Huszonhatodik fejezet

Kedves Olvasóim! Szeretnék bocsánatot kérni, amiért tegnap nem raktam fel az új rész! Egész hétvégén ihlethiányban szenvedtem, semmit sem tudtam írni, mindössze tegnap kezdtem neki ennek a fejezetnek. Hogy máskor ne forduljon elő ilyen, úgy döntöttem, hetente csak egy részt rakok fel, valószínűleg kedden, vagy majd ahogy belefér az időmbe. Remélem, meg tudjátok érteni a csúszást és nem fogtok elpártolni tőlem és a blogomtól.
Jó olvasást a fejezethez!
Ölel mindenkit: Maja<3

***

Az erdő csendes, mindössze a pacsirták dalolászása zavarja a nyugalmat. A Nap lassan, lustán kúszik felfelé az égbolton. A csípős, hideg szél felkap a földről pár korai virágszirmot, és hevesen az arcomba fújja őket. A hó bizonytalanul olvadni kezd a csizmám alatt, az egész környék csúszós latyakban fürdik.

  Nem kedvelem ezt az időszakot, március első heteit. Az időjárás még nem igazán tudja, mit kezdjen magával. Maradjon meg a tél, vagy köszöntsön be a tavasz? Ötlete sincs, mit tegyen, így jobb híján a kettő évszak között ingázik. Mindenki utálja ezt az időt, legfőképp azok, akik még a tikkasztó hőségben is képesek hasra esni, nem hogy ebben a mocsárban.

  Nyolc hónapja már annak, hogy megnyertem a Hetvenharmadik Éhezők Viadalát. Azóta gyökeresen megváltozott az életem. Nem elég, hogy az elnök megölette a vőlegényemet és a stylistomat, akiben egy fantasztikus barátra leltem, még a Körzetemet is egyre jobban sanyargatja. Brutálisan felemeltette az árakat, minden kétszer annyiba kerül, mint régen. Azt nyilatkozta, mindezt azért teszi, mert a Hetedik Körzet az utóbbi hónapokban túlságosan is elkényelmesedett, az emberek lusták, nem akarnak dolgozni, hátha ez majd ösztönzi őket egy kicsit a favágásra.

  Persze mindenki jól tudja, hogy ez hazugság, legalábbis részben. Már vagy egy hónapja áll a munka, a favágók egyszerűen nem hajlandóak nekikezdeni a munkának. Mindezt azonban nem jókedvükben teszik, és ezzel Snow is teljesen tisztában van. Tudja, hogy az emberek így akarnak lázadni a rendszer ellen. Na, igen, a Hetedik Körzet lakosai sohasem tartoztak Panem meghunyászkodó lakói közé, mindig is támogatták a Kapitólium elleni ügyeket. Néhányan annyira, hogy élő adásban véleményt nyilvánítottak a fővárosiak kegyetlenségéről, vagy éppen megfenyegették az elnököt, hogy megölik. Én is közéjük tartozom. Az utolsó interjú alatt ugyanis köntörfalazás nélkül kijelentettem, hogy végezni fogok az ország vezetőjével, ez a célom a jövőben. A Végjátékban is óriási balhét csaptam. Üvöltöttem, mint egy eszelős, szidtam a rendszert, ahogy csak tudtam, és közben felhívtam az emberek figyelmét arra, hogy nem irányíthatnak minket. Nem bántam meg, amit tettem, sőt büszkeséggel tölt el, amikor valaki felemlegeti azt a bizonyos pillanatot, a Viadal legvégét. A győzelmem előtti perceket. Az utolsó beszédet, amit Alex végighallgatott földi élete alatt.

  Arccal szembe fordulok a szélnek. Élvezem, ahogy megcsapja az arcomat. Az érintése finom és puha, mégis erős és határozott. Alexre emlékeztet, ő is ilyen volt. Tetszik, ahogy összeborzolja a hajamat. Titokban reménykedek, hogy kiszárítja a hajamból azt a tömérdek lakkot és zselét, amit két napja fújtak rá egy fotózás alkalmával.

  Megborzongok, amint eszembe jutnak a körülöttem szaladgáló, sipákoló sminkesek, fodrászok, fotósok, nem is beszélve a cégek elnökeiről, akiknek a termékeit reklámozom.  Pár évvel ezelőtt magam sem gondoltam volna, hogy egyszer reklámmodell leszek, mára már ez a foglalkozásom, pontosabban a talentumom. A győzelmet követő egy hónapban ugyanis az összes bajnoknak kötelessége eldönteni, mivel szeretne foglalkozni a jövőben. Bármit lehet választani, feltéve persze, hogy lehessen riportot készíteni az adott pályáról. Semmi kedvem nem volt ilyen marhaságokkal foglalkozni, amitől Snow rendesen feldühödött. Nem értem, mért zavarta ez a dolog, hiszen Johanna sem választott magának talentumot, és ha jól emlékszem, annak idején egy pletykalap azt írta Blight-ról, hogy túl antiszociális és mogorva ahhoz, hogy finom művészetekbe kezdjen.

  Napokig ki sem mozdultam otthonról. Egyszer aztán legnagyobb döbbenetemre beállított hozzám Finnick Odair, a Negyedik Körzet egykori bajnoka, a Kapitólium kedvence, akiről nem mellesleg napokig úgy tartották a fővárosban, hogy a szeretője vagyok, és elvitt egy reklámfotózásra. Neki nem ez a szakmája, ő verseket szokott írni, amikről persze az összes lepkeagyú kapitóliumi liba azt hiszi, hogy neki szól, miközben Finnick a barátnőjének, Annie Crestának írja őket.

