem azért, mert még csak tizennégy vagy. Tüdőrákban akarsz meghalni? Hidd el nekem, ezernyi jobb mód létezik az öngyilkosságra. Mellesleg bemutatnád nekem ezeket a… szóval, a barátaidat?

- Katie, ez itt mindenki, mindenki, ez itt Katie! – int felém flegmán, mire „mindenki” elröhögi magát.

- Helló, Katie! – A vörös lány feltápászkodik Jared öléből, és egy lekezelő mosoly kíséretében kezet nyújt nekem. – Laicey vagyok, tizenhét éves. Tizenöt éves koromban egy hétig jártam Alexszel, tizenhat évesen pedig hat napig, az Aratás előtt szakított velem. Csak azért mondom, hogy tudd, engem vitt ágyba életében utoljára! – Kihívóan felvonja a szemöldökét, az arcáról üvölt, hogy mennyire gyűlöl engem.

- De jó neked! – vakkantom idegesen.

- Tudom! – vágja rá Laicey.

  Elgondolkozom, vajon tényleg olyan ostoba ez a csaj, hogy nem vette észre a hangomból áradó iróniát, vagy szimplán így akar hergelni. Ami azt illeti, sikerült neki kihoznia a sodromból. Nem vagyok hülye, mindig is tisztában voltam azzal, hogy Alexet valószínűleg körülzsongták a szebbnél szebb lányok az otthonában, mert mindannyian megvadultak a sármjáért, a vonzó testéért, és persze a néha kifejezetten bunkó, irritáló stílusáért. Nem vetettem meg őket ezért, mégis féltékenykedtem rájuk. Emlékszem, amikor Finnick körbevezetett a Körzetben, minden fiatal lány mellett elhaladva megkérdeztem tőle, volt-e valami köztük Alexszel. Szegény fiú eleinte megpróbált hazudni, de pechére átláttam a szitán, így a séta végére én rengeteg új, idegölő információval, ő pedig egy kisebb fejfájással lett gazdagabb. Hiába, az élet néha igazságtalan.

-Hé, ember, süket vagy? – vereget hátba egy jól megtermett srác.

- Mi? Nem! – morgom, és automatikusan elhúzódom tőle. – Miről van szó?

- Miért jöttél ide? – kérdezi Jared. Nagy, világosbarna szemében hirtelen kialszik a bosszúvágy és a szenvedély perzselő lángja, helyüket egy másik érzelem veszi át; az aggódás.

- Kíváncsiságból – vonok vállat, miközben egy negédes mosolyt villantok a fiúra. – Tudni szerettem volna, mi újság veled. Pont eleget láttam ahhoz, hogy rájöjjek, Jared Emerson, úgy tönkretetted magad, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Mindenféle szerencsétlen, szánalomra méltó lúzerrel lógsz együtt, összejöttél ezzel a Laicey-vel, vagy hogy hívják, és még cigizel is. – Oldalra döntöm a fejem, mint egy ártatlan kiskutya, és gorombán fújtatok egyet. – Tudod, Jared, többet vártam tőled. Megértem, hogy megviselt Alex halála, de néha azért nem ártana belegondolnod, ő milyen sorsot szánt volna neked. Szerintem nem ilyet – Színpadiasan körbemutatok a fiú köré gyűlt tömegen. – Nagyon nem.

  Jared váratlanul felpattan, ellökve ezzel az ölében ülő lányt, és indulatosan megindul felém.

-Mit számít az, mit akart? – üvölti idegesen. – Már nincs itt, képtelen vagy felfogni? Meghalt, érted? Bármit csinálhatok, nem fog visszajönni! Tökmindegy, kikkel lógok, a polgármester gyerekeivel, vagy velük, semmiképp sem fog feltámadni. Akkor meg nem mindegy? Mellesleg miért akarsz beleavatkozni az életembe? Hidd el, minden szuper, semmi szükségem rád, meg az idióta tanácsaidra! – Undorodva megrázza a fejét. – Rohadtul nem érdekel, hogy győztél, és az egész ország odáig van érted. Azt hiszem, Katie, kezdesz elszállni magadtól. Lehet, hogy a Kapitóliumban a haverjaid díjazzák a viselkedésedet, de most nem velük beszélsz, napsugaram! Ez a mi helyünk, itt ne sipákolj, ha megkérhetlek! Most meg min vigyorogsz olyan szerencsétlenül?

