Csökönyösen
kapaszkodok a férfi izmos karjába, és közben a hátát rugdosom. Egyetlenegy
gondolat kavarog a fejemben, ez pedig az, hogy meg kell mentenem a lázadó fiú
életét. Eddig is végignéztem pár ember kegyetlen lemészárlását, nem bírnék ki
még egyet. Ráadásul még szimpatikus is a srác… Kár lenne érte, ha meghalna.
Első ránézésre az a tipikus ember, aki képes levezényelni egy forradalmat
anélkül, hogy minden egyes haláleset után elsírná magát. Ez kiemelkedő
tulajdonság, nagyon tetszik nekem. Tudom, hogy gondolnom kell az ország
jövőjére, fel kell készítenem őket, hiszen bármikor megölhetnek. Ez a fiú, és
még talán sokan mások is, bennem látják a reményt, a nevem egyet jelent
számukra a szabadság eljövetelével. Ezért kell megvédenem őket.
-Szállj már le rólam, hülye liba! – üvölti a Békeőr, és egy
gyors mozdulattal a földre teper. – Tudod, kislány, azt hittem, vicceltél,
amikor a gyenge memóriádról csevegtél, de úgy látszik, tévedtem. Előre
figyelmeztettelek, egy rossz szó, és találomra lelövök egy embert a tömegből.
Ehhez képest kegyesen hagytam, hogy befejezed a szánalmas kis monológodat, mert
reméltem, hogy ezek a külvárosi idióták nem fogják fel a szavaid súlyát.
- Engedjen el! – mordulok rá fogcsikorgatva.
A férfi dünnyög valamit
a bajsza alatt, majd végre gyengít a szorításán. Villámgyorsan felpattanok, és
a barna hajú fiúhoz fordulok.
-Tudsz egy helyet, ahol beszélhetnénk? – kérdezem.
A srác megvonja a
vállát, és kissé tanácstalanul néz körbe. Észreveszem, hogy szemkontaktust tart
a copfos lánnyal, mintha így akarnának megbeszélni valamit. Biztosan nagyon jó
barátok, vagy akár több is van köztük. Magamban elmosolyodom a gondolattól,
hogy talán épp’ az előbb mentettem meg egy bimbózó románc főszereplőjét.
-Menjenek a Törvényszék épületébe! – töri meg a csendet a
Békeőr.
Szótlanul bólintok,
majd karon ragadom a srácot, és bevonszolom a hatalmas, omladozó falak közé.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre a Békeőr nem követ minket, helyette azzal
szórakoztatja magát, hogy szigorú pillantásokat vet a tajtékzó méhkasra
emlékeztető emberekre.
Az egyik
ablakpárkányhoz ülök, a fiú követi a példámat. Kinézek a háborgó Körzetlakókra,
és közben kieszelek egy tervet. Nem kockázatos, nem is nehéz végrehajtani. A
lényeg, hogy elhitessem a lázadóval, hogy semmi kedvem holmi forradalmakkal
foglalkozni, és az előbbi mindössze egy félreértés volt, mindig ez történik
velem, amikor rohamot kapok.
Szívem szerint tiszta
lapokkal játszanék, és megosztanám vele az igazságot, miszerint teljesen összetörtem
a Viadal alatt, folyamatosan látomások gyötörnek, és benne lennék a
forradalomban, feltéve, ha nem köteleznek arra, hogy én legyek a lázadás
jelképe. Úgy érzem, ezt a feladatot nem nekem találták ki. A vezérnek erősnek,
talpraesettnek, céltudatosnak kell lennie, nem szabad elbizonytalanodnia,
mindvégig harcolnia kell. A rohamaimat pedig nyilvánvalóan senki sem nézné jó
szemmel.
Egyetlen apró tényező
viszont megakadályoz az őszinte vallomásomban: a falon árgus szemekkel figyelő,
fekete kamera.
-Hogy hívnak? – kérdezem.
- Gale… Gale Hawthorne – feleli a fiú csendesen.