  Eleinte nem értettem, miért segít nekem a fiú, ám hamarosan rájöttem. Finnick ugyanis úgy véli, ez az egyetlen talentum, amiben nem lehet hibázni, még azok is tehetségesek benne, akik egyébként semmihez sem értenek, ha kicsit kifestik őket. Azzal nyugtatott, hogy csak pózolgatni kell és mosolyogni. Arról természetesen elfelejtett szólni, hogy a legtöbb fotós és cégtulajdonos maximalista, és semmi nem jó nekik, amit csinálok. Vagy az a baj, hogy mosolygok, vagy az, hogy nem, hol a fejtartásom zavarja őket, hol a sminkemmel nincsenek megelégedve, hol pedig a hozzáállásomat kritizálják.  Borzalmasak. Mindig repdesek az örömtől, amikor bejelentik, hogy hazamehetek.

  Kivéve most. Per pillanat minden rendben van, de csak azért, mert elvonultam egy kicsit a hideg, sötét valóságtól. Ma kezdődik ugyanis a Győzelmi Körút, melynek során meglátogatom az összes Körzetet és a Kapitóliumot. Szembe kell néznem a Viadalon elhunyt gyerekek családtagjaival, beszélnem kell a Körzetlakókhoz, akik vagy rajongásig szeretnek, vagy legszívesebben megfojtanának egy kanál vízben. Az első állomás a Tizenkettedik Körzet, az egykori szövetségesem és hűséges barátnőm, Samira Olsen otthona. Semmi kedvem odamenni. Semmi kedvem mindenféle hülyeséggel teletömni az emberek fejét. Semmi kedvem találkozni a lány szüleivel és testvéreivel, akiknek két gyermekük is az Aréna gyilkos falai közt vesztette életét.

  Néha úgy érzem, minden könnyebb lenne, ha megölném magam. Ilyenkor beállok az egészalakos tükröm elé, ami a hálószobám jobb sarkában áll, és kritikus pillantással végigmérem a testem. Megnézem kék, fakó szemeimet, melyekből csak úgy árad a szomorúság és a bűntudat, a hosszú, szőke hajamat, ami bársonyos függönyként lengi körbe vékony, beesett arcomat. A tekintetem a karjaimra vándorol, majd a kézfejemre, s legutoljára az ujjaimat figyelem meg. Pontosabban, csak az egyiket. A gyűrűsujjamat. Még mindig ott ül rajta az ezüstös, csillogó jegygyűrűm, amit Alextől kaptam eljegyzésünk alkalmából. A számhoz érintem, és finoman megcsókolom az ékszert.

-Hiányzol, Alex – suttogom. – Nagyon-nagyon hiányzol!

  Lépteket hallok magam mögül, mire ösztönösen megmarkolom az övemben tartott kést. Megfordulok, és élesen, ijedten pásztázom a mögöttem elterülő fákat. A léptek egyre közelednek, egyre szaporábban ver a szívem, és gyorsabban kapkodom a levegőt. Félek, hogy ki jöhet felém. Talán egy Békeőr, aki le akar tartóztatni? Egy mutáns, aki azt kántálja, hogy én vagyok a gyilkosa? Vagy egy elmebeteg, bedrogozott Hivatásos, aki mindent és mindenkit eltesz láb alól, aki lélegzik? Netán maga az elnök kíván megölni?

  Egyik tippem se válik be. Egy kislány áll előttem, aki a napokban töltötte be a tizenharmadik életévét. Nagy, világosbarna szeme izgatottan felragyog, amint megpillant. Hosszú, gesztenyebarna haját olvadt hópelyhek borítják, a tél utolsó maradványai. Hosszított fazonú, egyszerű kabátot, sötétszürke nadrágot, és kényelmes, fekete bakancsot visel. Felismerem a lányt. Ő nem fog bántani, a világért sem tenne ilyet. A legjobb barátom. Mindenről lehet vele beszélni, a Viadal befejeztével ő nyújtotta nekem a fő támaszt.

-Szia, Katie! – köszön Miranda kedvesen, majd félénken a kezemben tartott késre néz.

  Villámgyorsan az övembe csúsztatom a fegyvert. Tudom, hogy Mirandának rossz emlékei vannak ezzel kapcsolatban. Pár héttel azután, hogy megnyertem a Viadalt, megvásároltam a kést, mert nem éreztem biztonságban magam. Akkoriban Miranda megpróbált visszarázni a régi kerékvágásba, mert nem értette meg, hogy én már sosem leszek olyan, mint régen. Az erdőben sétálgattam, amikor az egyik fa tetejéről rám vetette magát. Teljesen bepánikoltam, kis híján rohamot kaptam. Meg akartam ölni a barátnőmet, mert egy életemre törő Kiválasztottnak hittem. Szerencsére nem esett komolyabb baja, csak kicsit megvágtam a combját. Az incidens után érthető módon néhány hónapig kerülte a társaságomat. Mikor újra beszédbe elegyedtünk, bocsánatot kértem tőle, és ő szerencsére nem haragudott meg rám, csak megkért, hogy mostantól ne tartsak magamnál fegyvert.

-Szia, Miranda! – mosolyodok el őszintén. – Mi járatban?

- Megérkezett Leila Berry, és elküldött az erdőbe, hogy keresselek meg. Johanna leüvöltötte, amiért ő nem képes eljönni utánad. A nő úgy sipákolt, mint egy asztmás vénasszony. Szívesen meghallgattam volna a vita végét, de mondták, hogy igyekezzek – biggyeszti le a száját szomorkásan.

