Huszonhetedik fejezet

Sziasztok! Ismét itt vagyok, az új fejezettel! Mielőtt belevágnánk, szeretném megköszönni nektek a 3600+ oldalmegjelenítést, és a 10(!) feliratkozót. Ezek nagyon sokat jelentenek nekem!
Az új részben pedig ténylegesen elkezdődik a Győzelmi Körút, valamint feltűnik benne két szereplő, akiket sokan nagyon szerettek :)
Jó olvasást!
Maja

  Amint elhagyjuk a Hetedik Körzetet, rögvest lerogyok az egyik fotelbe. Johanna és Leila is leülnek mellém. A kísérőm egy kényes, finomkodó mozdulattal előhúz a divatos retiküljéből egy papírt.

-Nos, Katie, - trillázza negédesen mosolyogva. – gondolom, nem túl tiszták az emlékeid a Tizenkettedik Körzet Kiválasztottjaival kapcsolatban, amin cseppet sem lepődöm meg, mindkét gyerek olyan kis jelentéktelen volt…

  Vicsorogva meredek a kék hajú nőre. Még hogy Samira jelentéktelen? Magánál van ez egyáltalán? Hiszen neki köszönhetem, hogy felvettem a harcot a Kapitólium ellen! Ha ő nincs, eszembe se jutott volna más a behódoláson kívül. Persze ha a fővárosiak szemével nézve tényleg nem tett le sok mindent az asztalra, de csak azért hiszik ezt, mert szinte semmit sem láttak a lányból, a tévé a szövetségünk ideje alatt mindvégig a többi játékost mutatta, mint például a Hivatásosokat és a fiút a Harmadikból. Mindezek ellenére muszáj emlékeznie rá! Mégiscsak a szövetségesem volt…

-… szóval kiírtam róluk a fontosabb adatokat, csak hogy tudd, kiről is kell majd beszélned. Apropó, készítettem számodra egy kis kártyát, erre írtam pár gondolatot, ha nem jutna eszedbe semmi, amit megoszthatnál a közönséggel…

- Leilának önálló gondolatai vannak? Na, arra kíváncsi vagyok! – hördül fel Johanna ironikusan.

   Elkérem Leilától a lapot, és villámgyorsan átfutom. Mindkét Kiválasztott arcképe szerepel rajta, ezek azok a fényképek, amiket éjfélkor kivetítettek az égboltra, amikor az Olsen testvérek meghaltak. Jason-nel kapcsolatban sohasem bővelkedtem túl sok információban, ideje bepótolnom a lemaradást. Mint kiderül, a fiú tizennyolc évesen került kiválasztásra, hét pontot kapott a Játékmesterektől, és már a Bőségszarunál megölte Pablo, az Első Körzet versenyzője. További érdekességnek számít, hogy a húgával jött a Viadalra, és egyszer sem iratkozott fel.

  Kritikusabb szemmel olvasom végig Samira adatait. Leila azt szedte össze róla, hogy tizennégy éves volt, kilenc pontot kapott, remekül bánt a késekkel, ám csak egy elcsorbult élű pengét szerzett a Bőségszarunál, a második napon szövetségre lépett Alexszel és Katie-vel, a Negyedik és a Hetedik Körzet Kiválasztottjaival, és végezetül a harmadik napon délelőtt ölte meg a Második Körzet Kiválasztottja, Cara. Az érdekességeknél szintén feltűnik, hogy a testvérével jött a Viadalra.

  Undorodva dobon el magamtól a lapot. Tisztában vagyok azzal, hogy szegény Leila bizony nem egy zseni, de azért ennél egy kicsit többet is kinyomozhatott volna a Kiválasztottakról. Ezt a lapot nézve tényleg elég jelentéktelennek tűnnek, miközben fontos szerepük volt a Viadal végkimenetelében. Ugyanis ha Jason nem hal meg, Samira sem őrül bele az elvesztésébe, nem kezd el a lázadásról és Snow esetleges haláláról magyarázni, ezért nem köt szövetséget velünk. Én sem tartok világmegváltó szónoklatokat a rendszer kegyetlenségéről, nem is beszélve arról, hogy ha nincs Samira, nem is fürödtünk volna Alexszel, ergo a fiú nem jön rá, hogy megöltem Naomit. Azon inkább nem is akadok ki, hogy Leila a Hetedik Körzet Kiválasztottjaként emleget, mintha nem tudnám, honnan származom.