  A figyelmeztetésre rögvest beharapom az ajkam. Észre se vettem, hogy mosolygok azon, hogy Jared „napsugaramnak” szólít. Alex mindig „csillagomnak” nevezte az embereket, amikor felidegesítették. Úgy látszik, az Emerson-fiúk valamilyen különös oknál fogva vonzódnak az égitestekhez.

-Szerintem csak bejössz neki, haver! – nyerít fel egy magas, barna hajú izomkolosszus. – Vagy egyszerűen hiányzik az életéből a szerelem, így kivetette rád a hálóját. Hé, drágám… Azaz, Katie… Jared most foglalt, de én bármikor állok rendelkezésedre!

  A srác beszólását általános röhögés követi, mire az illető felbátorodik, és végighúzza a kezét a hátsómon. Ebben a pillanatban eldurran az agyam. Mégis hogy mer ez a bunkó szemétláda csak úgy fogdosni? Mit képzel ez a rohadék? Talán engem is olyannak tart, mint Jared drágalátos kis barátnőjét? Ezt nem tűrhetem szó nélkül! Szélsebesen előhúzom a késemet az övemből, megfordulok, és megvágom a fiú homlokát. Napbarnított bőréből lassan csordogálni kezd vörös vére.

  A társaság elcsendesül, hol engem, hol a fiút bámulják. Legelőször az áldozatom tér magához a sokkból.

-Te… - motyogja, miközben felém mutogat remegő ujjával. – Te megvágtál!

- Gratulálok a felfogóképességedhez! – vetem oda szárazon. – Igazán fantasztikus vagy! Mellesleg, ha a Viadalra akarsz menni, tudnod kell, hogy ott sokkal mélyebb sebekre számíthatsz, nem csak a homlokodra fognak célozni, nem csak akkor mennek neked, amikor undorítóan kikezdesz valakivel, nem csak…

- Na, jó, Katie, húzzunk innen! – Jared olyan erősen ragadja meg a karomat, hogy még csak esélyem sincs szabadulni, és arrébb rángat a megdöbbent társaságtól.

- Ez mégis mi a franc volt? – kérdezi, mikor tisztes távolságba kerülünk tőlük. – Normális vagy, Katie? Ez mégis mire volt jó? Miért kellett…? – Beletúr fekete hajába, majd morogva az égnek emeli tekintetét.

- Szerintem helyesen cselekedtem! – vigyorodom el cinikusan. – Figyelj, ez az alak mostantól egy életre megtanulja, hogy ha nem fogdoshat csak úgy, már ha nem akar felvágott koponyával mászkálni az utcán.

- Te jó ég, te nem vagy százas! – sóhajt fel keservesen. – Nem kell mindenkit kinyírnod, aki egy kicsit is tapló volt veled! Amúgy is, minek neked kés? Ez már nem az Aréna, napsugaram, hanem a valóság!

- Bármikor szükségem lehet rá.

  Jared unottan megrázza a fejét, majd válaszra nyitja a száját. Semmi kedvem belebonyolódni egy újabb vitába, így gyorsan témát váltok.

-Kijössz a beszédemre? – nézek rá kérlelve.