- Ne már! – fintorgok. – Most ez komoly? Még rengeteg idő van a Körút kezdetéig, még csak egy óra van, és csak négyre kell a Tizenkettedikben lennem!

- Biztosan idő, mire megcsinálják a hajadat meg a sminkedet – von vállat közömbösen. – Meg hát a külső Körzetek sincsenek egy köpésre…

- Jó, oké, értettem! – teszem fel a kezem megadóan.

  Komótosan a házak felé kezdünk baktatni. Miranda nincs beszélgetős kedvében, amiért eszméletlenül hálás vagyok. Köztudott, hogy amikor az ember ideges vagy bánatos, nem szívesen osztja meg az ügyes-bajos dolgait másokkal, még akkor sem, ha az illető a tulajdon barátnője, akit kishúgaként szeret.

  Elhaladunk Mirandáék háza előtt. Benézek a poros ablakokon. Szokás szerint senki sincs otthon. Mr. Johnson a papírgyárban dolgozik, Mrs. Johnson a beteg anyósát ápolja a közeli kórházban, Valter pedig valószínűleg csajozik, vagy már megint nálam lóg, esetleg mindkettő egyszerre. Az én drága haverom ugyanis kitalálta, hogy mostantól nálam bonyolítja le a magánéletét, mert „az én házam sokkal nagyobb és világosabb”, „a csajok odavannak a győztesek barátaiért”, „legalább lesz egy kis élet abban az óriási házban, ahol már nyolc hónapja egyedül lakom”, és „amúgy sem fognak zavarni, rengeteg szobám van, és a felét még csak nem is használom”. Félreértés ne essék, kedvelem Valtert, még a sok hülyesége ellenére is, de az azért egy kicsit túlzás, hogy nálam randizik. Miranda szerint így akar féltékennyé tenni. Nagyon remélem, hogy nem ez áll a dolog mögött. A lány azonban váltig állítja, hogy tetszem a bátyjának, csak olyan sötét szegényke, hogy így akarja a tudtomra adni, mert fél, hogy nem lenne nekem elég jó, és amúgy sem lenne nálam esélye, mert még mindig Alexet szeretem, és emiatt óriásiak az elvárásaim a fiúkkal kapcsolatban.

  Megérkezünk a Körzet legszebb, legragyogóbb utcájához, a Győztesek Falujához. Mindössze hárman élünk itt: a mentorom, Johanna Mason, aki előttem egy évvel nyert a Viadalon, és aki a világon a legjobban gyűlöli Snow-t, amiért megölette a családját, és gyakran hangot is ad a véleményének. Meg ott van Blight Waterfall, az Ötvenharmadik Viadal bajnoka, aki elvesztette a szerelmét, Metát az Arénában, ezért vagdossa magát, ezenkívül rettentően elszigetelve él, csak az Aratásokon dugja ki a fejét hatalmas, fényűző házából. Meg persze én is itt lakom, bár nem örömmel, sokkal kényelmesebb volt a település közepén élni, közel a boltokhoz. Ezek lennénk mi, a Hetedik Körzet bajnokai. Rajtunk kívül eddig egyetlen ember aratott győzelmet a Viadalok történetében, az okos, ügyes és ravasz Betty Cooper, aki merényletet kísérelt meg az elnök ellen, amikor még csak négy éves voltam. Sajnos nem működött a terve, és megölték az összes támogatójával, köztük a szüleimmel és Alex szüleivel együtt.

  Már messziről meghallom Johanna és Leila veszekedését, így szaporázom a lépteimet. Miranda úgy robog utánam, mint egy hűséges kiskutya, figyelemmel kíséri az összes mozdulatomat. Nyilván fél, hogy elesek.

-Sziasztok! – köszönök óvatosan a veszekedő társaságnak.

- Ó, Katie! – trillázza Leila Berry, és azonnal elfordul a mentoromtól. – Annyira örülök, hogy látlak! Ezer éve nem beszéltünk! Mesélj, mi újság veled? Hogy vagy?

- Hát, igazándiból nem érzem magam túl jól… - felelem zavartan, és betessékelem őket a házamba. Gyorsan felakasztom a kabátomat a fogasra, és lerúgom magamról a bakancsomat. – Kicsit sok nekem ez a felhajtás. Meg amúgy sem szeretnék a Tizenkettedikbe menni…

  Leila, Miranda és Johanna szótlanul követnek a nappaliba. Mikor belépünk a helyiségbe, azonnal lerohan az előkészítő csapatom. Cuppanós puszikat nyomnak az arcomra, és kórusban visítoznak arról, mennyire mélységesen megviselte őket a hiányom. A vörös hajú lány, aki az összefoglaló után segített lemosni az elkenődött sminkemet, éppen arról fecseg, hogy a minap velem álmodott, amikor észreveszek egy alakot, aki a kanapémon terpeszkedik. Finoman arrébb tolom a három kapitóliumit, hogy jobban szemügyre vehessem a férfit. Unottan a kanapé karjára támaszkodik, mintha észre sem venné, mekkora felfordulás zajlik körülötte. Fekete haja lazán oldalra van zselézve, nagy, sötétbarna szemeivel unottan néz végig rajtam. Fekete bőrdzsekit, és ehhez passzoló nadrágot és cipőt visel. Az állát bozontos kecskeszakáll díszíti, amitől még ijesztőbben néz ki. Azaz, nem is ijesztő… inkább ismerős. Azt leszámítva, hogy a húszas évei elején járhat, és szakállas, kiköpött Alex a csávó!

