Karácsonyi különkiadás

Kedves Olvasóim!
Mint már korábban is említettem, készültem Nektek egy karácsonyi meglepetéssel, ami Katie karácsonyát mutatja be. Ezzel szeretném megköszönni Nektek, hogy az elmúlt fél évben mellettem voltatok, feliratkoztatok a blogomra, rengeteget kommenteltetek, egyszóval, hogy tartottátok bennem a lelket! És egyúttal szeretnék békés, boldog karácsonyt kívánni mindenkinek!
Ölel benneteket: Maja Tankwall<3 (igen, nevet változtattam :D )

-Hahó, mi lesz már? Ugye nem gondolod komolyan, hogy végigalszod az egész ünnepet? A fenébe, Katie, kelj már fel!

  A fejemre húzom a vékony takarómat, az arcomat pedig a meleg tollpárnámba fúrom. Köztudottan utálom, amikor túl korán ébresztenek. Nem értem, miért ugrándozik Miranda az ágyam mellett, hiszen már elég régóta együtt lakunk ahhoz, hogy megismerje a szokásaimat. Ráadásul néhány napja ért végett az iskola, teljesen érthető, hogy szívem szerint legalább délig lustálkodnék.

-Jaj, ne már! – nyafogok. A hangom fáradtságról és kimerültségről árulkodik. – Miranda, te is jól tudod, hogy utálok felkelni! Ha tehetném, egész nap csak szunyálnék! Nézd, nagyon szeretlek, de ez azért túlzás, hogy…

- Szerintem folyamodjunk szadistább módszerekhez – hallom meg hirtelen Valter hangját. – A könyörgés itt már nem segít!

- De… Biztos, hogy ez…?

  Mielőtt a barátnőm befejezné a mondatot, Valter felnyerít azzal az idióta, sokak által eszméletlenül vonzónak titulált röhögésével, majd nem törődve a húga kérlelésével, akcióba lendül. A legközelebbi dolog, amit érzek az, hogy a hátamat és a hajamat egy nyirkos, hideg, és határozottan ellenséges tapintású dolog temeti be. Éles sikoly hagyja el a torkomat. Azon nyomban lerúgom magamról a takarómat, majd megajándékozom a még mindig nevető Valtert egy gyilkos pillantással.

-Katie! – kiált fel Miranda vidáman, majd szó nélkül a nyakamba veti magát, és figyelmen kívül hagyva a fejemre tapadó, vizes tincseimet, egy hatalmas puszit nyom az arcomra. – Boldog karácsonyt!

  Meglepődve viszonzom Miranda ölelését, miközben megpróbálom túltenni magam a nedves ébresztő okozta sokkon. Utóbbi szerencsére azonnal sikerül, lévén a szomszédom jókívánságának.

  -Neked is! – suttogom a fülébe vigyorogva. – És bocsi, hogy nem keltem fel időben, azt hittem, hogy csak holnap ünneplünk, hiszen tegnap volt vége a sulinak…

- Öhm, az tegnapelőtt történt – mondja a kislány, miközben kibontakozik a szorításomból. – Amint elkezdődött a szabadság, rögtön feljöttél a szobádba, és azonnal elszenderedtél. Úgy aludtál, mint a bunda, nem volt szívünk felkelteni…

-… de szerencsére magadtól is sikerült felkelned, szóval, ha elkészültél, akár indulhatunk is az erdőbe! – kotyog közbe Valter.

  Unottan megrázom a fejem, majd a fiút is átölelem. Pontosabban szólva, át szeretném ölelni, ám ő megelőz ebben. Mielőtt ellenkezhetnék, felkap, és őrült tempóban pörögni kezd velem a kicsi, szűkös szobában. Önkéntelenül a nyaka köré fonom a karjaimat, megakadályozva ezzel, hogy a drága ismerősöm véletlenül leejtsen. Tudom, hogy Valter élvezi, hogy úgy kapaszkodok belé, mint egy pióca. Úgy döntök, nem rontom el az örömét, elvégre neki is lehet egy jó napja.

-Boldog karácsonyt! – suttogom a fülébe vigyorogva.

- Neked is! – mondja, majd kiegészítésképpen kacsint hozzá egyet.

- Ha még egyszer leöntesz hideg vízzel, megverlek! – teszem hozzá gyorsan, mire a Johnson testvérekből kitör a nevetés.

  Mosolyogva megrázom a fejem, majd megkérem a barátaimat, hogy várjanak meg a konyhában, amíg átöltözöm. Miután megbizonyosodok arról, hogy Valter nem kukucskál a kulcslyukon, lehámozom magamról a latyakos hálóingemet, és magamra kapom a vastag, fekete nadrágomat, Mr. Johnson régi, elnyűtt pólóját és az olajzöld kardigánt, amit Miranda nagymamája pár héttel ezelőtt kötött nekem. Szőke, hullámos hajamat gyorsan megfésülöm, majd egy laza kontyba fogom össze kusza tincseimet. Végül kimosom a szememből az éjszaka fáradalmait, és elindulok lefelé a lépcsőn.

  Annak ellenére, hogy nem szívlelem a hajnali ébresztőt, imádom a karácsonyt! Fantasztikus érzés a családoddal, a barátaiddal, és az ismerőseiddel együtt ünnepelni eme csodás napon. Igaz, pár évvel ezelőtt még nem rajongtam annyira december huszonnegyedikéért, ám amióta Mr. Johnson örökbe fogadott, fantasztikusan érzem magam az év ennek az időszakában. Mivel az árvaházban pénzhiány miatt nem tartották meg az eseményt, így az ott élő gyerekek – köztük én is – azt sem tudták, miről van szó, a Körzet polgármestere kitalálta, hogy az egész napot töltsük együtt, az összes lakossal. Az ötlet elsőre kissé furcsának, kivitelezhetetlennek tűnt, ám később rájöttünk, hogy nem is olyan rossz. A polgármester és a Körzet vagyonosabbnak nevezhető polgárai rendkívül ötletesen megszervezték az összejövetelt, melynek keretében este hatkor mindenki kivonul a Fő térre, melynek közepén egy hatalmas karácsonyfa emelkedik, messziről odavonzva a lakókat. A fát különböző apróságokkal díszítjük, melyeket az elmúlt hónap során készítettek az óvodások. Délelőtt a férfiak elmennek az erdőbe kiválasztani a megfelelőnek ítélt faóriást. A választás egyébként legtöbbször a legmagasabb és legsudárabb egyedre esik. A fa feldíszítését a polgármester ünnepi beszéde követi, majd az ajándékozás. Nem is olyan régen még elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy bárkit is meglepjek egy kedves kis aprósággal. Idén azonban jó pár meglepetéssel készültem a Johnson család számára. Miranda nagymamájának, Daisy-nek egy új szövőkészletet vettem, mert szegény már hetek óta panaszkodik, hogy fogyóban a cérnája és a selymes anyagai. A szülőket, Danielt és Nicole-t egy saját kezűleg készített, szívecske alakú süteménnyel szeretném meglepni, ugyanis a nevelőszüleim pont karácsony napján ünneplik a tizenkettedik házassági évfordulójukat. Valter számára egy bélelt vadászsapkát vásároltam, amit pár hónapja kiszúrt magának a piacon, és a legtöbb lány, na meg a saját belátása szerint ellenállhatatlanul fest benne, tökéletesen kiemeli a szeme színét. Mivel nem volt pénze a fejfedőre, nekem viszont maradt egy kis megtakarított összegem, úgy döntöttem, örömet okozok neki a sapkával. Mirandának pedig egy piros karkötőt készítettem a rajztanárom segítségével. Biztosra veszem, hogy örülni fog neki, hiszen már azóta egy ilyen ékszerről álmodozik, amióta látott egyet a polgármester lányának csuklóján. A szülei nem győzték magyarázni neki, hogy ők teljesen mások, mint mi, hiszen velünk ellentétben megengedhetik maguknak, hogy ilyen drágaságokat rendeljenek a Kapitóliumból. A kislány megértette az érveiket, ám láttam rajta, hogy a szíve legmélyén igenis bántja, hogy nem lehet olyan csecsebecséje, mint az osztálytársnőjének.