Gale Hawthorne. Ismerős név. Egy szempillantás alatt
végigfuttatom a fejemben azon emberek neveit, akikről az elmúlt nyolc hónap
során hallottam. Az biztos, hogy semmi köze a Kapitóliumhoz, vagy Snow-hoz,
leszámítva persze, hogy szívesen meglátogatná Panem vezetőjét az egyik giccses
fővárosi temetőben. Mivel a Tizenkettedikből származik, valószínűleg Samirával
vagy Jason-nel állhatott kapcsolatban. Utóbbit nem ismertem, még csak a nevét
sem tudtam, amíg nem futottam össze Samirával a Horrorerdőben. Tehát
valószínűleg a lány mesélt róla… Erősen töröm a fejem, az összes idegszálammal
a szövetségesemmel való beszélgetésekre koncentrálok, míg végül eljutok a
folyóparti játékhoz, és egyszeriben rájövök, kivel is hozott össze a sors.
-Megvan! – csettintek vigyorogva, miközben le sem veszem a
szemem az arcáról. – Samira beléd volt zúgva, ugye?
Gale zavartan beletúr
izzadt, sötétbarna hajába, és kínos mosolyra húzza a szája szélét.
-Hát, nem tudom… Lehet – von vállat hanyagul. – Az biztos,
hogy tetszettem neki, alig bírtam levakarni magamról. De hogy belém szeretett
volna… Á, nem hiszem!
Mosolyogva bólintok,
és közben nyugtázom magamban, hogy ahhoz képest, hogy ez a Gale milyen helyes,
abszolút nem érti a nők nyelvét. Pedig még össze is illettek volna Samirával.
Igaz, a lány legalább két fejjel alacsonyabbra nőtt, mint a fiú, de ezt
leszámítva egész jól mutattak volna együtt, és ami a legfontosabb, lett volna
közös témájuk, hiszen már-már rémisztően hasonló a gondolkodásmódjuk. Pff.
-Megcsinálod? – kérdezi hirtelen.
- Mit? – értetlenkedem.
Szürke szemei
izgatottan csillognak, úgy néz rám, mintha én lennék az Isten, vagy ha az nem
is, legalábbis maga a nagybetűs Megmentő. Körülkémlel a szobában, de csak
annyira alaposan, hogy nem veszi figyelembe a ránk leselkedő kamerát, majd
közelebb hajol hozzám, és ezt suttogja a fülembe:
-A forradalmat!
Kezdődhet a
színjáték, gondolom magamban, és elhúzódom Gale-től.
-Hogy érted? – ráncolom a homlokomat. – Mi közöm nekem a
hozzá? Attól, hogy Samira erről álmodozott a szabadidejében, nekem még nem
kötelességem ugyanezt tenni. Nézd, nem akarlak megbántani, de ennek semmi
értelme! – A hatás kedvéért ingerülten megrázom a fejem. – Több mint
hetvenhárom éve ugyanezzel álltak elő a nagyokosok, és mi lett belőle? Egy
elmebeteg valóságshow, ahol évről-évre huszonhárom ártatlan emberéletet
kioltanak! Kérlek, érts meg! – Felpattanok, és mászkálni kezdek a falak között,
pont úgy, mint Alex, amikor egy fontos dolgon törte a fejét. – Engem tönkretett
a Viadal… Pontosabban, én tettem tönkre magamat… - helyesbítek, mikor
ráeszmélek, hogy figyelnek minket. – Nagy hiba volt a részemről, hogy
beleszerettem Alexbe, és mindenen felhúztam magam. Ha visszatekerhetném az idő
kerekét… - Zavartan beletúrok a hajamba, és közben idegesen meredek Gale-re. –
Olyan nehéz ez az egész… Olyan emberekről beszélni, akik idestova nyolc hónapja
halottak, ott sír az arcképük alatt a családjuk… Összevissza beszéltem. Rohamot
kaptam. Néha még mindig megesik velem, amikor valami az Arénában töltött
napokra emlékeztet. Ilyenkor mindenféle ostobaságot hordok össze, amiket magam
sem gondolok komolyan. Remélem, meg tudod érteni, hogy…
Újdonsült ismerősöm
hirtelen felpattan, és üvöltözni kezd, miközben vadul hadonászik a levegőben.