- Persze… - morogja. – Téged speciel nem kedvellek, de Alex szeretett, tehát nem mulaszthatom el… Meg amúgy is, valószínűleg most fognak utoljára beszélni róla…

- Jared… - suttogom, miközben letörlök egy kósza könnycseppet a szemem sarkából. – Ne aggódj, nem fogsz csalódni bennem! Megígérem, hogy…

- Nem érdekelnek az agybeteg ígéreteid! – A fiú hangja szilárd, ám a szeme egyre bosszúsabban villog. – Az lenne a legjobb, ha nem ígérgetnél semmit, nem csináltál jelenetet, csak felolvasnád azt, ami a rohadt kártyán van, és örökre eltűnnél az életemből. Nem vagyok hülye, Hope. Meg se próbálj átverni! – Közelebb lép hozzám, szinte már érzem a leheletét a bőrömön. – Miattad halt meg. Ha nem csavarod el a fejét, még mindig élne… Megváltozott, mert megváltoztattad. Mindvégig reménykedtem, hogy amit veled művel, nem több mint egyszerű színjáték, amivel lázadásra akarja szítani a népet. De a Végjáték előtt be kellett látnom, hogy tévedtem a románcotokkal kapcsolatban. Tényleg szeretett, mindenkinél jobban. Feláldozta magát, csak azért, hogy élhess, pedig jól tudta, hogy hazavárom. Ezért gyűlöllek, Katie Hope. Ezért gyűlöl itt mindenki!

  Ostorcsapásként érnek a szavai, kis híján elsírom magam tőlük. Gyakorlatilag megvádolt, hogy én vagyok a felelős Alex halálért. De hát ez nem igaz, szemen szedett hazugság! Ráüvöltenék a fiúra, ám már nem áll előttem, visszament az izomagyú haverjaihoz.

  Megszólal a templom harangja, pont négyet üt. Fél óra múlva kezdődik a beszédem. Fantasztikus. Egy utolsó pillantást vetek az utca végén röhögő fiatalokra, aztán egy hatalmas sóhaj kíséretében elindulok a Fő tér felé, Alex és Naomi hivatalos temetésére.

*

-Kit látnak szemeim? Szia, Kate! Mi újság?

  Mosolyogva Finnick nyakába vetem magam, és egy gyors puszit nyomok az arcára. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni a rosszalló pillantásokat, amiket a pletykaéhes vénasszonyok küldözgetnek felénk, majd kedvesen köszönök Finnick barátnőjének, Annie Crestának.

  A lány barátságosan megveregeti a vállamat. Kedvelem Annie-t, még ha nem is nevezem a barátomnak. Aranyos, zárkózott ember, pár furcsasággal meghintve. Néha indokolatlanul nevetgélni kezd, máskor szótlanul bámul maga elé, esetleg ütemesen dobol a lábával. Ő az élő példa arra, mit tesz az emberrel a Viadal. Annie három évvel ezelőtt nyert, a Hetvenedik Viadalon. Jól ismerem a történetét, Alex egyszer már elmesélte, amikor motorozni voltunk. Egy barátjával egyszerre választották ki, és amikor a fiú meghalt, szabályosan megőrült, és egy barlangba menekülve várta a Viadal végét. A Végjátékban a Játékmesterek vízözönt küldtek a versenyzőkre, és mivel a többiek nem tudtak úszni, Annie került ki győztesként. Sajnos a Viadal rendesen keresztbe tett neki; azóta sem képes teljesen felépülni. Ennek ellenére kedvelem, mert mindig megértő és segítőkész, még akkor is, ha nem szívesen osztom meg vele a problémáimat, nem szeretném, ha még jobban összezavarodna.

  Alex nem túlzott, amikor azt állította, Annie és Finnick a Körzet hivatalos álompárja. Tényleg minduntalan együtt vannak, kézen fogva sétálgatnak a tengerparton, vagy az utcákon, rengeteget nevetnek együtt, és látszik rajtuk, hogy tiszta szívből szeretik a másikat. Néha elfogja a szívemet a féltékenység, amikor rájuk nézek. Félreértés ne essék, nem Finnicket irigylem a barátnőjétől, mindössze a tudatot, hogy nekik van valaki, akire támaszkodhatnak, aki nem hagyja őket cserben, aki örökké ott lesz nekik. Akit nem vett el tőlük a Kapitólium.