  Kimegyek a nappaliba, ahol Mr. Johnson és Valter kivételével az egész család rám vár. Mindannyian csodásan néznek ki, már az arcuk ragyogásából kivehető, mennyire várták már ezt a napot. Miranda ovális arca körül két copfocska ugrándozik játékosan, különös varázst adva ezzel a lány vidám, kissé gyerekes arcocskájának. A barátnőm egy fekete mackónadrágot visel egy rózsaszín pólóval és egy szürke, bolyhos pulcsival, ami akkora, hogy a lány majdhogynem elveszik benne. Miranda anyukája egy hosszú, narancssárga ruhát választott barna felsővel, szőke haját pedig egy egyszerű fonatba rendezte. A legidősebb Mrs. Johnson nem öltözött ki különösebben az ünnep miatt, ugyanazt a barna nadrágot és pulcsit viseli, mint mindig, az elmaradhatatlan, lila virágokkal díszített otthonkával megspékelve.

-A fiúk elmentek a favágásban segíteni – újságolja Nicole mosolyogva, miközben két cuppanós puszit nyom az arcomra. – Hamarosan nekünk is indulnunk kellene. Tudod, idén Miranda osztálya kapta a feladatot, hogy elkészítsék a vacsorát. Nem késhetünk el, muszáj sietnünk!

  Daisy is átkarol, ám a nagy ölelkezés nem tart sokáig, ugyanis Nicole azonnali indulást vezényel. Felhúzzuk a csizmáinkat, majd nekivágunk az útnak, mely a Bükkfa utca végén, a helyi általános iskolában ér véget. Miközben sétálunk, Nicole és Daisy folyamatosan cseverésznek, egy másodperc erejéig sem áll be a szájuk. Szó esik rólunk, a „gyerekekről”, az ünnepről, Mr. Johnson hanyagságáról, ami egyre inkább kezd átragadni Valterre, és a kimaradhatatlan pletykákról. A két nő gondosan megvitatja, milyen új párok születtek az elmúlt időszakban, kik szakítottak, kivel tudnák elképzelni Valtert.  Hosszú vitatkozás után arra az eredményre jutnak, hogy minden bizonnyal jó hatással lennék a csapodár fiúra, tehát velem. Ennek hallatán Miranda cinkosan oldalba bök, amit egy gyors fintorgással reagálok le. Nicole-ékat nem túlzottan zavarja, hogy ott vagyok mellettük, zavartalanul folytatják a Körzetlakók kibeszélését.

  Sosem értettem igazán, miért, de egyáltalán nem zavar, hogy a nevelőim gyakorlatig folyamatosan traccsolnak, amióta a családnál élek. Így legalább sok érdekes történetet megtudhatok a Körzetem lakóiról. Igaz, néha olyan események híre is a fülembe jut, amiről legszívesebben sosem szereznék tudomást. Ezek közé tartoznak az összetört szívek történetei, a halálesetek, és az egyéb durva sztorik, amelyek a Körzet egyetlen életben lévő bajnokáról, Blight Waterfall-ról szólnak, aki állítólag azóta vágja magát, hogy megnyerte az Ötvenharmadik Éhezők Viadalát.

  Gyorsan megrázom a fejem, elhessegetve ezzel a Viadallal kapcsolatos gondolataimat. Nem szeretnék ilyenekkel foglalkozni, legalábbis ma biztosan nem. A beszélgetésre kezdek figyelni, mely éppen a sütésről és a főzésről folyik.

-Higgyétek el, nem lesz semmi baj! – mondja Miranda az anyukája kabátjába csimpaszkodva. – Igaz, hogy nem a legügyesebb ember a Földön, de azért egy tésztát csak ki tud sütni valahogy! Vagy meggyúrja, esetleg elkészíti a mintákat…

- Rólam van szó? – kapcsolódok be a beszélgetésbe. Tapasztalatból tudom, hogy ha Miranda és a családja olyan emberről beszél, aki „nem a legügyesebb a Földön”, az esetek többségében az én bénaságom kerül terítékre.

- Sütöttél már életedben? – fordul felém Daisy mosolyogva.

  Kissé kínosan megrázom a fejem, miközben megállapítom magamban, hogy nem ismerik senkit, aki az idősebbik Mrs. Johnsonnál furfangosabban el tudná terelni a témát.

-Semmi baj, Katie – karol belém Miranda. – Majd megtanulod, hogyan kell! Nyugalom, az osztálytársaim szülei biztosan segíteni fognak!

  Nem sokára megérkezünk az iskolához. Az általában koszos, behemót épületet egyébként egész szépen feldíszítették karácsony örömére. A kerítésekre milliónyi fenyőfaágat és piros szalagot aggattak, a csengőre pedig egy kicsi, zöld masnit kötöttek. Miranda külön meg is jegyzi, hogy mennyire hangulatos ez az egész.

-Sokkal szívesebben járnék suliba, ha minden nap ilyen látvány fogadna! – sóhajt fel, vágyakozó pillantásokat lövellve a zömök épületre.

  Az udvaron átvágva az ebédlő felé vesszük az irányt, ami valamilyen különös okból kifolyólag nincs egybe az iskolával, hanem amellett helyezkedik el. Igazándiból senkit sem zavar ez a furcsaság, maximum a legszegényebbek jegyzik meg néha fitymálóan, hogy így nehezebb ételt csenni tanítás alatt. Persze aki igazán profi, annak ez a kis csavar sem jelenthet komolyabb megpróbáltatásokat.

-Csak hogy végre! – kiált fel az egyik tanár, amint megpillantja a kis csapatunkat. – Már azt hittem, nem is jöttök! Miért késtetek el? Már vagy egy órája tart a munka, ti meg itt lazsáltok nekem…

  Nicole és Daisy rögvest ledobják a kabátjukat, és a magas, szikár nő utasításaira hallgatva tüsténkednek a konyhában. A teremben jó pár ismerős arcot látok, többek között osztálytársakat, pár embert az otthonból, egy-két asszonyt, akiket a piacról ismerek… Mindannyian sürögnek-forognak az asztalok és a sütők között, látszik a csillogó szemükön és a pirospozsgás arcukon, hogy már hetek óra várják, hogy kezdetét vegye a nagy ünnepi készülődés. Amint rájuk nézek, rögvest elfelejtem a fáradalmaimat és a reggeli ébresztőm okozta sokkot, és vigyorogva fordulok a mellettem álló lányhoz.

-Segíthetek valamiben? – kérdezem.

- Igen, ha megkérhetlek! – feleli, miközben kissé idegesen játszadozik vastag fonatba rendezett, gesztenyebarna hajával. – Tudnál hozni pár formázót? Az öcsémnek sikerült az összeset eltörnie, amit otthonról hoztunk, sőt még az osztályfőnökéjét is tönkretette – fintorodik el zavartan. – A formákat egyébként a sarokban találod, a sütők mellett.

  Gyorsan megkeresem a formákat, és a lány asztalához viszem őket. Az abroszra egyébként egy hatalmas fadeszkát helyeztek, melyet egy méretes tészta borít be. Az asztalnál Miranda, egyik barátnője, Melanie, két kisfiú és a copfos lány álldogál. Amint odaérek hozzájuk, rögtön kikapják a kezemből a díszeket, és hozzálátnak a tészta formázásához.