-Nem hiszem el! Hogy teheted ezt a néppel? Ezek az emberek
egytől-egyig bíznak benned, és támogatnak téged! Te jelented számukra a
reményt, amiről beszéltél. Reménykednek, hogy felszabadítod őket a rabszolgaság
alól. Nem tudom, hallottál-e arról, hogy a Végjáték alatt, amikor a
kapitóliumiakat szidtad, az összes ember fellázadt. Kivonultunk a Fő térre,
ahol a játékot közvetítették, a nevedet kiabáltuk, és papírra vetettük az
összes szavadat… De nem csak mi, az összes Körzetlakó, még az Elsőben és a
Másodikban is. Eszméletlen volt! Hittünk benned… És Alexben is. Elhittük, hogy
mindketten túlélhetitek, és ketten, együtt, megcsináljátok a forradalmat, a
végén pedig megölitek Snow-t.
- Lenne egy kérdésem, Hawthorne. Látod itt Alexet? Nem, nem
látod, mert nincs itt! – csattanok fel. Már nem is játszom meg magam, a szavak
önkénytelenül ömlenek ki a számon, akár a forró, mindent elsöprő lávazuhatag. –
Meghalt, érted? Halott! És amíg az lesz, ne várjatok tőlem semmit, se
forradalmat, se merényletet, se buzdító beszédeket, de még azt se, hogy
megdobok egy címeres zászlót paradicsommal, mint annak idején a mentorom! Csak
hagyjatok békén mindannyian! Keressetek magatoknak más vezért, de az lenne a
legjobb, ha lenyugodnátok, és élnétek tovább a normális kis életeteket!
- Normális? – horkant fel gúnyosan. – Az neked mióta
normális, hogy évente elveszítjük két ismerősünket? Hogy szenvedünk az éhezés
miatt? Hogy rettegünk az Aratástól? Persze, neked már mindegy, hiszen bajnok vagy
– Lekezelően néz végig rajtam, tetőtől talpig. – Egy boldog, kiegyensúlyozott
bajnok, aki annyi minden szépet és jót köszönhet az imádott elnökünknek!
Unottan megrázza a
fejét, és dühösen kiviharzik a szobából. Mélyről jövő sóhaj hagyja el a számat.
Ezen is túlestem. Belehazudtam egy vadidegen szemébe, és emiatt elvettem tőle a
reményét, az esélyt egy boldogabb életre.
Hazudtam? Nem tudom.
Talán. Néhány szóval egyetértek, amit az elmúlt percekben mondtam. Például
azzal, hogy az emberek elvárják tőlem, hogy legyek olyan harcias és bátor, mint
Samira, vagy, hogy egyik percről a másikra feledjem el Alexet. Őrülten
igazságtalan, és teljesíthetetlen kérés mindkettő. Samira utánozhatatlan, még
annak ellenére is, hogy nem született lázadónak, a körülmények tették ilyenné.
Ha nem halt volna meg a bátyja jóval előtte, valószínűleg nyugton maradt volna,
és nem indítványozott volna lázadást az elnök ellen.
Alex meg… Talán
elcsépelten hangzik, de tényleg képtelen vagyok kiverni a fejemből. Ha látok
egy képet a tengerről, vagy egy motorról, ha valaki közli a nyilvánvaló
igazságot, miszerint béna vagyok, vagy ha csak egyszerűen találkozok egy
sötétbarna szemű emberrel, rögvest ő jut eszembe. Közben a lelkem egyik mély,
sötét zugában tudom, hogy ideje lenni elfelejteni a fiút. Elengedni az emlékét,
összetépni és kidobni az erdőbe rejtett leveleket, amiket a mentorainktól
kaptunk a szövetségünk alatt, levenni végre a jegygyűrűt, és eladni valakinek,
aki meggazdagodhatna belőle. Furcsa módon miközben énem egyik része szenved
miatta, a másik örül, amiért még nem felejtette el, milyen lekezelő, mégis
vonzó volt a hangja, milyen gyönyörű, csokoládébarna a szeme, szenvedélyes és
fürkésző a pillantása, milyen segítőkész tudott lenni, amikor bajba keveredtem,
mennyire szerette az öccsét és a Körzettársát… Bárhogy is kutakodom a
memóriámban, egy rossz szót sem tudok mondani rá. Talán csak azt, hogy néha
felháborítóan bunkón viselkedett, és tudomásom szerint megölt négy embert a
Viadalon, de lehet, hogy többet is. Bár becsültére legyen szólva, mindezt azért
tette, hogy megvédjen engem és Naomit. Még csak meg sem kínozta az áldozatait,
egyesekkel ellentétben.