-Szia! – köszönök neki mosolyogva, és barátságosan kezet nyújtok neki. – Én Katie Hope vagyok. Téged hogy hívnak?

  A férfi nem ráz velem kezet, de még csak a mosolyomat sem viszonozza. Feltápászkodik a kanapéról, majd közelebb lép hozzám. Érzem, ahogy a lehelete az arcomat csiklandozza. Ez az, gondolom magamban, és érzékien lehunyom a szemem. Felrémlenek előttem az Alexszel együtt töltött percek emlékei. Gőzöm sincs, ki ez a fiú, és mit keres itt egyáltalán, de az biztos, hogy amíg ennyire hasonlít a vőlegényemre, bármikor szívesen látom. Bárcsak a hangja és a stílusa is olyan lenne! Nem állítom, hogy azonnal a karjaiba ugornék, de azért jó lenne elmenni vele az erdőbe, a piacra, a boltba, vagy akár a tengerhez, a Negyedik Körzetbe. A férfi gúnyos, parancsoló hangja ránt vissza a valóságba.

-Megkérhetlek, Hope, hogy ne nézz hülyének! – morogja. Sötétbarna szemében nyoma sincs a kedvességnek, a gyűlölet fekete szikrája izzik benne. – Nem kell megjátszanod magad! Az elnök küldött ide, de szerencsére megengedte, hogy még ma távozzak. Hallottam, hogy meghalt a stylistod. Sajnos rám osztották azt a megtisztelő feladatot, hogy helyrepofozzam a béna kis ízlésedet. Tudod, ez a talentumom. Ha nagyon érdekel, Wolfrick Salazar vagyok, a Hatvankilencedik Viadal győztese, és Cara unokatestvére. Gondolom, nem emlékszel már a csajra, annyi emberrel találkoztál már az elmúlt hónapokban. Segítek feleleveníteni a múltat: Carát pont akkor választották ki, mint téged, pontosabban önként jelentkezett, mert egyesekkel ellentétben volt benne annyi bátorság és harciasság, hogy ezt egy ostoba tyúk kérése nélkül megtegye. Már az edzésen kiszúrt magának, és el is kapott a Viadalon, amikor már csak hatan voltatok életben. Fantasztikus show-t szolgáltatott volna a Kapitóliumnak azzal, hogy megkínoz és megöl. Sajnos a bunkó pasid közbeszólt, és kegyetlenül lemészárolta. Miért is? – Wolfrick úgy tesz, mintha erős fejtörést okozna neki a válaszadás. – Á, megvan! – csettint elégedetten. – Hogy megmentsen téged, Hope. Nem értem, mit evett rajtad a srác, nyilván elhagyta valahol az ízlését, talán otthagyta a Negyedikben, vagy nem tudom! – gúnyosan felröhög, majd megajándékoz egy gonosz, villámokat szóró tekintettel. – Miattad halt meg, Hope. A pasid ölte meg, de miattad. Te vagy a felelős az unokatestvérem haláláért. Ezért sincs kedvem veled egy légtérben tartózkodni.

  Wolfrick mélyen a szemembe néz, majd undorodva megrázza a fejét, és az ajtó felé veszi az irányt. Már a gondolattól is megborzongok, hogy mit tenne velem, ha nem lennének itt Johannáék. A fiú mielőtt elhagyná a lakást, gyorsan visszafordul, és a padlóra köp. Leilának tátva marad a szája, én viszont rezzenéstelen arccal figyelem az eseményeket.

-Nyugodj meg, Hope, menő ruhákat terveztem neked! – mondja. – Nem fogsz beégni a Körúton. Bár ahogy téged ismerlek, biztosan számíthatunk majd pár érdekes akcióra. Ki tudja, kit smárolsz le legközelebb? A legtöbb haverom szerint megint kikezdesz majd Odair-rel, mások váltig állítják, hogy a pasid testvére lesz a következő áldozatod. Nekem lövésem sincs – tárja szét a karját csalódottan. – De biztosra veszem, hogy nem fog túl sokáig tartani a románc… Nem vagy elég jó nő ahhoz, Hope, hogy bárki meg akarjon kapni egy alkalomnál többször… Na, csá!

  Léptei lassan távolodnak, míg bele nem vesznek az utca természetes zajába. Miranda megkönnyebbülten kifújja a levegőt, Leila pedig rögtön visítozni kezd, miközben a bunkó belső Körzetiekről magyaráz az előkészítő csapatnak.

  Nem figyelek rájuk. Óriási megkönnyebbülés, hogy Wolfrick nem fog rajtam lógni a Körút alatt. Viszont valami elmondhatatlanul zavar, ez pedig a hasonlósága Alexszel. A kecskeszakállát leszámítva pont úgy nézett ki, mint a szerelmem, de belsőre teljesen más volt… Mintha Alex lett volna, de nem az az Alex, akibe beleszerettem. Még csak nem is az, aki az edzés elején és a bevonulás előtt beszólt nekem… Egy új, egy harmadik, akit a Kapitólium irányít, aki Snow elsőszámú talpnyalója.

  Szélsebesen felrohanok a hálószobámba, és teljes erővel becsapom magam mögött a hatalmas, mahagóniból készült ajtót. Rádőlök az ágyamra, a fejemet a párnámba rejtem, és azonnal kibuggyan a szememből az első könnycsepp, amit aztán sok száz követ.