-Köszi… – mosolyog rám a copfos lány barátságosan. – Öhm, köszi, Kate…

- Katie – javítom ki feszengve. Nem szeretek feleslegesen kioktatni másokat, pláne, ha tudom, hogy az illető okosabb nálam, mint ez esetben is. Újdonsült ismerősömről ugyanis úgy tartják, a Körzet, vagy legalábbis az iskola legokosabb embere, ami rólam nem mondható el. Persze, nem vagyok ostoba, de néha pár fontos tényező elkerüli a figyelmemet, és hajlamos vagyok meggondolatlanul cselekedni, így az emberek többsége nem tart túl eszesnek. Nem, mintha zavarna, hogy mit gondolnak rólam. Az viszont sokkal inkább böki a csőröm, ha valaki azt hiszi, hogy a Katie név megegyezik a Kate-tel. Ez óriási tévedés! Lehet, hogy a nevem nem szerepel a naptárban, és emiatt nem ünneplem a névnapot, de igenis Katie-ként vagyok anyakönyvezve. Kár, hogy ez annyira furcsának számít a Körzetben, hogy egyesek azt hiszik, ezt az egészet csak én találtam ki, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Hiába magyarázom nekik, hogy utálom, ha én vagyok a középpontban, mellesleg ennek ellenére mindig mindenki velem foglalkozik, a folyamatos bénázásaimnak köszönhetően, de sajnos ezt nem tudja mindenki ép ésszel felfogni.

-Hoppá, tényleg! – vörösödik el a lány. – Bocsáss meg, egyszerűen mindig kimegy a fejemből!

- Semmi baj – rázom meg a fejem automatikusan. – Amúgy téged hogy hívnak?

- Delila Descartes – vágja rá, miközben egy karácsonyfa alakú mintát nyom a tésztába.

- Várjunk, te Roger Descartes húga vagy? – kap észbe Miranda. Elég ránéznem, és már tudom, mi jár a fejében. Bár, az is igaz, hogy nem kell túlzottan ismerni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, mi a véleménye Rogerrel kapcsolatban. Pontosabban, a fiú érthetetlen magatartásával kapcsolatban, amit egy bizonyos ismerősünk felé tanúsít.

- Igen, miért? Talán valami orbitális hülyeséget csinált az én drága testvérem? – villan fel Delila zöld szeme.

- Nem, vagyis, nem tudok róla – somolyog Miranda. – Viszont pár hete feltűnően sokat mutatkozik Johanna Mason társaságában. Nem lehet, hogy ők ketten véletlenül…?

- Nem adhatok ki információkat a bátyám magánéletével kapcsolatban! – Delila fülig pirul, mintha valami csaláson értük volna, és egyre buzgóbban ütögeti bele a tésztába a mintázatokat.

- És ha mi is elárulunk valamit a saját szerelmi életünkről? – dobja be Melanie Manners az adu-ászt.

- Nem kell, de aranyosak vagytok! – vágja rá Delila reflexből.

- Szerintem mégis szolgálhatnánk pár hasznos információval! – kacsint rá Miranda vigyorogva. – Nos, fiúk, lányok, ki meri először bevallani, hogy ki a szíve választottja?

  Mosolyogva hallgatom, ahogy Miranda és Melanie faggatni kezdik az asztal másik végében helyet foglaló kisfiúkat. Szegények csak pislognak, annyira megdöbbenti őket a dolog, miszerint két osztálytársuk ekkora kíváncsiságot érez a – valószínűleg nem létező – szerelmi életük iránt. A lányok először Joel Mc’Nordent, a szabó kisfiát veszik kezelésbe. Szegényke nem nagyon tud mit kezdeni a kialakult helyzettel, így jobb híján segítségkérő pillantásokat küld a barátja felé, aki Delilához hasonlóan megnémultan foglalatoskodik a sütemények készítésével.

-Szeretem a karácsonyt – jegyzi meg szórakozottan Delila. – Fantasztikus érzés, hogy végre-valahára senkinek sem kell igazán komolyan dolgozni, együtt lehetünk a családunkkal, és szabadon élvezhetjük a közösen eltöltött pillanatokat. Azt hiszem, ez az év egyik legszebb időszaka. Kár, hogy csak néhány napig tart…

- Egyetértek – bólintok. – Bár igazság szerint kissé meglepett a hír, hogy karácsony van…

  Újdonsült ismerősöm hitetlenkedő pillantását látva rádöbbenek, hogy oltári nagy butaság volt említést tenni a reggelemről, majd gyorsan elhadarom neki, hogyan is kezdődött a mai napom.

-Néha képtelen vagyok felfogni, hogy lehet Valter ennyire idétlen! – csóválom a fejem lemondóan. – Mondanám, hogy olyan, mintha a bátyám lenne, de ez így nem teljesen igaz. Valójában egy öcsikéhez hasonlítanám. Egy idegesítő, hiperaktív kisöccshöz, aki nem hagy békét az ember lányának.

- Ugye tudod, hogy a fél suli irigykedik rád, amiért vele élsz egy fedél alatt? – kacsint rám Delila cinkosan.

- Bárkivel cserélek egy hétig, ha azt túléli komolyabb idegösszeroppanás nélkül, életre végéig adósa maradok! – teszem fel a kezem hárítóan, mire a lány csilingelően felkacag.

- Akárki akármit mond, én az egész életemet le tudnám élni Valter Johnson mellett! – olvadozik. Zöld szemeit a mennyezetre függeszti, arca egyre pirospozsgásabbá válik.

  Értetlenkedve nézünk össze Mirandával. Évek óta tisztában vagyunk a ténnyel, miszerint minket leszámítva az összes lánynak már Valter puszta említésétől is lángba borul az arca, annyira odáig vannak érte. Aláírom, Valter tényleg nem néz ki rosszul a szőkésbarna hajával, ami éppen csak annyira lóg a szemébe, hogy csábos pillantásokat vessen az áldozataira ragyogó, mélykék szemeivel, a temérdek favágás alatt megerősödött izomzatával, és a Hetedik Körzethez méltó, szegényes, rongyos ruházatával, amit csakis ő tud úgy viselni, hogy vonzóan nézzen ki. Így, első ránézésre álompasinak tűnik a mostohatestvérem, olyannyira, hogy még a Körzet egyik legértelmesebb emberének tartott Delila is elájul tőle. Ha azonban az ember jobban megismeri, rájön, hogy a férfias külső mögött egy végtelenül gyerekes, idétlen kissrác lakozik, akinek a kapcsolatai rendszerint a hálószobáig tartanak ki. 

  Valter Johnsont csak akkor bírod igazán megismerni és megkedvelni, ha már három éve sülve-főve együtt vagy vele. Emlékszem, annak idején, amikor Mr. Johnson hazavitt az árvaházból, teljesen meglepődtem, hogy Valter lesz a bátyám. Előítéletes voltam vele szemben, azt hittem, egy beképzelt bunkó, aki csak játssza az agyát, azért olyan hülye. Nagyjából két hét leforgása alatt rájöttem, hogy rendkívül nagy ostobaság a hallottak alapján megítélni valakit. A fiúról alkotott véleményem az alatt a pár hét alatt száznyolcvan fokos fordulatot tett. Rájöttem, hogy egyáltalán nem ostoba, sőt az esetek többségében a helyén az esze, nincs annyira elszállva magától, sőt a maga módján még vicces is, és egyáltalán nem bunkó, hanem kifejezetten kedves és segítőkész. Igaz, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag amikor nagyon unatkozik, úgy tesz, mintha komolyabban érdeklődne irántam, de Mirandának hála, megtanultam, hogy ilyenkor egyszerűen el kell küldeni melegebb éghajlatra, vagy simán csak úgy kell tenni, mintha nem venném észre a feltűnő nyomulását.

-Na, látod, mondtam neked, de te nem hitted el!