-Köszönöm, minden rendben! – erőltetek magamra egy aranyos mosolyt.

- Aha, értem – vágja rá Finnick reflexből. – Akkor most halljuk az igazságot. Hogy viseled?

- Borzalmasan – hunyom le a szemem keserűen. – Komolyan, minden és mindenki kikészít! A Körzetek látogatása során csaknem megőrülök. Végignézni a gyászoló családokon, sületlenségeket felolvasni… Bár azt hiszem, értitek, miről magyarázok…

  Finnick és Annie együtt érzően bólogatnak.

-Ezenkívül Johanna és Leila is az őrületbe kergetnek, a hiperaktív Békeőrökről, meg erről az ízléstelen, agresszív Wolfrickról nem is beszélve! Aztán még Jared is… Totál kikészült a srác… Normál esetben nem kellene törődnöm vele, de megígértem Alexnek…

  A vőlegényem említésére elszorul a torkom, egy hangot sem tudok kinyögni. A felismerés, hogy néhány perc múlva beszélnem kell róla, villámként csap le rám. A lábam megremeg, a szám kiszárad, az összes erő elszáll a testemből. Kis híján elterülök a földön, ám szerencsére Finnick elkap, és talpra állít.

-Miss Hope, jöjjön! – hallom meg hirtelen egy Békeőr hangját.

  Legszívesebben üvöltenék, mint a sakál. Rángatózva menekülnék el a tömeg elöl, magam mögött hagyva a sok felelőtlen idiótát. Elmennék a Kapitóliumba, és beleállítanám a késemet Snow szívébe, már ha van neki olyan. Még mindig a fülemben csengenek Jared szavai… Ez lesz az utolsó beszéd, ami róla szól. Ezután senki sem fog beszélni róla. Halott lesz az emléke is, csakúgy, mint ő maga. Nem akarom! Nem akarom, hogy elfelejtsék, nem akarom elfelejteni. Ez olyan, mint egy temetés… Egy temetés, melyen az egész ország részt vesz, ki a tévé előtt ülve, ki testközelből. Ha befejezem a monológomat, leveszik a zászlókat, odaadják a gyászoló rokonoknak, vagy a Kapitóliumba szállítják őket. És azután már senki sem fog emlékezni rá, csak Jared és én. De rajtunk kívül senki ezen a világon.

-A rohadt életbe, jöjjön már! – ordít rám a Békeőr. – Egyedül vagyok itt, egyedül kell megoldanom a problémákat, kérem, könnyítse meg a dolgomat!

  Megadóan bólintok, és követem a Békeőrt a színpadra. Kinyílnak az ajtók, a polgármester üdvözöl, a kísérőm a mikrofonhoz terel. Tekintetem azonnal Alex arcára vándorol. Alaposan megfigyelem fekete haját, szenvedélytől és bátorságtól égő, sötétbarna szemeit, tökéletes vágású arcát, és erőtől duzzadó, széles vállait. Ő volt az, Alex Emerson, a fiú, akit szerettem. Kár, hogy ott ragyog mögötte a Kapitólium utálatos címere, alatta pedig Jared álldogál egymagában, leszegett fejjel. A másik zászlóra vándorol a pillantásom. Ez Naomi Cowell-t ábrázolja, a tiszta szívű, pozitív kislányt, aki olyan bámulatosan értett az íjászat tudományához. Hosszú, sötétbarna haja egyszerű copfba van kötve, sötétbarna szemei boldogan csillognak, rózsaszín szájacskája örömmel teli mosolyra húzódik. Igen, Naomi boldog volt még akkor is, amikor az Arénába ment. Bízott a reményben, elhitte, hogy győzhet. Belém hasít a bűntudat, amint eszembe jut, hogy ezt az imádnivaló kislányt én fosztottam meg az életétől, még ha a saját kérésére is. Naomi arcképe alatt a szülei és egy idős, ősz szakállú férfi áll, aki valószínűleg a nagypapája. Maria szeméből még mindig tisztán kivehető az undor és a megvetés, amit irántam érez. A férje odasúg neki valamit, a nő mintha meg sem hallaná. Az öregember mindeközben egy szomorkás, ám barátságos mosolyt küld felém. Sejtésem szerint, ő már megbocsátott nekem, csakúgy, mint a férfi. Egyedül Maria utál, nem bírta feldolgozni, hogy elvettem tőle egyetlen, szeretett gyermekét. A szívem mélyén neki adok igazat. Engem is alaposan kikészített, hogy meg kellett ölnöm a lányt. Megborzongok, ahogy felrémlik előttem a kép, amint a Horrorerdő vérszomjas fái között futok, menekülve a halál és a kegyetlen igazság kitárt karjai elöl.