Úgy érzem, itt az
ideje magam mögött hagyni a Tizenkettedik Körzetet. Gyorsan elhagyom a
Törvényszék épületét, és az állomás felé veszem az irányt. Az egyik rozzant
padon megpillantom a rám várakozó Johannát és Leilát.
-Ezt egyszerűen nem hiszem el! – hápog a kísérő. – Képzeld,
drágám, ez a neveletlen tapló közölte, hogy elmarad a nekünk szánt uzsonna, az
embereket pedig a házaikba terelte, minket pedig ide, erre a poros állomásra.
Hihetetlenül piszkos ez a pad, nem értem, hogy élhet valaki így? Hallottak már
ezek a takarításról?
- Katie – A mentorom mélyen a szemembe néz, figyelmen kívül
hagyva Leila gyerekes hisztijét. – Mi történt? Mit mondtál a srácnak?
- Hogy szálljon le rólam, mert nem lesz semmiféle forradalom,
mert összetörtem Alex elvesztése miatt – hadarom egy szuszra.
Johanna
megkönnyebbülten felsóhajt.
-Rendben – mondja színtelen hangon. – Tuti, hogy az egész beszélgetést
felvette egy kamera, ezért küldött benneteket a Békeőr a Törvényszék épületébe.
Szótlanul bólintok,
jelezvén, hogy erre már korábban is rájöttem.
-Amúgy… - Johanna közelebb húzódik hozzám, és váratlanul
suttogóra fogja a hangját. – Benne lennél? Nem most, rögtön, hanem valamikor.
Szívesen elvágnád a torkát annak a féregnek?
- Nem tudom. Nem. Talán – feszülten beletúrok a hajamba, és
kis híján ismét ordibálni kezdek. – Bocs, de semmi kedvem ezzel foglalkozni.
Más problémám is akad bőven.
- Ó, igen? – üvölti a mentorom. – Például gyászolni a
szerelmedet, aki már nyolc hónapja halott, és valószínűleg már mindenki
túltette magát a tragédián, kivéve persze téged? Vagy mindenféle marhaságot
összehordani csak azért, hogy az emberek emlékezzenek az idegbeteg barátnődre?
Esetleg kinyíratni magad már a Körút első napján?
- Johanna… - Mélyen a lány sötétbarna szemeibe nézek. Érzem,
hogy muszáj beolvasnom neki, máskülönben megőrülök a folyamatos
parancsolgatásától. – Mondták már, hogy iszonyatosan bunkó vagy?
Meglepetten felvonja
a szemöldökét, a kezét csípőre teszi, a fejét lekezelően oldalra dönti, így
száll bele a vitába.
-Nem, mintha közöd lenne hozzá, de nem.
- Naná, hogy nem! – nevetem el magam kínosan. – De csak
azért, mert félnek tőled, Johanna Mason! Félnek, hogy megölöd őket, mint azokat
a szerencsétleneket az Arénában. Téged nem bánthat meg senki, te azonban
kedvedre piszkálhatsz másokat! Itt van például Leila – bökök a kísérőmre,
akinek azonnal felvillanyozódik az arca, amiért ő kerül a középpontba.
Legalábbis reménykedik abban, hogy rajta fogunk veszekedni. – Folyton
cseszteted, semmi sem jó neked, amit ő csinál, pedig nem rossz ember ő, csak
szegény sötét, mint az ólajtó, de hát erről nem tehet, ha egyszer így nevelték
a szülei szerencsétlent… Az a baj, hogy nem törődsz mások érzéseivel, mindig
csak a saját gondolataid érdekelnek! Nem zavar, hogy beletiporsz mások
lelkivilágába, mindez természetesen jön neked. Mégis hogy mondhatod Samirára,
hogy idegbeteg? Kis híján kirobbantotta a forradalmat, és az én szememet is
felnyitotta, amire te nem voltál képes. Samira ezerszer jobb ember volt nálad.