  Arra leszek figyelmes, hogy szokásomhoz híven teljesen elkalandoztam. A környezetemben ugyanis egy hosszabb beszélgetés alakult ki, amíg én a Valterral való kapcsolatomon gondolkodtam. Tanácstalanul nézek körbe, reménykedve abban, hátha valaki megszán, és elmondja, miről maradtam le. Miranda és Melanie megállás nélkül fecsegnek, egy pillanatra sem áll be a szájuk, Joel és a barátja a mézeskalácsok készítésével foglalatoskodnak, Delila pedig zavartan illesztgeti a drazsékat a tésztába.

-Mi történt? – kérdezem a lánytól.

- Ezek a kis szörnyetegek! – morogja idegesen. – Képzeld, mindent kiszedtek belőlem! Nem volt elég, hogy elárultam nekik, hogy Rogernek tetszik Johanna! Még azt is kiszedték belőlem, hogy pár hónapja reménytelenül belezúgtam Valterbe, sőt az információért cserébe Joel elárulta, hogy neki meg Melanie tetszik, aki persze majdnem elájult örömében, és erre Miranda, hogy leplezze a barátnője zavarát, közölte, hogy te meg Finnick Odair-ért vagy oda, szóval… Szerintem örülj, hogy az elmúlt tíz percben nem figyeltél a társalgásra!

  Figyelmen kívül hagyva a kicsik és Descartes testvérek magánéleti gondjait, egy szempillantás alatt végigfuttatom az agyamban, hogy mit fogok mondani Mirandának, amint lementek az ünnepek. Nem lesz benne sok köszönet, az egyszer biztos! Bár igaz, hogy nem hazudott, mégsem esik valami jól, hogy elpletykálta a titkomat csak azért, hogy a barátnőjét megvédje a Joel Mc’Norden okozta ájulástól!

  Ösztönösen megrázom a fejem. Miranda csak segíteni akart Melanie-n, nem szabadna ezért haragudnom rá. Szinte az egyetlen barátnőm, hatalmas meggondolatlanság lenne egy ilyen kis hülyeség miatt hajba kapni vele. Sokkal okosabb lépés lenne a részemről, ha elterelném a figyelmet a titkomról.

-Húha, hát… - vihorászok zavartan. – Jó tudni! Kár, hogy sohasem tetszett Finnick, de hát… Na, mindegy!

- Biztosan? – Delila kérdőn felvonja a szemöldökét, közben vigyorogva fürkészi az arcomat.

- Persze! – bólintok a tőlem telhető legmagabiztosabb módon. – Még ha éreztem is volna iránta korábban valamit, jó eséllyel soha az életben nem fogunk találkozni, nem még hogy összejönni… Szóval, ez halott ügy, Delila. Ezt nyugodtan megmondhatod Mirandának is.

- Oké – von vállat a lány közömbösen.

  Folytatjuk a formák készítését, amibe egy idő után egész jól belejövök. Minél többet csinálok, annál szebbre és mutatósabbra sikerednek a kicsi díszek. Sőt, még élvezem is a munkálkodást. Rádöbbenek, hogy valósággal imádok a közösség érdekében tevékenykedni, még ha a nagy munka néhány tésztába vágott csillagban és karácsonyfában ki is merül. A többiekkel is egész jól elbeszélgetek. Kifejezetten mulatságos, ahogy Joel és a barátja – akiről időközben megtudom, hogy Carlosnak hívják – véletlenül telibe tenyerelik a tésztát. Ekkor indul csak el az igazi őrültködés, Miranda ugyanis felveti, hogy legyünk kreatívabbak, alkossunk olyan mintákat, amik egyediek, mégis aranyosak, és csak mi tudjuk elkészíteni őket, így senki sem fogja ellopni a találmányunkat. Mindannyian beleegyezünk a felvetésbe, mindössze Delilát kell kérlelni egy kicsit. Miután sikerül meggyőznünk a lányt, hogy senki sem fogja idiótának tartani, és a hosszú évek alatt kialakított jókislányos stílusa sem fog csökkenni, sőt lehet, hogy ettől az egésztől bekerül Valter kegyeibe, kezdetét veszi a mókázás. Egyedi formákat alakítunk ki. Többek között az asztalra kerül egy szánkó, egy halacska, egy kávéscsésze, egy egér, egy szívecske – amiről Joel váltig állítja, hogy nem Melanie-nak készítette, eszébe se jutott a lány, amikor megformázta az alapanyagot – valamint egy nyomtatott „F” betű is.

-Nagyon vicces vagy, Miranda Johnson! – mormogom zavartan.

- Nem értem, miről beszélsz! – rázza meg a fejét a kislány megszeppenve. – Hiszen ez csak egy betű, nem jelent semmit. Tudod, szeretem az F-et, olyan szép alakja van…

- Igen, tudom! – vágom rá úgy, mint aki igenis átlát a dolgok mögött. Miranda erre bársonyosan felkacag, majd a nyakamba veti magát, és egy hatalmas, cuppanós puszit nyom az arcomra.

- Nagyon kiakadtál, amiért elmondtam a srácoknak? – suttogja a fülembe bűnbánó hangon.

- Nem, de ha lehetséges, a jövőben hanyagold a magánéletemre való célozgatásokat, oké?

- Hú, akkor megnyugodtam! – sóhajt fel megkönnyebbülten. – De ez ugye nem azt jelenti, hogy már kiszerettél belőle? Csak mert akkor értelmét vesztené a meglepetésem…

- Nem hiszem, hogy valaha el fogom felejteni – vigyorodom el izgatottan. – Milyen meglepetésről van szó?

- Azért hívják meglepetésnek, hogy ne tudj róla!

- De ugye legális? – húzom össze a szemöldökömet ijedten. Az aggodalmamat teljes mértékben meg lehet érteni. Igaz, Miranda az egyik legjobb gyerek, akit csak ismerek, de sajnos a bátyja néhanapján bele tudja keverni egy-két hülyeségbe. Valtertől pedig simán kitelik, hogy mondjuk, elrabolja Finnicket csak azért, hogy örömet szerezzen nekem. Meg hogy aztán jól behajtsa az ajándék árát… Na, nem mintha nagy valószínűséggel sikerrel járna. Bár ki tudja, ha ő el akar érni valamit…

-Nyugi, semmi baj az ajándékkal! – nevetgél Miranda. – Örülni fogsz neki!

  Nem sokára minden csoport elkészül a számára kiszabott feladattal, így az osztályfőnök megköszöni a munkát az egybegyűlteknek, majd megkér minket, hogy menjünk haza, és készüljünk elő a néhány óra múlva kezdődő ünnepségre.

  Elköszönök Delilától, Melanie-tól, Joeltől, Carlostól, és a többiektől, majd a Johnson család nőtagjai kíséretében elhagyom az épületet. Hazafelé Nicole és Daisy rendesen kifaggatnak minket, minden egyes apróságra kíváncsiak. Mosolyogva, kissé szórakozottan felelgetünk a kérdéseikre. Miután mindent megtudnak, ami érdekli őket, elmesélik, hogy telt a napjuk. A beszámolójukból kiderül, hogy valószínűleg az elmúlt évtized legmeghatóbb, legcsodálatosabb és mindegyben legszebb ünnepélye előtt állunk, a polgármester kivételesen nagy gonddal rendezte meg az összejövetelt. Ennek oka az, hogy elege lett abból, hogy mindenki unja az egészet, így kissé lerövidítette a beszédet, amit amúgy is a Kapitóliumból küldtek ki neki, inkább egy sajátos, egyedi szöveggel szeretne kedveskedni a Körzet lakóinak. Ezután fogjuk átadni egymásnak az ajándékokat, majd az iskola szakácsai felszolgálják a délelőtt folyamán elkészített süteményeket és teákat. Állítólag a felnőttek borozhatnak is, ugyanis a Tizenegyedik Körzetből sikerült egy kis alkoholt rendelni. A táncos lábúak pöröghetnek egy kicsit, a játékos kedvűek szánkózhatnak, a torkosok és az édesszájúak megkóstolhatják a délelőtt folyamán készített finomságokat, egyszóval mindenki kedvére hódolhat a saját szenvedélyének.