  A polgármester szól, hogy kezdhetem a beszédet. Aprót biccentek, és pár lépést közelítek a mikrofon felé. Tegnap este, a meleg párnáim között megfogalmaztam a fejemben a szöveget, amit ma mondani fogok. Kockázatos lesz, lehet, hogy le is lőnek miatta. Nem áll sziklaszilárd talpakon, de én mégis úgy érzem, érdemes belevágnom. Előbb-utóbb úgyis megfogalmazta volna valaki a véleményét ezzel kapcsolatban. Persze cselesen csinálom, a legfontosabb részt szándékosan a legvégére hagyva.

-Üdvözlet a Negyedik Körzet lakóinak! – kezdem. – A műsorrend szerint most felolvasnék egy sablonos szöveget a bátorságról és a Kapitólium dicsőségéről, mint a többi Körzetben. Ez áll a tervben, amit a főváros legbefolyásosabb emberei készítettek sok évvel ezelőtt. Én viszont úgy döntöttem, kivételesen szakítok a hagyománnyal. Hogy miért? Mert a Negyedik Körzet egykori Kiválasztottjai, Naomi és Alex jóval többet érdemelnek pár elcsépelt sornál, amit már előttem annyian elmotyogtak ezen a színpadon. Mindketten sokat segítettek nekem, nélkülük ma nem állnák itt, Önök előtt. Létfontosságú szerepet töltöttek be az életemben, és nem győzöm hangsúlyozni, mekkora hálával tartozom nekik ezért – Tekintetem a Cowell-családra irányul. Megpróbálom elkapni Maria pillantását, ám ő továbbra is tüntetően fordul a férje felé. – Emlékszem, Naomi már az első napon szövetséget ajánlott nekem, csak ő, egyedül. Másnak esze ágában sem volt összeállni egy nagy rakás szerencsétlenséggel, inkább egyedül kallódtak, vagy a Hivatásosok esetében falkában terrorizálták a gyengébbeket. Naomi azonban engem választott, pedig nem lett volna muszáj. Jól kijöttünk egymással, már az első pillanatban rabul ejtette a szívemet a kedves mosolyával, a pozitív kisugárzásával, és a vicces megjegyzéseivel. Már akkor, az edzésen felfigyeltem rá, milyen kitűnő íjásszal hozott össze a sors. De komolyan! Nem tudom, látták-e valaha lőni, ha nem, elárulom, hogy hihetetlen tehetség lakozott a csajban! Mikor először megláttam, majdnem összeestem a döbbenettől, a csodálattól. Hiába, egy tizenkét évestől mást vár az ember… - Ekkor Maria száján egy mosoly-féleség terül el, a fejét pedig büszkén fentebb emeli. – De Naomi nem átlagos tizenkét éves volt, aki mindenkitől és mindentől megijed. Magabiztosan állta a sarat, az interjún valósággal lenyűgözte a közönséget, és a Játékmesterek is nyolc pontot adtak neki. Ez kiemelkedően szép eredmény, Naomi pedig teljes mértékben megérdemelte. Körülbelül az egész főváros odáig volt érte, de sajnos egyesek mégsem szerették annyira, hogy kegyelmet adjanak neki – A tenyeremet ökölbe szorítom, az összes izmom megfeszül. Bepánikolok, hiszen mindig ez történik velem, mielőtt rohamot kapnék. Ne!, kiáltom hangtalanul. Még nem jött el az idő… Még nem állíthatom magam mellé a népet. Csak később… miután beszéltem Naomi haláláról és Alexről… Muszáj várnom egy kicsit! – Éppen készültem nyugovóra térni az erdőben, mikor keserves sikolyt hallottam a közelből. Villámgyorsan szedtem a lábaimat, az összes cuccomat magam mögött hagyva nyargaltam Naomi megmentésére, pedig még csak nem is sejtettem, hogy ő az… Becsületére legyen mondva, hősiesen küzdött a vámpír ellen, melyet Seneca küldött rá. Rengeteget segített azzal, hogy a gyilkos lényre lövöldözött, méghozzá olyan hősiesen, mintha nem is vérezne a nyaka. Végül közös erőbedobással sikerült felülkerekednünk a szörnyön. Sajnos ez nem segített Naomin… - Érzem, ahogy a sírás fojtogatja a