  Fáj, amit Wolfrick mondott, hogy bármikor kikezdenék Finnickkel, vagy Jareddel. Előbbi túl titokzatos és csendes nekem, meg amúgy is van barátnője, Jared meg… Ő még csak tizennégy éves, ráadásul a vőlegényem öccse! Még ha nem lettek volna rokonok, és idősebb lenne, mondjuk, úgy öt évvel, akkor sem kellene. Nekem nem kell senki más, csakis Alex! Őt szeretem, még mindig. Nem golyóztam be, tudom, hogy meghalt, és tisztában vagyok vele, hogy soha nem fog visszatérni hozzám. Mindezek ellenére úgy érzem, még mindig szerelmes vagyok belé.

  Az arcomhoz húzom a gyűrűmet. Hagyom, hogy a könnyeim benedvesítsék. Ennyi maradt nekem Alexből. Minden más, ami hozzá tartozott, Jaredhez került. Nagyon okos, számító fiú volt. Már akkor megírta a végrendeletét, amikor először feliratkozott tesszeráért. Akkor még nem ismert, így értelemszerűen mindent az öccsére hagyott, az egyetlen emberre, aki valaha is számított neki. A temetése után konkrétan őrjöngtek a Negyedik Körzet pénzhajhász gazdagjai, amiért idén egyik Kiválasztottat sem tudták kizsákmányolni. Én meg csak álltam tétován a sírhely mellett, és arra gondoltam, milyen igazságtalan az élet. Milyen borzalmas, hogy azt ölik meg, akinek családja van, és az marad életben, akit mindössze két ember vár haza. A temetés alatt egy könnyet sem hullattam. Tudtam, hogy Alex utált sírni látni, és imádta a mosolyomat és a nevetésemet. Jared és a legjobb barátja, Ben elbúcsúztak tőle, majd utóbbi felém nyújtotta a mikrofont. Azt akarta, hogy én is mondjak valamit Alexről. Nem kérettem magam. Elmeséltem az első találkozásunkat, majd a kínosabb részeket kihagyva a legszebb közös emlékeinkről kezdtem beszélni. A motorozásról, amikor csak rá számíthattam, és életemben először megnevettetett. Az Igazság pillanata című játékról, ahol az Aréna alatt először közölte velem és Samirával az érzelmeit, még ha csak rejtetten is. A közös fürdőzésről, amikor rengeteget bohóckodtunk, mint két kisgyerek, akik még nem szembesültek az élet keménységével. Az eljegyzésünkről, ami életem legszebb pillanata volt, és sosem fogom elfelejteni. Pár szóban elbúcsúztam a vőlegényemtől. Nem akartam áradozni és sajnáltatni magam, féltem, hogy ezt rossz néven vennék a Körzetben. Rengetegszer felkerestem titokban Alex sírját. Ez a győzelem egyik legnagyobb előnye; van pénzem a vonatra. Johannának azt hazudtam, Finnicket és Annie-t látogatom meg, ám mindannyiszor Alex sírját kerestem fel. Leültem elé törökülésben, és elmondtam neki, ami a szívemet nyomta. Nem válaszolt, nem is vártam, hogy feleljen. Csak nézett rám szenvedélyes, gyönyörű szemeivel a fényképről, és én teljesen megelégedtem ezzel. Nem is nagyon volt más választásom.

-Katie, beszélhetnénk? – hallom meg Johanna hangját a fejem fölül.

- Mit akarsz? – kérdezem durcásan.

- Például, hogy mássz elő a párnádból? – gúnyolódik.

  Felemelem a fejem, és egy gyakorlott mozdulattal kitörlöm a szememből a könnyeket.

-Így sokkal jobb – mondja a lány, majd leül mellém az ágyra. Én is feltornázom magam, így mégis kényelmesebb. – Nézd, én hallottam, miket vágott a fejedhez az a kretén! Teljesen megértem, hogy kiborultál.

- Azt mondta, hogy képes lennék rámászni Jaredre! – csattanok fel váratlanul. – De tudod, hogy mi a legszörnyűbb az egészben?

- Hogy nem volt nálad egy csinos kis balta, amit jól beleállíthattál volna abba a ronda, felfuvalkodott képébe, vagy hogy nem jutott eszedbe egyetlen ütős káromkodás sem?

  Halvány mosoly fut végig az ajkamon. Ez annyira jellemző Johannára!

-Nem – mondom. – Az, hogy annyira hasonlított Alexre. Mintha a Kapitólium megváltoztatta volna az érzéseit irántam.

- Jaj, te is tudod, hogy az lehetetlen! – paskolja meg a kézfejemet bátorítóan. – A srác mindenkinél jobban szeretett téged. Snow hiába próbálkozik, lehetetlen, hogy valaha is megutáljon. Még akkor sem gyűlölt meg igazán, amikor elárultad neki, hogy megölted Naomit. Fel a fejjel! Viszont jönnöd kéne, ezek a majmok még ki akarnak sminkelni, és garantálom, hogy a szemöldöködre is lesz egy-két szavuk!

- Oké!  - bólintok. – Johanna!

- Igen? – vonja fel a szemöldökét.

- Csak annyi, hogy… Köszönöm! – nézek rá hálásan. – Ugye továbbra is a mentorom maradsz?

- Ja, végül is maradhatok – egyezik bele nagylelkűen, majd barna szeme az ujjamra siklik. – Viszont vedd le a jegygyűrűdet! Semmi haszna, csak elszomorít, és depressziós leszel miatta.

