Megint eltelt egy hét, így meg is hoztam a következő fejezetet :) Remélem, tetszeni fog Nektek, és nem fogtok csalódni benne!
Egyébként jövő héten, vagy ha úgy vesszük, már a hétvégén kezdetét veszi a régóta várt téli szünet. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én már hetek óta csak arra várok. Nagyon kifáradtam az elmúlt hónapokban a suli miatt, ráadásul imádom a karácsonyt, alig várom, hogy több időt tölthessek a családommal. Amúgy Nektek is készülök egy pár meglepetéssel :) Viszont a szünetben minden napra van valami programom, tehát szinte biztos, hogy nem fogok felrakni részeket. Bocsi :( Szóval valószínűleg ez az utolsó fejezet, amit 2015-ben teszek közzé :D
Jó olvasást, és sose hagyjon el benneteket a remény!
Maja
A Körút vége
borzalmasan telt. Igaz, a Harmadik Körzetben kedves fogadtatásban részesültem,
és egyelőre a lázadást is hanyagolták, tekintve a Negyedikben történtekre. A
Második Körzetben azonban fordult a kocka.
A beszédem alatt rá
se mertem nézni Cara és Marcus családtagjaira, mindössze a fogadáson
találkoztam Wolfrickkal, amikor egy helyi riporter kérésére interjút kellett
adnunk. Persze előre a kezünkbe nyomták a válaszainkat, és köteleztek minket
arra, hogy eljátsszuk, remekül kijövünk egymással, és Wolfrick rég túltette
magát az unokatestvére halálán, meg amúgy sem engem hibáztatott a szörnyű eset
miatt. Olyan profin adta elő magát, hogy ha nem ismerném, még be is dőltem
volna neki.
Marcus húgát, Clove-t
még csak nem is láttam az uzsonna alatt, és a vasútállomásra sem jött ki.
Természetesen ez érthető, hogy nem akart velem bájologni, inkább gyakorolt a
Viadalra.
Szerencsére
Enobariával nem futottam össze. Amikor észrevettem az étkezésen, gyorsan
elfordultam, és arrébb mentem. Nem vagyok benne biztos, hogy túltette magát a
Kiképző Központban történteken, hiszen feltűnően kerülte az ínycsiklandozó,
habbal megkent tortákat. Soha sem ismertem ki igazán ezt a nőt, mégis úgy
gondoltam, jobb a békesség.
Az Első Körzetben
kedvesen, ám ridegen fogadtak, érezhetően csak a szabályok miatt társalogtak
velem. Tiffany és Pablo családja megvetéssel mért végig a beszédem alatt.
Üvöltött róluk, hogy mélységesen lenéznek, és a legszívesebben kitekernék a
nyakamat. Megpróbáltam részvéttel nézni az elhunyt Kiválasztottakra, de sajnos
nem igazán sikerült. Miután visszanéztem a tévében a közvetítéseket, rájöttem,
hogy a szememben nyoma sem volt a sajnálatnak, inkább félelemmel vittem végig a
pillantásomat mind Tiffany, mind Cara arcképén.
Rettenetesen éreztem
magam az utolsó két napon, de nem csak a halott Hivatásosok emlékének
köszönhetően. Folyton ott motoszkált a fejemben a kisördög, hogy mi lehet a
vörös gyémánttal díszített gyűrűben, amit Finnicktől kaptam születésnapomra.
Talán méreg, vagy egy halálos tű, amivel könnyebben végezhetek az elnökkel?
Esetleg a gomb benyomásával felrobban az egész palota? Utóbbira persze kicsi az
esély, hiszen nem jellemző Finnickre a tömeggyilkosság. Bár ki tudja… Amilyen
titokzatos és visszafogott, már semmin sem lepődnék meg vele kapcsolatban. Pff.
-Katie, drágám! – csiviteli Leila ragyogó ábrázattal. –
Elkészültél? Fél óra múlva kezdődik az ünnepség, amit a tiszteletedre
rendeznek, nem késhetünk el! Egyébként is, gondolj csak bele, milyen rossz
fényt vetne a Körzetre, ha nem érkeznénk pontosan!
- Rendben van, jövök már… - mormogom unottan.
Amint kilépek a
szobámból, a kísérőmnek menten eláll a lélegzete. Úgy néz végig rajtam, mintha
egy csodálatos, mesebeli lényt látna. Hosszú, kifestett szempillái alatt
büszkén megcsillan nagy, kék szeme. Öt centis, zafírkék műkörmével óvatosan
feltöltött ajkaihoz kap, természetesen gondosan ügyelve arra, hogy el ne kenje
tengerkék rúzsát.
-Ez… Uramisten, Katie, te… Gyönyörű vagy! – dadogja
megbabonázva.
Mi tagadás, ez a ruha
tényleg telitalálat. Könnyű benne mozogni, a bokámig ér, tehát remélhetőleg nem
fogok hasra esni benne, a színe pedig élénkvörös, csakúgy, mint a gyűrűm. A
fazonja izgalmasnak nevezhető, bár szerintem kissé túlságosan is kihívó. Finom,
selymes anyaga könnyű felhő módjára terül szét a vállamon, a ruha pontosan
követi a testem vonalát, csak az alja szélesedik ki egy kissé. Ékszerként
mindössze egy hatalmas, vörös rózsa került a hajamba, ami elegáns hatást
kölcsönöz a megjelenésemnek. Nem állítom, hogy ez a legklasszabb ruha, amit
valaha viseltem, de ez alkalomból megteszi, ráadásul színben passzol is Finnick
ajándékához, így senkinek sem fog szemet szúrni a rejtélyes kis gyűrű.
-Köszönöm! – mosolygok rá kedvesen. – Te is csinos vagy! –
teszem hozzá gyorsan, még mielőtt megsértődne a faragatlan modorom miatt.
Bár, jobban
belegondolva Leila bizonyára igazi bálkirálynőnek fog számítani az estélyen,
még a szokásosnál is jobban kicsípte magát. A haját lilára festette, és
milliónyi kék virágot tett bele. Egy ibolyaszínű nagyestélyit húzott magára,
melynek az ujját és az alját temérdek csipke borítja. A sminkje pont ugyanolyan
kék, mint máskor, nem fedezek fel rajta különösebb eltérést. Tudniillik, a
kapitóliumi szokás szerint minden évben divatba jön egy szín – ez esetben a
lila – és ezzel kell ötvözni az embereknek a kedvenc árnyalataikat. Na, igen,
ezért keverem néha őket össze a papagájokkal.
-Sziasztok! – bukkan fel Johanna fekete feje az ajtóban. –
Katie, beszélhetnénk egy kicsit?
