Akár egy
Hivatásos, úgy indulok a színpad felé. Hátraszegett fej, egyenes hát, büszke
tartás – ez jellemzi a viselkedésemet. Érzem magamon a többiek tekintetét. Még
Johanna is engem pásztáz. Látom rajta, hogy meglepődött. Talán nem nézte volna
ki belőlem?
-Jaj,
úgy imádom ezeket a bátor Kiválasztottakat! – sikít fel Leila. – Pláne, ha még
kedvesek is! – teszi hozzá, miközben lopva Johannára pillant.
Egyre jobban
idegesít ez az egész. Utálom, ha bámulnak! Azt meg még jobban utálom, hogy hamarosan
az egész ország szeme láttára fognak lemészárolni! A tekintetem elsötétül.
Semmi kedvem itt szórakozni. Minek ennyit bénázni a sétálással?! Fogom magam,
és rohanni kezdek a pódium felé. Már majdnem odaérek, amikor hirtelen elvesztem
az egyensúlyomat, és akkorát esek a lépcsőben, mint még soha. Be is verem a
térdemet rendesen.
Leila persze
rögtön sipákolni kezd, körülbelül mintha ez lenne a világ legnagyobb
tragédiája.
-Jól vagy,
édesem? – kérdezi.
- Naná! –
bólintok. – Aki béna, ne rohangáljon!
A tömegből
néhányan vihorászni kezdenek, a legtöbben azonban csendben maradnak, és
továbbra is rám bámulnak. Különös érzelmeket látok a szemükben. Csodálatot,
bizalmat, szánalmat, és talán egy pici, épp hogy csak egy cseppnyi reményt.
-Hát ez
aranyos! – nevetgél a kísérőnk. – Most viszont nézzük, hogy ki lesz az a bátor
fiú, aki eme fantasztikus lány párjaként elutazhat a csodálatos Kapitóliumba!
A fiúk
gömbjéhez tipeg, és ráérősen kotorászni kezd benne, míg végül kihúz egy nevet.
-Az idei év
férfi Kiválasztottja tehát Joel Mc’Norden! – mondja közömbös hangon.
Joel
Mc’Norden. Fogalmam sincs, kiről van szó. Azt hiszem, hallottam már róla
régebben, de nem tudok arcot kötni a névhez.
Hamarosan ez
azonban megváltozik. Az első sorból kilép egy kicsi, vézna fiú, aki biztos,
hogy még nincs tizennégy éves. Barna, karikás szeméből könnyek potyognak.
Egyszerű, zöld inget és fekete nadrágot visel. A haja szépen, rendezetten simul
a fejére. Pár pillanatig csak áll, és ijedten néz maga elé. Egy Békeőr vet
véget ennek; megragadja a karjánál fogva, majd a színpadra vonszolja.
-Ó, hát ez
egyszerűen csodálatos! – kiált fel Leila önkívületi állapotban. – Nos, ők
lennének azok, a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának Kiválasztottai! Nagy tapsot
kérek Katie Hope és Joel Mc’Norden számára!
Természetesen
ez most sem jön be. Soha, senki sem szokott tapsolni, legalábbis a Hetedikben.
A legtöbben megcsókolják a három középső ujjukat, aztán felénk tartják őket,
ezzel tisztelegve az emlékünknek. Igen, az emlékünknek. Régebben én is mindig
így tettem, mert mindenki ezt csinálta, de nem különösebben értettem, mi a jó
ebben. A suliban magyarázták el pár éve. Állítólag annak idején a lázadók ezzel
adtak jeleket egymásnak, ha valami rossz dolog történt. A forradalom leverése
után a Kapitólium beszüntette ezt a szokást, ám később újra divatba jött. A
jelentése viszont megváltozott. Ha jobban belegondolok, ez logikus. Semmi
értelme a baj miatt jelezni, ha mindig baj van.
Két Békeőr
egy kicsi, poros szobába vezet. Elvileg mindjárt találkozhatok a szeretteimmel,
hogy beszélgethessünk egy kicsit, meg ilyenek. Fogalmam sincs, hogy zajlanak
ilyenkor az események. Mit lehet vajon mondani a rokonoknak és a barátoknak?
Nyilván nyugtatni próbálják egymást, de mégis mi értelme, ha a Kiválasztott úgyis
meg fog halni pár hét múlva? Mit lehet ilyenkor mondani egy esélytelennek? Mit
lehet mondani Joelnek, vagy… vagy nekem?