- Nem, bocs! – húzom ki magam határozottan. – Te ezt nem értheted, Johanna! Ez az utolsó emlékem róla. Semmim sem maradt belőle, csak ez a gyűrű. Kérlek, értsd meg, hogy…

  A lány hárítóan felteszi a kezét, majd elindul lefelé a lépcsőn. Az előkészítő csapatom nyomban kezelésbe vesz. Megmossák a hajam, pakolást tesznek az arcomra, kiszedik a szemöldökömet, és kifestenek. Közben arról siránkoznak, hogy egyikőjüket sem hívták meg egy népszerű énekes születésnapi partijára, Leila bezzeg ott lehet, mert ő az illető barátnője, ami roppant nagy igazságtalanság. Irigylem a problémáikat.

  Miközben a fecsegésüket hallgatom, arra gondolok, mennyire hiányzik most Adam. Sajnos nem tudtam rendesen elbúcsúzni tőle, kis híján megint rohamot kaptam. Bárcsak itt lenne! Nem állítom, hogy elfeledtetné velem az összes problémámat, de biztos, hogy nem szólna be, mint Cara unokatestvére, ráadásul sokkal szenvedélyesebben, érdekesebben beszélne a ruhákról. Ő tényleg élvezte a munkáját. Szeretett ruhákat tervezni a Kiválasztottaknak, és ragaszkodott ahhoz, hogy minden egyes részlet passzoljon az egyéniségükhöz. És jó ember volt, a legjobb, akivel valaha találkoztam. Mindig pozitívan állt a dolgokhoz, és az életszemlélete gyakran rám is átragadt. Mérget vennék rá, hogy a Körút alatt is mindvégig támogatna. De nincs itt. Nincs itt, mert meghalt. Snow megölette egy olyan dologért, amiért nem is ő volt a felelős. Ökölbe szorítom a kezem, az izmaim egy szempillantás alatt megfeszülnek. Bosszút fogok állni a haláluk miatt! Ha kell évekig küszködök, de valahogy mégis meg fogom ölni azt a szemétládát! Kegyes leszek hozzá, nem kínzom meg, csak szimplán elvágom a torkát.

  Megborzongok. Hihetetlen, ha elvágom valakinek a torkát, az csak egy mozdulat. Ijesztő, hogy egy mozdulaton múlhat az ország jövője. Egyetlen, könnyű mozdulaton, amit akár az elnök legfőbb bizalmasai is megtehetnének.

  Hamarosan az előkészítő csapat elkészül a kifestésemmel, így a gardróbba megyek, és alaposan szemügyre veszem, milyen ruhákat tervezett nekem Wolfrick. Meg kell hagyni, nem tehetségtelen a pasi. Igaz, nem annyira profi, mint Adam, de legalább az öltözködés terén nem akart keresztbe tenni nekem. Még szép, hogy nem akar, valószínűleg mindenki tudja, hogy az ő ruháit viselem majd a Körút során, nagyot koppanna, ha nem lennék meseszép. Egy pillanat erejéig elgondolkozom rajta, hogy ne menjek-e a régi, szakadt cuccaimba a Körzetekbe, ám gyorsan elvetem az ötletet. Bármennyire is utálom Wolfrickot, nem fogom leégetni magam csak azért, hogy szenvedjen. 

  A ruhák egyébként egy óriási bőröndbe vannak pakolva, napra készen betervezve, hogy mikor mit vegyek fel. Ma, a Tizenkettedik Körzetben egy csinos, háromnegyedes ujjú, testre feszülő felsőt, és egy egyszerű, sötétkék csőfarmert veszek fel egy fekete cipővel. Egy széndarabot ábrázoló nyaklánc is tartozik a szetthez. Ötletesnek tartom, hogy mindenhol az adott Körzet legjellemzőbb tulajdonságait és színeit öltöm magamra. Valószínűleg meg sem fordult Wolfrick fejében, hogy ez az összetartozásra, a közös célokra utalhat. Legalábbis nekem első látásra ez jön le a dologból.

  Amint kilépek a szobából, a négy kapitóliumi azonnal körbevesz, mint a kutyák a csontot, és alaposan megcsodálják a ruhámat. Ájuldoznak is rendesen, szinte majdnem elájulnak. Johanna gúnyosan végigméri a szerelésemet, majd hirtelen megragadja a kezemet, amitől majdnem szívinfarktust kapok.

-Még mindig hordod a gyűrűt… - jegyzi meg.

- Igen, hordom – felelem egy szuszra, és gyorsan elkapom a kezem. Johannát ismerve azon sem lepődnék meg, ha egyenesen letépné rólam, akár az egész ujjammal együtt.

  Az egész ujjammal együtt.

A mentorom képe hirtelen átalakul. Már nem egy szókimondó, vakmerő győztes áll előttem, hanem egy pszichopata, beteges lány, aki bármire képes a győzelem kedvéért. Aki élvezi, ha gyilkolhat. Aki mindenkit megkínoz, aki az útjába kerül. Aki leharapta a Körzettársam ujját, és még megannyi szörnyűséget művelt vele. Az újdonsült sylistom állításával ellentétben jól emlékszem erre a lányra. Cara, így hívják. Hosszú, fekete haja valamennyire elrejti gyilkos tekintetét, vértől vöröslő száját, ami soha sem mosolyog, és nagy, fekete szemeit, amikkel akár ölni is lehetne. Pillantását az enyémbe fúrja, így próbál megfejteni. A nevemen szólít. A hangja ideges, ellenséges, és bosszúszomjas. Meg akar ölni, amiért én jutottam ki helyette az Arénából, és amiért Alex végzett vele, hogy megmentse az életemet. A derekamhoz kapok, ki akarom rántani belőle a késemet, ám rájövök, hogy nincs nálam. A fenébe! Ott hagytam a gardróbban…

  Sarkon fordulok, és a ruhákkal teli szoba felé veszem az irányt. Cara újra a nevemet kiáltja. A hangja ugyanolyan ellenséges, mint az előbb. Hirtelen eszembe jut, hogy nem láttam Mirandát, amióta felrohantam az emeletre sírni. Miért nincs itt? Hova tűnt? Mi van, ha…?

