Kedves Olvasóim!
Egyik szemem sír, a
másik nevet, miközben ezeket a sorokat „papírra” vetem. Nem is tudom, mit
írhatnék, annyi gondolat kavarog most a fejemben a bloggal és egyéb dolgokkal
kapcsolatban. Nem szeretnék valami szedett-vedett kis „beszédet” összehordani,
úgyhogy kezdem az elejétől, 2014. augusztus 20-tól, a naptól, melyen
létrehoztam A lázadás kezdete nevű
oldalt.
Szóval, mikor
regisztráltam a bloggerre, az első dolgom volt kitölteni az adatlapomat, csak
utána kezdtem bele a blog szerkesztésébe. Emlékszem, alig értettem, hogy akkor
most mi van, miért kell sablonokat beállítani, hogy kell fejlécet szerezni,
hogy hozzak létre normális, szemrevaló színvilágot. Hosszú hónapokba telt, mire
gyönyörű kinézete lett a blognak. Eleinte alig lehetett pár szót kivenni a
háttérben kanyargó, szürke minták miatt. Aztán persze ez is megoldódott J
A történeten nem
agyaltam túl sokáig, amikor egy júliusi napon létrehoztam a gépemen a történet
mappáját, szinte már megvolt a fejemben, hogyan alakítom majd a főszereplők
sorsát, miként keserítem meg az életüket. Persze, időközben eszembe jutott még
egy-két ötlet, melyeket beépítettem a történetbe. Viszont a fő mozzanatokon alig
változtattam.
Most akkor kicsit a
szereplőkről és a nevük eredetéről… Kezdeném mindjárt a mi kedves
főszereplőnkkel, Katie Hope-pal, akit Lauren Write szavaival élve, akár a
remény lányának is nevezhetnénk. Nos, meg kell, hogy mondjam, a lány különösen
közel került a szívemhez, szerintem még egyetlen karaktert sem szerettem meg
annyira, mint őt – na, jó, talán Alex ez alól kivételt képez. A lány
személyisége nem okozott nagy fejtörést, mindig is tudtam, hogy egy egyszerű,
az átlagosnál bénácskább főhőst szeretnék, akivel bárki könnyen tud azonosulni.
Katie nem kiemelkedően okos, szép, bátor, még csak figyelemfelkeltőnek sem
nevezhetnénk. Mégis van benne valami, ami kiemelte a társai közül, aminek
segítségével megnyerhette a Viadalt: az, hogy még ha tudat alatt is, de hitt a
reményben, abban, hogy legyőzheti a zsarnokságot, és megtalálhatja a
boldogságot. Sokan kérdeztétek tőlem, mégis mi vezetett arra a döntésre, hogy
megöljem (leszámítva persze, hogy pszichopata vagyok :D ). A kérdésre
még mindig csak azt tudom felelni, hogy Katie-nek úgysem lehetett volna boldog,
teljes felnőttkora Alex nélkül, és jó eséllyel a Nagy Mészárlást követően
megölik Snow emberei, hiszen mindvégig nyíltan a lázadók pártján állt. A
nevének nincs túl különös eredete: a Hope
ugyebár reményt jelent. Azért választottam ezt vezetéknévnek, hogy rámutassak a
tényre, miszerint Katie nem önként került bele ebbe a rendszerbe, valamilyen
szinten meg volt írva a sorsa, már a születése előtt egyértelművé vált, hogy ő
bizony egy nap fontos szerepet fog betölteni a béke eljövetelében. Persze, nem
kötelező hinni az ilyenekben, de szerintem azért van benne logika. A Katie-n
nem agyaltam sokat, mindössze kiválasztottam a legkönnyebben megjegyezhető
angol nevet. Utólag belátom, ez nem volt túl okos döntés számomról, de most már
mindegy.
