Huszadik fejezet

Sziasztok! Nos, elérkeztünk ide is, a huszadik fejezethez. Ez alatt a nem teljesen két hónap alatt több, mint 2400 oldalmegjelenítéssel, hat feliratkozóval, és rengeteg kommenttel lett gazdagabb a blog, amit ezúttal is nagyon szeretnék megköszönni Nektek <3
 Jó olvasást!
  Mindenkit ölel: Maja Taylor

  Eleinte azt sem tudom, mi történik velem. Nem értem, miért ölel magához Alex, és miért csókol olyan szenvedélyesen. Halvány emlékek derengenek az utolsó találkozásunkról. Üvöltöztünk egymással, és összevesztünk. Aztán felmásztam egy fára, és beszéltem Valterral. Meg született egy gyerekem Alextől, akit Miranda Johnsonnak hívtak… És Cara meghalt, Alex megölte. Elrohantam, menekültem az engem ért borzalmak elöl. Leugrottam egy szikláról… Megint beszéltem Alexszel, de nem veszekedtünk… Most meg megcsókolt. Annyira zavaros ez az egész, mintha eddig máshol éltem volna. Hol vagyok egyáltalán? Mi történik velem? Mit akar tőlem Alex Emerson?

  Durván ellököm magamtól a fiút. Gyönyörű szemeivel aggódva fürkészi az arcomat. Egy kis csalódást és meglepődést is felfedezek az arcán. Mintha ő sem lenne teljesen tisztában a helyzettel.

-Ez mire volt jó? – kérdezem.

  Alex zavarában egy értelmes szót sem bír kinyögni, csak motyog valamit arról, hogy sajnálja, amit tett.

-Sajnálhatod is – harapom be a számat.

  A fiú csalódottan beletúr a hajába. Szemeiben valami fura, számomra ismeretlen fény csillog, ami egyáltalán nem illik bátor, mindenre kész személyiségéhez.

  Hirtelen felindulásból kiabálni kezdek.

-Mondd, miért vagy ennyire kiszámíthatatlan? Először beszólogatsz, és beégetsz Finnick előtt, aztán cikized a ruhámat, beállsz a Hivatásosokhoz, majd valamiért hirtelen kedves leszel velem, és elviszel motorozni, visszaadod a nyakláncomat, megmented az életemet, aztán újra meg akarsz ölni, de közben megint kiderül, hogy az én oldalamon állsz, és szövetséget ajánlasz. Beleegyezel abba, hogy bevegyük Samirát a szövetségbe, de amikor meghal, nem hagyod, hogy rendesen meggyászoljam, hanem elrángatsz úszni, és ott hülyéskedsz velem, majd elküldesz a fenébe, aztán a változatosság kedvéért ismét megmented az életemet, úgy, hogy megölöd a volt szövetségesedet, aztán… Megcsókolsz! – Értetlenül megrázom a fejem, és gyilkos pillantást vetek rá. – Olyan, mintha két személy lakozna benned. Az egyik kedves, vicces és önfeláldozó, a másik meg… Bunkó! Miért van ez, Alex?

- Semmit sem értesz! – csóválja a fejét.

- Talán ha megmagyaráznád…

- Mit magyarázzak meg ezen? Teljesen egyértelmű, csak te… Hagyjuk! Amúgy is, szerintem inkább én szorulok magyarázatra. Most komolyan, Katie, ennyire rossz volt?

- Mi volt rossz? – ráncolom a homlokomat. – Vagy tudod mit, inkább nem is érdekel! – Teszem fel a kezem hárítóan. – Csak arra lennél kíváncsi, miért… Szóval, hogy…

- Hogy miért viselkedtem néha úgy, mint egy ütődött? – segít ki.

  Szótlanul bólintok.

-Sejtettem, hogy ezt nem úszom meg! – motyogja, majd leülünk a földre, és végre-valahára mesélni kezd. – A vonaton visszanéztük az Aratások ismétlését. Bevallom, alig figyeltem, de amikor a Hetedik Körzethez értünk, felkaptam a fejem. Ahogy felszólaltál, és bevállaltad Miranda helyett a Viadalt… Arra gondoltam, hogy én is pont ugyanígy cselekedtem volna, ha esetleg Jared neve szerepel a cetlin. Tetszett a bátorságod, az önfeláldozásod. Azt hittem, te leszel az Aréna legkeményebb játékosa, aki két perc alatt végez a fél mezőnnyel. Aztán elestél a saját lábadban.  Csalódtam benned, de emellett meg is könnyebbültem, hogy legalább eggyel kevesebb jó harcossal kell majd megküzdenem. Nem zártalak a szívembe, így sejtheted, hogy kiakadtam, amikor rájöttem, hogy a mentoraink országos haverok. A ruhád, és a felirat a kocsitokon eszméletlenül felidegesített. Nem értettem, miért nagyzoltok, amikor mindenki tudta, hogy a Viadalnak csak egy győztese lehet, és a legtöbben a világért sem fogadtak volna rátok.

- A lényeget, ha kérhetem! – csattanok fel.

- Nyugi van, csillagom, arra is rátérek! – morogja, majd folytatja a monológját. – Gondoltam, hogy van benned valami… Valami, ami a többiekből hiányzik, de lövésem sem volt, mi az. De meg akartam tudni, akár az életem árán is, ezért piszkáltalak az edzésen, te meg… Hát, enyhén szólva pszichopatán viselkedtél!