-Szia,
Katie! – lép be Miranda az ajtón. A kislány szemei teljesen fel vannak dagadva,
nyilván rengeteget sírt az Aratás alatt. Mögötte ott áll a komplett
Johnson-család.
-Szia –
motyogom. A hangom erőtlen és reszelős. Szomorúan nézek magam elé. Mi a
francért kell a Viadalra mennem? Miért döntöttem így? Úgyis meghalok, hiszen
semmihez sem értek!
-Sajnálom…-
nyögi Miranda. Lassan mellém lép, majd óvatosan megölel. – Annyira sajnálom! –
Most már bömböl.
-Ne sajnáld!
– tolom el finoman. – Nem miattad kell az Arénába mennem!
- De igen! –
folytatja. – Az én hibám! Ha nem engem választanak ki, akkor…
- Katie! –
guggol le Mr. Johnson. – Figyelj, én bízok benned! Aki ilyen bátor, annak nem
eshet bántódása.
- Nem a
bátorságtól függ… - mordulok rá.
- Dehogynem!
– mosolyog Mrs. Johnson bátorítóan. – Szerinted mégis mire van szükség ahhoz,
hogy az ember akár csak elmeneküljön a Bőségszarutól, ahelyett, hogy megölné
magát? Mire van szükség ahhoz, hogy oda merj menni valakihez, és szövetséget
ajánlj neki? Mire van szükség ahhoz, hogy megküzdj másokkal? Bátorságra, Katie.
Ami benned megvan.
- Ez
hülyeség! – mondom. Érzem, ahogy egy kósza könnycsepp legördül az arcomon. –
Semmihez sem értek, még életemben nem fogtam fegyvert a kezemben, anélkül pedig
elég gyatrák az esélyeim.
- Emlékszel,
amikor néhány éve nagyon, nagyon megbetegedtem? – kérdezi Miranda nagymamája. –
Csentél nekem egy kis gyógyszert a patikából, amivel gyakorlatilag megmentetted
az életemet. Lehet, hogy az Arénában is hasznát veszed annak, hogy jól lopsz.
Tudod, ahogy mondani szokás, néha egy szál gyufa, egy szelet kenyér, vagy akár
egy kis víz is dönthet élet és halál között. És mi kell ahhoz, hogy ezeket
megszerezd?
- Támogatók
– vágom rá reflexből. Miranda mamája nevetni kezd.
- Ugyan!
Elég, ha kirabolod a Kapitólium kedvenceit!
Egy
pillanatra én is elmosolyodom. Elképzelem a Hivatásosok fejét, ahogy rájönnek,
hogy meglopták őket. Élőben valószínűleg kevésbé lenne mulatságos látvány,
ahogy egy felpaprikázott, tizennyolc éves pszichopata gyilkológép felém
közeledik.
-Lejárt az
idő! – ront be egy Békeőr az ajtó. – Menjenek ki, a lány pedig igyekezzen,
negyed óra múlva indul a vonat!
- Hé, Hope!
– mondja Valter a körülményekhez képest kissé ráérősen. – Csak azt szeretném,
hogy tudd, sajnálom, hogy a te neved szerepelt azon a rohadt papíron! Nem
gondoltam másokra, én csak… meg akartam menteni Miranda életét. Ezt az egyetlen
lehetőséget láttam, ezért felhasználtam. Nem hittem volna, hogy pont te…
Összeszorul
a szívem. Valter komolyan képes magát hibáztatni. Mondjuk, lényegében igaza
van, tényleg miatta vagyok most itt, de képtelen vagyok haragudni rá. Ő csak a
húgát védte, bárki más ezt tette volna a helyében.
-Semmi gond,
Valter! – vigyorgok rá. Megpróbálom elhitetni a fiúval, hogy tényleg nincs baj.
Már így is teljesen ki van akadva, nem szeretném még jobban kiidegelni. –
Nyugi! Vissza fogok jönni! Megígérem.
- Hát, oké…
- bólint zavartan.
- Maga
süket?! – ordítja a Békeőr. – Nem hallotta, hogy KIFELÉ?!
- Jóvanna’ –
vakkantja Valter. – Hát akkor, heló, Katie! – mondja, majd elhagyja a szobát,
mielőtt a férfi golyót eresztene a fejébe.
