Huszonharmadik fejezet

  Minden elveszik, ami eddig körülvett. Eltűnnek a mutánsok, az erdő, a folyó, és közeli szikla. Felszívódik a sötétszürke, nyirkos talaj, a Bőségszaru napfénytől szikrázó, ragyogó építménye, és ezzel együtt Alex holtteste is. Egyedül maradok. Gőzöm sincs, mi történik velem. Érzem, ahogy belém szúrnak valamit, majd lefektetnek egy puha, meleg helyre, végül őrült módjára rohanni kezdenek velem. Árnyképeket látok magam előtt, egy alacsony, öregedő férfi arcát. Világoszöld íriszével aggódással vegyes döbbenettel fürkészi az arcomat. Nem tetszik a szeme. Túl kidülledő, és a színe sem a legszebb. Más, mint Alexé. Az ő szeme nagy volt, életrevaló, kalandvágyó, és gyönyörű. Soha sem tűnt el belőle az a merész ragyogás, amivel mindig rám nézett, mintha meg akarta volna fejteni a gondolataimat és a viselkedésemet.

  Hallom, ahogy két ember idegesen beront a szobába. Az egyikük, feltehetően egy különösen agresszív nő üvöltözni kezd a zöld szemű férfival. Nem értem mit beszél, egyetlenegy szavát sem tudom kivenni. A férfi nyugodtan válaszol neki, mire a lány majdnem felpofozza. A kísérője alig bírja megfékezni. A lány tovább kiabál, egy fiatal férfi pedig beszédbe elegyedik az öreggel. Az ő hangja is nyugodt, ám van benne valami veszélyes, valami, ami arra utal, hogy bármikor elgurulhat az illető gyógyszere. Az előbb még ordítozó lány hozzám hajol, és erősen megrázza a vállamat. Valaki rászól, hogy hagyja abba, mert ha így folytatja, meghalok.

  Meghalok. Milyen érzés lehet eltávozni, és itt hagyni a földi életemet? Kellemes, megnyugtató, és felszabadító? Netán szomorú, brutális, és fájdalmas? Esetleg szürke és unalmas? Mit érezhettek a Kiválasztottak, amikor elhunytak? Mit éreztek a rokonaik? Mit érzett Alex?

  Alex. Az idei Viadal legutolsó áldozata, a vőlegényem, akit mindenkinél jobban szerettem. Neki kellett volna nyerni, ezerszer jobban megérdemelte, mint én. Mi van, ha még él? A remény felébred a szívemben, érzem, ahogy átjárja az egész testemet. Él. Biztos, hogy él. Láttam a jövőt, és lett egy gyerekünk, akinek már nem emlékszem a nevére. M-mel kezdődött… Vagy mégsem? Nem emlékszem. Szép neve volt, de furcsa… Mindegy. Nem számít. Nem számít már semmi, csak az, hogy Alex életben van. Életben kell lennie. Mindketten túléltük a Viadalt. Olyan nincs, hogy egyedül jutottam ki az Aréna fogságából. Megfogadtuk, hogy csak ketten nyerünk... Vagy egyikünk sem.

  Veled, vagy holtan. Azt hiszem, még élek. Nem holtan hagytam el az Arénát, tehát Alex is itt van valahol a közelben. Túléltük, mindketten megmenekültünk. Lehet két győztes, miért ne lehetne? Kit érdekel, hogy mit ír a szabályzat, olyan ostobák a kapitóliumiak, hogy valószínűleg fel sem tűnik neki ez a kis „csalás”! A bevonuláson is megjósolta Adam a szekerünkkel, hogy idén ketten nyernek… Adam okos férfi, nem tévedhetett. Abba beleőrülnék.

  Tudom, hogy Alex is él. Itt van a közelben… Csak meg kell keresnem.