- Persze – bólintok. Semmi kedvem a mentorommal cseverészni,
mégis követem, mert van egy olyan érzésem, hogy a merényletem lesz a téma…
- Kinyomoztam a programtervet! – mondja a lány, mikor tisztes
távolságba kerülünk Leilától. – A bál nyolckor kezdődik. Eleinte táncolnod és
beszélgetned kell az önmagukat a rajongóidnak nevező beképzelt, kényeskedő
pojácákkal, és közben ehetsz is, ha szeretnél. Azt tanácsolom, hogy ne tömd
tele magad, hiszen lehet, hogy a végén menekülnöd kell. Ne szólj be a
vendégeknek, legyél kedves, de zárkózott. Elvileg tizenegykor kezdődik a
tűzijáték, ezt követi az elnök köszöntője, utána mehetünk haza. Az emberek
kilenc és tíz óra között kezdenek lerészegedni, ekkor lesz lehetőséged
véghezvinni a tervedet. Hidd el, nem fognak hiányolni, száz százalék, hogy a
legtöbbeknek fogalma sem lesz, hol vannak egyáltalán, arról meg pláne, hogy te
is velük táncolsz. Tudod, hol van Snow irodája?
Szótlanul bólintok.
Régen jártam már ott, körülbelül nyolc hónapja, amikor Alex elhívott motorozni.
Az emléktől automatikusan ökölbe szorítom a kezemet.
-Fent valószínűleg találkozol két Békeőrrel. Mondd azt nekik,
hogy már előre megbeszéltétek a találkozót az elnökkel! Az irodában ott lesz
Snow, előad valami sablonszöveget arról, hogy mennyire büszke rád vagy, hogy
változtatnod kellene a viselkedéseden, esetleg meginvitál, hogy jövőre legyél
mentor. Ha nem muszáj, ne menj bele a beszélgetésbe! Valahogy furakodj közelebb
hozzá, lehetőleg annyira, hogy biztosan eltaláld a rohadék fejét. Ne kínozd
meg, még ha erre is vágysz, akkor sem! Snow üvölteni fog, mire bejönnek a
Békeőrök. Az elnök remélhetőleg már halott lesz, amiért téged várhatóan pár
napra börtönbe csuknak, amíg folynak a tárgyalások. Ne aggódj, a nép úgyis fel
fog lázadni miattad, ezért előbb-utóbb úgyis szabadlábra helyeznek!
- De ugye nem fognak megölni? – kérdezem rosszat sejtve.
- Ha kinyírod Snow-t biztosan nem – válaszol Johanna
közömbösen.
- És ha esetleg nem sikerülne? – húzom fel a szemöldökömet.
Johanna tüdejéből
mélyről jövő sóhaj tör fel. Az égnek emeli a tekintetét, úgy forgatja a
szemeit, és közben morog valamit az agyi képességeimről. Miután befejezi az
idegeskedést, közelebb hajol hozzám, és suttogóra veszi a hangját. Olyan halkan
és gyorsan beszél, hogy még az sem értené teljesen, aki pár lépésre állna
tőlünk.
-Akkor készülj fel, hogy keservesen, kínok között fogsz
meghalni!
*
Mindig is tisztában
voltam vele, hogy a Kapitólium nem a fukarságáról híres, ha mulatozásról van
szó. Otthon, a Hetedik Körzetben a vakmerőbb fiatalok rosszalló, gúnyos
hangnemben számoltak be a fővárosi élet fényűzéséről, eleganciájáról, és
értelmetlen pazarlásáról. Soha sem irigyeltem ezt a világot, mivel már a
gondolattól is kirázott a hideg, hogy ilyen piperkőc, gátlástalan emberekkel
lakjak egy helyen. A mai napig úgy érzem a vigyorgó pofájukat elnézve, hogy
mindez csak a látszat, nem olyan tiszta és tökéletes az életük, mint ahogy azt
beállítják. Vaj van a fülük mögött, ez egyértelmű. Ebben kicsit hasonlítanak
Finnickre, hiszen még a vak is látja, hogy valami nincs rendben vele. Túl sok
titok lappang körülötte. Elsősorban ott van a rajongóival való viszonya, a
váratlan idegösszeomlásai, nem is beszélve a megsértett rokonáról, akiről olyan
sok kétségbeejtő legendát hallani.
Persze, ez
nyilvánvalóan nem az én dolgom, de ennek ellenére mégis rendkívül érdekel,
miért ilyen fura néha. A merényletem ötletét is annyira támogatta… Talán neki
is a hasznára válna egy elnökváltás?
Ami a kapitóliumi
lakomát illeti, nem tévedtek a Körzetlakók. Belépve a palotába pár Avox azonnal
a bálterembe vezet minket, ami legalább akkora, mint egy fél Körzet. Kétoldalt
ízletes, különleges falatoktól roskadozó aranyból készült asztalok hívogatják a
falánk vendégeket, középen néhányan keringőznek egy lassú, romantikus számra. A
szoba végén egy színpad helyezkedik el, rajta egy harminc év körüli, bíborlila
hajú férfi énekel.
-Hát nem csodálatos? – ámuldozik Leila örömittasan.
- Nem! – vágja rá Johanna reflexből. – Nézd, Leilácska, én
megértem, hogy az agyad egy genetikai rendellenesség miatt jóval kisebb, mint
az átlagemberé, de azt azért te is felfoghatnád, hogy ez, amit ezek a kretének
levágnak, a szánalom netovábbja! Tudod, mivel kínáltak meg a Körutamon? – fordul
felém.
- Mivel? – kérdezem kíváncsian.
- Hánytató itallal! – nevet fel gúnyosan.
- Mi? – ráncolom a homlokomat. – Ne szívass! Ezt nem veszem
be! Miért akarták, hogy hányj? Azt hittem, a kapitóliumiak kulturáltak,
legalábbis megpróbálják elhitetni, hogy azok…
- Jaj, Katie, te ezt nem értheted! – int le Leila hanyagul. –
Amikor tele vagy, muszáj innod belőle egy kicsit… Érted, hogy kiürüljön a
gyomrod… Aztán ehetsz tovább! Amennyi csak beléd fér, szó szerint! – vihorászik
idétlenül.
Hirtelen elhalkul a
zene, az énekes magához húzza a mikrofont. Az összes reflektor az arcára
irányul, a közönség vidáman megtapsolja.
-Köszönöm, elég lesz! – mondja a fiú vigyorogva. – Kedves
egybegyűltek! Először is szeretném kifejezni hálámat, amiért eljöttek! Bár,
mint tudják, ez az este kivételesen nem rólam szól, hanem a Hetvenharmadik
Éhezők Viadalának bajnokáról, Katie Hope-ról, aki, ha jól látom, meg is
érkezett!