Alex Emerson-nal
hasonlóan jártam. Sosem akartam túl bonyolult nevű főszereplőket, így hát
ráragasztottam a lehető legegyszerűbb angol keresztnevet, ami azért eléggé
markánsan, férfiasan hangzik ahhoz, hogy mellé tudjuk képzelni a tenger
királyának csodaszép, csokoládébarna szemeit, melyek néhanapján idegesen,
máskor kedvesen ragyognak, és ébenfekete haját, mely még kócosan is vadító
látványt nyújt. A fiú személyisége magától értetődött. Sosem akartam egy első
látásra szimpatikus, kedves, aranyos, cuki, stb. karaktert, ugyanis úgy
gondolom, nem tudnék ezzel azonosulni. Egy olyan sztorit akartam alkotni, ami
akár a valóságban is megtörténhetne, ha létezne az Éhezők Viadala – de
szerencsére nem létezik. Más esetben biztosan az elsők között kiválasztanának,
amennyire mázlista vagyok…
Ha nem bánjátok, több
szereplő életét nem nagyon elemezném ki, hiszen mégis csak ők ketten voltak a
főhősök, ha úgy vesszük, nagyrészt nekik köszönhető, hogy így alakult a
történet végkimenetele. Persze, azért a mellékszereplőkről sem illik ám
elfeledkezni, hiszen nekik is kulcsfontosságú jeleneteket köszönhetünk. Ott van
például Miranda; akinek „köszönhetően” Katie bekerült a Kiválasztottak közé,
Valter; aki felnyitotta szeretett szomszédja szemét az igazsággal kapcsolatban;
a rettenthetetlen Samira, aki lerántotta a leplet Snow zsarnokságáról, olyat
téve ezzel, amire még sosem volt példa; Johanna, akit a folyamatos kötekedése
ellenére lehetetlen nem szeretni; Finnick, aki szintén rengeteg segítséget
nyújtott Katie-nek, még ha ezt a tőle megszokott, titokzatosan vonzó stílusában
tette is; és persze Snow elnök, a főgonosz, aki rendesen megkeserítette a
főhősnő életét mind az Arénában, mind a játék után. Nem állítom, hogy mind
tökéletes szereplők, hiszen tele vannak hibákkal, amiket sok esetben nem
sikerült kijavítaniuk. Mint már említettem, nem szeretnék róluk ódákat írni,
legyen annyi elég, hogy én közülük Samirát és Jaredet kedveltem meg a
legjobban. Talán azért alakult így, mert korban ők állnak hozzám a legközelebb,
talán mert kissé „zakkantan” viselkedtek, az igazat megvallva lövésem sincs,
miért ők állnak a legközelebb a szívemhez. Persze a többieket is imádom, fájt
is a szívem, amikor megöltem őket. Nem tudom, normálisnak mondható-e, de néhány
karakter halála igencsak megviselt, hiszen nap, mint nap írtam róluk, olyan
volt, mintha a gyerekeim lennének (Maja nagyon romi). Persze, azért megöltem
őket, mert így diktálta a történet, meg amúgy is, túl meseszerű lett volna, ha
mindenki túléli. Igaz, hogy ez csak egy fanfic, de azért nem szabad
elfelejtenünk, hogy az Éhezők Viadaláról beszélünk. Pont ugyanolyan, mint egy
évvel később: egy kegyetlen, szadista játék, melyet csak a legerősebbek
élhetnek túl. Személy szerint a trilógia minden egyes mondatát imádom, nagyon
sokat jelentenek nekem a könyvek. Komolyan, a THG visszavezetett az olvasás
világába, amikor anno, tizenkét éves koromban megkaptam a szüleimtől
karácsonyra. Akkoriban kicsit fanyalogtam a könyvektől, magam sem tudom miért.
Abban a pillanatban viszont, amikor kinyitottam, és beleolvastam, nem bírtam
letenni, csak úgy faltam a sorokat, és nagyjából egy hét leforgása alatt
kiolvastam az egész trilógiát. Hűha, srácok, ha egyszer csak fele olyan
lebilincselően tudnék írni, mint Suzanne Collins, már akkor repdesnék az
örömtől!
Rengetegen
kérdeztétek tőlem az utolsó részek kapcán, mi a tervem a jövőre nézve, mihez
kezdek, miután befejezem A lázadás
kezdeté-t. A válaszom továbbra is változatlan: mindenáron folytatni fogom a
blogolást. Mindig is érdekelt az írás világa, de igazán tavaly nyáron szerettem
meg annyira, hogy elkezdtem komolyabban foglalkozni vele, ekkor írtam meg a
blog első fejezeteit. Teljesen magával ragadott az élmény. Imádom, hogy van egy
saját kis világom, saját szereplőkkel, akiknek a saját fantáziám szerint
alakíthatom a sorsát, mindenben én döntök. Emiatt is került a nevem mellé a
Főjátékmester jelző. Egy kedves bloggerina egyszer azt mondta, az írók bizonyos
szempontból nézve rettentően hasonlítanak a Játékmesterekre – azt tesznek a
karaktereikkel, amit csak akarnak, mindennemű következmények nélkül. Ezzel az
állítással maximálisan egyetértek, a történetet visszaolvasva pedig biztosra
veszem, hogy ha betölteném az ominózus posztot, a Kiválasztottak elég gyakran
emlegetnék az anyukámat!