Ezután egy
hátulról nyíló, titkos ajtón keresztül a pályaudvarra vezetnek. Idő után persze
mindenkinek leesik, hogy hol is vagyunk, ezért követni kezdenek minket. Épp
sikerül felugranom a szerelvényre, amikor a tömeg utolér. Hangosan üvöltöznek,
néhányan integetnek, mások sírnak, vagy épp a három ujjukat mutogatják. Még
egyszer, utoljára kinézek az ablakon, csak hogy soha se felejtsem el, hogy is
néz ki Panem legszebb Körzete. A kedvenc részemet az állomás elhagyásával pillantom
meg. Igen, végre láthatom! Gyorsan lehúzom az ablakot, és kihajtom rajta a
fejem. Sokak szerint, beleértve engem is, a Hetedik Körzetet az erdő illatai és
hangjai teszik varázslatossá. Most az arcomban érzem az egészet. Érzem a
madarak kedves, dallamos csicsergését, a mókusok vidám, játékos ugrálását, a
fák friss illatát, a tavaszi szellő lágy lengedezését… érzem a tavaszt! Mindig
is ezt az évszakot szerettem a legjobban az összes közül. Ilyenkor nem sülök
meg, de nem is fagyok szét, a suliban is kezdenek lenyugodni a tanárok,
mindenki vidám, az embereket nem izgatja Snow zsarnoksága, és hát, igen, a
legtöbben szerelmesek lesznek. Ez a csodálatosnak nevezett érzelem engem eddig
elkerült, és mivel meg vannak számlálva a hátralévő napjaim, valószínűleg ez
továbbra is így marad. Más esetben szomorkodnék, de most nem teszem. Tudom,
hogy ebben az országban nincs túl sok értelme szerelmesnek lenni, pláne nem
kamaszkorban. Na ja, a Viadal ennek is jól bekavar. Három éve a Körzet
álompárját választották ki a halálos küzdelemre. Mindketten elég jól értettek a
baltához, így nem csoda, hogy azzal gyilkolászták le a többieket. Az egész
főváros rajongásig imádta őket, szinte mindenki őket támogatta, még itthon is
biztosak voltunk benne, hogy egyikük haza fog térni. De a sors, pontosabban a
Főjátékmester közbeszólt. Beomlasztott egy gátat, így vízözön zuhant a
játékosokra. A Hetedik Körzet szerelmespárjának esélye sem volt a győzelemre,
amit végül, nem meglepő módon a Négyes lány kapott meg.
A Viadal
puszta gondolatába beleborzongok. Egy utolsó, futó pillantást vetek az egyre
távolodó lakhelyemre, majd gyorsan behúzom az ablakot, és megyek az étkezőbe. Sosem leszek szerelmes!, fogadom meg
magamban.
Az ebédlőben
az idei év mentorai várnak rám Joel társaságában. A kisfiún látszik, hogy
rengeteget sírt. Elgondolkozom, hogy mondok neki valami biztatót, de inkább nem
teszem. A beszélgetés nem az erősségem, hazudni pedig utálok.
-Szóval te
vagy Katie Hope.- morogja Blight. A szemében nincs semmi rosszindulat, mégis
olyan gúnyosan ejti ki a nevemet, hogy az már nekem ciki. A kezével unottan
beletúr barna, göndör hajába, ezzel láthatóvá téve a hegeket a karján.
- Igen… -
motyogom. Még mindig nem bírom levenni a tekintetemet a férfi kezéről.
- Frankó! –
vigyorodik el a férfi. – Gyere, Joel, beszéljük meg, hogyan ölesd meg magad
fájdalommentesen! – mondja gúnyosan, majd a Körzettársam kíséretében elhagyja a
helyiséget.
- Ekkora
bunkót! – fakadok ki.
- Megszoksz
vagy megszöksz. – von vállat Johanna unottan.
- Szóval,
akkor… - próbálok beszélgetést kezdeményezni. – Te leszel a mentorom?
- Nem,
tökfejkém, azért vagyok itt, mert úgy szeretek a Kapitóliumba járni! – forgatja
a szemét unottan.
- Mitől lett
Blight keze olyan… szóval, érted… - próbálkozom tovább. – Miért vagdossa magát?
Johanna
beleiszik az asztalon lévő italba, majd rám villantja sötétbarna szemeit.
-Na ide figyelj,
kisanyám! – üvölti. – Neked komolyan az a legnagyobb problémád, hogy mi történt
a pasi kezével? Kit érdekel, de komolyan? Ha vagdossa magát, az ő baja, ne üsd
bele az orrod mindenféle hülyeségbe! Tudod, hogy nevezik a Hivatásosok az ilyen
alakokat? Első számú áldozatnak! Ha mindenbe beleszólsz, amihez egyébként
rohadtul semmi közöd sincsen, előbb-utóbb azon fogod kapni magad, hogy a mezőny
fele rád vadászik! – Megint beleiszik az italába, majd kissé nyugodtabb hangon
folytatja. – Amúgy senki sem tudja igazán, mi történt Blight-tal. Elvileg
beleőrült abba, hogy annyi embert megölt a Viadalon, de van, aki azt állítja,
hogy azért kezdte el vágni magát, mert azt hitte, így enyhülni fog a fájdalma.