- Mert kihoztad belőlem az állatot!

- Pontosan ez az éned érdekelt, és kíváncsi voltam létezik-e egyáltalán. Nem ijedtem meg tőled, inkább megsajnáltalak, amikor Enobaria rád küldte Carát, valamilyen szinten az én hibámból. Úgy éreztem, muszáj segítenem rajtad, ezért szövetkeztem a Hivatásosokkal.

- Szóval a megkérdezésem nélkül egyészséget kötöttél velem! – bólintok.

- Igen, valahogy úgy. Mikor megláttam, hogy csak négy pontot kaptál, akcióba léptem. Megkérdeztem Finnicket, lehetséges lenne-e, hogy otthagyjam a Hivatásosokat, és veled kössek szövetséget. Azt felelte, kizárt dolog. Sokat veszekedtünk miattad, szó szót követett, és Finnick véletlenül kinyögte, hogy megcsókoltad. Iszonyatosan feldühödtem, majdnem nekimentem a mentoromnak. Aznap éjjel nem jött álom a szememre, csak forgolódtam össze-vissza, és azon gondolkoztam, mit láthatsz Finnickbe, amiért annyira odáig vagy érte. Kimentem a konyhába, hogy igyak valami erőset, de legnagyobb meglepetésemre ott találtam a síró Naomit. Sajnos azelőtt nem igazán kellett szomorú kisgyerekeket vigasztalnom, persze Jaredet leszámítva, de ő más tészta. Naomi rosszat álmodott, és félt visszaaludni. Rengeteget dumáltunk, és akkor, két nappal a Viadal előtt igazán megszerettem a Körzettársamat. Elmondtam neki, hogy rohadtul kiakadtam rajtad és Finnicken. Ő csöndesen végighallgatta, majd közölte, hogy rájött, mi a bajom. Naomi Cowell világított rá az igazságra, amit nem akartam elhinni. Ostoba módon féltem az egésztől, hogy milyen, amikor valakit tényleg… A francba! – kínos nevetés hagyja el a száját, ami pár perccel ezelőtt még az ajkaimra tapadt. – Hogy örülhetnek most otthon a haverjaim! Biztosan élvezik, hogy életemben először beégek, hát ha még azt is hozzávesszük, hogy az egészet élőben közvetíti a tévé…

- Mitől féltél? Mit mondott Naomi? – faggatózom tűkön ülve.

- Katie – fordul felém Alex. Mélyen a szemembe néz, semmilyen érzelem nem olvasható le meggyötört, sebekkel és vágásokkal díszített arcáról. – Az a helyzet, hogy akaratom ellenére beléd szerettem.

  Ólomsúlyú szavai ingatagan lógnak a levegőben. Hirtelen minden megszűnik, ami eddig körülvett minket. Ketten maradunk. Nézem a fiú sötétbarna, gyönyörű szemeit, fekete haját, erős, puha ajkát, hibátlan vonalú arcát, ami ezekben a pillanatokban a vörös árnyalatait ölti fel, és hirtelen, mintegy varázsszóra az összes emlékem visszatér. Felrémlik előttem az Aratás, a Kiképző Központban történt események, a pontozás, az interjú, és az azt követő botrány, a motorozás, és az Arénában töltött napok. Rájövök, hogy ki is valójában Miranda Johnson, Valter Johnson, Samira Olsen, Naomi Cowell, Johanna Mason, és hogy mi mindent köszönhetek nekik. Persze a sötét emlékeim is visszajönnek, annak ellenére, hogy jobb volt elfelejteni őket. James halála, a balul sikerült öngyilkossági kísérletem, a Tízes lány ép ésszel felfoghatatlan megsemmisülése, Marcus és Naomi kegyetlen meggyilkolása, Samira elvesztése, a veszekedés Alexszel, Cara fenyegetése és brutális halála, és végül az ugrás a folyóba, aminek köszönhetően kis híján véget vetettem az életemnek. Legutoljára egy pár nappal ezelőtti, Valterral folytatott beszélgetés foszlányai térnek vissza az emlékezetembe. Már csak nyolcan voltunk életben – amiből mára már csak öten maradtunk – ezért beszélgethettünk egy kijelölt ismerősünkkel. Azon az éjszakán Valter felnyitotta a szememet Alex Emersonnal kapcsolatban. Sunyi módon rávezetett, hogy szeretem a fiút.

-Alex… - suttogom. – Emlékszem!

- Igen? – kérdezi. A hangja a félelem és a remény között ugrál. – Mire?

- Mindenre, amit elfelejtettem – mosolyodom el.

  Alex is mosolyog, most először, amióta felbontottuk a szövetségünket. Minden olyan gyorsan történik. Közelebb hajolunk egymáshoz, Alex lassan, mint aki nem tudja, mire számítson, én viszont gyorsan, határozottan. Összeérnek az ajkaink, a térdem megremeg. Alex nyelve behatol a számba, és végigsimítja a fogsoromat. Én is így teszek. Összeakadnak a nyelveink, és teljesen ösztönösen vad, ősi táncba kezdenek. Érzem, hogy a kislábujjam körmétől kezdve a fejem búbjáig elönt a pír, és a mámor, ami mindent felülmúl. Karjaimat Alex nyaka köré fonom, mert nem akarok elájulni a gyönyörűségtől és az izgalomtól. Végigdőlünk a kemény, hideg talajon. Arra gondolok, milyen jó is lenne még több száz órán, napon, héten keresztül itt lenni, Alex erős, védelmező karjaiban, és semmi mást nem csinálni, csak beszélgetni, nevetgélni, na meg persze csókolózni. A fiú azonban gyengéden eltol magától, és egy elégedett sóhaj közepette rám vigyorog.