Nem kapott dührohamot élő adásban, hanem tisztán, érthetően megfogalmazta a
véleményét Snow-val kapcsolatban, méghozzá úgy, hogy egyetlen szavát sem kellett
kisípolni. Az az igazság, hogy nem tudod elviselni, hogy jobb volt nálad… Jobb
lázadó! Talán megértem, hogy
idegbetegnek tartod féltékenységedben, abba viszont abszolút nincs
beleszólásod, meddig és hogyan gyászolom Alexet! Mi közöd neked ahhoz, hogy hordom
a gyűrűt? Miért ne gyászolhatnám nyolc hónapon keresztül, miért ne
gyászolhatnám életem végéig? Nem mindegy az neked? Az a baj, hogy nem tudod
megérteni, milyen fontos volt nekem, mert egy érzéketlen barom vagy, és még
soha sem voltál szerelmes!
Érzem, ahogy a
fejemen kidüllednek az erek, a szemeim pedig vérben forognak. Talán még
vicsorgok is, mint Enobaria, amikor véletlenül a füle hallatára
lepszichopatáztam az edzésen.
Johanna rezzenéstelen
arccal hallgat végig, mindössze a legvégén rándul meg a szája széle. Szó nélkül
hátat fordít nekem, és felugrik a vonatra. Leila egy hangos sóhaj kíséretében
megveregeti a vállamat, majd követjük a mentoromat. Becsukódik mögöttem az
ajtó, a szerelvény pedig elindul a Tizenegyedik Körzetbe. Nem megyünk túl gyorsan,
tekintve, hogy csak holnap kell megjelennem náluk. Egy pillanatra
elgondolkozom, kik is jöttek a Tizenegyedikből, de a világért sem jut eszembe a
nevük, a haláluk körülményein, de még csak az arcukra sem emlékszem. Úgy tűnik,
mégis jó ötlet volt Leilától az adatgyűjtés, így legalább nem fogok
hülyeségeket összehordani.
A társalgóba érve
levágom magam az egyik kényelmes fotelbe. Mellettem Leila, velem szemben
Johanna foglal helyet. A lányt láthatóan megviselte az előbbi veszekedésünk,
fátyolos tekintettel bámulja a mellettünk elsuhanó tájat. Nézem a vékony,
szeplős arcát, rövid, fekete haját, a sötét karikákat a szeme alatt, és
egyszeriben megsajnálom, de közel sem annyira, hogy bocsánatot kérjek tőle. Ő
kezdte, neki nem tetszett a beszédem, és a gyászom. Pedig azt hittem, bízhatok
benne, számíthatok rá, mert tudtam, hogy ő az ország legelvetemültebb embere a
lázadás terén. Nem fáj, hogy kritizálta a beszédemet, tényleg durvára
sikeredett, az viszont mélységesen felháborít, amit Alexről és Samiráról mondott.
Ők nem érdemelnek ilyen szavakat. Túl jó emberek voltak ahhoz, hogy bárki is
ilyen keményen sértegesse őket.
-Mostantól olvasd fel Leila hibbant szövegét! – mordul rám a
lány, majd fáradtan elvonul a kabinjába.
Bármennyire is
haragszom rá, megfogadom a tanácsát. A többi Körzetben csak azt mondom, amit a
kísérőm összeírt, még ha orbitális szamárságnak is tartom azt. A fogadásokon
tisztelettudóan és illedelmesen viselkedem, miközben kedvesen elcsevegek a
Körzetek befolyásosabb lakosaival.
A Tizenegyedikben
senki sem szólal meg, amíg beszélek, utána pedig gyorsan lezavarják az
uzsonnát. Kicsit olyanok itt az emberek, mintha tartanának tőlem, vagy a
Békeőrök haragjától, így inkább nem erőltetik a barátkozást.
A Tízedikben erős
nemtetszést vált ki az emberekből a jelenlétem, valaki meg is dob egy szelet
sajttal. Egy ideig fogalmam sincs, mire ez a felhajtás, majd a Kiválasztottak
fényképére nézek, és rádöbbenek, hogy ennek a Körzetnek bizony jó oka van a
gyűlöletre. Ha nagyon bele akarjuk magyarázni, mindkét gyerek halála az én
lelkemen szárad, hiszen a fiú, Jockey éppen velem üvöltözött, amikor Tiffany
hátulról leszúrta, a lány, Sarah pedig állítólag miattam vetett véget az
életének egy akna segítségével. Legalábbis erről magyarázott, mielőtt levetette
volna magát a biztonságot nyújtó állványról. A kezében tartott egy levelet,
amiről senki sem tud semmit. Talán az állt benne, miért lett öngyilkos a lány.