torkomat. Most nem adhatom fel! Még a fele hátra van… Nem tűnhetek gyengének, a gyengéket a világért sem követné senki, még a lázadók sem. – Rengeteget szenvedett volna, már akkor sem volt teljesen magánál. De ő… mindig olyan realistán látta a dolgokat, még ha néha bele is feledkezett az örömittas reménybe, ami körbelengte az egész lényét. Elbúcsúzott a szeretteitől, aztán megkért, hogy végezzek vele, hogy vágjam belé a méreggel teli fecskendőt, amit pár perccel a támadás után kaptunk. Nem akartam megtenni… Gyenge és ostoba voltam… Szerencsére Naomi ott volt mellettem, és helyettem is gondolkozott, méghozzá egész józanul. Rákulcsolta az ujjaimat az injekcióra, így vágtam belé a halálos mérget. Azonnal elhunyt, egy másodpercet sem szenvedett. Tisztában vagyok azzal, hogy soha sem fogják nekem megbocsátani, amit tettem, és hogy ez alól nincs kibúvó, még az sem, hogy maga Naomi is így akarta. De azért… Rettentően sajnálom! Sajnálom, hogy ennek a fiatal, életvidám kislánynak ilyen szomorú végzet jutott. Nos, igen, az élet rohadtul igazságtalan! – Naomi nagypapája egy szomorkás mosolyt lövell felém. Ezzel bizonyítja, hogy nem haragszik rám, és valamilyen szinten egyetért velem. Elfordulok Cowell-éktől, és Jaredre szegezem a tekintetem. Erőszakkal ráveszem magam, hogy még csak rá se pillantsak Alexre. Attól elgyengülnék, megrogyna a térdem, felgyorsulna a szívverésem, és zokogva rohannék le a színpadról, megszégyenülve ezzel Panem minden lakója előtt. Már csak pár percet kell kibírnom… Pár perc, és elindítok valamit, amit eddig senki a Körút során. Pár perc, és mellém áll a nép, aztán… - Alex Emerson különleges ember volt, a szó legjobb értelmében – folytatom a félbehagyott monológomat. – Minden tulajdonsággal rendelkezett, ami megvan egy igazi férfiban. Erő, bátorság, odaadás, támogatás, humor, és persze a sárm. Mégis más volt, mint a többiek. Sosem tudtam igazán kiismerni. Beállt a Hivatásosokhoz, hogy ezzel is megsegítse Naomit… és engem. A kapcsolatunk finoman szólva sem indult zökkenőmentesen, több nézeteltérés is akadt közöttünk. Apróságokon, jelentéktelennek tűnő kis semmiségeken kaptunk össze, mint például a múltbéli szerelmeink, a túlzott beképzeltséget hirdető ruhám, vagy éppen azon, hogy melyikünk a jobb harcos. Aztán ennek az egésznek vége lett. Az interjú előtt már úgy beszélgettünk, mintha az azelőtti napok eseményei meg sem történtek volna. Örültem, hogy sikerült tisztáznunk a gondjainkat, azt hittem, már minden megoldódott az életemben, leszámítva persze, hogy éppen az Arénába készültem menni. Tévedtem – hangos sóhaj hagyja el a számat, ahogy visszaemlékszem az aznap esti botrányra, ami még mindig körülöttem kering, hacsak egy pillantást is vetek Finnickre. – Miután élő adásban lejátszották, hogy megcsókoltam Finnicket, mindenki ellenem fordult, még a saját mentorom is. Mindenki, kivéve egy embert. Nos, igen, Alex maradt csak mellettem. Ott bőgtem a hideg padlón ülve, de ő odajött hozzám, feltörölte könnyeimet, és feldobta a kedvem. Gondolom, kevesen tudják, hogy a srác hihetetlenül profi módon vezetett motort. Engem is elvitt egy körre, egy eldugott kis tisztást néztünk meg. Nagyon tetszett, szinte elállt a lélegzetem, amikor életemben először megpillantottam. Aznap éjjel rengeteget beszélgettünk Alexszel, és a szó szoros értelmében a földön fetrengtünk a röhögéstől. Először azóta, hogy betettem a lábam a főváros csillogó, ám romlott utcáira, boldognak éreztem magam. Örültem, hogy