-Hallod, te azért tudsz!

- Köszi! – mondom, bár tisztában vagyok azzal, hogy ennél idiótább választ nem találhattam volna ki. – Hé, teljesült a kívánságod!

- Melyik? – kérdezi.

- Hát amit Samirának mondtál… Hogy jó lenne, ha egyszer smárolnék normálisan is, mindenfajta nyáladzós kannibalizmus nélkül!

  Alex hangosan felnevet.

-Miért is örültek a haverjaid? – faggatózom.

- Hát, tudod, eddig nem nagyon bírtak megszívatni, most meg szándékosan kevertem magam égő helyzetbe.

- Ja, az nem nagy ügy! – legyintek. – Az első tényleg kellemetlen, de aztán majd szépen, lassan megtanulod kezelni. Hidd el, nem nehéz. Az a trükkje, hogy ne vedd komolyan magad, de ne is nevess, amikor a többiek megszakadnak a röhögéstől. Tegyél úgy, mintha mindennapi része lenne az életednek!

- Te már csak tudod, ugye? – kacsint rám.

- Te jó ég, én komolyan elhittem, hogy attól, hogy szerelmet vallasz, megtanulsz normálisan viselkedni, és mellőzni fogod a beszólásaidat? – emelem égnek a tekintetem.

- Hogy megváltozzak miattad, és elhagyjam a humoromat? Bocs, annyira azért nem szeretlek!

  Eljátszom, hogy ideges vagyok, és fellököm, mire elkap a csuklómnál fogva. Úgy nézek rá, mint a ma született bárány, de sajnos őt nem olyan könnyű átverni. Megfordít, lenyom a földre, és lovagló ülésben fölém magasodik.

-Meg amúgy is, azt hittem, pont ez tetszik bennem! – húzza ki magát kissé nagyképűen.

- Álmodik a nyomor! – forgatom a szemeimet. – Elengedsz? Veszettül megéheztem.

- Az attól függ! – válaszolja pókerarccal.

- Mitől?

- Hogy mit adsz érte cserébe!

- Hát… öhm… - töprengek, majd eszembe jut az adu-ász. – Egy csókot? – nyávogok Tiffany hangját utánozva.

- Oké, oké… Egyenlőre megteszi! – sóhajt fel megadóan.

- Hogy te milyen nagylelkű vagy, Alex Emerson!

  A fiú leszáll rólam, én pedig „hálámnak jeléül” megtartom az ígéretemet, és gyorsan megcsókolom a száját. Igaz, hogy szeretem Alexet, de azért mégsem lenne jó, ha mindenki rajtunk csámcsogna, vagy ha a Viadal egész adása a románcunkról szólna.

  Leülünk a hátizsák mellé, és falatozni kezdünk. Közben rengeteget beszélgetünk. Alex elmeséli, hogyan menekültem el Cara holttestétől, és miképp mentette meg az életemet. Hát, mit ne mondjak, elég ijesztő lehetett a kirohanásom. Bocsánatot is kérek miatta a fiútól, de ő csak a fejét rázza, és megnyugtat, hogy meg tud érteni, annak ellenére, hogy ő nem sűrűn keveredett ilyen helyzetbe. Szó esik a szeretteinkkel való beszélgetésekről is. Alex órákon át mesél a Jareddel való „találkozásról”. Kiérződik a hangjából és a mozdulataiból, hogy eszméletlenül szereti az öccsét, talán még az életénél is jobban.  Én is szólok pár szót Valterről, bár inkább nem istenítem nagyon a srácot, mert nem akarom beavatni Alexet abba, hogy szinte végig róla folyt a diskurzus. Mindeközben befejezzük az ebédünket, és kínosabb témákat is érintünk, mint például az Aratást.

-Meg sem fordult a fejedben, hogy üvöltözve elrohanj, amikor meghallottad a nevedet? – faggatom.

- Igazság szerint számítottam rá, hogy engem húznak ki! – fintorodik el. – Tudod, egy kicsit sokszor feliratkoztam tesszeráért.

- Hányszor szerepelt a neved? – kérdezem rosszat sejtve.

- Száznyolcvanötször - vágja rá.

  Elképedve bámulok rá. És én még azt hittem, hogy az én tizennégy cetlim miatt nő az esélyem a Kiválasztottságra! Száznyolcvanöt papír… Az rengeteg! A mi Körzetünkből összesen nem iratkoztak fel ennyiszer. A Hetedikben inkább lopnak az emberek, minthogy nagyobb eséllyel küldjék őket a vágóhídra. Ennek következtében persze sokakat elfogna a Békeőrök, és nyilvánosan megkorbácsolják őket. Bár ez inkább csak az ügyetlenebbekkel esik meg. El is megy a kedvük az egésztől, és feliratkoznak, persze csak annyiszor, hogy ne kerüljenek bajba. Mások, a profi tolvajok – közéjük sorolom jómagamat is – szintén meglopják a többieket, de úgy, hogy azok nem veszik észre. A lényeg a figyelem-elterelés, a magabiztosság, és a mértéktartás. Ha remegve, izzadó tenyérrel sétálgatsz a piacon, és egyszerre háromnál több gyümölcsöt emelsz le a polcokról, garantáltan elkapnak. El kell játszanod, hogy tisztességes vagy, és a légynek sem ártanál, máshogy esélyed sincs az árusokkal, na meg a Békeőrökkel szemben.