Abban a pillanatban bármit megadtam volna azért, hogy tudjam, mit írt a feladó.
Most már máshogy látom a dolgokat. Megvagyok az információ nélkül is, azonban
egy icipicit fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Kár, hogy valószínűleg soha sem
jövök rá erre a sötét, kísérteties titokra.
A Kilencedikben
közömbös fogadtatás vár, bár nem a Békeőrök miatt, akik mind részegek. Sokkal
inkább feltételezhető, hogy az itteni emberek könnyen irányíthatóak, nincs
saját akaratuk és véleményük, mindenhez szó nélkül alkalmazkodnak. Az arcuk
unott és beesett, nem ragyog a szemükben az életösztön és a küzdeni akarás elfojtott
szikrája sem. A látottak alapján nem csodálom, miért nem hemzsegnek a bajnokok
a Körzetben. Viszont azt meg kell hagyni, fenséges lakomát készítettek a
számunkra, majdnem olyan pazar ételek fogadnak, mint a Kapitóliumban.
A Nyolcadikban
viszont igenis bátor, tűzrőlpattant emberek élnek. Amint fellépek a színpadra,
üvöltözni kezdenek a rendszer kegyetlenségéről és a forradalomról, néhányan még
azt is beordítják, hogy vegyem fel őket parancsnoknak. Villámgyorsan elhadarom
a szöveget, mert semmi kedvem ahhoz, hogy még egy embert lelőjenek miattam.
Mikor végzek, leszaladok a színpadról, még csak meg sem várom az uzsonnát,
Leila és Johanna kíséretében azonnal a vonatra szállok, és folytatom a Győzelmi
Körútnak nevezett szörnyűséget.
Mivel a Hetedikből
származom, ezt a Körzetet nem látogatjuk meg, hanem rögtön a Hatodikba vesszük
az irányt. A lakók előtt szorongok egy kicsit, hiszen a Körzet mindkét
Kiválasztottját a vőlegényem ölte meg, a lányt azért, hogy megmentsem engem.
Ahogy végignézek a családtagokon, az jár a fejemben, hogy mennyire örülhettek,
amikor Alex meghalt, és bejelentették a győzelmemet. Arra viszont nem vennék
mérget, hogy kedvelnek engem, mindössze boldogak, hogy nem a gyerekeik
gyilkosával kell farkasszemet nézniük, csak annak menyasszonyával. Régebben azt
hallottam az itteni emberekről, hogy merészek és felnőtt korukra a legtöbben
profi harcosokká válnak, ennek ellenére még csak jelét sem adják annak, hogy
érdekelné őket a lázadás ötlete. Mondjuk, lehet, hogy ezt a családok iránti
részvét miatt teszik.
Mikor az Ötödik
Körzetbe érünk, látom Johannán, hogy megremeg, mintha félne valamitől.
Félretenném az ellenszenvemet, és megkérdezném, mi bántja, ám szerencsére még
idő előtt eszembe jut, hogy a szövetségese, Timothy is innen származott. A
civakodásunk ellenére semmi kedvem megbántani, és felhánytorgatni neki a
múltat, így továbbra is tartom a két lépés távolságot, és nem beszélek vele.
Egyébként a vízerőművek munkásai kedves, közvetlen emberek, könnyedén lehet velük
társalogni. A beszédemet csendesen, néhol nagyokat sóhajtva hallgatják végig,
nem balhéznak, ami nagyon jólesik. Azt hiszem, ők már korábban levezették a két
Kiválasztott temetését, akkor volt idejük a jövendőbeli bajnokot átkozni. A
tőlük kapott uzsonna szerény, ám isteni, szinte kiérzem belőle, mekkora
odaadással és szeretettel készítették. Kár, hogy nem ismertem az itteni
Kiválasztottakat, biztosan ők is ilyen rendesek voltak. Megborzongok, amint
felrémlenek előttem az emlékek arról, milyen sorsa volt a lánynak a
Kapitóliumban. A Hivatásosok nem kímélték, Alex halálosan ráijesztett az
edzésen, Cara pedig elsőként vágta el a torkát. Na, jó, azt hiszem, mégiscsak
jobb, hogy nem ismertem. Ha a szövetségesem lett volna, még egy embert
gyászolhatnék.