Erre a kijelentésre
mindenki felém fordul, és azon nyomban elárasztanak hülyébbnél hülyébb
kérdésekkel. Olyan ostobaságokról érdeklődnek, mint például, hol vettem a
gyűrűmet és a hajdíszemet, hogy telt a Körutam, melyik sütemény ízlik a jobban,
és mi a véleményem az új kollekcióról. Az elmondottak felét még csak nem is
értem. Persze ez nem zavar senkit sem különösebben, gondtalanul folytatják a
mulatozást.
-… ő az, Leila Berry! – kiáltja az énekes. – Leila, drágám,
hozzám jönnél feleségül?
- Igen, drága Ludwig! – visít fel a nő hisztérikus
állapotban. – Nagyon szívesen!
Leila barátja, vagyis
immár vőlegénye, ez a Ludwig csókot dob a kísérőmnek, majd a színpadhoz hívja,
és belekezd egy nyáltól csöpögős, rózsaszín dalba. Leila rögtön a színpadhoz
fut – már amennyire egy tizenöt centis magas sarkú cipőben lehet futni – és a
férfi nyakába veti magát. Közben arról magyaráz a mikrofonba, hogy ez élete
legszebb napja. A közönség általános meghatottsággal és pár elmorzsolt
könnycseppel fogadja a lánykérést.
-Szegény csávó, nem tudja, mire vállalkozik! – gúnyolódik
Johanna. – Fogadjunk, két hét, és beadja a válókeresetet!
Idegesen megrázom a
fejem. Nem szabadna féltékenységet éreznem, hiszen még csak nem is ismerem
Leila vőlegényét, meg amúgy is a legtöbb kapitóliumitól irtózom. A kísérőm
pedig még ha buta is, mint a föld, megérdemli a boldogságot. Nem szabadna
irigykednem rájuk. Nem a fiúra vagy
Leilára féltékenykedem, hanem az esküvőjükre! – hasít belém a felismerés.
Alex megkérte a kezemet az Aréna gyilkos, könyörtelen falai közt, és igent is
mondtam neki… Azóta a vőlegényem. Több mint nyolc hónapja. Hosszú idő, de nem
elég hosszú ahhoz, hogy kiverjem a fejemből. Miért nem házasodhattunk össze?
Miért nem engedte Snow, hogy mindketten túléljük a Viadalt? Miért kellett
Alexnek meghalnia?
Az egymást ölelgető
párocskára téved a tekintetem. Több ezer ismeretlen előtt, egy nyálas
sablonszöveggel megkérni a szerelmed kezét nem túl eredeti ötlet. Persze
Leilának ez is elég, biztosan tökéletesnek látja, és egész éjjel őrülten
bulizni fog, miközben el sem engedi az énekes kezét. Ahogy Alex megkért, hogy
menjek hozzá… Nem volt mindennapi. Különlegesre sikeredett. Igaz, hogy az egész
ország figyelemmel kísérte az alkalmat, de legalább mi nem láttuk őket. Ketten
voltunk a folyóparton, Alex és én, mi ketten, akik igazán számítottak abban a
pillanatban. Alex nem csinált nagy felhajtást, kicsit úgy tűnhetett, mintha az
egész ötlet spontán jött volna. Én magam is azt hittem az ajándék láttán, hogy
csak egy sima kis életmentő csomag, melynek köszönhetően növelhetjük a túlélési
esélyeinket. Mikor átnyújtotta a gyűrűt, és feltette a nagy kérdést… Azt
hiszem, az volt életem legszebb pillanata. Nem öltöztünk ki az alkalom miatt,
mindkettőnk testét és arcát ezernyi horzsolás, seb, és vágás borította, a
hajunk kócosan, izzadtan tapadt a homlokunkra. Igaz, kivételesen nem
bűzölögtünk, hiszen előtte fürödtünk a folyóban. Gondolom, keveseknek jelentené
ez az ideális leánykérést. Én sem így gondoltam a neves alkalomra kislány
koromban. Szerencsére vagy sajnos, már nem emlékszem, mire vágytam akkoriban.
Aztán később, amikor Mr. Johnson felvilágosított a Viadalokkal kapcsolatban,
ráébredtem, hogy nem nekem való ez az egész, és semmi értelme nincs. Minek? Ha
még boldogan élnek is egy ideig, előbb-utóbb biztosan születnek gyerekeik, akik
hamarosan az Arénában fogják végezni! Csak remélni tudom, hogy a mai nappal
megváltozik az újszülöttek sorsa.
-Hé, Katie! – ragadja meg a karomat Johanna. – Ugye elhoztad
a kést?
- Persze, a combfixembe raktam! – nyugtatom meg.
- Remek! – vigyorodik el. Barna szemeiben a büszkeség, az
elégedettség fénye csillog, és természetesen a bosszúvágy is helyet kap benne.
A következő egy órát
töménytelen zabálással töltöm. Nem érdekelnek különösebben a fővárosiak
undorodó pillantásai, amit felém küldenek az étkezésem miatt. Mindent
megkóstolok, de az összes ételből csak egy keveset eszem. A győzelmem után
jobbra fordult a sorsom, már ami a napi fogyasztást illeti. Már nem éhezem, és
igyekszem a Körzetlakóknak is adni a nekem járó kenyérből, sajtból, szalámiból,
zöldségből, ásványvízből, és teából. Néhanapján egy kis bort is küldök nekik,
persze csak mértékkel. Nos, igen, körülbelül ennyiből áll a bajnok nyereménye.
A Kapitólium nem halmoz el minket mindenféle ínyencséggel, azt maguknak
tartogatják, a bálokra és estélyekre. Legutóbb a Győzelmi Banketten ízleltem
meg a kaviárt, a gyümölcsjoghurtot, a különböző pecsenyéket, vagy éppen a
fagylaltot, így számomra természetes, hogy kissé ízléstelenül tolakodom az
asztalokhoz.
A vendégek
csodálattal teli pillantást vetnek rám, annak ellenére, hogy mindenki számára
nyilvánvaló, mennyire megvetnek. Néhányan kínosan köhögnek, mások viszolyogva
elfordulnak tőlem, vagy éppen zavartan keresztülnéznek rajtam. Egy nőt annyira
felbosszantja a viselkedésem, hogy kis híján elájul. Puha vászonkesztyűbe
bujtatott kezével riadtan megmarkolja a mellette álló férfi gallérját, és pár
szót súg a fülébe. A férfi felnyerít, mint egy ló, majd közelebb lép hozzám, és
egy finom, ám határozott mozdulattal kiveszi a kezemből az eperjoghurtos tálat.