Egyik sem tuti. Szerintem Leilácskától kapott agybajt.
- Szegény –
biggyesztem le a számat.
- Ja –
bólint Johanna. – De mesélj, veled mi a helyzet? Mihez értesz?
- Gyorsan
futok és jól lopok.
- Az nem
rossz, ki lehet vele húzni egy darabig, bár én inkább valami harcra gondoltam.
- Nem! –
nevetem el magam kínosan. – Még életemben nem fogtam fegyvert a kezemben.
- Oké, akkor
tegyük fel, hogy olyan sötét vagyok, mint Leila, és beveszem. Bár megjegyzem,
hogy elég nagy parasztság az én taktikámat koppintani, de hát ez van, ha
ennyire nincsenek önálló gondolataid, felőlem mehet! – teszi fel a kezét
megadóan. Te jó ég, ez a csaj tényleg azt hiszi, hogy én értek valamihez, és
csak szívatom! – Ez esetben viszont megpróbálunk a külsőddel támogatókat
szerezni.
- Szó sincs
róla! – most én teszem fel a kezem. – Senkinek sem fogok sztriptízelni, pláne
nem a kapitóliumi ürgéknek!
A mentorom
gúnyosan elvigyorodik. El tudom képzelni, mennyire élvezi, hogy szégyenlős
vagyok.
-De Katie,
olyan gyönyörű vagy! Hosszú, szőke a hajad, ez a Kapitóliumnak pont elég! Na!
Ha normális stylist-ot fogsz ki, simán győzhetsz! – nyávog Leila hangját
utánozva.
- Más
variáció? – kérdezem félénken.
- Tehát nem
tetszik, az üresfejű, de szép lány stílusa? – vonja fel a szemöldökét.
- Hát…
szerintem jobb is lehetne! – fogalmazom meg finoman a véleményem.
- Kár, pedig
annyira illene hozzád, és még csak meg sem kellene magad játszanod a kamerák
előtt!
- Ennél még
az is jobb lenne, ha előállnék azzal, hogy nyolc éve írtam egy szerelmes
levelet Finnicknek! – morgom.
Johanna egy
percre teljesen lefagy.
-Te írtál…
egy szerelmes levelet… Finnicknek? –
úgy teszi fel a kérdést, mintha körülbelül azt közöltem volna vele, hogy Blight
az apám.
- Igen –
válaszolok vonakodva.
- Figyu, ha
ezt bárkinek is elmondod a Kapitóliumban, garantáltan megnyered…
- A Viadalt?
– csillan fel a szemem. Mondjuk, fogalmam sincs, hogy lehetne ettől nyerni, de
hát Johanna a mentorom, biztos megmagyarázza.
- A Viadal
legkeservesebb halála címet! – sóhajt fel a lány.
- Mi? De
miért? – csodálkozom. Na, ennyit a reményről. Pff.
- Ember,
mondtam már, hogy ne üsd bele az orrod mások dolgába! – üvölt rám.
- Bocs, hogy
élek! – forgatom a szemeimet.
Johannán
látszik, hogy készülne visszavágni valami frappáns beszólással, de Leila
szerencsére megakadályozza ebben.
-Drágáim!
Megérkeztünk! Nézzétek, itt van a csodálatos Kapitóliumba! – csiviteli
boldogan.
Joellel
együtt az ablakhoz rohanok, és életemben először élőben megpillantom a
fővárost. Mindenhol emberek sikongatnak őrjöngve. Úgy tesznek, mintha örülnének
nekünk, de én tudom, hogy mindannyian ugyanarra a dologra várnak: huszonhárom
szerencsétlen kamasz kínkeserves halálára.
Heyhoooo! Megint én. A kedvenc részem - amin fel is röhögtem - nem más volt, mint mikor Hope elesett a saját lábában. Egyébként nagyon tetszett az egész rész, szóval nagyom nincs mit kifejtenem.
VálaszTörlésTovábbi szép estét!
Helló!
VálaszTörlésKöszi :) Igen, az nekem is a kedvenc jeleneteim közé tartozik. Szegény Katie annyira szerencsétlen, és ez még csak a kezdet ;D