  Mikor hazaérünk, Valter és Daniel már várnak ránk.

-Ugye csináltatok valami finomat? – kérdezi a férfi a feleségét.

- Ez csak természetes! – vigyorodik el Nicole büszkén. – Imádni fogjátok a sütiket… De persze csak pár óra múlva kóstolhatjátok meg őket! – teszi hozzá gyorsan, ezzel eloszlatva Mr. Johnson megmaradt reményét.

- Miért nem jár nekünk protekció? – biggyeszti le Valter a száját.

- Mert nem, és kész! – vágja rá Miranda határozottan. – Könyörgöm, Valter, ne hisztizz már! Úgy viselkedsz, mint egy óvodás!

  Úgy tűnik, idén sem sikerült a Johnson testvéreknek elkerülni az elkerülhetetlent. Az egész Körzet tudja ugyanis, hogy annak ellenére, hogy Miranda és Valter jó testvérek, ám karácsony délelőtt minduntalan hajba kapnak valami butaságon. Tavaly egy kesztyű miatt kerültek összetűzésbe, két éve azon, hogy kinek fogjam a kezét a közös éneklés alatt. Utóbbit értelemszerűen Miranda nyerte meg, hiszen eszem ágában sem volt Valterrel kéz a kézben járni az utcákat, miközben karácsonyi dalokat éneklek. Úgy tűnik, a barátaim végre valahára rájöttek, hogy semmi értelme egy tárgyon vagy egy emberen veszekedni, hiszen sokkal viccesebb, ha cikizik egymást. Igaz, ami igaz, így kevésbe mennek a szüleik agyára.

-Még jó, hogy estére ki szoktak békülni… - motyogom a kiabáló párost figyelve.

- Ha rajtam múlik, még azelőtt véget vetek ennek az őrültek házának! – mormogja Daniel a bajsza alatt. – Hé, nyugodjatok már meg! – kiált rá a gyerekeire, akik az apai szigor hatására rögvest abbahagyják, amivel eddig foglalatoskodtak. Ez alatt csak annyit kell érteni, hogy Miranda lemászik Valter hátáról, a fiú pedig nem ütögeti tovább a húga lábát. – Mi lenne, ha egyszer normálisan viselkednétek? Példát vehetnétek Katie-ről, nézzétek csak meg, milyen aranyos.

  Miranda erre csilingelve felkacag, és mosolyogva a nyakamba veti magát, Valter pedig hozzám vág egy puha tollpárnát, majd látva a szülei becsmérlő pillantását, lehuppan mellém a kanapéra, és egy cuppanós puszit nyom az arcomra. Részletkérdés, hogy kis híján majdnem lesmárolt volna, ha nem kapom el a fejem egy óvatlan pillanatban.

  Most, hogy mindenki kibékült a másikkal, bekapunk pár falatot ebédre, majd kezdetét veszi a készülődés az esti mulatságra. Miranda ragaszkodik hozzá, hogy megcsinálja a frizurámat, és segítsen kiválasztani a ruhámat. Állítása szerint én leszek a legcsinosabb lány az egész Körzetben, mindenki velem akar majd táncolni, le se fogják venni rólam a szemüket a felsősök. Megengedem neki, hogy kicsinosítson, bár igaz, hogy nem hiszem, hogy ennyire kapós lennék egy kis szépítés miatt. Sosem számítottam túl népszerűnek a fiúk körében a kusza, vékony szálú hajamnak, a karikás, fáradt szemeimnek, és a folytonos ügyetlenkedésemnek köszönhetően. Egyedül Valternek tetszem, vagy tetszettem régebben, de őt inkább nem veszem fel a listámra, hiszen köztudott, hogy mindenki iránt heves érdeklődést mutat, akinek lányneve van…

  Miranda egy csavaros fonásba rendezi a hajkoronámat, gondosan ügyelve arra, hogy egyetlen kusza szál se kandikáljon ki a remekműből. Mi tagadás, tényleg csodaszép lett! Ezerszer megemlítettem már a barátnőmnek, hogy van tehetsége a fodrászat művészetéhez, ő azonban nem hajlandó ezt elhinni. Azt állítja, nála sokkal profibbak is vannak, ráadásul ebből nem lehet megélni a Hetedikben, mint ahogy egyetlen Körzetben sem. Talán csak a Kapitóliumban vagy az Elsőben igénylik az emberek a mesebeli frizurákat, oda viszont a világ összes kincséért sem költözne el, hiszen akkor itt kellene hagynia minket, és az erdőt.

-Képtelen vagyok nélkületek élni! – vallotta be nekem egy őszi estén, amikor szóra jött a téma. – Tudom, gyerekesen hangzik, de tudnám elképzelni az életemet nélkületek. Mindannyian rettenetesen hiányoznátok, még Valter meg a hülye beszólásai is… Hidd el, Katie, nekem a család százszor, ezerszer többet ér, mint egy jól jövedelmező munka az ország leggazdagabb negyedében!

  A ruhámat illetően kisebb vitatkozás alakul ki köztünk. Én ugyanis úgy vélem, pont jó az, amit viselek, Miranda azonban ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti, hogy ez nem elég szívdöglesztő, sokkal inkább hasonlítok benne egy nagymamára, mintsem egy életvidám, gyönyörű fiatal lányra. Azt javasolja, majd ő kiválasztja nekem az ünnepi szerkómat, nekem nincs más dolgom, mint felvenni, és élvezni a rám irányuló figyelmet és csillogást. Így pár perc múlva a szokásos nadrágom, pólóm és kardigánom helyett egy térdig érő, élénkvörös ruhácskában, és egy vastag, fekete harisnyában álldogálok a kis szoba közepén. Miranda rajongva figyeli minden egyes mozdulatomat, kis híján elájul a látványomtól.

- Uramisten, Katie, egyszerűen gyönyörű vagy! – suttogja megbabonázva. – Nem is értem, miért nem veszed fel többször ezt a ruhát!

- Tényleg nem rossz! – fordulok körbe a szobában. – De valahogy nem az én stílusom. Úgy érzem, túlságosan is hivalkodó lenne a hétköznapokra…

  Miután kigyönyörködtük magunkat, kiválasztjuk Miranda ruháját – egy fehér, kék masnikkal díszített ingecskét és egy királykék szoknyát, amihez egy testszínű harisnya társul – és kifésülöm a lány haját, kézen fogva, össze-össze nevetve lesétálunk a nappaliba. A helyiségben egyelőre mindössze a család férfi tagjai foglalnak helyet. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen Daisy és Nicole szeretnek minél szebben, mégis visszafogottan megjelenni a különböző eseményeket, kiküszöbölve ezzel, hogy rajtuk csámcsogjon a fél Körzet.

-Hoppá, hoppá, de dögösek itt ma valakik! – mosolyodik el Valter, amint meglátja az ünnepi megjelenésünket.

- Köszi – feleli Miranda. – Te se festesz rosszul!

  Mi tagadás, egyetértek a lánnyal; a testvére valóban rendesen kicsípte magát az estére. Fekete vászonnadrágot visel fehér inggel és tengerkék zakóval, a cipőjét pedig kivételesen fényesre sikálta. Az apukájuk is hasonló szerelést választott, értelemszerűen nagyobb méretekben.

  Az elkövetkezendő egy órában beszélgetéssel ütjük el az időt. Rengeteg témát érintünk, többek között szó esik az ünnep okozta izgalmakról, a polgármester készülő beszédjéről, a süteményekről, a téli szünetről, és a programokról, amiket mindenféleképpen szeretnénk megvalósítani az idén, valamint arról, hogy Daniel megtudta, Joel Mc’Norden egy kéthónapos kiskutyát fog kapni karácsonyra. Vidáman hallgatom, ahogy Miranda rögvest gondolkozni kezd, hogyan férkőzhetne közelebb a fiúhoz, hátha áthívja játszani, és megsimogathatja az újdonsült „családtagot”.