-Micsoda? – hápogom. – Száznyolcvanötször? De hát az… Basszus, hogy lehetsz ilyen hülye? Felfogtad egyáltalán, hogy ez…

- Persze, hogy felfogtam! – túr bele a hajába. – Az egész tavaly kezdődött, néhány nappal a Viadal befejeztével. Hazafelé igyekeztem a tengerről, amikor a szomszédom, Roger halálsápadtan rohant felém. Azt mondta, Jared a suliban rosszul lett és elájult. Képzelheted, mennyire megijedtem. Rohantam haza, ahogy csak bírtam. Az öcsémnél már ott volt a doki. Azt tapasztalta, hogy szegény teljesen elgyengült, mert már egy hete nem evett semmit. Jared nagyon vékony, és nem túl kedvező az izomzata. Szerencsére pár hét múlva felépült, mert a polgármester adott kölcsön egy kis kaját, meg abban az időben sok halat fogtam… De tisztában voltam vele, hogy ha ez így folytatódik, előbb-utóbb éhen fog halni. Tudtam, hogy egyetlen egy megoldás maradt, ez pedig a feliratkozás. Eleinte úgy terveztem, hogy csak párszor megyek el a Főbékeőrhöz ezzel a kéréssel, de aztán teljesen rászoktam. Függők lettünk, Jared is és én is. Hordtam haza a kaját, Jared meg csak evett és evett. Egyszer megkérdeztem, hányszor szerepel a nevem. A Békeőrök azt mondták, nyolcvankétszer. Úgy gondoltam, akkor már teljesen mindegy, úgyis engem választanak ki. Elkezdtem keményen edzeni, eljártam a helyi edzőterembe, és ennek köszönhetően fél éven belül megerősödtem, és megtanultam bánni a fegyverekkel, különösen a késekkel.

- És Jared…? Hogy fogadta?

  Alex közömbösen vállat von. A mellkasára hajtom a fejem, és arra gondolok, hogy lehet valaki ennyire önfeláldozó és bátor. Mindig is tudtam, hogy nem mindennapi dolog, amikor valaki megmenti a testvérét. A Hetedikben erre eddig egyetlen példa volt, az idei Aratáson, amikor Valter kihúzta Mirandát a csávából. Két évvel ezelőtt két tizenkét éves gyereket választottak ki, mindkettőjüknek volt egy-egy tizennyolc éves testvére, a fiúnak fiú, a lánynak lány. De nem jelentkeztek helyettük, pedig tudták, hogy még csak esélyük sincs a győzelemre. Nem akarok álszenteskedni, nekem sem fordult meg a fejemben, hogy önként jelentkezzek Miranda helyett, de azért az mégis más, ha az embernek testvére van. Lefogadom, hogy Alex is jelentkezett volna Jared helyett, ha a kisfiút húzták volna ki.

-Annyira bátor vagy! – súgom a fülébe.

- A legtöbbek szerint inkább őrült… - válaszol.

- Ez baromság! Igenis bátor vagy! Nem ismerek mást aki…

- Légyszi, ne beszéljünk erről! – kéri. – Inkább gyere, megtanítalak úszni!

- Oké! – egyezek bele. – De egyszer már megtanítottál. Nyugi, erre még emlékszem!

- Azt hiszed, hogy az úszásnak számít, hogy szemét módon lefröcskölsz? – cukkol. – Katie, ha ez így lenne, te lennél a tenger királya, nem én!

- És ha újra megküzdenénk azért a bizonyos címért? – vetem fel az ötletet.

- Ha jó érzés neked, ha veszítesz…! – von vállat vigyorogva

*

  Semmi sem változott az úszástudásomat illetően. Most is fantasztikusan szórakoztunk, de Alex még csak nem is vette a fáradtságot, hogy pár alapvető mozdulatot bemutasson nekem. Mikor aztán hosszas kérlelés hatására belement a dologba, egyszerűen képtelen voltam koncentrálni, Alex hasizma miatt, a fiú feladta a tanítást, felkapott, és addig pörgetett, amíg szó szerint bele nem ájultam a karjaiba. Közölte, hogy ha ezer évig élek is, nem lesz belőlem úszótehetség. Azóta azon fáradozom, hogy meggyőzzem, hogy sose hagyja el a remény, de ő folyamatosan csak röhög, ha meg végképp megunja a fecsegésemet, megcsókol, és eltereli a témát.

  A Nap ragyogva, vakítóan bukik alá a horizonton. A barátom mellkasának dőlve figyelem eme szemkápráztató, meseszép látványt. Sajnos a Hetedikben lehetetlenség a naplementét megfigyelni, a sűrűn nőtt fák mindent eltakarnak. Mire az ember kiokoskodja, hol lenne alkalma gyönyörködni, már rég leszáll az éj, másnapra pedig kimegy a fejéből a tökéletes terv. Ez olyasféle átok lehet, mint a fiatal Kiválasztottaké, csak kevésbé sötét és halálos.