  Lassan, fájdalmasan megmozgatom az ujjaimat, mire valaki Johanna nevét kiáltja. Egy öles kéz az arcomhoz nyúl, és leemel rólam egy nagy, fura burkot. Kinyújtom az elgémberedett karomat, és kitapintok egy kezet. Elég erősnek tűnik, ami jó jel, hiszen Alex keze is erős, talán ő vár rám. Feltornázom magam az óriási, kényelmes párnámon, de csukva tartom a szemem. Semmi kedvem az emberek aggódó arcába bámulni, és végighallgatni az örömujjongásaikat, amiért pár kisebb sérüléssel túléltem minden idők legveszélyesebb valóságshow-ját.  Meg amúgy is, Alexet szeretném elsőként köszönteni.

  Újra kitapintom a fiú erős, védelmező karjait. Beléjük kapaszkodva feljebb húzom magam. Vékony, gyenge ujjaimmal beletúrok a vőlegényem selymes, frissen mosott illatú hajába, és szorosan megölelem. Pár pillanatig nem reagál semmit, majd finoman megpaskolja a hátamat. Az érintése nem olyan, mit régen, a keze sokkal puhább, és nem borítják sebek. Biztosan kikupálták egy kicsit a Kapitóliumban.

-Tudtam, hogy sikerülni fog! – suttogom a fülébe boldogan. – Látod, megcsináltuk! Kijutottunk mindketten, és megnyertük a Viadalt! Én… nem tiszták az emlékeim, de ez nem is baj talán… Jobb elfelejteni azokat a borzalmakat, még ha együtt éltük is át őket…

- Aha… - motyogja. Van valami lekezelő a hangjában, mintha nem értené, miről beszélek. – Öhm, Katie… Mi nem ketten jutottunk ki, hanem külön-külön!

- Persze, nyilván nem bírt el mindkettőnket ugyanaz a légpárnás! – nevetgélek.

  A fiú ekkor finoman eltol magától. A karjaim ólomként hullanak le az ölembe. Felnézek a vőlegényemre, és igencsak meglepődöm. Megváltozott, nagyon. Mintha más ember lenne. A szeme nem sötétbarna, hanem tengerzöld, a haja fekete helyett szőke színben pompázik. Az arcformája is más… Olyan ovális. Nem úgy néz rám, mint szokott. A szemében a régi szenvedély tüze helyett a szánalom keserves, bánatos fáklyája ég. De hiszen ez… Nem is Alex, hanem valaki más… Valaki, akinek itt van a számon a neve, de nem tudom kimondani. Hogy is hívják? Mik a közös emlékeink? Alex is ott volt, amikor először találkoztunk, be is szólt valamiért… Aztán beszélgettem ezzel a fiúval. Azt mondta, Enobaria egy vámpír. A saját véremben úsztam, akkor megmentett. A karjaiban vitt le egy alsóbb szinten fekvő szobába, talán a lakosztályába. Ott megcsókoltam, mert régebben szerettem, ezelőtt sok-sok évvel, amikor még csak Alex Emerson létezéséről sem tudtam… A csókot bemutatták élő adásban, ezért mindenki megutált. Lotyónak neveztek, pedig nem vagyok az. Az ismerőseim elfordultak tőlem, csak Alexre számíthattam. Elvitt motorozni, és a mentoráról mesélt, meg a barátnőjéről, aki megőrült a Viadal okozta traumák miatt… Talán pont ez a fiú Alex mentora? Ó, az csodálatos lenne! Biztos tudja, hogy mi van vele! A mentorok mindig képben vannak.

-Hol van Alex? – kérdezem.

  A srác beharapja a száját, és lehorgasztja a fejét. Nem vennék mérget rá, hogy éppen gondolkozik, sokkal inkább hihetőbb lenne, ha el akarna titkolni valamit előlem… Egy sötét dolgot, amiből nagy baja származhat, ha a fülembe jut. De hát könyörgöm, Alexről van szó! Biztosan tudja ez a fiú, hogy mit éreztem iránta, tudnia kell, hiszen élő adásban közvetítették! De akkor miért nem válaszol? Talán azt hiszi, nincs jogom megtudni, mi történt a vőlegényemmel?