-Te jó ég! – forgatja a szemeit a mentorom, miután ő is elolvassa a szöveget. – Leilácska, mondtam már, hogy sötét vagy? Inkább meg sem kérdezem, mit írtál a beszédbe. Biztos tele van mindenféle sablonos borzalommal, mint például, hogy „Méltósággal haltak meg”. Szerintem el kellene gondolkoznod az állásváltáson. Hidd el, egy puccos kozmetikában jobban éreznéd magad, és a kollegáid agyi szintje is megegyezne a tiéddel!

- Katie, neked mi a véleményed? – fordul hozzám a nő reménykedve. – Segített kicsit átlátni a helyzetet?

- Uh! – Mindössze ennyit bírok kinyögni.

  Johanna száján gúnyos mosoly fut végig, majd közli Leilával, hogy idióta. Erre a kísérőm elkezd nyávogni, amitől a mentorom automatikusan leüvölti. Néha elgondolkozom azon, hogy lehetek ennyire szerencsétlen. Nem elég, hogy túléltem a Viadalt, olyan talentumot kaptam, amihez abszolút nem értek, részt kell vennem a Győzelmi Körúton, de még a mentorom és a kísérőm is folyton-folyvást marják egymást.

  Elveszem az asztalról a késemet és az övemet, és a hálókabinom felé veszem az irányt. Sóhajtva becsukom magam mögött az ajtót, és fáradtan levetem magam az ágyra. Nem érdekel, ha tönkremegy a gondosan megfésült frizurám, nem érdekel, ha meggyűrődik a ruhám. Semmi sem érdekel, csak az, hogy minél hamarabb letudjam ezt a rohadt Körutat, és hazamehessek szenvedni Alex emlékétől.

  Lehunyom a szemem, és arra gondolok, hogy vészelné át a szerelmem a megpróbáltatásokat, amik a Körzetekben fogadják. Nem bántaná meg a családtagokat, de nem olvasná fel a kísérője által írt szöveget. Magabiztosan, határozottan állna ki a tömeg elé, nem remegne a lába, nem izzadna a tenyere. Megemlékezne az elhunyt Kiválasztottakról, majd lázadásra szítaná a népet, de úgy, hogy senki sem venné észre. Persze lennének nehéz pillanatai is, főleg az Első, Második, és Hatodik Körzetben, mert innen ölt meg gyerekeket. Mindezt olyan gyorsan és kifinomultan tette, hogy az áldozatai fel sem fogták teljesen, mi történik velük, a fiú gyilkos kése máris kioltotta életük lángoló tüzét.

  Az ajkamhoz szorítom a jegygyűrűmet, és finoman megcsókolom az ékszert. Fel kell fognom, hogy meghalt, csakúgy, mint rajta kívül még huszonkettő szerencsétlen, és el kell engednem őt. Sokkal jobban megvisel a halála, mint mondjuk Samiráé, vagy Joelé. Nem csak azért, mert szerelmes vagyok belé, hanem azért is, mert bizonyos személyekkel ellentétben neki tényleg volt esélye a győzelemre. Samira a bátorsága ellenére őrült volt, Joel fiatal és esetlen, Naominak pedig óriási hátrányt jelentett, hogy az édesanyja annak idején győzött a Viadalon. Alex erős volt, bátor, okos, és szókimondó, a közönség pedig megveszett érte. Tizenegy pontot kapott, a második legtöbbet a mezőnyben. Akinek a teljesítményét többre értékelték a Játékmesterek, azt is megölte. Nem tudom felfogni, hogy végezhetett vele Seneca olyan kegyetlenül.  Nem értem, hogy felejthették el az emberek, akik annyira rajongtak érte. Nem értek én már semmit vele kapcsolatban, csak azt, hogy már nincs mellettem, mert az elnök ilyen sorsot szánt neki – miattam.