találtam valakit, akivel együtt hülyéskedhettem, aki segített nekem átvészelni azt a nehéz időszakot. Sajnos hamar vége szakadt a nagy boldogságnak. Bekerültünk az Arénába, és eltávolodtunk egymástól. Alex a Hivatásosokkal maradt, én hol mutáns vámpírokat öltem, hol futottam, mint egy félőrült. A második nap legelején megingott az Alexbe vetett bizalmam. Azt hittem, hazudott nekem, és meg akar ölni, ám szerencsére kiderült, hogy az én pártomat fogja. Abban az órában öltem először szántszándékkal… – A hangom megkeményedik, ahogy kiejtem ezt a gonosz mondatot. Elhessegetem a Marcusszal kapcsolatos emlékfoszlányaimat, és ismét Alexre helyezem a hangsúlyt. – Miatta gyilkoltam, mert meg akartam menteni. Úgy éreztem, tartozom neki ennyivel. Szövetséget kötöttünk, a legerősebbet a Viadalok történetében. Jóban-rosszban kiálltunk egymás mellett, kivéve egyszer… Amikor elárultam neki, mit tettem Naomival… Aznap meghalt egy fiú, nyolcan maradtunk életben, ezért beszélhettünk egy-egy ismerősünkkel. Valtert küldték ki hozzám, az akkori szomszédomat. A fiú felnyitotta a szemem, és rávilágított, milyen ostoba voltam eddig. A fenébe is, hiszen végig Alexet szerettem, csak nem jöttem rá! – kiáltok fel kissé hisztérikusan. – És ő is szeretett engem… A szemétségem ellenére ugyanúgy kiállt mellettem, és megölte Carát… Aztán megmentett a vízbe fullástól. És amikor magamhoz tértem, összevissza magyarázott valamiről, amit nem értettem, aztán… Aztán megcsókolt. – Szégyellősen lesütöm a szemem, elvégre mégiscsak a volt ismerősei előtt beszélek. – Pár percig nem fogtam fel, mi történik velem, aztán Alexnek köszönhetően visszatért az emlékezetem… Ismét rájöttem, hogy beleszerettem, és hogy a világért sem adnám oda senkinek. Mint utóbb kiderült, ő is így érzett irántam, olyannyira, hogy még a kezemet is megkérte. Az eljegyzésünket az elnök nem nézte jó szemmel! – horkantok fel gúnyosan. – Kaptunk tőle ugyanis egy éjfürtös tortát, amit Alex meg is kóstolt, épp’, hogy sikerült megmentenem. Abban a pillanatban mindketten megértettük, hogy Snow nem tréfál. Valóban a halálunkat kívánja. A Végjáték kapujában eldobtuk a fegyvereinket, és megígértük, hogy semmi pénzért sem fogunk kárt tenni a másikban. Együtt szenvedtük végig a génmanipulált, elhunyt Kiválasztottakra hasonlító patkányok támadását, együtt menekültünk fel a Bőségszaru tetejére. Egyre nőtt a tét, de mi még mindig nem engedtünk a fogadalmunkból. Én… - zavartan beletúrok a hajamba, és kínosan elröhögöm magam. – Én mindenféle ostobáságot összehordtam, nem is figyeltem Alexre. Eltalálta egy repdeső kés, már csak percek választották el a haláltól. Életem legszörnyűbb perceit éltem át akkor. Alex sok mindenről beszélt nekem, de Önöket csak egy dolog érinti ezek közül. Ez pedig a végső fogadalmam, az utolsó ígértem, amit a szerelmemnek tettem… - suttogóra veszem a hangomat, pillantásomat belefúrom az összes jelenlévő tekintetébe. A legutoljára Jaredet hagyom, Alex öccsét, akire a legjobban számítok ez ügyben. – Ez pedig az volt, hogy elhozom az országnak a szabadságot, és nem hagyom, hogy más élete is olyan kínkeserves legyen, mint a miénk. Most, ezen a színpadon bejelentem a tervemet, amivel egyben beválthatom a fogadalmamat! – Tartok pár másodperces hatásszünetet, majd hirtelen teli torokból elüvöltöm magam. – A Győzelmi Körút végén ugyanis, az utolsó állomáson megölöm az elnököt, és ezzel felszabadítom az országot a zsarnokság és a terror alól!