  Azt hiszem, ezt szeretem leginkább a Johnson családban: a nyitottságukat. Szinte bármiről lehet velük diskurálni, amiről csak kedvem tartja. Persze, nem szabad túlzásba esni, hiszen köztudott, hogy Nicole-ék képesek többet jártatni a szájukat a kelleténél, ám ez nem okoz akadályt abban, hogy ők is mindig segítőkészek és kedvesek, ha arról van szó. Pár évvel ezelőtt, amikor a nevelőotthonban éltem, elképzelni sem tudtam, milyen érzés az, amikor van valaki, aki hazavárja az embert. Aki izgul érte, amikor késik, aki leteremti, ha rossz jegyet hoz, vagy elront valamit, akire mindig, minden körülmények között számíthat. Aki aggódik érte, aki megérti a problémáit, aki támogatja.

  Évekig el sem tudtam képzelni, milyen lehet egy igazi családban élni. Aztán egy nap csak betoppant az árvaházba az első ránézésre félelmetesnek tűnő, fekete kabátos Daniel, és egy szempillantás alatt megváltoztatta a sorsomat. Úgy érzem, az a nap meghatározta az egész életemet.

  Mikor Miranda anyukája és nagymamája is elkészülnek, felhúzzuk a cipőinket, majd kilépünk a hófedte, hideg utcára. Izgatottan lehunyom a szemem, és érzem a hópelyhek játékos, könnyed szállingózását. Délután óta jócskán megemelkedett a számuk, szinte már a bokámig ér a fagyos, mégis közkedvelt fehér takaró.

  Természetesen nem sokáig gyönyörködhetek a tájban, ugyanis egy szempillantás múlva egy hatalmas hógolyó találja el a mellkasomat. A támadó fegyvere rögvest elkezd olvadni, amint a pamutkabátomhoz ér.

-Ezt vegyem hadüzenetnek? – villantok egy mosolyt Valterra.

- Teljesen nyugodtan! – bólint a fiú komolyan, majd egy jól irányzott dobással telibe találja Miranda tarkóját.

  Óriási csata veszi kezdetét hármunk között. Ott dobjuk a másikat, ahol érjük. Közben jókedvűen nevetgélünk, és a felnőtteket is bevonjuk a játékba. Ez nálunk amolyan családi szokás. Amikor leesik a hó, és mindannyian a szabadban tartózkodunk, teljesen spontán elkezdünk dobálózni. Szerencsére senki sem sértődik meg ezen, a Johnson család valamennyi tagja szívesen részt vesz a gondtalan, szabad játékban, még a nagymama is. Sőt, az az igazság, hogy ő a legügyesebb! Tökéletesen céloz, villámgyorsan kitér a támadások elöl, és profikat megszégyenítő módon gyúrja a hólabdákat.

  Éppen Danielt veszem célba, amikor váratlanul kicsúszik a lábam alól a talaj, és egy óriásit esek. Fájdalmas nyögés hagyja el az ajkamat, ugyanis sikerül alaposan beverni a hátamat. Nos, igen, attól, hogy beköszöntött az év legjobban várt időszaka, a kedvemen kívül semmi sem változott: ugyanolyan sokat szerencsétlenkedem, mint egy átlagos, szürke hétköznapom.

-Megütötted magad? – kérdezi Nicole aggodalmasan.

- Ugyan, estem már nagyobbat is! – vágom rá reflexből, mire mindannyian elmosolyodnak, Nicole ajkát pedig egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el.

- Akkor gyere, te bénázás királynője! – nyújtja felém a kezét Valter. Miután felsegít, magához húz, és egy hatalmas puszit nyom az arcomba. – Esküszöm, színt viszel a napjaimban, a bénázásaid nélkül…. Hát, nem állítom, hogy dögunalmas lenne az életem, de biztosra veszem, hogy kevesebbet röhögnék, mint most!

- Te jó ég, akkora paraszt vagy! – motyogom, és unottan elhúzódom a fiútól. Persze Valter egóját nem kell félteni, ő mindezt lerendezi egy idióta vihogással, és egy kacsintással. Az évek során rájöttem, hogy mindössze két hibája van az én drága mostohatesómnak: az első, hogy túlságosan is sokat képzel magáról, a másik pedig, hogy képtelen rá haragudni az ember, bármekkora baromságot csinál is.

  Daniel úgy dönt, mára éppen elég volt a mókázásból, a végén még elkésünk az ünnepségről, így szedelőzködni kezdünk, és a Fő tér felé vesszük az irányt.

  Mikor megérkezünk, szinte már az összes Körzetlakó az utcán tömörül kisebb-nagyobb csoportokban. A legtöbben kedélyesen társalognak, visszafogottan nevetgélnek, mások pedig éhségtől kopogó szemekkel fürkészik a fenyőfából készült asztalt, melynek tartalmát, az ínycsiklandozó, habos-babos süteményeket és tortákat egy terebélyes, csipkékkel és apró, karácsonyi mintákkal díszített terítő rejti el a kíváncsi pillantások elöl.

  Ráköszönök pár ismerősömre, néhányukkal szóba is elegyedek pár percre. Azonban nincs sok időnk beszélgetni, ugyanis a polgármester – egy középkorú, ráncosodó, ébenfekete hajú férfi – csendre inti a Körzetlakókat, majd megkezdi a köszöntő beszédjét.

-Tisztelt egybegyűltek, kedves Körzetlakók! – harsogja a mikrofonba. – Ezúttal is szeretném megköszönni, hogy eljöttetek, hogy együtt ünnepeljük meg e csodás napot. Mint mindannyian tudjátok, Mrs. Fogele osztálya, a 4/B. kapta idén a megtisztelő feladatot, hogy a délelőtt folyamán süssenek egy kis finomságot, illetve készítsék elő a karácsonyfát, természetesen csak és kizárólag a szüleik, valamint a hozzátartozóik segítségével. Ezúttal is szeretnék köszönetet mondani mindazon embereknek, akik részt vettek ebben!

  A téren felhangzik a gyér, lassú taps. Hiába, az embereket igen nehéz lekötni egy beszéddel, miközben az asztalokon olyan ínycsiklandozó sütemények hívogatják őket, amiket már legalább egy éve nem kóstolhattak, nem is beszélve az együtt töltött pillanatokról és az ajándékozás izgalmáról.

  Lábujjhegyen pipiskedve szemügyre veszem az utca közepén magasodó karácsonyfát, és megnyugodva veszem tudomásul, hogy a helyi postások nem keverték el a rendelésemet, minden csomag, amit tegnap reggel feladtam, ott hever a tekintélyes faóriás lábánál. Megkönnyebbült sóhaj szakad ki a tüdőmből. Megőrültem volna, ha még ez se jön össze! Igaz, hogy az utóbbi időben – tehát úgy tizenöt éve, a születésem óta – rengeteg ostobaság történik velem, és eddig mindegyiket sikerült lenyelnem valahogy, azt viszont nem bírnám elviselni, ha eltűnnének az ajándékok, amikkel meglepem a szeretteimet.

-… boldog karácsonyt, és sikerekben gazdag újévet kívánni ezennel a Hetedik Körzet összes lakosának! Köszönöm ezt a csodálatos évet, melyet Önökkel töltöttem, remélem, még sok ilyenben lesz részem!

  A polgármester egy szuszra felhörpinti a kezében lévő pohár tartalmát, majd méltóságteljesen lesétál a színpadról, hogy az ünnepek hátralévő részét a családjával tölthesse, mint mindenki más.