-Nincs kedve táncolni, Miss Hope? – ajándékoz meg egy
ellenállhatatlannak szánt, valójában idióta mosollyal.
- Felőlem mehetünk! – adom be a derekam kegyesen. Legalább mozgok egy kicsit, és addig sem
foglalkozok a merénylettel meg Snow-val! – gondolom magamban.
A férfi – egy magas,
tejfölszőke hajú, negyvenes fickó – a táncparkettre vezet, majd kézen fog, és
lépegetni kezd a zene ütemére. Nem ismerem ezt a számot, partnerem viszont
láthatólag odáig van érte. Mondjuk, az nekem is tetszik, hogy nem olyan nyálas,
mint a többi, ami elhangzott az estén. Madarakról és fákról szól, az otthonomat
juttatja eszembe, amitől egy kicsit jobb kedvre derülök.
-Hogy telt a Körútja? – kérdezi hirtelen a szőke férfi.
- Ó, köszönöm, remekül! – villantok rá egy bájmosolyt. –
Csodálatos érzés halott gyerekekről beszédet tartani, ráadásul, ha még te is
ölted meg őket, esetleg közel álltak hozzád. Fantasztikus érzés, majd próbálja
ki egyszer!
- Mondja, még mindig nem tette túl magát a fiún? – vonja fel
a szemöldökét cinikusan.
- Milyen fiún?
Így próbálok időt
nyerni. Semmi kedvem ezzel a bájgúnárral beszélgetni olyan dolgokról, amikhez
nyilvánvalóan semmi köze. Ha néha értetlenkedem, talán ráun, és keres magának
újabb áldozatot.
-Jaj, Miss Hope, hiszen tudja! – Felnevet, majd a pillantását
az enyémbe fúrja. Sötétkék szeme komoly, ideges, és emiatt egy kicsit ijesztő
is. – Az a fiú, akivel összejött a Viadalon. A Hivatásos a Negyedikből, aki
mindvégig magával veszekedett, majd végül megkérte a kezét, mert rájött, hogy
szerelmes önbe. Utóbbit mellesleg meg tudom érteni.
- Alexnek hívták! – sziszegem a fogaim közt. – Alex
Emersonnak.
- Biztosan, én már nem emlékszem! – von vállat közönyösen. –
Szóval, remélem, nem veszi zokon, ha elmondom, ez az Alex egyáltalán nem illett
magához.
- Azt majd én eldöntöm, oké?! – ripakodok rá a férfira, mire
a közelben lévők felénk kapják a tekintetüket.
- Persze, maga eldönti! – vihorászik idétlenül. – Nézze, Miss
Hope, nem akarom megsérteni, de ez a fiú… Nos, hogy is mondjam? Túlságosan is
vad, kalandvágyó, és veszélyes volt önhöz. Maga egy visszafogott, kedves,
jómódú úriembert érdemel, nem egy kis faragatlan senkit a Negyedikből.
- Ó, csakugyan? – A kelleténél kissé pszichopatábban meredek
a táncpartneremre. – És mégis ki lenne ez az úriember, ez a gráncs nélküli
lovag? Csaknem maga?
- Akár! – suttogja csábítóan.
Kék szemét félig
lehunyja, úgy kukucskál ki a szempillái alól. Vastag, feltöltött ajka mosolyra
húzódik, karjaival erősebben szorítja a derekamat. Közelebb húzódik hozzám, már
majdnem megcsókol, éppen időben sikerül kitérnem az útjából.
-Na, de Miss Hope! – néz rám bánatos, reményvesztett
szemekkel. – Ezt vegyem elutasításnak?
- Nyugodtan – felelem sziklaszilárd hangon. – Ja, és jó, ha
tudja, hogy azért nem verem be a ronda műorrát, mert nem akarok balhézni.
Egyébként ha nem lenne itt ennyi ember, már rég alulról szagolná az ibolyát!
- Nem értem… - dadogja vöröslő arccal. – Ezt egyszerűen nem
értem… Mi a baja velem? Miért nem vagyok elég jó magának? Higgye el, Miss Hope,
én megértem magát! Én… Értem, hogy még mindig azt a… szóval, hogy Alexet
szereti. De én… szerintem tudnám pótolni… Kérem, Miss Hope, könyörgöm, legalább
adjon egy esélyt!
- Te jó ég, rendkívül ostobák az emberek! – üvöltök rá az
újdonsült rajongómra. – A rohadt életbe, fogja már fel azzal a beteg agyával,
hogy semmi esélye nálam! Basszus, maga már legalább negyven éves, ráadásul
kapitóliumi… Na, ha ezeket nem vesszük számításba, akkor is utálom! Azt hiszi,
jogában áll eldönteni, ki illik hozzám? Mert amúgy nincs! Mondja, ismeri azt a
szót, hogy önállóság? Mert én
rendelkezem vele, egyesekkel ellentétben. Nézze, még a nevét sem árulta el,
ráadásul, amiket összehordott… Mi az, hogy Alex egy senki? Vegye tudomásul,
hogy egy hajszála is többet ért magánál! Még csak a kisujjáig sem érne fel!
Mellesleg miért baj az, ha nem volt gazdag? Számít az valamit? Százszor,
ezerszer jobb ember volt, mint amilyen maga valaha is lesz. Mondja, Ön
feliratkozott volna több mint százhetvenszer azért, hogy megmentse a testvérét
az éhezéstől? Kijátszotta volna a biztonságot jelentő szövetségeseket azért,
hogy megmentsen két szinte teljesen esélytelen Kiválasztottat? Megvédett volna
engem Carától? Megtette volna mindezt? NEM! Miért? Mert maga egy szánalmas,
magakellető, csökött agyú, idióta kapitóliumi, akit csak a pénz érdekel, és
mindenkit lenéz, akinek nincs! És még azt kéri, hogy járjak magával! – gúnyosan
felnevetek, és egy szánalommal teli pillantással illetem a férfit. – Na, ezért
sem volt kedvem a rohadt Körúthoz!
Megfordulok, és a
lépcső felé veszem az irányt. Ez az alak annyira felhúzott, hogy úgy érzem,
bárkivel képes lennék végezni, akár magával az elnökkel is. Fegyverem van,
célozni tudok, ígéretet tettem Johannának és Finnicknek, mi kell még a
sikerhez? Semmi. Biztosra veszem, hogy sikerülni fog. Én, Katie Hope, a
Hetvenharmadik Éhezők Viadalának bajnoka, ma este, a Győzelmi Körút utolsó
állomásán megölöm az elnököt, és ezzel egyidejűleg felszabadítom Panem lakóit a
zsarnokság és a könyörtelen elnyomás alól.
-Hé, Katie! - kiált
utánam Johanna.