-Megölted? – kérdezem Carától. – Kérlek, Cara, könyörgöm, mondd, hogy nem ölted meg!

  A szemem könnybe lábad, leteszem magam mellé a kést. A földre rogyok. Éppen belekezdenék egy újabb kiadós bőgésbe, ám Johanna hirtelen megragadja a karom, és határozottan felhúz a pihe-puha perzsaszőnyegről.

-Mi van? – kérdezi zavartan. – Te beszívtál, vagy mi? Miért beszélsz Caráról? És kit öltem meg? Mi bajod van, ember?

  Elfogja a nyugalom a lelkemet. Ő nem Cara, csak Johanna, az én szeretetreméltó, nagyszájú mentorom, aki mindig mellettem áll, és még a győzelmem után is hajlandó támogatni. Nincs semmi baj. Cara halott, nem fog bántani. Csak képzelődtem. Igen, bizonyára megint elvesztettem a fejemet. Összekevertem Johannát Carával, a mentoromat a leghalálosabb ellenfelemmel. Minden rendben, csak rohamom volt. Csak rohamom volt…

  Felkapom a fejem, és gyorsan bocsánatot kérek Johannától. Sajnos nincs időm magyarázkodni, mert kívülről meghallom Caesar Flickerman rikoltozását, ahogy köszönti a nézőket. Itt az idő. Ki kell állnom Panem elé először azután, hogy élő adásban megfenyegettem az elnököt. Meg kell mutatnom Snow-nak, hogy nem tett tönkre, sőt kifejezetten jól érzem magam. Nem szabad látnia, hogy vesztésre állok. El kell hitetnem vele, hogy erős vagyok, és semmi sem állhat az utamba.

  Leila tüsténkedve mögöttem terem, és kikapja a kezemből a kést. Gyors léptekkel az ajtó felé terel.

-Leila, lehetne egy óriási kérésem? – fordulok a kísérőmhöz, miközben felkapom a fekete kabátomat. Nem húzom fel a cipzárját, úgy döntök, hagyom, hadd csodálja meg Panem népe a gyönyörű szerelésemet.

- Még szép, hogy lehetne, drágám! – csivitel a nő. – Csupa fül vagyok!

- A gardróbban hagytam az övemet, kérlek, hozd utánam! – mondom. – Ezenkívül erre a késre is szükségem van. Nem szeretnék egy fegyverrel állni a kamera elé, de szeretném biztonságban tudni magam a Körzetekben, szóval, megtennéd, hogy…

- Hát… Én nem is tudom… Nem morbid ez egy kicsit? – hápog Leila.

- Nem – vágom rá reflexből, és a kezébe nyomom a kést. – Köszi, hogy segítesz!

  Mielőtt a kísérőm egy szót is szólhatna, kitárom az ajtót, és méltóságteljesen sétálok le a lépcsőn. Közben persze erősen kapaszkodok a korlátba. Még így is megcsusszan a lábam, de szerencsére nem annyira, hogy elessek. Az azért nagyon kínos lenne, tekintve, hogy pár óra múlva az egész főváros az incidensről csámcsogna. Semmi kedvem pletykákat szolgáltatni az újságok számára.

  A házam előtt két kamera áll, mindkettő mögött egy-egy operatőr szobrozik. Kedves mosolyt erőltetek a fejemre, és a két nő felé biccentek. Ők nem viszonozzák a figyelmességemet, szerintem észre sem vették, hogy kijöttem, végig egymással beszélgetnek.

  Az egyik kamera lencséjében magamat látom, a másikban minden idők legkedveltebb műsorvezetőjét, Caesar Flickermant. Komolyan, ez a pasi nem bírja ki, hogy egy éven át ugyanolyan legyen a hajszíne? Kobaltkékre festette a frizuráját, sőt a szemöldökét is ilyenre színezte. Igaza van, így sokkal természetesebb a hatás. Csillogó öltönyt és fehér inget visel, arcán pedig ott ül a megszokott, letörölhetetlen vigyor.

-Nézzék csak, Hölgyeim és Uraim, - rikoltja harsányan. – Íme, itt van ő, az idei év sztárja, a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának győztese, Katie Hope, a valaha létezett legszebb szerelmi történet főszereplője!

  Gúnyos mosolyra húzom a számat. Hogy én mennyire utálom, hogy Caesar mindig eltúlozza a dolgokat. Egyrészt, a lehető legtávolabb állok a sztárságtól, és reményeim és terveim szerint ez egy jó darabig így is marad. Másrészt, rohadtul nem szép történet, hogy Alexet megölette Snow, sokkal inkább elkeserítő és kiábrándító.

-Helló, Katie! – üdvözöl kedvesen. – Mondd csak, hogy vagy? Mi újság a Hetedik Körzet háza táján?

- Köszönöm, nagyszerűen érzem magam! – integetek bele a kamerába, a betanult szöveget ismételve. – A Körzetben minden szuper, mindenki jól van. Kicsit latyakosak az utak, ami annyira nem tetszik. Tudod, aki olyan béna, mint én…

  Erőltetetten felvihogok, pont úgy, mint ahogy Leila szokott.