  Kicsi, ezüstszínű ajándék ereszkedik le a narancssárga égből.

-Na, végre! – kiált fel Alex. – Már azt hittem, Finnick elfelejtette!

- Azt, hogy mi is szoktunk vacsorázni? – nevetek fel hitetlenkedve.

  Alex nem válaszol. Kinyitja a dobozt, és kiemel belőle egy süteménnyel telepakolt tálcát. Lerakja a földre, és bekap egy szelet sütit.

-Hm, egész jó! – mondja teli szájjal.

- Ez gyümölcskenyér! – kiáltok fel boldogan, miután én is megízlelem a vacsoránkat.

- Szereted?

- Mi az, hogy! – mosolygok. – Ez a kedvenc édességem! Na, nem mintha nagyon válogatnék, de akkor is… Tudod, évente körülbelül kétszer, maximum háromszor ehetek ilyet, de van olyan, hogy egyszer sem. Elég drága elkészíteni, meg aszalt gyümölcsöket keríteni hozzá, és ha még azt is hozzávesszük, hogy a szállítás sem kifejezetten olcsó mulatság… Na, mindegy, a lényeg, hogy imádom! Honnan tudhatták a mentoraink, hogy ez a kedvencem? – töprengek.

- Ha olyan ritkán esztek, mindenki szeretheti, aki a Hetedikből jött.

- Talán – vonok vállat. – Ebben van logika. De amúgy tényleg nem túl gyakori vendég az asztalokon. Általában akkor kapok belőle egy kicsit, amikor valakik eljegyzik egymást. Ez bevett szokás a Hetedik Körzetben. Amikor az emberek házasságra adják a fejüket, kicsit elengedik magukat anyagilag, főleg a gazdagabbak.

- Ezek szerint nálatok nem túl gyakoriak az esküvők! – állapítja meg.

- Hát nem nagyon. Ez is a Viadal miatt van. Az emberek nem akarnak gyerekeket vállalni, amit meg is értek. Mi értelme, ha tizenhat-tizenhét, vagy akár tizenkét év múlva elveszítik őket egy pszichopata valóságshow miatt? Ráadásul, elég fájó lehet nekik belegondolni, hogy egy egész tömeg fogja végigszurkolni a gyerekük meggyilkolását, szóval…

- Ezt hagy abba! – súgja a fülembe. – Nem akarom, hogy megöljenek! Emlékszel, mit írt Finnick? Már csak egy dobásunk maradt.

- Oké – bólintok. – Küldtek még valamit? – teszem félre az ízletes süteményt.

  Alex most egy fóliával lefedett tányért húz elő. Benne narancssárga színű, fura lé gőzölög. A fiú leveszi a tányérokról a fóliákat, és átnyújtja nekem az egyiket egy kanál kíséretében.

-Halászlé – mondja, majd bekap egy kanállal a levesből. – Isteni! Muszáj megkóstolnod!

  Belemerítem az evőeszközt a levesbe, és gyorsan lenyelem. Mikor a forró lé hozzáér a nyelvemhez, borzalmas érzés járja át a testemet. A szemem könnybe lábad, és köhögni kezdek. Alex ráüt a hátamra, mert valószínűleg azt hiszi, hogy félrenyeltem.

-Jól vagy? – aggódik.

- Nem! – felelem, még mindig könnyezve. – Nem értem, hogy bírod… Ez rohadtul erős! Szétmarta a nyelvemet! Hogy tudnak az emberek… A tiéd is ilyen durva?

- Nem is erős, csak kicsit paprikás – csóválja fejét értetlenül. – Pedig direkt megkértem Finnicket, hogy keveset rakjon bele!

  Belekóstol az adagomba, és kérdő pillantást lövell felém.

-Nem értelek, Katie. Pont jó, nem is olyan csípős, mint az enyém, vagy mint otthon. Nem hiszem el, hogy nem tudod megenni!

- Pedig tényleg nem! – biggyesztem le a számat. – Most vagy velem van a baj, vagy veled!

  A fiú lerakja a halászlevet, és megcsókol, ügyelve arra, hogy egy jókora halászléfolt maradjon a számon. Felnevetek, belenyúlok a levesbe, és bajuszt rajzolok Alex szája fölé. Megállapítom, hogy annak ellenére, hogy borzalmasan áll neki, még mindig elképesztően néz ki, és folytatom a dekorálást. Fél óra múlva a barátom úgy néz ki, mint egy diliházból szabadult őrölt. A homlokára egy villámot, az arcára egy szívecskét, az állára pedig Seneca Crane-féle szakállat rajzoltam. Remélem, sokan látják ezt az adást, és holnap az összes beképzelt kapitóliumi ilyen sminkkel fog mászkálni a városban, a többiek pedig jól kiröhögik majd őket.

-Egyetlen kérdésem lenne… - fordul hozzám Alex, miután felépül a sokkból. – Senki sem mondta neked kiskorodban, hogy ne játssz az étellel?

  Vigyorogva megrázom a fejem. Alex az égnek emeli a tekintetét, majd egy óvatlan pillanatban lenyom a földre, és rám terpeszkedik.