- Mi van már megint? – fordulok hátra idegesen.
- Csak annyit akartam mondani… - kezdi zavartan. – Szóval,
hogy sok sikert! És csak hogy tudd, rohadtul irigyellek!
- Az új hódolóm miatt? Felőlem megtarthatod…
- Ja, csakis! – forgatja unottan a szemeit. – Snow miatt, te
lökött!
- Na, azért! – mondom.
Johanna feltartott
hüvelykujjal jelzi, hogy bízik bennem, és minden rendben lesz, majd mielőtt
észrevennék az eltűnését, visszamegy a tömegbe az embereket terrorizálni.
Lerúgom magamról a
magas sarkú cipőmet, hiszen csak zavarna az akció közben. Gyorsan a szoknyámhoz
nyúlok, és egy szempillantás alatt előkapom az alvadt vérrel borított,
világjárta késemet, ami biztonságot nyújt nekem. Úgy döntök, egyelőre a hátam
mögé rejtem az ajtó előtt strázsáló Békeőrök miatt. Nagy levegőt veszek, és
elindulok Corolanius Snow irodája felé.
A lépteim súlyos,
nehéz zajként visszhangoznak az épület eme kihalt részén. Nézem a falakat, a
magas, gyönyörűséges festményekkel díszített, daliás falakat, és azon
gondolkozom, hányszor látta ezeket a falakat Panem elnöke, hányszor haladhatott
el mellettük, hány szövetségesével tárgyalt itt. Talán valamikor pont
Johannával és Finnickkel beszélgetett, talán pont rólam. Biztosra veszem, hogy
az összes bajnok megfordult legalább egyszer Snow irodájában, hiszen általában
őt keresik fel a bátrabbak az ügyes-bajos dolgaikkal.
Vajon hányan próbálták megölni? Mindössze egyetlen esetet hoztak
nyilvánosságra, Betty Cooper ügyét. A nő az Ötvenegyedik Viadalt nyerte meg,
meglehetősen sajátos módszerekkel. Valahogyan az összes Kiválasztottról
kiderített ezt-azt, és mikor szembe került velük, szívhez szóló beszédbe
kezdett a családjukról, az otthonukról, majd mikor elérzékenyült az
ellenfeleinek tekintetet, fejbe vágta őket egy baltával. Hat nap alatt
megnyerte a Viadalt. Mindenki azt hitte, olyan lesz, mint a többi kegyetlen
gyilkos, visszahúzódó, magányos. Tévedtek. Cooper a beszélőkéjét a Kapitólium
ellen fordította. A Győzelmi Körúton az összes Körzetben elérte, hogy kitörjön
a lázadás. Az emberek dühöngtek, és a fővárosba akartak menni, hogy megöljék az
elnököt. Betty pedig csak figyelt, és figyelt. Rájött, hogy kik az igazán jó
harcosok, kikkel érdemes szövetséget kötnie. Közéjük tartoztak a szüleim és
Alex szülei is. Pár év múlva elmentek a Kapitóliumba, de sajnos lemészárolták
őket már a vonatúton, több száz ártatlan emberrel együtt. Ha hinni lehet a
legendáknak, Betty Cooper volt az egyetlen, aki valamilyen csoda folytán mégis
túlélte a tragédiát, és egy éves kínzás után sem vallott a lázadók terveiről és
szövetségéről. Ekkor egy Békeőrnél elszakadt a cérna, és lefejezte a nőt,
amiért Avoxot csináltak belőle.
Megérkezek az elnök
irodájához, egy óriási duplaajtós szobához. Két Békeőr szobrozik előtte,
mielőtt kopognék, kifaggatnak, hogy mi dolgom az elnök úrral. Az összes
színészi képességemet beleadva elmagyarázom nekik, hogy fontos megbeszélnivalóm
van Snow-val, és már hetek óta tervezgetjük a találkozót. Az egyik férfi
hanyagul kitárja előttem az ajtót, majd folytatja a roppantul izgalmas tevékenységét,
a falak bámulását.
Büszkén, hátraszegett
fejjel lépek be az irodába. Amint az őrök becsukják mögöttem az ajtót,
körbenézek a helyiségben. Nem éppen nagy szoba, bár kicsinek sem nevezhető.
Legnagyobb meglepetésemre teljesen átlagosan néz ki, nincs túlcsicsázva, alig
vannak benne színek, szinte az egész törtfehér és karamella színekben pompázik.
A padlóra terített hófehér bársonyszőnyeg eszméletlenül puha, fantasztikus
érzést nyújt a talpaimnak. A falakat gondosan megtervezett, reneszánsz korszakot
idéző festmények díszítik, a legtöbb csatajelenetet ábrázol. A szoba közepén
egy hatalmas, mahagóniból készült íróasztal áll, mely mögött egy számomra
igencsak ismerős személy ül.
Divatos, bíborvörös
öltönyt és csokornyakkendőt visel, szakálla fazonra nyírtan szalad végig az
állán. Öreg, ráncos ujjait nyugodtan egymásba fonja, mintha unatkozna. Gonosz,
kék szemeivel kíváncsian tekinget felém, nézése, akár a kígyóé; álnok, mindenre
elszánt, ravasz.
-Üdvözlöm, Miss Hope! – üdvözöl. A hangja hűvös és kimért.
Nem árad belőle a lenézés vagy az undor, úgy szól hozzám, mintha egy régi, jó
barátja lennék. – Mi szél hozta szerény hajlékomba?
- Jó… Jó estét, elnök úr! – dadogom. A kezem azonnal izzadni
kezd, a térdeim kissé megremegnek, a szám kiszárad, úgy érzem, menten
összeesem. Maradj nyugton! –
parancsolok magamra. – Csak öld meg!
- Ez bizony jó este, az egyszer bizonyos. Mit ne mondjak,
meglepett a látogatása. Természetesen szívesen látom, egyébként is beszélni
akartam már magával, csak sajnos nem nyílt rá alkalmam. Pezsgőt? – Nyújt felém
egy hosszúkás poharat.
Tagadólag megrázom a
fejem. Még csak az hiányzik, hogy berúgjak! Így is olyan nehéz ez az egész…
Magam sem tudom, miért, de nem bírom eldobni a kést. Talán még várnom kell egy
kicsit, hogy felidegesítsen annyira, mint az előbb az a férfi, hátha akkor
sikerülni fog! Könyörgöm, húzzon fel!
-Tudja, Miss Hope, Ön rendkívül sok galibát okozott nekem az
elmúlt kér hét során. Remélem, tisztában van azzal, hogy attól, hogy amint
megölte Mr. Hamiltont, a Negyedik Körzetbeli Békeőrt, a televízió azonnal
leadott egy kis reklámot, én végignéztem az egészet. Meg se próbálja tagadni,
láttam, amit láttam! Maga ölt…
- Érdekes, nyolc hónappal ezelőtt senkinek sem okozott
gondot, hogy annyi vér tapadt a kezemhez! – csattanok fel.