-Ugyan már, Katie, nem vagy te béna! – mondja Flickerman. – Sőt, kifejezetten ügyesen megnyerted a Viadalt. Be kell vallanom, nekem tetszett, és ha megígéred, hogy senkinek sem árulod el, elárulok egy titkot: mindvégig neked szurkoltam!

  Illedelmesen megköszönöm a férfi kedvességét, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy ha más nyert volna, ugyanezt mondta volna neki.

-Múltkor láttalak a tévében, a Passion nevű parfümöt reklámoztad. Képzeld, még egy plakát is megjelent róla! Hogy tetszik a modellkedés? Rendesek a kollegák?

- Ó, igen, rendkívül segítőkészek és aranyosak! – hazudok. – A modellkedést pedig nagyon szeretem. Hazudnék, ha azt mondanám, kiskoromtól kezdve arról álmodok, hogy egy nap én leszek a reklámarca egy híres márkának, mint például a Passion-nek, de be kell, hogy valljam, rettentően élvezem a munkát! Nagyon izgalmas és érdekes.

- Azt meghiszem! – nevet fel Caesar. – Sok lány irigyel emiatt!

- Jó nagy marhák! – csúszik ki a számon véletlenül.

  Flickerman kötelesség szerint másra tereli a szót.

-Mit vársz a Győzelmi Körúttól, kedves Katie? Nem izgulsz egy kicsit?

- Nem kifejezetten – vonok vállat közömbösen. – Biztosan kedvesek lesznek az emberek.

- Erre mérget vennék! Nos, akkor sok sikert a Körútra, és hamarosan találkozunk az elnöki palotában!

  Caesar megoszt pár információt a nézőkkel, majd vigyorogva elköszön, és eltűnik a szemem elöl.

-Jó voltál! – vereget hátba Johanna.

  Elindulunk a pályaudvarra, ahol egy hatalmas, kék színű magánvonat vár ránk. Mindhárman felpattanunk a szerelvényre, és az ablakon kihajolva integetünk az otthon maradóknak. Megpillantom Valter szőkésbarna fejét, amint próbál a jármű mellé furakodni. A nyakában ott ül Miranda, aki folyamatosan navigálja a bátyját. Szerencsére gyorsan az ablakhoz érnek. Mirandával hosszasan megöleljük egymást.

-Szorítok neked, Katie! – mosolyog rám a kislány. – Biztos ügyes leszel, és épségben haza fogsz térni.

- Hát, remélem… - motyogom, és még egyszer átölelem a barátnőmet.

  Valter leteszi a húgát a földre, és kitárja felém a karjait. Mosolyogva átölelem. Közben Miranda azt tátogja, hogy ő bizony megmondta. Unottan megrázom a fejem. Mindenki tudja, hogy nem tetszem Valternek, neki az idősebb és vagányabb lányok az esetei.

-Na! – tol el magától egykori szomszédom. – Bocs, hogy nem mentem el hozzád a felvétel előtt, csak tudod, senki sem volt otthon, ki kellett használnom az alkalmat!

- Te jó ég, Valter, néha szégyellem, hogy ismerlek! – csóválom a fejemet unottan.

- Mondtam már, hogy kiválóan hazudsz? – kacsint rám vigyorogva.

- Nem, de jó tudni… - motyogom.

- Na, de most komolyan… - Lazán a vonat ablakára támaszkodik. – Szerinted nem tűnt fel, hogy mennyire szenvedsz a hülye talentumod miatt? Hagyd ott a francba, és kész!

- Nem lehet, muszáj eljátszanom, hogy szeretem – húzom el a számat fitymálóan. – A Kapitóliumnak szüksége van érdekes riportokra a kedvenceikről. Pár év múlva úgyis abbahagyom. Jönnek az újak, a fiatalok, és egyik márka sem lesz kíváncsi az arcomra.

- Felőlem! – von vállat unottan, majd hirtelen komolyra fordítja a szót. – Figyelj, ne hagyd, hogy ezek az idióták elcsesszenek valamit! Tartsd meg a beszédeidet, bájologj egy kicsit a kapitóliumi majmokkal, aztán gyere haza, lehetőség szerint egy darabban! Ja, és a Negyedik Körzetben…

- Igen? – sóhajtok fel fáradtan.

- A Negyedikben se veszítsd el a fejed. Ne feledd, hogy Alex nem támad fel pár dühkitörés hatására!

  A fiú nem mosolyog, a szemében aggódást vélek felfedezni. Nem értem, mire ez a nagy felhajtás. Még senki sem halt bele pár szónoklatba, arról pedig végképp nem szól a fáma, hogy egy bajnokot meggyilkoltak volna a Békeőrök a Körút során.

  Valter régi, jó barátom, természetes, hogy aggódik értem, emlékeztetem magamat. Meg lehet érteni néhai szomszédom gondolatait. Az utóbbi időben az ő idegeit is felhúztam egy párszor a rohamaimmal.

-Nyugodj meg, Valter, minden rendben lesz! – mondom az Alex által oly’ sokszor ismételgetett mondatot. Remélem, ez megnyugtatja Valtert, még akkor is, ha én nem igazán bízok az erejében. Túl sokszor hallottam a vőlegényemtől, mégsem jöttek rendbe a dolgaink. Sőt, minden egyre rosszabb lett.

  A vonat zakatolva elindul. Felhúzom az ablakot, és minduntalan az jár a fejemben, milyen érzés lesz viszontlátni Samira Olsent. Kár, hogy nem teljes valójában, csak egy díszes, fenségesen lobogó zászlón. Egy olyan zászlón, amit azok az emberek terveztek, akik megfosztották a lányt a legdrágább kincstől, amit ember kívánhat magának: az életétől.