  Ekkor veszi csak kezdetét az igazi ünneplés. Az összes kisgyerek a karácsonyfához rohan, és rögvest keresni kezdik a saját, illetve családjuk ajándékait. Jó érzés látni, ahogy felragyog a szemük, mosoly fut végig az arcukon, amint találnak valamit, amit a szüleiktől, nagyszüleiktől kaptak. A legtöbben vidáman, kissé gyerekesen felkacagnak, amint felnyitják a meglepetésük dobozát, vagy éppen leszaggatják róla a csomagolópapírt.  Ezután hálálkodva, örömtől csillogó szemekkel szaladnak oda a családjukhoz, hogy megköszönjék nekik, hogy idén is gondoltak rájuk.

  Miranda is így tesz, bár ő nem rohan oda hozzánk, inkább csak lassan, az ajándékoktól roskadozva tipeg. Köztudott ugyanis, hogy a mostohatestvérem az egyik legkisebb és legrozogább gyerek az egész iskolában, sőt talán az egész Körzetben. A családnak ugyanis rengeteget kell dolgoznia azért, hogy megkeressék a napi betevő falatot, és ez sajnos nem mindig úgy sül el, ahogy azt eltervezték. Ezért van az, hogy sokszor Valterral ellógunk pár órát, hogy besegítsünk Danielnek a favágásban. A fiú hiánya a legtöbb tanárnak fel sem tűnik, inkább örülnek, hogy nem zavarja a tanítást a folyamatos ökörködésével, engem azonban rengetegszer megszidnak az „indokolatlan” lógásomért. Eleinte rendesen a szívemre vettem a dolgot, ma már azonban nem zavar. Időközben rájöttem, hogy semmi sem fontosabb Miranda és a többiek biztonságánál, még ha ezzel a pedagógusok nem is értenek teljes mértékben egyet. Nem vagyok hülye, tudom, hogy az igazi családom már legalább egy évtizede, hogy elment, mégis úgy tekintek Johnsonékra , mintha ők lennének a rokonaim, hiszen gyakorlatilag ők neveltek fel, nekik köszönhetem, hogy ilyenné lettem.

  Azon kapom magam, hogy szokásomhoz híven teljesen elkalandoztam. Az emberek kisebb csoportokba gyűlnek körülöttem, kedélyesen társalognak és nevetgélnek, úgy mutogatják egymásnak a szerzeményeiket. Villámgyorsan körbevezetem a pillantásomat a tömegen. Ennek köszönhetően sikerül is kiszúrnom Johnsonékat. Sűrű bocsánatkérések közepette átverekszem magamat a tömegen, és odafurakszom Mirandáékhoz. Úgy tűnik, a család már várt rám.

-Hát akkor, boldog karácsonyt! – mosolyog rám Valter.

  Bár sosem vallanám be neki, nagyon tetszik, amikor valamivel meghatják, és ezért terül szét a vigyor az arcán. Ilyenkor még a szeme is megváltozik egy kicsit. Nem olyan önelégült és csábító, sokkal inkább aranyos és vidám, ami elmondhatatlanul jól áll neki. Azt hiszem, ha minden nap karácsony lenne, már réges-régen egy párt alkotnánk.

-Neked is, Valter! – viszonzom a köszöntést, és a fiú nyakába vetem magam. – Látom, tetszik az ajándékom! – suttogom a fülébe, miközben kicsit igazgatok a fejfedőjén.

- Tetszik? Az nem kifejezés! – sóhajt fel. A hangjából kiérződik az izgatottság és a mindent elsöprő meghatottság. – Sose gondoltam volna, hogy valaha az enyém lesz! Komolyan, Katie, honnan tudtad, hogy…?

- Csak ismerlek – kacsintok rá cinkosan. – Ennyi.

  Mint kiderül, Miranda, Daisy, Nicole és Daniel is felhőtlenül örülnek az ajándékomnak. A kislány kis híján el is sírja magát, amint megpillantja a kicsi doboz alján pirosló karkötőt, amire már olyan régóta vágyott. Miután felépül a sokkból, azonnal a nyakamba veti magát, rám borítva ezzel végtelen háláját.

-Te vagy a legjobb barát az egész világon! – visongja önfeledten. – Sőt, nem is csak a legjobb barát, egyben a legjobb nővér is! Te jó ég, Katie, ha tudnád, mióta vágytam erre! Annyira rendes vagy! Néha úgy érzem, meg sem érdemlem…

- Dehogynem! – vágom rá reflexből, majd elengedem a kislányt.

  Ebben a pillanatban Daniel jelenik meg mögöttünk, ahogy egy szánkót húz maga után.

-Nos… gyerekek, gondolom, tudjátok, hogy mi mindannyian szeretnénk örömet okozni nektek, de… Mindegy, a lényeg, hogy nem teljesen állunk úgy anyagilag, hogy egy komolyabb kiadást…

- Úgy döntöttünk, idén egy szánkóval lepünk meg benneteket! – veszi át a szót Nicole, kiérdemelve ezzel férje hálás pillantásait. Hiába, Miranda anyukájának mindig is jobb volt a beszélőkéje, mint Danielnek, így nem csoda hát, hogy mindig ő dönt a család sorsát illető fontosabb ügyekben, és ez az ünnepek eljövetelével sincs másképp. – Ez a mi, hármunk közös ajándéka nektek, gyerekek! Remélem, tetszik!

  A nő még be sem fejezi a mondatot, már mindhárman a járművön tolongunk. Való igaz, kissé kényelmetlenül férünk el rajta, mégis fantasztikus érzés egymás hegyén-hátán tolongani. Nem tudom, miért, egyszerűen csak jó, hogy tudom, Miranda és Valter közel vannak hozzám.

  Miután megunjuk a szánkózást, Valter és Miranda is átadják az ajándékaikat, kezdetét veszi a táncos mulatság. Egy fiatal srác felmegy a színpadra, jó szórakozást kíván az egybegyűlteknek, majd belekezd egy régi karácsonyi dalba. Erre a legtöbb ember a tánctérre sereglik, és lassan andalogni kezdenek a ritmusra. Daniel és Nicole is csatlakoznak, lévén, hogy ma ünneplik a tizenkettedik házassági évfordulójukat, és világéletükben imádták ropni a keringőt.

-Nem jössz?

  Valter hangja ráz fel a bambulásomból. A szőkésbarna fiú várakozó pillantást vet rám.

-Velem akarsz táncolni? – nevetek fel kínosan. – Mi az, valaki leitatott? Hisz tudod, hogy még akkor is képes vagyok elesni a saját lábamban, ha sétálok. Mi lenne, ha táncolnék? Még ha túl is élnénk, legalább az egyikünk súlyos bokaficammal végezné. Szerintem nem éri meg kockáztatni…

- Nem tudod, mit hagysz ki! – von vállat közömbösen, majd kissé tanácstalanul néz körbe a tömegben.

- De… Ha elfogadsz egy baráti tanácsot…

- Igen? – Valter közelebb hajol hozzám, az arcán jól kivehető, hogy mennyire izgatott.

- A sütögetés alatt megismerkedtem egy lánnyal… Delila Descartes-nak hívják, és egész jófej. Biztosan ismered, ő Roger húga.

- Hát, nem tudom… - komorodik el a fiú. – Nem azért, tényleg szimpatikus, csak… Ha esetleg nem lenne egy hosszútávú kapcsolat…

- Igen? – sóhajtok fel unottan.

- … Roger mit szólna?

- Nézd, szerintem a srácot jelenleg sokkal inkább foglalkoztatja a saját magánélete, mint a húgáé! – bökök a fiú felé, aki a tér sarkában összebújva sugdolózik Johanna Masonnel.

  A szomszédom alaposan szemügyre veszi a párost, majd gyorsan odavet nekem egy „kösz”-t, és szó nélkül továbbáll. A következő pillanatban már Delila körül legyeskedik. Bár a lányon látszik, hogy teljesen meglepte Valter felkérése, mégis egyértelmű, hogy majd kicsattan az örömtől.

