Egyetlenegy
mondat kavarog a fejemben. Egy mondat, ami talán holnap elhangzik Leila Berry
szájából. Egy mondat, ami örökre megváltoztathatja az életemet. Hogy miért?
Mert ha a Körzetünk kísérője kiejti a száján eme rettegett mondatot, szinte
biztos, hogy meghalok. Nem is kell, hogy mondat legyen, elég egy név is. Az én
nevem.
A régi órám
fülsiketítő zaja ráz fel a rémálmomból. Általában utálom a hangját, de most
hálás vagyok érte. Fáradtan megdörzsölöm a szemem, majd az éjjeli szekrényemen
heverő naptárra nézek. Kétségtelen, ma lesz. A Körzetünket minden évben
végigjárja egy kapitóliumi postás, és ilyen béna, színes naptárakat osztogat.
Gondosan bejelöltek benne minden fontos eseményt: az Aratás napját, a Viadal
kezdetét, néhány népszerűbb bajnok születésnapját, és természetesen a napot,
amikor Snow elnök hatalomra jutott. Ha jól tudom, a fővárosban mindegyik
eseményt külön megünneplik. Meghívják az egész várost az elnöki palotában, és
hajnalig dorbézolnak. Mondjuk, ők mikor nem? Pff.
Kikászálódok
az ágyból, és felveszem anya régi, zöld ruháját. Ezt viselte, amikor apa
megkérte a kezét. A szüleim sajnos már rég nem élnek. A negyedik életévemet
töltöttem, amikor meghaltak egy vonatbalesetben. Erről a balesetről manapság
már senki sem beszél a Körzetben. Teljesen tabutéma lett, amióta kiderült, hogy
az első győztesünk, Betty Cooper miatt történt az egész. A nő akkoriban
szervezett egy merényletet a mi drága, imádott kis elnökünk ellen, erre
valahogy rájöttek a Békeőrök, és felgyújtották a szerelvényt, amit persze
egyetlen utas sem élt túl.
Azóta
gyűlölöm az elnököt.
A lábamra
felhúzom az egyetlen cipőmet, amit apától örököltem. Negyvenkettes, miközben az
én lábam harmincnyolcas. Fantasztikus, de komolyan. Remélhetőleg nem fogok
elesni benne.
Itthon
mindenki ismer. Na, nem mintha olyan népszerű lennék, hanem a folyamatos
bénázásaim miatt. A legjobb példa erre a tizedik szülinapon, amire talán a
lehető legszebb ajándékot kaptam a sorstól. Finnick Odairt személyesen. A fiú
abban az évben nyert a Viadalon. Az egész közönséget elbűvölte a bravúros
szigonydobásaival, a vicces beszólásaival, és persze az összetéveszthetetlen,
már-már túlontúl isteni szépségével. Teljesen belezúgtam, így hát írtam is neki
egy szerelmes levelet, amit oda is adtam neki a Győzelmi Körúton, a beszéde
után.
-Köszi, ez
igazán kedves!- vigyorgott rám kissé zavartan, én meg a nyakába ugrottam, mint
valami idióta. Azt hittem, ez most azt jelenti, hogy ő is szeret engem. A
Békeőröknek kellett lerángatniuk a fiúról, mindezt az egész Körzet szeme
láttára. Kicsit ciki volt. Kicsit.
-Szia,
Katie!- köszön rám Miranda Johnson, a szomszédom. - Hallod, úgy félek! Ugye nem
fognak kiválasztani minket?
-Ugyan már,
tizenkét éves vagy, egyszer szerepel a neved, biztos, hogy nem téged húznak ki!
– nyugtatom.
- És Valtert
meg téged sem, ugye?
- Nem! –
sóhajtok.
Valter
Miranda tizennyolc éves bátyja. Most szerepel utoljára a neve a gömbben. Jó
eséllyel megúszta. A Hetedikben van egy híres mondás, amit Blight Waterfall
mondott az első mentoráltjának. „Ha tizenöt vagy, és még nem választottak ki,
akkor már nem is fognak!” Ez lényegében a Körzetünk szerencsétlen sorsára utal.
Míg az Elsőből vagy a Másodikból mindig idősebbeket választanak, tőlünk
állandóan fiatalok mennek a Viadalra. Egyesek úgy tartják, ez valami sötét
átok, mások szerint ezt Snow rendezte így, hogy megbosszulja Betty Cooper
merényletét. Szerintem mindkettő elmélet ostobaság. Egyszerűen csak arról van
szó, hogy a kísérőnknek rossz a keze.
A
Johnson-családdal a Fő térre megyek. Mindig itt tartják az Aratást, pedig nem
is itt van a Törvényszék épülete. Tavaly óta van ez így. Egy évvel ezelőtt ugyanis
a lány Kiválasztott, amikor kiment a színpadra, egy paradicsomot dobott a
Kapitólium zászlójára. A polgármester fél, hogy újra megismétlődik az incidens,
és a Kapitólium bosszút áll a Körzeten, de szerintem ennek semmi értelme. Más
nem olyan elvetemült, hogy paradicsommal dobálja a Kapitólium zászlóját. Erre
csak Johanna Mason képes.