-Mi az, elvitte a cica a nyelved? – próbálok tréfálkozni. – Nem hiszem, hogy annyira nehezet kérdeztem! – csattanok fel hirtelen. – Hová tűnt Alex? Ketten nyertünk, nem igaz? Hová tűnt? Itt van, a szomszédban? – bökök a legközelebbi ajtóra. – Mi a franc történt vele, árulja már el valaki! – visítom kiesve a szerepemből.

- Katie! – érinti meg a vállamat a másik oldalamon ülő látogatóm. Ráemelem a pillantásom, és azonnal felismerem.

  Ő Johanna Mason, a mentorom, a tavalyi győztes. Biztos érti a dolgát, a sráccal ellentétben, aki még mindig csak a körmét rágja. Johanna olyan ügyes, bátor, és magabiztos! Ő segíteni fog. Segítenie kell.

-Hol van Alex? – teszem fel az unalomig ismételt kérdést. – Mi történt vele?

- Nézd, Katie, amit most hallani fogsz, nem feltétlenül fog tetszeni, de meg kell értened! – sóhajt fel a lány, majd beszélni kezd. Elmondja, hogy találtunk egymásra Alexszel a Viadalon, hogy kérte meg a kezem, hogy öltük meg Tiffanyt, az Első Körzet Kiválasztottját, és hogyan veszítette életét Alex a karjaim között.

  A beszámolónak köszönhetően kitisztul a fejem. Minden világos lesz számomra. Egyedül nyertem meg a Viadalt, Alex meghalt, amikor eltalálta egy kés a gyomránál. Esélye sem volt a túlélésre. Nem tomboltam, de meglehetősen rosszul viseltem a szerelmem elvesztését, olyannyira, hogy még az öngyilkosságot is megkíséreltem. Sajnos, vagy szerencsére csak a kés hegye érintette a szívemet, mert altatóval lelőttek, mielőtt komolyabb kárt tettem volna magamban. Elestem a Bőségszaru tetején, és bevertem a fejem. Nem lett komolyabb bajom, csak pár órára elvesztettem az eszméletemet. Johanna és Finnick – a tengerzöld szemű fiú, aki nem akart válaszolni – a Viadal végeztével nyomban ide, a kórházba rohantak, és a lány kis híján felpofozta az orvosomat, dr. Wilkest.

  Az is kiderül, hogy pár nap múlva egy háromórás adásban végig kell néznem az egész Viadalt Caesar Flickerman társaságában, akiről Johanna megjegyzi, hogy a világ legmegjátszósabb, legostobább férfija, aki ráadásul bűzlik. Ezt követi a Győzelmi Bankett, ahol találkozhatok a rajongóimmal. Másnap készítenek velem egy interjút, majd az elnök élő adásban megkoronáz, és végre indulhatunk haza, a Hetedik Körzetbe.

-Eléggé… khm… mozgalmas napok elé nézünk! – fogalmazom meg szépen a véleményemet.

- Ez a győzelem egyik hátulütője! – húzza el a száját Finnick. – Persze nem az egyetlen… - teszi hozzá fintorogva.

- Nem is érdekli őket, hogy pár nappal ezelőtt veszítettem el a szerelmemet? – kérdezem megdöbbenve.

- A Kapitóliumot nem érdeklik az érzéseid! – nevet fel Finnick kínosan. – Két dolog számít nekik; a show, és a pénz, minden más hidegen hagyja őket. Mondd csak, Katie, te tényleg semmire sem emlékszel? – ráncolja a homlokát.