*

  A Tizenkettedik Körzet nem túl nagy, bár kicsinek sem nevezhető. Olyan, mint egy átlagos Körzet, leszámítva persze, hogy a legtöbb ember arcát korom és füst borítja a szénbányászat miatt. Sokan félnek a legkülsőbb Körzettől, vagy ha azt nem is, rendkívül furcsállják az itteni szokásokat. Szerintem semmi kivetnivaló nincs abban, hogy az emberek nem minden esetben kedvesek egymással, és piacokon kereskednek. A Hetedikben is vannak hasonló dolgok, bár ott az utóbbi teljesen legális.

  A Körzet végében egy terjedelmes fenyőerdő áll, biztosan ide jött ki Samira a barátaival vadászni. Emellett halad el a vonat, amitől kicsit fájni kezd a szívem. Eszembe jut, milyen jó érzés volt hazatérni a Kapitóliumból. Megfigyelem a fák alakját, az esőtől nedves fűszálakat, és a narancssárga, fütyörésző madarakat, amiket ha jól tudom, Fecsegőposzátáknak neveznek a helyiek. Szép állatok, és igazán kellemes a hangjuk. Egy négy szólamból álló dalocskát énekelnek, amit megpróbálok utánozni, de természetesen nem sikerül. Na, igen, a ritmusérzékem páratlan; olyan rossz, hogy ha keresnének, sem találnának hozzám fogható embert egész Panemben.

  Az egyik fa tetején hirtelen megpillantok valakit. Egy lányt. Automatikusan előhúzom a kést az övemből. A lány kezében egy íjat tart, szürke szemével egy pulykát néz, ami békésen sétál a fa alatt. Megfeszíti az íját, és kilövi a nyilat. Eltalálja a madarat, pont a fejénél. Leugrik a fáról, így jobban szemügyre tudom venni az arcát. Nem kifejezetten szép, inkább átlagosnak mondanám, de a szemében ott ül egy ismerős érzés. A bosszúvágy, de nem a pulyka iránt. Tehát ő lehet Samira egyik barátnője. Lehúzom az ablakot, legszívesebben odakiáltanék a lánynak, hogy beszéljünk a szövetségesemről, ám amint megpillantja az arcomat, nyomban sarkon fordul, és elrohan. Most veszem csak észre, hogy sötétbarna, hullámos haja egy érdekes, csavaros fonatba van kötve, ami a bal füle mellett jön le. Gyönyörű. Őstehetség ez a csaj, ha bekerülne a Viadalra, megőrülne érte a közönség. Remekül íjászkodik, szinte majdnem olyan ügyes, mint Naomi volt, ráadásul a haja is fantasztikus, pedig nyilván nem fodrász csinálta neki. Óriási esélyei lennének a győzelemre… Persze ez nem jelent semmit. Alex is fergeteges tehetséggel, helyes arccal, vonzó testtel, és ennek köszönhetően temérdek támogatóval büszkélkedhetett, mégsem tudott győzni. Az lenne a legszerencsésebb, ha a copfos lány még csak a közelébe sem menne a Kapitóliumnak. Sejtésem szerint Samira barátja volt, azt pedig nem akarom, hogy Snow fájdalmat okozzon egy olyan embernek, aki szerette a szövetségesemet.

  A vonat befut az állomásra. Csupán hat Békeőr vár ránk, az embereket már a Fő térre terelték, ahol az előadásomat tartom. Mindhármunkat közrefognak ketten-ketten, és a színpad felé vezetnek.

-Mégis hogy képzeli ezt? – károg Leila. Úgy tűnik, nem fűlik a fogához ez a megtisztelő fogadtatás. – Vegye le rólam a mocskos kezét. Mit hisz maga, kik vagyunk mi? Holmi közönséges bűnözők?

Nem, Leila – gondolom. Te és Johanna nem számítotok bűnözőnek. Egyedül tőlem tartanak.

  Ezt is Snow intézte. Talán még a Körzetlakókat is megrémítette valamivel velem kapcsolatban. Ki tudja, lehet, hogy Samira összes rokona, barátja, és ismerőse tőlem retteg, és azt hiszik, nem vagyok normális. Az elnök kapcsolatait és módszereit ismerve én már semmin sem lepődnék meg.

  A Békeőrök egy kicsi, lerobbant házba visznek minket, ez a Törvényszék épülete. Johannát és Leilát leültetik, pontosabban lenyomják egy-egy fotelbe, engem pedig egy kétszárnyú ajtóhoz vezetnek.