  Csönd borul az egész térre. Senki sem mozdul. A Körzet egyetlen Békeőre és a polgármester leesett állal hallgatták végig a beszédemet, most sem jön szó a szájukra, a tömegnek szintúgy. Mindannyian engem bámulnak, én pedig Jaredet. A fiú egy ideig állja kihívó pillantásomat, majd olyat tesz, amire senki sem számított.

  A szájához emeli három középső ujját, finom csókot hint a hegyükre, majd szemrebbenés nélkül felém nyújtja a kezét. Így tiszteleg előttem, így biztosítja, hogy mellettem áll a harcban.

  A jelzés járványként fut végig a tömegen. Mindannyian úgy tesznek, mint Jared. Lefogadom, hogy a színfalak mögött Finnick, Annie, és Johanna, sőt talán még Leila is utánozzák a fiú mozdulatát. Legutoljára Maria teszi fel a kezét. Sokat jelent nekem, hogy ő is számít rám, még ha továbbra is olyan ellenségesen méreget is.

  Gyors, ideges lépteket hallok magam mögül. A Körzet egyetlen Békeőre vadállat módjára tör át a tumultuson. Úgy rohan, mintha ágyúból lőtték volna ki. Felugrik Jared mellé az állványra, és maga után vonszolja a megdöbbent fiút. Egy szempillantás alatt átjut a tömegen, és a színpad közepére mászik, maga elé tartva a sógoromat. A csigolyájánál fogva térdre nyomja a fiút, és egy pisztolyt szegez a fejéhez.

  Nem tétlenkedem. Nem érdekel a büntetésem, nem érdekel, hogy rohamot kapok, mindössze Jared testi épsége foglalkoztat. Az övembe nyúlok, előkapom a véres hegyű késem, és úgy teszek, ahogy azt Alex tanította. Hátrahúzom a kezem, becélzom a Békeőr nyakát, és elhajítom a fegyvert. A férfi vörös vére friss, tiszta víz módjára fröccsen le a talajra.