*
Fáradtan rogyok le az
ágyamba, a puha, meleg paplanok és párnák közé. Hosszú volt az elmúlt hét, és
rendkívül eseménydús. Túl sok emberrel találkoztam, túl sokat beszéltem, túl
sok gyászoló családdal néztem szembe. Már csak négyszer kell átélnem ezt a
borzalmat. Tisztában vagyok vele, hogy a négy közül legalább három Körzetben
szörnyen kínos pillanatok elé nézek majd. Az Első Körzet Kiválasztottjai sosem
rajongtak értem túlzottan, mindketten többször is meg akartak ölni, ráadásul
Tiffany halála valamilyen szinten az én lelkemen szárad, már ha Wolfrick és a
Tízedik Körzet lakóinak logikáját vesszük alapul. Aztán ott van a Második
Körzet, ahol teljes joggal gyűlölnek az emberek. Én is gyűlölném magamat, ha
onnan származnék. Hiszen nem csak, hogy végeztem az egyik versenyzővel,
Marcusszal, hanem még meg is kínoztam szegény fiút, még ha nem is
szántszándékkal. Már látom magam előtt a húgának könnyáztatta arcát, amint
megjátszott, érzelemmentes sablonokkal tömöm a közönség fejét. És Wolfrickkal
is találkozom… Remélem, nem fog megint megalázni!
A Harmadik Körzet
könnyű menet lesz, leszámítva persze, hogy ez a község sem éppen a
visszafogottságáról híres, ha lázadásról van szó. Semmi szerepem nem volt a
Kiválasztottak Arénabeli életében, nem hiszem, hogy utálnának a rokonaik.
Viszont a Negyedik
Körzet… Nem akarok oda menni! Nem akarok találkozni senkivel, aki onnan
származik! Tudom, hogy ott sem kedvelnek túlzottan Naomi miatt, nem képesek
felfogni, hogy a kislány előbb-utóbb úgyis eltávozott volna az élők sorából. Mások,
legfőképp Alex haverjai és az öccse viszont szeretnek, legalábbis azt hiszem.
Bár ki tudja, mivel beszélte tele a fejüket Maria, aki kitalálta, hogy
mindenáron bosszút áll rajtam a kislánya halála miatt. Még a temetéséről is
kitiltott, mondván, nem érdemlem meg, hogy elbúcsúzzam tőle, és sírjak a
koporsója felett.
-Akkor kellett volna bőgnöd, amikor megölted! – sziszegte
vészjósló tekintettet.
Nem csak az
ismerősöktől félek, sokkal inkább a beszédektől. Gondolom, Johanna
figyelmeztetése a Negyedik Körzetre is vonatkozott, én viszont
igazságtalanságnak tartom, hogy Alexről és Naomiról is úgy szónokoljak, mintha
átlagos, jelentéktelen Kiválasztottak lennének. Ők nem ezt érdemlik, főleg Alex
nem.
Életemben először
lehúzom az ujjamról a jegygyűrűmet. A Hold fénye besüt az ablakomon, csodás
ragyogást adva ezzel a kicsi, ezüstös ékszernek. Ahogy ránézek, rádöbbenek,
hogy nem hagyhatom magam. Nem hagyhatom annyiban a lázadást, tennem kell
valamit Panemért! Alex is így akarná, ő is fellázítaná a népet. Nekem is így
kell cselekednem.
-Megteszem – suttogom a Hold felé tekintve. – Megteszem
érted, Alex. Tudom, hogy ezt akarod. Holnap kiállok az ismerőseid elé, és
akkora botrányt csapok, hogy olyat még nem látott a világ! Megígérem, Alex…
Megígérem!
Szia :)
VálaszTörlésNagyon nagyon tetszett a Gale-Katie párbeszéd, ahogyan Katie megpróbálja kidumálni magát ebből az egészből, és ahogyan Gale kiakad rá.