-Ide figyelj, Hope! – suttogja egyikük. – Mi nem a Tizenkettedikben dolgozunk, hanem a Tizenegyedikben. Itt sajnos nem túl keménykezűek a Békeőrök, ezért hívtak minket. Az elnök úgy véli, vigyázni kell rád. Egy rossz szó, Hope, - Fenyegetve megemeli a mutatóujját, és közben vérszomjas arckifejezést ölt. – egyetlenegy rossz szó, és megölünk egy embert a tömegből. Mindegy, hogy fiú, lány, idős, fiatal, erős, vagy rokkant, megöljük a hozzánk legközelebb lévő lakót. Világos, vagy fogalmazzak érthetőbben?

- Hm, nem is tudom… - Incselkedve oldalra hajtom a fejem, és ártatlanul nézek a férfira. – Alkalmi süketségben szenvedek, és a memóriám sem a legjobb. Megismételné, kérem?

- Anyáddal szórakozz, hülye liba! – morogja mérgesen.

  Szívesen eljátszadoznék még az idegeivel, de sajnos meghallom a polgármester hangját, hogy engem szólít. Kinyílik előttem az ajtó, és a méretes kíséretemmel kisétálok a Körzetlakók elé. Kezet fogok a polgármesterrel, aki szimpatikus, odaadó embernek látszik. Nagyon magas és vékony, szőke hajú, kék szemű férfi. Lerí róla, hogy izgalommal várta a mai napot.

  A mikrofon elé állok, ujjaimmal a felsőm alját babrálom. Zavart, ijedt tekintetem a tömeg mögötti állványra vándorol, ahol az Olsen család még életben lévő tagjai mocorognak. Egy sovány, fekete hajú nő, aki a negyvenes évei végén járhat, egy nála pár évvel idősebb, göndör hajú férfi, egy magas, izmos lány, aki pár évvel idősebb lehet nálam, egy vézna kisfiú, és egy karon ülő csecsemő – ők Olsenék, akik bíztak abban, hogy az egyik gyerekük, vagy testvérük élve hazatér az Arénából. De elhagyta őket a remény.

  A család felett két zászló van kifeszítve, a jobb oldali Jasont, a bal oldali Samirát ábrázolja. A lányon nem látszik, hogy megőrült, hiszen ezeket a képek az Aréna előtt készültek, amikor még teljesen normális, átlagos tizennégy éves volt. Nagy, barna szemeiben mégis felfedezem az elszántságot, a bátorságot, és a maró gúny soha ki nem alvó, perzselő tüzét. Göndör haja kiengedve, kuszán omlik a vállára, mintha meg akarná védeni a rá leselkedő veszedelmektől.

  Hogy fogok én beszédet mondani anélkül, hogy elsírnám magam? A könnyek kikívánkoznak a szememből már Samira látványától is, nem, hogy ha még az emlékét is felhánytorgatom.  Keresem a családtagok pillantását, tőlük próbálok tanácsot kérni, de mindannyian elkapják a fejüket, amikor csak rájuk nézek.

  A tömeg csendes. Senki sem beszél, mindenki unottan ácsorog. Nem egy legendát hallottam már arról, milyen visszautasítóan viselkednek a Tizenkettedikben a bajnokokkal. Állítólag pár éve egy nő szabályosan elaludt a győztes beszéde alatt. Persze, a Hetedikben sem jobb a helyzet, de ott legalább nem álmosodnak el, maximum megdobálják a győztest rohadt paradicsommal az elvetemültebbek, ha részegek.

  Hirtelen két fiatal tolakodik az első sorba; egy magas, barna hajú, kifejezetten jóképű fiú, és a copfos lány, akit az erdőben láttam. Persze most nincs nála az íja, fura is lenne, ha fegyverrel jönne a Körútra.

-Kezdheti, Miss Hope! – súgja oda a polgármester kedvesen. – Sok sikert!

- Köszönöm! – mondom halkan, majd beleszólok a mikrofonba. – Üdvözlöm a Tizenkettedik Körzet lakosait! – Egy szempillantás alatt abbamarad a furakodás, mindenki engem figyel. Néhányan összesúgnak, és Samira családjára néznek, majd vissza rám. – Megtiszteltetés, hogy itt lehetek ma. Köszönöm szépen!