A
„regisztrációs pultnál”, ami alatt egy kicsi, csicsás asztalt értek, egy
középkorú, szétsminkelt nő vár ránk. Megszúrja az ujjamat, majd megkérdezi a
nevemet.
-Katie Hope
– mondom.
- Hope?! –
csodálkozik.
- Miért, nem
tetszik? – vakkantok rá. Amióta az eszemet tudom, az emberek rá vannak szállva
a nevemre. Oké, reményt jelent, de akkor mi van? Miért olyan nagy ügy ez?
Épp
megtalálom a helyemet a tizenhét éves lányok között, Leila Berry azon nyomban
feltipeg a színpadra a tíz centis, magassarkú cipőjében, és rögtön visítozni
kezd.
-Jó napot,
kedveseim! Mint tudjátok, ma kerül sor az Aratásra, ahol megtudjuk, hogy ki az
a két bátor ifjú, akik képviselni fogják a Hetedik Körzetet a Hetvenharmadik
Éhezők Viadalán! De előbb tekintsétek meg ezt a fantasztikus kisfilmet, amit az
elnök úr kifejezetten nektek készített! Ígérem, tetszeni fog!
Erre nem vennék mérget, gondolom. Már
megint végig kell szenvednem ezt a szörnyűséget! Egyszerűen utálom Leilát!
Iszonyatosan megköszönném neki, ha nem köntörfalazna, hanem belevágna a dolgok
közepébe, és végre elmondaná, hogy kik fognak idén meghalni az Arénában!
Miközben
magamban fortyogok, a film véget ér. Feszültség járja át az egész teret.
Mindenki a másikat fürkészi. Egy kérdés motoszkál az emberek fejében: Ki lesz az? Képtelenek vagyunk másra gondolni. Tudom, hogy elég nagy az esélye
annak, hogy rám essen a választás. Elvileg csak hatszor szerepelne a nevem, de
nyolcszor feliratkoztam tesszeráért, mert már tényleg nem bírtam az éhezést.
Tizennégy cetli. Ha Leila valamelyiket kihúzza, esküszöm, elrohanok. Nem
érdekel, ha elkapnak, és szégyenszemre a pódiumra vonszolnak. Én nem fogok az
Arénába menni! Nem fogok azért gyilkolni, mert ezeknek az ostoba libáknak az
jó! Miért nem néznek valami régi filmet, amiben azért folyik a vér rendesen? Az
nem túl eredeti, vagy mi?!
-Mint mindig
– sipítja Leila. – Hölgyeké az elsőbbség!
A lányok
gömbje felé nyúl. Gyors, határozott mozdulattal megragad egy papírt, majd
felolvassa a lány nevét.
-Miranda
Johnson!
Az ereimben
megfagy a vér. Egy pillanatra úgy érzem, mindjárt elájulok. Hát mégis létezik
az a rohadt átok? Miért pont ő? Miért pont neki kell meghalnia? Ez annyira, de
annyira nem érvényes!
-Hé! –
hallom meg Valter hangját. – Ez így nem ér! Egy név kiesett a gömbből! Annak a
lánynak még csak esélye sem volt a kiválasztásra!
A kamerák a
földön lévő papírfecnit kezdik mutatni. Leila nagy érdeklődéssel hajol le érte.
-Nahát, milyen érdekes! Most mit csináljunk? – vakargatja a fejét. – Á,
megvan! – csettint hirtelen. – Nézzük meg, hogy ki ez a másik, és majd a lányok
eldöntik, hogy ki menjen!
- Mi van?! – üvölt fel Johanna Mason. Most szólal meg először az Aratás
alatt. – Normális vagy? Komolyan képes lennél ilyen nagy döntést adni a
kezükbe? Fel tudod fogni egyáltalán azzal a csökött agyaddal, hogy mi van? Át
tudod érezni a sorsukat? NEM! Nem értesz te semmit! Mik a problémáid? Az új,
csilivili cipőcskéd feltörte a lábacskádat? A kozmetikusod túlszedte a
szemöldöködet? Kiment a kedvenc ruhád a divatból? A futár szalámis pizzát
hozott ki a sonkás helyett? Vagy mi? Meghalt a Kiválasztott, akit támogattál?
Mire gondoltál? Hogy jaj, szegény gyerek! Dehogy! – a lány gúnyosan felnyerít.
– Inkább arra, hogy basszus, mennyi
pénzt kidobtam már erre a szerencsétlenre! Így igaz, nemde? – fordul felvont
szemöldökkel a kísérő felé.
- De, így van… - vallja be Leila. Úgy beszél, mintha ez az egész
természetes lenne. Mintha nem is értené, miről magyaráz Johanna.
- Na, látod! – válaszol a lány. – Egy érzéketlen, ronda,
szétplasztikázott, sötét lotyó vagy! Legszívesebben kinyírnálak, persze csak
Snow után!