- Azt tudom, amit Johanna elmondott, meg még pár dolgot, de a lényegtelennek tűnő információk sajnos kiestek. – vallom be pironkodva. – Például tudom, hogy Finnicknek hívnak, és hogy az egész főváros azt hitte, hogy mi ketten… Szóval, hogy több van köztünk, mint egyébként, és emiatt meg akartak öletni… Főleg Snow, meg Seneca Crane, akinek elloptam a nyakláncát, amivel megfojtottam Marcust, amikor meg akarta ölni Alexet… Marcus amúgy a Másodikból jött, és van egy húga, Clove. Jövőre önként fog jelentkezni, pedig még csak tizennégy éves.

- Ez jó taktikának tűnik! – mondja Johanna Finnick felé fordulva. – Szerintem kérjük meg, hogy meséljen el mindent, amire emlékszik, aztán majd kijavítjuk a hiányosságait.

  Így is lesz. Mindenről beszámolok  a látogatóimnak, ami csak eszembe jut. Néhol belejavítanak a mondandómba, a legtöbbször azonban vadul helyeselnek. Ilyenkor általában izgatottan összevigyorognak. Ezt jó jelnek veszem, elvégre Johanna a mentorom, Finnick pedig valószínűleg egy közeli barátja, nem hazudnának nekem.

  Ahogy egyre közeledek a Viadal vége felé a monológomban, egyre több a hiányosságom. Úgy tűnik, rengeteg őrültséget csináltam a Kiválasztottak börtönében. Egyszer például puszta kézzel nekiestem Carának, a Második Körzet játékosának, máskor majdnem megfulladtam, amikor leugortam egy szikláról. Kiderül, hogy Alexszel és egy Samira nevű lánnyal együtt majdnem kirobbantottuk a forradalmat. Finnick elmeséli, mekkora felbolydulást okozott a lány beszéde a Nyolcadik Körzetben. Az emberek az utcára vonultak, a Békeőrökre dobták a felgyújtott ruhákat és textileket, megrohamozták a pályaudvart, és mindenáron a Kapitóliumba akartak menni, hogy kiszabadítsanak minket a fogságunkból. A Tizenkettedikben is gondolkoztak a lázadáson, de sajnos a legtöbb embert igencsak megviselte Samira és Jason elvesztése, ezért képtelenek lettek volna fegyvert ragadni.

  A szikra kialudni látszott, amikor a Viadal a vége felé közeledett, és már csak öten voltunk életben. Mindenki azt találgatta, ki lesz a győztes, mikor kezdődik a Végjáték, vagy éppen azt, hogy beteljesül-e a szerelmünk Alexszel. Amikor a fiú megkérte a kezemet – ennél a résznél a gyűrűsujjamra pillantok, és megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy nem vették le rólam a gyűrűmet – a Negyedikben egy tagbaszakadt nő, az egyik korábbi bajnok nekiment a Főbékeőrnek, és azt követelte a férfitól, hogy mindkettőnket hozzon ki élve az Arénából.

  Az igazi botrány a Végjáték kezdete előtt tört ki, amikor Alexszel megfogadtuk egymásnak, hogy semmi áron nem oltjuk ki a másik életét, hanem együtt szállunk szembe a halállal. Mikor megcsókoltuk egymást, az összes Körzet összes lakója, beleértve az Elsőt és a Másodikat is, kivonult a Fő térre, és azt üvöltözték, hogy nem mi vagyunk egymás ellensége, és hogy a Kapitóliumot el kell pusztítani.

  A kiborulásom a Bőségszaru tetején csak olaj volt a tűzre. Az emberek papírra vetették az összes szavamat, és azt kántálták az utcákat járva. Tapsoltak és éljeneztek, egészen addig, amíg meg nem halt Alex. Akkor megcsókolták a három középső ujjukat, és a fiú holtteste felé tartották őket. Panem jelentős része egyszerre tisztelgett a vőlegényem emléke előtt, még azok is, akiknek a fiú elvette a szeretteit azzal, hogy megölte őket.

-Szóval elkezdődött… - suttogom.

- Igen, Katie, elkezdődött! – Johanna csillogó szemekkel megszorítja a karomat. – Ti indítottátok el, ti hárman: Samira, Alex, és te.