  Elhagy az erőm, egy hang sem jön ki a torkomon. A fenébe is, miért nem olvastam el Leila szövegét?! Mindössze annyira emlékszem az elmúlt évekből, amit az imént elmondtam. Miért ilyen csapnivaló a memóriám? Kétségbeesetten pásztázom a tömeget. Senki sem segít, bambán bámulnak maguk elé. Legszívesebben visítva elrohannék, megkeresném a copfos vadász nyilait, és az egyikkel fejbe szúrnám magamat. Rádöbbenek, hogy én ezt nem fogom kibírni. Halott gyerekekről beszélni, olyanokról, akik esetleg miattad haltak meg, vagy a te karjaidban… Képtelenség. Lehetetlen felolvasni egy hazug szöveget, ostobaságokat összehordani a reményről és az önfeláldozásról, mindezt könnyek nélkül. Olyan, mintha beleüvölteném a gyászoló emberek képébe, hogy „Hé, te idióta, fogd már fel, hogy halottak! Meg kellett halniuk, mert nekem élnem kell! Senkit sem érdekelnek már, mindenki elfelejtette őket! A Kapitóliumnak jelentéktelen kis senkik voltak, akikért még egy fűszálat sem érdemes megmozdítani! Ez a való világ, szálljatok le a fellegekből! Azért jöttem ide, mert az elnök úgy akarta, egyébként semmi kedvem veletek bájologni, hiszen nem is ismerjük egymást!”

  Samira arcképére nézek. Hirtelen megvilágosodom, tudom, miről fogok mesélni. Hát róluk! Samiráról és Jason-ről, a Viadal testvérpárjáról, a Körzettársakról, akik a lehető legközelebb álltak egymáshoz. Az összefoglalóba csak vágóképeket raktak be róluk, meg sem ismerhette őket az átlagember. A Körút minden egyes állomásáról élőben közvetít a tévé, ennek hála mindenki tudni fogja, kik is voltak ők.

-Gondolom, senkinek sem kell bemutatnom Samirát és Jasont, a Tizenkettedik Körzet idei Kiválasztottait – veselkedem neki újra. – Sokan nyilatkozzák az interjúnál, hogy meghalnának a másikért, de ennek csak a töredéke gondolja komolyan. Ők ebbe a töredékbe tartoztak. Mindvégig tudtam, hogy testvérek, és emiatt mérhetetlenül sajnáltam őket. Azt hittem, összeomoltan, reményvesztetten állnak neki a Viadalnak. Tévedtem, és erre azonnal rájöttem, amint megpillantottam őket a bevonuláson. Ők ábrázolták Apollót és Dianát, a költészet és a vadászat mindenható isteneit. Megfogott a jelmezük ötletessége, tetszett, ahogy a hátrányból előnyt kovácsoltak. Ez is azt bizonyította, hogy bátrak voltak! – Az apukájuk ennél a résznél felkapja a fejét, és egy büszke mozdulattal átöleli a felesége vállát. – Soha sem adták fel, rajtuk kívül egyetlen ember hitt csak a reményben. Becsültem bennük, hogy mindvégig kitartottak egymás mellett. Amikor Jason meghalt, Samirának az volt az első gondolata, hogyan állhatna bosszút a bátyja gyilkosán. Sajnos nem figyeltem fel a lányra az Aréna előtt, nem tudtam, milyen volt azelőtt, hogy elvesztette volna a testvérét. Amikor leugrott a fáról, és kis híján megölte a szövetségesemet, megijedtem tőle. Féltem, hogy kárt tenne bennünk, emellett azonban bíztam is benne. A szemében mindvégig ott lobogott a bátorság, a határozottság, és a lázadás tüze. Soha sem félt hangot adni a véleményének. Tudtam, hogy kell nekünk, és nem csak azért, mert a segítségével könnyebben győzedelmeskedhetnénk a Hivatásosok felett. Szükségem volt egy barátra, akivel megoszthattam életem legnagyobb titkát, aki támogatott. Samira személyében ezt megkaptam. Okos lány volt, átlátta a dolgokat. Idő előtt kiszúrta, hogy Alex többet érez irántam barátságnál, fel is akarta hívni rá a figyelmemet Az igazság pillanatával. Önzetlenül kiállt mellettünk, még a halála órájában is. Amikor Cara megvágta, mellé rohantunk Alexszel, és ő arra buzdított, mentsük a bőrünket, amíg tudjuk, ő majd itt marad, és elintézi a Hivatásosokat. Rengeteg dolgot felsoroltam, amiért megkedveltem ezt a lányt, de a legfontosabbat a végére hagytam…