- Öhm, rendben van, Johanna… - motyogja Leila megszeppenve. – Most
viszont nézzük, ki a másik lány!
A nő izgatottan kinyitja a cetlit. Pár másodpercig csak bámul a papírra.
-Na hát, milyen furcsa neveket képesek adni az emberek a gyereküknek! –
motyogja. – A másik lány tehát Katie Hope! – kiáltja Leila, gondosan ügyelve arra, hogy az utolsó szót úgy
ejtse ki, mint valami fertőző betegség nevét.
A
lábam automatikusan remegni kezd. Ne! Ez nem lehet igaz! Érzem, ahogy a tömeg
engem kezd bámulni, sőt a kamera is rám szegeződik. A reakciómat lesik.
Kíváncsiak, hogy most vajon mit teszek? Az emberek nem hülyék. Ismernek, tisztában
vannak vele, hogy rettegek a Viadaloktól, és inkább meghalnék, sem minthogy az
Arénába menjek.
De
itt van Miranda. A szomszédom. Egy egyszerű, szegény családból származó,
tizenkét éves kislány. Mindenki imádja a Körzetben. A kedvességének és a vidámságának
köszönhetően nincs olyan ember, aki ne szeretné. A legjobban a családja imádja:
a szülei, a beteg nagymamája, és Valter. Az éhezést és az Aratást leszámítva
olyan az élete, akár egy királylánynak.
De
most mégis kiválasztották. A halálba akarják küldeni. Sikerülhetne is nekik,
ha…
…ha
nem lennék itt én. Miranda nagyon jól járt ezzel a lehetőséggel. Hiszen én
annyira különbözök tőle.
Igaz,
soha sem voltam, és szerintem már nem is leszek egy Hivatásos harcos, de
legalább jól tudok lopni, és a futásban is jeleskedem. Tizenhét múltam, ami nem
rossz, ha arról van szó, hogy ki ismeri fel előbb a mérgező növényeket. Ha
jobban belegondolok, egészen tűrhetőek az esélyeim. Pontosabban, jobbak mint
ennek a kislánynak.
-Katie!
– suttogja Miranda. – Majd megyek én. Engem húztak ki, nem téged. Feleslegesen
halnál meg miattam! Én, azt hiszem… megnyerném, de igazán!
Kérlelően
néz rám a nagy, barna szemeivel. Látom rajta, hogy ő tényleg bízik magában.
Elhiszi, hogy nyerhet, de én tudom, hogy nem. Könyörgöm, tizenkét éves, ezer
százalék, hogy meg fog halni! Eddig tizennégy éves volt a legfiatalabb győztes,
de őt Finnick Odair-nek hívják, és konkrétan az összes szövetségesét
kihasználta a győzelemért, arról már nem is beszélve, hogy a fél Kapitólium
belezúgott!
Miranda
más. Képtelenség, hogy győzzön. Meg fog halni… ha hagyom!
Én is
félek az Arénától, pont annyira, mint ő. Talán még jobban is. Eszembe jut, hogy
a szülei még soha sem vitték ki a Fő térre, hogy megnézze a Viadalt.
Összeszorul a szívem. Te jó ég, ez a lány azt sem tudja, hogy mi várna rá ott!
Fogalma sincs a Hivatásosok kegyetlenségéről, a vérengző mutánsokról, a gyilkos
természeti katasztrófákról, a Játékmesterek gonosz elveiről… nem tudja, mire
vállalkozik!
-Nos,
kedveseim, sikerült dönteni? – kérdezi Leila magas, sipítozó hangon.
-
Igen – válaszolok kifejezéstelen arccal. – Én megyek a Viadalra!
Büszkén
hátravetem a hajamat, és mielőtt Miranda bármit is tehetne, elindulok a színpad
felé.
Szia! Mint azt már egyszer írtam, a könyvet egyszerűen imádtam. A történetedet pedig szerintem ugyanúgy fogom szeretni. A hangvételét teljes mértékben eltaláltad, ahogyan a stílust is. Az egyetlen dolog, amibe bele tudok kötni, az a fekete alapon fehér betűk, mert sok-sok embernek (mint nekem is) begolyózik tőle a szeme, és én éppen ezért nem szoktam folytatni az ilyen blogokat, de most kivételt teszek, mert nagyon tetszik ahogy írsz.
VálaszTörlésMég foglak zaklatni, valószínűleg minden részénél. További szép napot!
Szia!
TörlésJuj, köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszik :) Wow, már vagy négy hónapja, a búcsózó közzététele óta nem kaptam kommentet erre a blogra, szóval kicsit fura érzés így válaszolni :D
Köszi, neked is szép napot :)
Maja
Nagyon jól írsz csak így tovább... már szinte magam előtt láttam :*
VálaszTörlésKöszönöm:) örülök, hogy tetszik!
TörlésKöszönöm:) örülök, hogy tetszik!
Törlés