Johanna most megkapta, jó alaposan kiosztotta a mentoráltja! Ő most tényleg messzire ment azzal, hogy Samirát és Alexet szidta. Bár én sejtem, hogy nagyobb volumenü dolog van Johanna hallgatása miatt, mint egy sértődés. De javíts ki, ha tévedek.
Imádtam, ahogy leírtad különböző körzetektben hogyan fogadták Katiet. Jó volt :)
És a vége, ahogyan megesküszik Alexnek, hogy végig fogja vinni a forradalmat, hát ott volt az a pont, hogy majdnem bekönnyeztem. lgazán 3rzelmesre sikerült.
Puszi,
Lauren W
Szia!
TörlésIgen, jól sejted, hogy Johanna kiakadása nem csak egy sértődésről szólt. Egyelőre nem árulhatom el, mi van a dolog mögött, de úgy tervezem, hogy a történet vége felé fény fog derülni a dolog miértjére, mint ahogy szinte minden más titokra is, amit még nem tudtok ;)
Nem akartam minden Körzetben tett látogatást részletesen kifejteni, eleinte nem is gondoltam, hogy beleírom ezt a részt. Úgy voltam vele, hogy az egészet letudom egy "Ja, igen, nagyon rossz volt viszontlátni az elhunyt versenyzőket" mondattal, de aztán elkezdtem írni, és egyszerűen képtelen voltam abbahagyni, amíg nem találtam ki minden Körzethez valami plusz különlegességet. Örülök, hogy tetszett :)
Hú, majdnem bekönnyezted? Ezen kicsit meglepődtem, de emellett nagyon örülök is neki, hogy meghatódtál a fejezeten. Köszönöm, ez sokat jelent nekem<3
Maja:*
Nagyon jó volt ez a fejezet is :D Végre megkapta Johanna a magáét!Megérdemelte.De valahogy csalódtam Katieben.Azt hittem az előző részekben való beszédei alapján hogy lázadásra készteti a 12.körzetet és kinyírják végre az elnököt :D De nem.Igazából ez is érdekesebbé teszi a sztorit. Üdv:Kiwie
VálaszTörlésKöszi :)
TörlésKatie most azért nem lázadt, mert vette őket a kamera, és ha valami olyat mondott volna Gale-nek, ami lázadásra ösztönözte volna a fiút, hatalmas bajba került volna. De ami késik, nem múlik ;)
Puszi: Maja
Sziaaa!
VálaszTörlés(Bocsi, hogy csak most írok, tudom elég logikátlan megoldás :D )
Imádtam a Gela Johanna párbeszédet, és hogy leírtad hogy az egyes körzetekben hogyan fogadták Katiet az emberek! ^^ Nagyon jól megfogalmaztad!
De! Katie kegyetlen. És csak én vagyok az egyetlen elvetemült Johanna rajongóakit őt védi, de nem érdekel! Johanna messzire ment, mert ez már nem egy "humoros beszólás" volt ganem egy sértő megnyilvánulás Kativel szemben. De akkor is....Azért Katie is elég kegyetlen volt. És tudoooom ebben a helyzetben őt kellett volna sajnálnom, de nekem már annyira a szívemhez nőt Johanna, hogy annyira fájtak a szavak amiket Katie neki vágott....
Az utolsó momdat...Aaaj Alex nem élethetne újra valami csoda folytán? Kérleeeeek! :3
Sziaaa!
^Lili^
Szia!
TörlésBocsi, hogy csak most válaszolok, nem vettem észre a kommentedet! :(
Először is köszönöm, hogy tetszett a fejezet :)
Másodszor pedig, igazad van abban, hogy nem csak Johanna volt a hibás, Katie is megbántotta a mentorát. Csak erre ugye nem derül fény, hogy ez az egész miért esett olyan rosszul Johannának, majd kiderül a későbbiekben.
Bár szívem szerint azonnal "feltámasztanám" Alexet, de sajnos az eszemre kell hallgatnom, így nem tehetem meg. De a sztori vége felé tervezek egy naaaagy csavart, amiben Alexnek is szerepe lesz. Hogy ezt hogy oldom meg? Ez még titok... MÉG! ;D
Maja :*