-Na, mondhatom, te aztán szép kis kerítőnő vagy! – hallok meg egy ismerős hangot magam mellől.

- Nem hagyhattam, hogy szenvedjenek – vonok vállat lazán. – Meg amúgy is, le akartam rázni a bátyádat.

  Miranda ajkát csilingelő kacaj hagyja el. A kislány felhúzza magát mellém az egyik székre, és szokásához híven cseverészni kezd.

-Képzeld, Joel Mc’Norden kapott a szüleitől egy kiskutyát! – mondja mosolyogva. – Annyira aranyos! Egy kéthónapos, kis erdélyi kopó. Amikor Joel megmutatta, úgy éreztem, ha nem megyek oda, és nem simogatom halálra, beleőrülök!

- Biztosan nagyon édes lehet.

- Rettentően! Ha gondolod, a szünetben áthívhatom Joelt, és megkérem, hogy hozza el a kutyust is... Elmehetnénk szánkózni, meg minden… Akár Melanie-t is elhívhatnánk, ha nincs ellenedre.

- És még én vagyok a kerítőnő, mi? – bököm oldalba vigyorogva a lányt, mire hangos nevetés hagyja el a torkát.

  Amíg a barátnőm viháncol, végigvezetem a pillantásomat a Körzetlakókon. Láthatóan mindannyian remekül szórakoznak. Joel Melanie segítségével – akinek pár éve volt egy kutyája – trükköket tanít újdonsült kedvencének, Nicole és Daniel a táncolóktól kissé félrehúzódva beszélgetnek, Valter és Delila egymásba karolva táncolnak, Roger pedig Johannával csókolózik.

-Szerinted… - Bizonytalanul fordulok a barátnőm felé. Ő nagy, csillogó szemekkel néz vissza rám, várva a kérdésemre. – Jaj, ez olyan gáz! Szóval, Miranda, szerinted elképzelhető, hogy én… Szóval, hogy… Izé… Szerelmes leszek valaha? – csúszik ki a számon, ami már oly régóta nyomja a szívemet.

  Miranda kicsit meglepődik a váratlan kérdésen. Szemöldökét felhúzza egészen a homlokáig, úgy vizslatja az arcomat. Olyan ez, mintha így akarna megfejteni.

  Óráknak tűnő másodpercekbe telik, mire végre előáll a válasszal.

-Szerintem biztosan megtalálod majd az igazit, mint ahogy mindenki más. – Szavai olyan egyszerűen, mégis kedvesen hangzanak, hogy kis híján elsírom magam rajtuk. – Ne izgulj emiatt, csak várj türelmesen! És ne aggódj, nem mindenki olyan ám, mint Valter! Félreértés ne essék, imádom a bátyámat, de… - unottan megrázza szőke fürtjeit, és az égnek emeli a tekintetét. – Ő Valter, na! Sosem fog megkomolyodni… De te nagyon jó ember vagy, Katie, biztosra veszem, hogy egyszer lesz párod! Ó, majd’ elfelejtettem! – A kislány riadtan a homlokára csap, aztán beletúr nagy, végeláthatatlan kabátzsebébe, és egy összecsavart, masnival átkötött tekercset húz elő. – Ez a tied. Nem volt szívem letenni a hóba, a többi ajándék közé, meg amúgy is személyesen szerettem volna átadni…

  Félénken, kissé bűnbánóan nyújtja át a papírt. Nagy, barnászöld szemei izgatottan csillognak, még apró, rózsaszín szájacskája is megremeg egy pillanatra az örömtől.

  Magamhoz emelem a tekercset. Óvatosan, kissé félénken oldom el a rá kötött, piros szalagot. Elmondhatatlanul izgulok a meglepetés miatt, még sincs szívem gyorsan, határozottan széthajtani a kincset. Úgy érzem, ez egy nem mindennapi ajándék, egy olyan embertől, aki rendkívül sokat jelent nekem, és akinek én is mérhetetlenül sokat számítok. Van egy megérzésem, miszerint erre a lapocskára életem végéig emlékezni fogok.

  Lassan, vigyázva terítem szét az ölemben a tekercset. Mikor megpillantom, mit bújtatott el a kíváncsi szemek elöl a piros tekercs, kis híján felsikoltok, és rögvest a barátnőm nyakába vetem magam.

-Úramisten, Miranda… Ez… ez tényleg…? Ezt nekem csináltad? – suttogom örömittasan.

- Kinek másnak? – feleli magabiztosan. – Tetszik?

- Az nem kifejezés! – kiáltok fel önfeledten.

  Gyengéden eltolom magamtól a lányt, és ismételten, alaposabban megfigyelem a rajzot. Kétségtelen, minden egyes apró vonása rá emlékeztet! A napbarnított bőr, a szőke, dús haj, a szívdöglesztő mosoly, a magabiztos, tengerzöld szemek, melyek annyi szívet hódítottak már meg… Pont így néz ki!

  Kénytelen vagyok felfelé pislogni, nehogy kibuggyanjon a szememből pár kósza könnycsepp. Hogy lehet Miranda ennyire rendes? Mindig is tudtam, hogy van tehetsége a rajzoláshoz, de hogy ennyire ügyes legyen, álmomban sem gondoltam volna! Az pedig még csak rátesz egy lapáttal, hogy csak az én kedvemért megcsinálta. Pedig nem is kértem rá, egy szóval sem említettem, hogy mennyire örülnék, ha egyszer testközelből láthatnám, anélkül, hogy pár munkamániás Békeőr elvonszolna tőle…

-Úristen, Miranda… - nyögdécselem, még mindig a rajz hatása alatt állva. – Rettentően ügyes vagy, én… nem is tudom, hogy tudnám megköszönni… Ez egyszerűen gyönyörű!

- Mi? – kérdezi a lány vigyorogva. – Finnick, vagy a rajzom?

- Mindkettő! – vágom rá reflexből, mire mindketten hangosan felnevetünk.

  Gondosan ügyelve arra, hogy kárt ne tegyek a rajzban, magamhoz húzom Mirandát, és az összes bennem lévő szeretetet átadva megölelgetem.

-Sosem gondoltam volna, hogy egyszer lesz egy saját Finnickem! Biztosra veszem, hogy örökké magamnál fogom tartani, egy másodpercre sem engedem el.

- Azért ne ess túlzásba! – kacsint rám vigyorogva. – Bár úgy tűnik, ez egy ilyen időszak a családban… Képzeld, Valter kitalálta, hogy elrabolja neked Finnicket! Persze jól megmondtam neki a magamét, amint előállt ezzel a hülyeséggel. Annyi gond van a bátyámmal mostanában… Remélem, hamarosan lenyugszik!

- Erre kicsi az esély…

- Az mondjuk, igaz… - von vállat közömbösen. – Mindegy, már megszoktuk, hogy ilyen. Nem is tudnám elképzelni másképp.

- Egyetértek – bólintok egyszerűen. – Azért remélem, a továbbiakban nem akar majd mindenáron beleszólni a szerelmi életembe…

- Attól ne félj, majd beszélek vele! – legyint mosolyogva. – Amúgy nincs kedved egy sütihez? Oltárian megéheztem!

  Kézen fogom a lányt, és az asztalok felé vesszük az irányt. Kisebb gondolkodás után választunk egy-egy mézeskalácsot, amit a délelőtt folyamán sütöttünk, és jóízűen falatozni kezdünk. Ahogy ott állok, a Fő tér egyik kis zugában, az egyik kezemben egy ízletes finomsággal, a másikban pedig a világ legjobb barátnőjétől kapott rajzzal, ami a világ leghelyesebb fiújáról készült, azon morfondírozom, miért nem lehet minden nap olyan szép és nyugodt, mint a mai. Miért csak egyszer ünnepeljük a karácsonyt az évben? Lefogadom, ha többször lenne rá alkalmunk, egy sokkal szebb, békésebb világban élnénk.