- Igen… - bólint Snow fagyos tekintettel. – Mert az egy
Viadal volt, egy egyszerű kis játék, nem pedig a valóság. Bizony, ideje lenne
rájönnie, Miss Hope, hogy a játéknak vége. Ön nyert, bár nem érdemelte meg a
győzelmet. Az már mindennek a teteje, hogy milyen viselkedést tanúsít, amióta
bajnok lett! Az interjún viselt ruhájától kezdve a Tizenkettedik Körzetbeli fiú
megmentésén át egészen a Békeőr meggyilkolásáig… Miss Hope, maga egy igazi
lázadó, csak szüksége volt egy kis segítségre, pár öngyilkosjelölt
Kiválasztottra, akik felnyitották a szemét. Nos, nézze, én nem akarom Önt
bántani, hiszen maga egy szimpatikus, kedves lány, sokat veszítene az ország a
halálával. Ha megengedi, elmesélek egy kifejezetten tanulságos történetet, ami
egy olyan emberről szól, aki nem hódolt be a Kapitóliumnak.
- Rendben, kezdheti! – bólintok bizonytalanul.
Igazság szerint
csöppet sem érdekel az elnök sztorija, ami valami szerencsétlenről szól, azért
egyeztem bele, hogy elmondja, mert a történet közben is erőt gyűjthetek ahhoz,
hogy kést repítsek az egyetlen igazi ellenségem fejébe.
-Pár évvel ezelőtt egy fiú megnyert egy Viadalt, az utána
következő évben egy lány aratott győzelmet… - kezdi.
- Na, ebből biztos nagy lamour
lesz! – fintorgok.
- Ne vágjon közbe, ha beszélek! – torkol le, majd nyugodt,
kimért hangon folytatja az elbeszélést. – Ez a két bajnok sokban hasonlított
egymásra, mindketten Hivatásosként vadásztak az ellenfeleikre, gátlástalanuk
kihasználták a szövetségeseiket, és mérhetetlenül vonzónak számítottak, és
számítanak a mai napig a főváros lakóinak körében. Természetesen a
Kapitóliumban élő embereknek mindent meg kell adni, amit csak kívánnak,
máskülönben már itt is lázonganának
az emberek. De térjünk vissza a főszereplőinkre! Még volt egy közös pontjuk,
egy pont, amit mindketten jobban védtek mindennél, jobban szerették a saját
életüknél.
- Mi volt az a pont? – kérdezem unottan. – Talán valami
méregdrága ruha vagy édesség? Esetleg az ország szabadsága?
- Jaj, Miss Hope, használja a fantáziáját! – nevet fel Snow.
– A családjuk, pontosabban a testvérük. A lány győzelmét követő évben
elintéztem, hogy ez a két ember, a két bajnok testvérei bekerüljenek az
Arénába. Tudtam, hogy ez az egyetlen fegyver, amivel kézben tarthatom a
fiatalokat. Mindkét Kiválasztott jó esélyekkel vágott neki a Viadalnak,
mindketten ügyesek, bátrak, és furfangosak voltak. A világért sem kötöttek
volna szövetséget egymással, talán nem is baj, hogy így alakult, izgalmasabb
lett a játék végkimenetele… - Vékony száján gúnyos mosoly fut végig, tekintete
egy pillanatra elkalandozik, majd folytatja a mesélést. – Aznap, mikor a
Kiválasztottak bekerültek az Arénába, magam elé hívattam a két győztest. Nem
köntörfalaztam sokáig, nem szokásom. Nyíltan közöltem velük a valódi
szándékomat, pontosabban, az ajánlatomat. Megígértem nekik, hogy amennyiben
mostantól minden évben elvállalják a mentori szerepet, én nagylelkűen megmentem
a drágalátos testvérkéjük életét.
- Hűha, ez aztán a komoly próba! – gúnyolódom. – Ki ne
vállalná el azt, hogy néhány hetet bájologjon a kapitóliumiakkal, cserében a
testvére életéért?
Legnagyobb
meglepetésemre az elnök felnevet.
-Maga olyan naiv, Miss Hope! – törölgeti a szemét, még mindig
mosolyogva. – A mentorkodásnak van egy hátulütője, már ha az emberhez vonzódnak
a fővárosiak. Felajánlottam tehát a két bajnoknak, hogy ha minden egyes évben,
amíg a közönség érdeklődést tanúsít irántuk, ágyba bújnak a rajongóikkal,
megmentem a testvérük életét.
- Na, ez már sok! – üvöltök fel mérgemben. – Mondja, hogy
csak viccel! Maga képes lett volna… Csak azért, hogy… Fújj! Úristen, ez… Ezt
nem hiszem el! Ha ez igaz… Nem gondolt a bajnokokra? Nem gondolt bele, hogy
nekik talán nem is tetszenek azok a ronda, szétplasztikázott fővárosiak, sőt
gutaütést kapnak már a látványuktól is? Maga elmebeteg… Ezt nem hiszem el!
- Ne vegye a szívére, ennél sokkal sötétebb ügyleteim is
voltak már…
- De igenis a szívemre veszem! – ordítom. – Hogy tehette ezt?
Lefogadom, hogy a két bajnok már régen öngyilkos lett! – vigyorodok el
gonoszkodva.
- Hagyná, hogy befejezzem a történetet? – csattan fel Snow.
- Igen, most már kezd érdekelni! – morgom indulatosan.
- Köszönöm! Szóval, hol is tartottam… Ja, igen, az
ajánlatnál. Nos, képzelheti, a mi két drága főszereplőnk sem volt elragadtatva
az ötlettől, meg is mondták, hogy nem kérnek belőle. Persze nem pontosan így
fogalmaztak, de ez részletkérdés. Másnap azonban felkeresett a lány, és
közölte, hogy meggondolta magát, a testvére épsége mégis fontosabb számára. Nem
akartam igazságtalan lenni, hívattam a fiút, és tájékoztattam, hogy a lány
elfogadta az ajánlatomat. Erre ő is igent mondott. Még aznap elküldtem őket
egy-egy rajongójukhoz. A lány komolyan gondolta, amit mondott, a fiú azonban
hazudott. Még csak meg sem csókolta azt a szerencsétlen nőt! Azt hitte,
átverhet. Úgy intéztem, hogy a Végjátékban ketten maradjanak, a két testvér. A
lány öccse, aki lesérült egy közelharc során, már alig élt, így az ellenfele
könnyen végezhetett volna vele. Nem szeretett embereket kínozni, így egyszerűen
eldobta a kését, ami beleállt a fiú hasába. Rögvest cselekednem kellett. Nem
hagyhattam, hogy meghaljon az a fiú, nem hagyhattam cserben a testvérét. Így
hát rádobattam a lányra egy vadászdarázsfészket. Mondanom sem kell, mennyit
szenvedett szegény. Kár érte, jó bajnokká vált volna, csak hát ugye az a makacs
bátyja… Érti a történet lényegét?