De visszatérve az
előző témára, amiről zseniálisan eltereltem a figyelmet – igen, a gondolataim
már csak így működnek, ezért firkantom le mindig egy helyes kis jegyzetfüzetbe,
amikor eszembe jut valami, mert a végén még teljesen kimenne a fejemből.
Természetesen a világ összes kincséért sem hagynék fel ezzel a szuper hobbival,
jelenleg is aktívan tevékenykedem az Országok viadala című blogon, amit Lilivel és Sofiával közösen írok. Ebben a
történetben a brazil Arabella Asesino szemszögén át élem az életem. Aki már
belenézett a történetbe, tudhatja, hogy a lány szöges ellentéte Katie-nek, ezt
remekül bizonyítja az alábbi idézet: „Természetesen semmi közöm a halálához…
Talán csak egy kicsi… Egy icipici.”.
Nos, igen, és ezt az első fejezetből szedtem :D Természetesen, nem csak
fanficekkel tervezem elárasztani az internetet, több saját történet ötlete is
kirajzolódott már a fejemben, de ezekre valószínűleg majd csak később kerítek
sort, miután befejeztük az OV-t.
Most pedig, hogy
közeledünk a végéhez, jöjjön a legfontosabb rész, amit szándékosan nem akartam
elárulni az elején! Hatalmas köszönettel tartozom ugyanis néhány embernek, akik
fontos szerepet töltöttek, és töltenek be a mai napig az életemben, és a blogos
„karrieremben” egyaránt. Vágjunk is bele!
Elsősorban a
szüleimet említeném meg, akik megajándékoztak a világ legklasszabb
könyvsorozatával, emellett pedig elolvasták a történetemet, meg úgy általában,
törődnek velem, és nem hagyják, hogy elkallódjak! Mindig anya az, akinek
elsőként a kezébe adom a laptopomat, mindig ő olvassa át először a fejezeteket,
és kőkeményen véleményt is nyilvánít a dolgokról. A tesómnak is szeretném
megköszönni, hogy mindig mellettem állt, és támogatott a blogolással
kapcsolatban, és őszintén rajongott egyes szereplőkért, másokról meg
rezzenéstelen arccal közölte a tényt, miszerint: ez pszichopata! Igen-igen, tudom, hogy amikor ezeket a sorokat
olvasod, vigyorogsz, mint a vadalma, elvégre megemlítettelek a blogomban! De
örülj csak nyugodtan, megérdemled!
A következő személy,
akinek szintén köszönettel tartozom, és hálám élete végéig üldözni fogja, az
unokatesóm, aki a világ legviccesebb, és legimádnivalóbb embere! Ő volt az
ugyanis, aki segített létrehozni a blog felületét – komolyan, ha nincs, még
mindig itt szerencsétlenkedem! Valamint, azért is hálás vagyok neki, hogy
olvassa a történetemet, mindenben támogat, és hogy pár hete megjósolta nekem,
hogy az Országok viadala szereplői
közül Carlosszal illenék össze a legjobban – lehet irigykedni ;D
Még rengeteg ember
van, akik segítettek nekem, méghozzá a kommentelők és a feliratkozók: Viki,
Swarley, Alexa, Kiwi, Thea, persze a három csodálatos barátnőm, Lauren, Lili és
Sofia. Nekik is mindent nagyon szépen köszönök <3 Laurennek, Lilinek és
Sofiának különösen nagy hálával tartozom, amiért meghallgatták a
siránkozásomat, amikor valami nem úgy alakult az életemben, mint ahogy azt
elterveztem, és amiért mindenben támogattak. Köszi, lányok, imádlak
benneteket<3
Még kismillió
embernek mondhatnék köszönetet, hiszen eszméletlenül sokan kattintottak az
oldalamra, szám szerint 9702-en, és közülük 18-an fel is iratkoztak. De nem
szaporítanám tovább a szót, hiszen úgyis ugyanoda lyukadnék ki a végén. Hogy
Katniss-t idézzem, bár az ő cinizmusát mellőzve:
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!
Mindenkit puszil a világ egyik leghálásabb írónője: Maja
Tankwall