-Akkor most elmondom! – suttogja a fülembe. – Ne játssz az étellel! Meg kell jegyezned, ez a második legfontosabb szabály.

- És mi az első?

- Ne sminkelj ki! – mondja. – Anélkül is pofátlanul jóképű vagyok!

- Azért valld be, hogy jól áll! – szívatom, mire gúnyosan elhúzza a száját. – De komolyan! Lefogadom, hogy holnapra a fél város így festi ki magát! Hallod, divatot teremtesz!

  Alex mosolyogva megrázza a fejét, majd gyengéden megcsókol. Fura, hogy még így is szuper, pedig halászlé-íze van. A fiú lemászik rólam, és átöleli a vállamat. Belefúrom a fejemet a pólójába, és magamba szippantom férfias illatát. Lehunyom a szemem, és elképzelem, milyen fantasztikus érzés lehet minden reggel ezzel az illattal ébredni. A szerelmes mámortól még csak meg sem fordul a fejemben, hogy használhat Alex dezodort vagy parfümöt az Arénában. Esetleg neki ez a természetes testszaga?

-Hoppá, a cipőfűzőm! – töri meg a csendet a barátom.

  Felpattan, és babrálni kezd a fűzőjével. Közben én is feltápászkodom, és az eget kezdem pásztázni. Sehol egy felhő, sehol egy csillag. Olyan, mintha egy óriási, sötétkék leplet dobtak volna a Kiválasztottakra. Sajnos az Arénában teljesen elvesztettem az időérzékemet, így lövésem sincs, hány óra lehet, illetve, hogy mikor lesz éjfél. Egyedül a megérzéseimre hagyatkozhatok, amik valljuk be, nem a legjobbak. Ha még működnének is, az sem segítene semmit, ugyanis a Játékmesterek a kedvük szerint variálhatják a Nap felkelésének és lenyugvásának időpontját.

-Katie! – néz fel rám Alex.

- Igen? – mosolygok rá kedvesen.

- Lehetne egy fontos kérdésem?

- Hú, ez komolyan hangzik! – nevetek fel, a fiú azonban komoly marad, még csak meg se remeg a szája széle.

  A zsebéből előhúz egy apró, bíborvörös dobozt. Féltérdre ereszkedik, felpattintja a kicsi csomag tetejét. A szelence egy gyönyörű, ezüstösen csillogó gyűrűt rejt. Nincs rajta gyémánt, nincs rajta karcolás, csak egy sima, egyszerű gyűrű az egész. A szívem mégis vadul kalapálni kezd, amikor megpillantom az ékszert. A szememben a meghatódás könnyei villannak meg.

-Katie Hope – mondja Alex. – Tudom, hogy az elmúlt hetekben néha kimondhatatlanul tapló voltam veled, máskor segítettem neked, ahol csak tudtam, de mindig is ugyanazt éreztem irántad, még ha eleinte nem is tudtam róla. Soha nem akartam megházasodni, a feliratkozások után annyi célt tűztem ki magam elé, hogy megnyerem a Viadalt, hazamegyek, valahogy felnevelem az öcsémet, aztán töretlenül csajozok, de soha sem házasodom meg, hiszen, mint mondtad, abból csak baj lehet. Hát, mit ne mondjak, jól bekavartál a terveimbe. De megérte. Tökéletesen megértelek, ha a válaszod nem, én páros lábbal rúgnám ki magamat a helyedben, de azért mégis megkérdezem… Hozzám jössz feleségül?

  Mosolyogva, fátyolos tekintettel nézem a fiú várakozó, türelmetlen szemeit, és a kezében tartott gyűrűt. Az én gyűrűmet. A gyűrűt, amivel eljegyeznek! Pár nappal ezelőtt még csak nem is gondolkoztam olyanokon, mint a szerelem, vagy a házasság, ma viszont fordult velem egyet a világ. Megtudtam, hogy Alex, a megközelíthetetlen, harcias Alex Emerson szerelmes belém, ráadásul még a kezemet is megkérte. Igaz, kicsit gyorsnak találom a tempóját, de meg tudom érteni. Öten maradtunk játékban, hamarosan vége a Viadalnak. Legjobb esetben is csak egyikünk fog élve kikerülni az Arénából. Alexnek nincs kedve várni, ezért gyorsan cselekszik. Ezért kéri, hogy menjek hozzá.

  Pár másodperc alatt átgondolom a lehetőségeimet, majd önkívületi állapotban sikítozni kezdek.

-Igen! Igen, igen, igen, igen, igen!

  A fiú, aki immáron a vőlegényem megkönnyebbülten elmosolyodik, majd felhúzza az ujjamra a gyűrűt. Ezután felkap, és megpörget a levegőben. Belekapaszkodok a nyakába, szinte úgy lógok rajta, mint egy kis csimpánz, aki fél, hogy elveszíti az anyját.

-Hozzád megyek feleségül, Alex Emerson! – suttogom a fülébe.

- Tudtam, hogy ezt mondod! – válaszol.

- Mi? – ráncolom a homlokomat. – Dehogy tudtad! Azt mondtad, hogy a helyemben kirúgnád magadat a bunkózásaid miatt.