Értem, az a lényege, hogy maga egy alávaló,
idegbeteg állat, aki bármire, de tényleg bármire képes a céljai elérése
érdekében!
-Ki volt az…? Ki nyert? – nyöszörgöm.
Egyszerűen képtelen
vagyok felfogni, hogy Snow elnök prostitúcióra kényszerített valakiket. És még
azt meri állítani, hogy mindent megtesz a népe biztonságáért! Aha, persze! Amit
a Kapitólium kér tőle, szemrebbenés nélkül megadja, bezzeg ha a Körzetek
szeretnének valamit, keményebbnél keményebb büntetéseket szab ki rájuk. Szép
kis elnök, mondhatom… Éppen ideje lenne leváltani!
-Gloss Keaton, így hívják. Biztosan ismeri, folyton ő a
mentor az Első Körzetből, persze csak a nővére miatt, de ez részletkérdés…
Egy másodperc
töredékébe telik, hogy rájöjjek, kikről beszélt az elnök az imént. Gloss előtt
Cashmere nyert, előtte pedig… Ezt nem hiszem el! Hát ezt titkolta előlem. Ez
magyarázatot ad mindenre: az interjúkat követő botrányra, az üzenetre, amire
olyan furán reagált, a kapcsolata titkolására…
-Mi baj van, Miss Hope? Mindjárt elsírja magát… - néz rám
Snow. A hangja nyugtatóan, kedvesen cseng, de a szemén látom, hogy kifejezetten
élvezi a helyzetet. Örül, amiért ilyen kegyetlenül tönkretette Finnick,
Cashmere, és még ki tudja, hány bajnok életét. Az is tetszik neki, hogy ennyire
kiakaszt ez az egész.
- No, de mindegy is… - mondja. Elegánsan belekortyol a
poharában lévő pezsgőben. Mikor megízleli az italt, büszkén elmosolyodik, majd
ismét felém fordul. – Nyugodjon meg, Miss Hope, Ön nem kell az égvilágon
senkinek, aki a Kapitóliumból származik. Sőt, mérget vennék rá, hogy Mr.
Emerson volt az egyetlen férfi a világon, aki érzett valamit maga iránt. De
mint már mondtam, ez most mindegy. A történetben mind a szereplők, mind a
körülmények elhanyagolhatók, a lényeg a tanulság. Soha ne szálljon szembe a Kapitólium akaratával! Feltéve persze, ha
nem akar úgy járni, mint Mr. Odair… Nem maradt már senkije a vénséges mentorát
és azt az idegbeteg Johannát leszámítva. A húgáról pedig az egész Körzet azt
pletykálja, hogy éjszakánként kísértetként riogat, mert igazságtalanul távozott
az örök vadászmezőkre. Talán látta is a sírját, ha jól informáltak, pont Mr.
Emersoné mellett fekszik.
- Láttam… - nyögöm.
- Ennek örülök, így legalább még csak meg sem fordul a
fejében, hogy blöffölök. Viszont térjünk vissza magára! Bizonyára Miss Hope,
maga is tudja, hogy a lázadásért büntetés jár. Az Önét már ki is találtam. Egy
olyan emberen keresztül fogom megfogni, aki mindennél többet jelent a számára,
csakúgy, mint Cashmere-nak Gloss, vagy Finnicknek Florina. Ez a személy pedig
Miranda Johnson, a kislány, akinek megmentette az életét.
- Mit… akar… tenni?
- Pont azt, mint a legutóbb. Csak Miranda neve szerepel majd
a gömbben, és idén nem lesz, aki megmentse.
Ebben a pillanatban,
Miranda említésére elszakad az agyamban valami, egy apró, törékeny cérnaszál,
ami eddig fenntartotta a kontrollt a testem felett. Ennek vége, nincs többé.
Képtelen vagyok gondolkozni, képtelen vagyok irányítani magam, csak teszem,
amit akarok. Nem érdekelnek a következmények, csak a bosszúvágy hajt, a bosszú
édes íze, amire már oly régóta vágyom.
A testem önkéntelenül
mozog, szinte repül. Átvetem magam az elnök mahagóniból készült, fényesre
festett asztalán. Behúzok egyet Snow-nak, aki az ütés hatására rögvest a földön
köt ki.
-Azt akarom, hogy annyit szenvedjen, mint az összes
Kiválasztott egybevéve! – ordítom, és megvágom a száját.
A vér lassan,
félénken csörgedezik ki a bőréből. Életemben először élvezem, hogy fájdalmat
okozhatok másoknak. Lehet, hogy csak azért, mert tisztában vagyok vele,
mennyien szenvedtek már emiatt az ember miatt. Meg akarom kínozni, kegyetlenül,
könyörtelenül, akárcsak egy Hivatásos a gyengébb játékosokat! Igen, az
tökéletes lenne.
-Mindenhogy megkínzom! – üvöltöm magamból kikelve. – Nézzük
csak, hol is kezdjük? Sajnos csak egy késem van, bár remélem, ez is megteszi… -
Kéjesen végighúzom a homlokán a fegyvert, majd eszembe jut, hogyan is foghatnák
neki a projektnek. – Á, megvan! Emlékszik még Samira Olsenre a Tizenkettedik
Körzetből? Nos, neki felvágták az ereit, hagyva, hogy elvérezzen. Nyugodjon
meg, én nem leszek ilyen kegyetlen, előbb felvágom az ereit, aztán levágom a
csuklóját, így legalább marad időm szórakozni magával!
Megemelem a
fegyverem, és Snow csuklója felé közelítek vele.
-Wesley! Robertson! Segítsenek már, az istenért! – kiáltja az
elnök kétségbeesett hangon.
- Pofa be, ha nem akar még keservesebb kínokat átélni! –
üvöltöm. – Egyébként elárulná, hogy milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni?
Mármint, ne értse félre, és pontosan ismerem az érzést, csak fantasztikus lenne
Öntől hallani…
- Menjen a pokolba! – krákogja torokhangon.