  Szünetet tartok a hatás kedvéért. Az Olsen família összes tagja kíváncsian fürkészi az arcomat a könnyeiken át, és mintha a Körzet többi lakosa is érdeklődne, kiváltképp a copfos lány és a jóképű, magas fiú. A szemem sarkából a Békeőrökre sandítok, akik szerencsére nem sejtenek semmit. Úgy érzem, itt az ideje folytatnom a monológomat.

-Nyilván kivágták az adásból Samira haláltusáját, de nem azért, mert annyira undorító lett volna, hogy egy bizonyos korosztályt rémálmok gyötörtek volna az eset miatt… - gúnyos mosollyal álcázom a kitörni készülő könnyeimet. – Samirát a folyópartra vittük, gondolván, ott biztonságban lesz. Reménykedve tekingettünk az égre, bízva abban, hogy kapunk a támogatóinktól egy kis kenőcsöt, vagy gyógyszert, aminek segítségével megmenthetjük a szövetségesünk fiatal, ártatlan életét. Már vagy fél órája nem jött semmi, így Alex és én üvöltözni kezdtünk. Fogalmam sincs, miket hordtunk össze, valószínűleg nem volt sok értelme a dolgoknak, mégis leszállt közénk egy ezüstös doboz, ami mindössze egy levelet tartalmazott, amit Haymitch Abernathy, Samira mentora írt nekünk. Az állt benne, hogy a mi hőn szeretett elnökünk megzsarolta a fővárosiakat, hogy Avoxot csinál belőlük, ha egy centet is fizetnek Samira támogatására. Meg sem tudtam szólalni, csak bámultam ki a fejemből, mint egy félnótás, képtelenségnek tartottam ezt az egészet, csakúgy, mint Alex. Samira viszont kiállt magáért és az igazságért. Kiabált, de nem őrjöngött. Elmondta a véleményét a rendszerről, az éhezésről, a Viadalok kegyetlenségéről, és ezzel együtt felhívta a figyelmünket egy fontos dologra, a küzdelem fontosságára. Mert nem szabad feladni! – Merően nézek az emberek szemébe, így szeretnék erőt adni nekik. – Nem kell félnünk az elnöktől, nem kell félnünk a Kapitóliumtól! Kik ők? Mitől jobbak, mint mi? Semmitől! Ugyanolyan emberek vagyunk, ugyanúgy megérdemeljük a szabadságot és az élelmet! Nem tiporhatnak el ilyen könnyen, igenis küzdeni fogunk a hazánkért… Meg a gyerekek jövőjéért, a békéért! Samira is megmondta. Snow rettegett tőle, rettegett a forradalomtól. Miért? Mert nem elég erősek! – Azon kapom magam, hogy konkrétan üvöltök, a pulzusom pedig az egekbe szökött. Izzadt tenyeremmel görcsösen markolászom a mikrofont. Úgy érzem, készen állok egy forradalomra. Készen állunk, mindannyian! – Nincsenek meg a fegyvereik ahhoz, hogy legyőzzenek minket, a Körzetek lakóit! Jól látják a helyzetet. Mert mi fogjuk legyőzni őket. Megígérem nektek, bármi áron, de…

- Megölöd Snow-t! – ordítja a magas, barna fiú az első sorból. – Ugye ezt akartad mondani, Katie? Ugye neked is ez az álmod? Mentsd meg az országot!

  Két Békeőr a fiúhoz rohan, és két oldalról megragadják a karjánál. Ő megpróbál szabadulni, de túl erősen tartják ahhoz, hogy elmeneküljön. A copfos lány ijedtében felsikolt, és a hátához kap, ám rájön, hogy nincs nála a tegeze.

  A lázadót a színpad közepére vonszolják, pont a lábam elé. A Békeőr, amelyikkel néhány perce beszéltem megemeli a pisztolyát, és célba veszi a srác fejét. Még mielőtt végiggondolnám, mit teszem, teljes erőből a férfira vetem magam.