- Ja, kamuztam! – vigyorodik el szemtelenül. – Nem akartam ám ilyen romantikus lánykérést csak tudod, kellett a show a Kapitóliumnak…

- Rohadék! – forgatom a szemeimet, és belebokszolok a karjába. – A végén még kiderül, hogy az egészet azért csináltad, hogy több támogatónk legyen!

- A francba, most lebuktam! – húzza el a száját.

  Mikor megpillantja a villámokat szóró tekintetemet, azonnal visszakozik, és megnyugtat, hogy nem a fővárosiak kedvéért akar elvenni. Elégedetten bólintok.

-Na, azért! De figyelmeztetlek, Emerson, – suttogom vészjósló tekintettel. – ha mégis kiderülne, hogy a pénzemért vagy velem, esküszöm elválok, és gondoskodok róla, hogy egy boldog perced se legyen a hátralévő életedben!

- Úristen, honnan vetted ezt a dumát?

- Leila reggelente ilyen sorozatokat szokott nézni – vonok vállat, most már természetes kiejtéssel.

- És én még azt hittem, gáz, ha régebbi Viadalokat kell bámulnom!

- Hidd el, Leila és Johanna veszekedéseinél nincs borzasztóbb. Persze, bírom őket, de néha annyira lefárasztanak, főleg amikor hajnalban is egymást tépik. A mentoromnak szoktam szurkolni, mert a kísérőm egy beképzelt, szétplasztikázott liba, és azt hiszi, hogy kötelességünk szeretni a Kapitóliumot.

- A Negyedik Körzet kísérője, Cathy az egyetlen nő a fővárosban, aki gyűlöli Finnicket. Képzeld, miután a srác megnyerte a Viadalt, rettentően kifáradt, és lerogyott a kanapéra, pont rá Cathy kedvenc macskájára.

- Az fájhatott! – fintorgok.

- Hát, nem volt kellemes, az biztos! – nevet fel. – De legalább Cathy lekopott Finnickről. Ha még ő is a mentoromat csesztetné, már tényleg megőrülne szegény srác.

- Miért nem szereti Finnick a rajongóit? – kérdezem. – Oké, nyilván nagyon nyomulnak, de azért csak le lehetne őket rázni valahogy, mondjuk egy közös fotóval, vagy egy autogrammal. Szerintem Finnick tudná kezelni a helyzetet, ha akarná.

- Ez sajnos nem ilyen egyszerű! – sóhajt fel fáradtan. – Ezek a nők mindig egyre többet akarnak, semmi sem elég nekik… Meg aztán az elnök is mindent megtesz azért, hogy a népe boldog legyen, szóval… Finnick csak akkor tudna kiszállni ebből az egészből, ha valaki véget vetne a Viadaloknak.

- Az nem megoldás! – rázom a fejem. – Utána is felismernék az utcán, és ugyanúgy hajtanának rá.

  A fiú beharapja az ajkát. Valami különös, megmagyarázhatatlan érzelem tükröződik az arcán. Mintha rejtegetne valamit, és félne, hogy kitudódik a titka. Már régóta felfigyeltem rá, hogy Finnickkel valami nincs rendben. Eszembe jut, hogy megölték a családját, mert nem engedelmeskedett Snow-nak. Vajon mit kért tőle az ország vezetője? És miért nem teljesítette a parancsot? Alex mintha tudna valamit erről a rejtélyes ügyről. Megfordul a fejembe, hogy kifaggatom, ám hamar elvetem az ötletet. Ahogy látom, a vőlegényem és Finnick jó barátok lehetnek, biztos nem árulnák el egymás titkait. Semmi kedvem belerondítani a kapcsolatukba. Megpróbálok nem foglalkozni az üggyel, és akkor talán nem fog annyira érdekelni.

-Nem baj, ha nem mondod el – töröm meg a csendet.

- Köszönöm – sóhajt fel megkönnyebbülten. – Jó fej vagy!

  Alex hirtelen felemeli az államat, és megcsókol, most először azóta, hogy eljegyzett. Átölelem a nyakát, ujjaimmal belemarkolok fekete, selymes hajába. A keze végigsiklik a hátamon, aminek köszönhetően kellemes bizsergés fut át a gerincemen. A fejemet érzékien hátravetem, amitől Alex teljesen bevadul, a nyakamat és a mellkasomat kezdi csókolgatni.

  Egy másodperc múlva megszólal a himnusz ismerős hangja. Annyira imádom, hogy ezek az idióták is a legjobb pillanatban zavarnak! Egy keserves sóhaj kíséretében elhúzódom Alextől, és az égre emelem a pillantásomat. Teljesen megrökönyödöm. Az égbolton ugyanis két arckép jelenik meg egyszerre, mindkettő a megszokott, kék fénnyel borítva. Elképedve nézek Alexre, ő pedig még mindig az eget fürkészi. Mi vagyunk rajta, mi ketten. Alex és én. Mi akarnak ezzel mondani? Azt hiszik, hogy meghaltunk? Vagy fenyegetésnek szánták? Mi a bajuk velünk? Hiszen nem csináltunk semmit, ami lázadásra ösztönözné a népet! Amióta meghalt Samira, teljesen normálisan viselkedünk!

  Megszólal a petárdák fülsiketítő zaja, úgy záporoznak az arcképeink körül a színes szálak, mintha megnyertük volna a Viadalt. Az egyik piros színű rakéta szívecskét rajzol a fényképeink köré. Egyre kevésbé értem, mi folyik itt.