- Nem, itt valami tévedés történt! – Felnevetek. A hangom
gúnyosan, hisztérikusan cseng, akár egy elmebetegé, aki most szabadult az
intézetből. – Maga megy a pokolba, mélyen tisztelt elnök úr! Persze előtte még
megkínzom egy kicsit, hogy fel legyen készülve az ottani fogadtatásra! Ha úgy
vesszük, még jól is jár, én leszek a megmentője…
- WESLEY! ROBERTSON! – üvölti Snow egy oktávval hangosabban.
– Segítsenek már, az isten szerelmére! Ez a pszichopata meg akar ölni!
- Nem jön a segítség, sajnálom! – mondom gúnyosan. – Helyette
viszont jön az érvágás. Kinek a nevét véssem a kezébe? Vagy az is elég, ha csak
simán felvágom?
Ismét megemelem a
kezem, a késem már majdnem súrolja az elnök bőrét, amikor felfoghatatlan dolog
történik. Valaki megragadja a csuklómat hátulról. Egy erős ütést érzek a
fejemen, aminek köszönhetően egy másodpercre elvesztem az eszméletemet.
Arra térek magamhoz,
hogy két Békeőr fog közre, Snow pedig a tőle telhető legméltóságteljesebb módon
magasodik fölém. Nem tudom, mi történt, nem tudom, hogy történt ez az egész. Kik ezek az emberek? Mit akarnak tőlem,
miért szorongatják a karomat? Kész rémálom az egész… Igen, ez csak egy álom,
mikor kinyitom a szemem, máshol leszek… Otthon, a Hetedik Körzetben. Mirandával
játszom, leüvöltöm Valtert, folyton elesek a saját lábamban… Igen, ez a
valóság, az elmúlt nyolc hónap történéseit csak magam elé képzeltem. Nem vettem
részt a Viadalon, nem vagyok szerelmes, nem jegyzett el Alex Emerson, nem
robbantottuk ki majdnem a forradalmat, nem öltem embert… Jared is jól van, és
Johanna is. Minden rendben. Minden
rendben.
Snow sziszegő
kígyóhangja ránt vissza a valóságba.
-Ugyan, nem vészes. Túlélem. Már úgyis fel akartam töltetni a
számat.
- Értem… - morogja a jobbomon lévő Békeőr. – És vele mi
legyen? – bök felém a fejével. – Lelőjük?
- Lelőni? Miss Hope-ot? Nem, azt nem engedem! – rázza a fejét
az elnök. – Tudja, Robertson, sokkal… kegyetlenebb büntetést szánok a mi drága
kis bajnokunknak, Panem tündöklő büszkeségének!
Szia :)
VálaszTörlésTe.jó.ég.
Ez valami fantasztikus volt, előre sajnálom Katiet.
Na,de kezdjük az elején.
Imádom, ahogyan leìrsz egy helységet, ehhez nagy tehetséged van, egyszerűen az utolsó négyzetcentiméterig magam elé tudom képzelni. A párbeszédek, viszont néha kissé életszerűtlennek tűnnek (ez az esetek 1%-a) Itt most Johanna kiakadására gondoltam, nem tudom, ott a Leila-Johanna rész mnem igazán jött át, de a többi nagyon szuper lett.
Nagyon meglepődtem ezen a kapitóliumi kérőn, valamiért először azt hittem Plutarch lesz, fogalmam sincs miért.
A történet Finnickről és Cashmere-ről... Úr isten!
Finnick húga megnyerte volna, de... Jézus.
Mondjuk, az elnök egy kicsit tájékozatlan ebből a szempontból, mert Finnicknek ott van Annie, szóval..:D
A vége pedig... Hát, nagyon várom a következőt. :)
Puszi,
Lauren W.
Szia :)
TörlésKöszi! Örülök, hogy tetszett!
Katie-t lehet is sajnálni, a következő fejezet nem lesz számára egy sétagalopp :(
Igen, nagyon szeretem a helységek leírását, nem tudom, miért, egyszerűen csak szeretem azokat a részeket írni :)
Majd próbálok figyelni, hogy a Johannás párbeszédek életszerűbbek legyenek ;)
Hát, Snow tényleg mindenre képes a céljai elérésének érdekében :/ És többek között ezért nem tud Finnick és Annie kapcsolatáról, mert ha kiderülne, valószínűleg gondoskodna arról, hogy elválassza őket...
A folytatás majd érkezik valamikor!
Puszi, Maja
Szia!
VálaszTörlésEz a fejezet is valami fantasztikusra sikeredett!
A vége is elképesztő volt azt hittem, hogy Katienek tényleg sikerül megölnie Snow-t de az túl szép lett volna, meg amúgyis mivel folytatódna tovább a történet? :D Mind1 te biztosan kitalálnál valamit. :)
Alig várom, hogy hozd a folytatást, mert elképesztően írsz! :)
xoxo
A
Szia!
TörlésKöszönöm :)
Hát, ha arra a verzióra nem is találtam ki semmit, az igazira igen, és garantálom, hogy izgalmas lesz ;)
Örülök, hogy tetszik az írásom, ez nagyon sokat jelent nekem<3
XoXo
Maja
Sziaa!
VálaszTörlésNagyon jó rész lett! *-*
Hihetetlen jól tudsz leírásokat írni, olyan mintha én is ott lennék Katie mellett! Nagyon tetszett, hogy ebben a részben sok dologra fény derült, pl Finnick történetére, vagy az első nagy lázadásra amiben Katie és Alex szülei is résztvettek! Az a pasi aki pedig beprobálkozott Katinél.... :"D JÉZUSOM! :D De legalább feldühitette Katiet, és erőt adott neki.
A Snowwal való találkozás nagyon érdekes volt, és az egyik legizgalmasabb jelenet.
Én annyira reménykedtem! ): Mivel én Johanna fan vagyok, minden egyes "öljük meg Sowt" jelenetnél tűkön ültem és vártam erre a részre....És most NAGYON haragszom Katire! Miért nem tudtad beleszúrni azt a szerencsétlen kést?!?!?! :D
Kíváncsian várom a folytatást! ^^
Sziaaa!
Sziaaa!
TörlésIgen, a leírásokat valamiért nagyon szeretem. Mindig pontosan elképzelem magam előtt az adott helyszínt, és megpróbálom szépen megfogalmazni, amit látok :D
Igen, a pasi tényleg"segített" Katie-nek abban, hogy feldühödjön. És még lesz egy kisebb, ám fontos szerepe a történetben...
Katie össze volt zavarodva, mert úgymond teljesen "bekattant" attól, hogy megtudta Finnick titkát, és Mirandával zsarolták. Ezért nem tudott épeszűen gondolkodni, elfelejtette, amit Johannának ígért, hogy nem fogja megkínozni az elnököt, és ez lett a vége :(
A folytatással igyekszem!
Sziaaaaa!
Maja<3