- Úgy döntöttünk, egyelőre hagyjuk, hogy elterelődjön rólad és a Viadalról a figyelem – mondja Finnick. – A te döntésed, hogy mikor. Bár – Olyan közel hajol hozzám, hogy a lehelete szinte csiklandozza a fülemet. – minél előbb, annál jobb… Tudod, rohadtul kezd elegem lenni Snow zsarnokságából!

*

  Az elkövetkezendő három napot a kórteremben töltöm. Johanna és Finnick – akiről időközben megtudom, hogy Alex mentora volt – minden szabad percükben beugranak hozzám, ami kimondhatatlanul jólesik. Nem beszélünk a lázadásról, csakis szép, könnyed témák jöhetnek szóba. Johanna sokat mesél az otthonomról, Finnick pedig Alexről. Utóbbinak rettentően örülök, olyan ez, mintha a vőlegényemtől adna át üzenetet. A velük töltött órák gyorsan eltelnek. A kiadós beszélgetések után az orvosok kiküldik a két egykori győztest a szobából, és hoznak nekem valami ínycsiklandó ételt, vagy megvizsgálnak. Egész idő alatt egyszer kapok csak rohamot, amikor egy áfonyás tortát ad a kezembe dr. Wilkes. Sikítozni kezdek, a fejemet az ágy támlájába verem, tépem a hajamat, mint egy őrült, és kis híján megverem a dokit. Sírok, és azt üvöltözöm, ő ölte meg Alexet. Persze Wilkes igazi profi, jól kezeli a kialakult szituációt. Bead egy óriási adag nyugtatót, aminek hatására nyomban álomba merülök.

*

  Három nap telt el azóta, hogy megnyertem a Hetvenharmadik Éhezők Viadalát. Három napja, hogy elvesztettem Alexet. A fiú őrjítően hiányzik. Folyton csak rá gondolok, egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Ha valaki csinál egy olyan dolgot, ami Alexre is jellemző volt, menten elpityeredem. Néha csak magamban szipogok, máskor tiszta torokból ordítok, akár egy sakál.

  Elmondhatatlanul hiányzik Alex. Hiányoznak a biztonságot nyújtó, ölelő karjai, a viccelődései, a csókjai… Minden! Gyakran a jegygyűrűmre téved fátyolos tekintetem. Ilyenkor minduntalan arra gondolok, miért kellett elmennie. Ha már magamra hagyott, miért nem alakulhattak volna úgy a dolgok, hogy ő nyeri meg a Viadalt, és engem talál el a kés? Miért? Hát nem hallották a Játékmesterek, mit gondolok a Kapitóliumról? Nem akarták megbosszulni a lázadásomat?

  Dehogynem. Meg is bosszulták, méghozzá azzal, hogy elvették tőlem azt, akit a legjobban szerettem az egész világon. Ott vágták belém a késüket, ahol a legjobban fáj. Ez jellemző rájuk. Megöltek egy ártatlan embert, mert egy másikat tönkre akarnak tenni. Végig akarják nézni, hogyan szenvedek. Talán reménykednek, hogy a drogfüggők vagy az alkoholisták sötét, ám búfelejtő világába menekülök, vagy öngyilkos leszek. Úgy döntök, nem adom meg nekik ezt az örömöt. Már így is egy roncs vagyok, nincs szükségem arra, hogy körberöhögjenek. Magamban megfogadom, hogy ha törik, ha szakad, nem roppanok össze, ha kamera van a közelben. Nem magamért, hiszem nekem már úgyis mindegy. Tartozom ennyivel Alex és Samira emlékének, és nem szeretném ráhozni Mirandára és Valterre a frászt, amikor hazatérek. Még akkor sem, ha az elnök megparancsolja.