  Hirtelen egy nagy négyzetet vetítenek az égre. A keretből maga az elnök néz le ránk. Automatikusan hátra hőkölök, amint meglátom az arcát. Látszólag vidáman mosolyog, ám kegyetlen, sötét szemei villámokat szórnak. Arra gondolok, hány ártatlan gyerek halálát nézték végig eme szemek, és hány család sírt otthon a párnájába, átkozva ezt a velejéig romlott zsarnokot.

-Üdvözlet, Kiválasztottak! – kezdi a beszédét. Most veszem csak észre, hogy a kezében egy pezsgővel töltött poharat tart. – Először is gratulálni szeretnék nektek, amiért mindannyian olyan bátran, félelmet nem ismerve küzdöttetek. Ne feledjétek, már csak öten vagytok versenyben, és közületek pár nap múlva kikerül a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának győztese. Készüljetek fel a Végjátékra, a Főjátékmester, Seneca Crane igazán izgalmas dolgokat tervez!

- Képzelem, mennyire… - motyogom. – Lehet, hogy még vadászdarazsak is lesznek…

- Még lenne egy bejelentenivalóm! – folytatja Snow. – Méghozzá egy csodálatos szerelemről, ami a Kapitóliumnak köszönhetően, az Aréna falai közt született. Személyesen szeretném kifejezni jókívánságaimat Katie Hope és Alex Emerson számára, elbűvölő eljegyzésük alkalmából! – Elismerően felemeli a poharát, és belekortyol az italba. – További sok boldogságot, fiatalok, és persze… Sose hagyjon el benneteket a remény!

  A keret elsötétül, és azonnal eltűnik a szemünk elöl. Megborzongok. Van valami ijesztő abban, hogy az elnök sok boldogságot kívánt. Mintha nem is ezt akarta volna mondani. Van egy olyan érzésem, hogy szívesebben küldött volna egy bombát ránk. Tudom, hogy Snow nem szívlel különösebben, ő maga mondta, hogy meg akar öletni. Ráadásul befuccsolt a tervük Senecával, nem tudtak megöletni az utolsó hatban. Nem tetszik nekem ez az üzenet. Gyanús, ha Snow csak úgy sok boldogságot kíván két Kiválasztottnak, akikről tudja, hogy gyűlölik őt.

-Meg akar ölni… - motyogja Alex maga elé meredve. – Kivetítette az arcunkat az égboltra, mint a halottakét. Ezzel akart üzenni. A halálunkra pályázik.

- De hát… miért? – kérdezem. – Nem csináltunk semmi rosszat, csak… Oké, volt az a Samirás dolog, de annak már vége… Miért…? Ebben nincs logika!

- Ez nem logika kérdése – válaszol Alex. A hangjából a reményvesztettség sugárzik.

  Beférkőzök az ölébe, és finoman megpuszilom a homlokát. Nem akarom, hogy féljen. Ha ő fél, vége mindennek. Ő a legbátrabb és a legerősebb a Kiválasztottak közül, neki van a legtöbb esélye a győzelemre. Nem adhatja fel, csak azért, mert az elnök megfenyegette. Megpróbálok arra gondolni, hogy Snow-nak nincs hátsó szándéka az üzenetével, hanem tényleg boldog, amiért a kegyetlenségének köszönhetően összehozott két embert. Már a puszta gondolattól is elfintorodom. Az elnök nem ilyen. Soha, semmit nem tenne a Körzetlakók boldogságáért. Bevezette az Éhezők Viadalának nevezett szadista műsort, amiben évről évre ártatlan gyerekek gyilkolják egymást. Az ilyen embernek nem lehetnek kedves, szép gondolatai.

  Kicsi, ezüstszínű ajándék ereszkedik le mellénk. Kinyitom, és megpillantok benne egy tortát. Fehér színű a tésztája, és eszméletlenül krémes. A tetejét áfonyaszemek borítják. Csak nézem a süteményt, és nem tudom eldönteni, örüljek-e neki, vagy se. Ezek az áfonyák… furák. Nem olyanok, mint az otthoniak. Kicsit nagyobbak, és sötétebbek. Ezek nem áfonyák! Valahol már láttam ezt a gyümölcsöt, de fogalmam sincs, hol. Talán a Hetedikben, az erdőben? Egy régebbi Viadalon? Vagy a lakosztályomban, a reggelinél?

  Alex vág magának egy szeletet. Az egyik bogyóból kibuggyan a gyümölcs sötét, sűrű nedve. Hirtelen eszembe jut, hol is találkoztam ezzel a különös, veszélyes étellel. Az edzésen, hát persze! Halványan felrémlik, hogy az edző, a mérgező növényeknél azt mondta, csak azt együk meg, amiről biztosan tudjuk, mérgező-e, vagy sem. Pont ezt a bogyót mutatta fel, figyelmeztetve minket, hogy még véletlenül se kóstoljuk meg, ha élve ki akarunk jutni az Arénából. Ez nem áfonya, ez… ez… ez éjfürt! Halálos méreg!

  Sápadtan Alexre sandítok. A fiú a szájához közelít a süteménnyel, és mielőtt felsikolthatnék, óriásit harap a halálos tortába.