  És megcsinálom a forradalmat, lázadásra szítom Panem polgárait. A Viadal mindenkit tönkretett. Itt az ideje, hogy Snow megfizessen a tetteiért! Tisztában vagyok azzal, hogy még gyenge vagyok ehhez, fizikailag és lelkileg is. De minden seb beforr egyszer. Kár, hogy a heg nyoma örökké ott marad.

  Éjjelenként egy szörnyű, visszatérő rémálom gyötör. A szikla peremén ülök, Alex mellkasának támaszkodva. A fiú gyengéden megpuszilja a fejem búbját, mire megfordulok. Alex szerelmet vall nekem, én megcsókolom. Ő elvigyorodik azzal a gonoszkodó mosolyával, amit már annyiszor láttam átsuhanni az arcán. Lefektet maga mellé a hideg, kemény talajra, de mire észbe kapok, már a kórházi ágyon heverünk. Újra megcsókol, de olyan szenvedélyesen, hogy attól kis híján egymásnak esünk, ám a romantikus pillanatot megzavarja Snow érkezése. Az elnök hűvösen lép be a terembe, és melegen mosolyogva átnyújt Alexnek egy szelet tortát, amit éjfürtök díszítenek. Üvölteni akarok, és meg akarom ölni az elnököt, ám egy hang sem jön ki a torkomon, csendben, rángatózva nézem végig, ahogy a vőlegényem megeszi a halálos süteményt, Snow pedig vigyorogva nézi végig a fiú keserves öngyilkosságát.

  Sikoltva ébredek fel. A homlokom és a ruhám verejtékben úszik, és a hajamból is facsarni lehet az izzadságot. Utálom az álmaimat, elegem van belőlük! Eddig csak az Aratások előtt zargattak, de úgy tűnik, kezdenek állandósulni. Johanna azt mondta, egy ideig ez így fog menni, aztán majd lassacskán abbamaradnak. Állítása szerint ő altatót használt, aminek köszönhetően csak nagyon ritkán találták meg az éjszaka lidércnyomásos képei. Persze nem fogom kipróbálni a módszerét. Magamat ismerve ugyanis túl jól sikerülne az altatózás, és a végén még örökre álomba merülnék. Talán könnyebb is lenne meghalni. Nem kellene a lázadás, és a rám váró borzalmak miatt aggódnom, és Alex őrjítő hiányát sem érezném többé.

  Magamra kapom a köntösömet, és elindulok az ablakunk felé. Eszem ágában sincs még egyszer kiugrani, az előző is elég rosszul sült el. Csak friss levegőt szeretnék szívni, és kinézni erre az ízléstelen, gonosz városra, ami annyi szenvedést okozott a Körzetlakóknak.

  A léptem halk zaja visszhangzik a kihalt, élettelen lakosztályban. Mindössze hárman lakunk itt, a megszokott öt helyett. Leila a Végjáték közben bepasizott, most is a fiúnál tölti az éjszakát. Állítólag egy befolyásos énekesről van szó, aki Snow elnök távoli rokona. Ha ez a helyzet, akkor remélem, a kísérőm minél hamarabb kikészíti.

  Joel sincs már itt, érthető okok miatt. Még most is alig tudom felfogni, hogy meghalt… Hogy Cara olyan kegyetlenül meggyilkolta. Ezerszer lejátszottam magam előtt a jelenetet, de még mindig olyan hihetetlen számomra. Joel kicsi volt, fiatal, és törékeny. Cara magas, izmos, és kegyetlen. Nyilvánvaló volt, hogy ő lesz a párbaj győztese. Akkor meg miért kellett megkínoznia szerencsétlen Körzettársamat? Azzal akart menőbbnek és harciasabbnak mutatkozni, hogy bántotta a gyengét? Hát, én biztos, hogy egy fillérrel sem támogattam volna! Még jó, hogy nem ő nyert… Mondjuk, az igaz, hogy az ő halála sem volt túl irigylésre méltó. Megborzongok, ahogy felelevenedik előttem a Hivatásos felvágott koponyájának képe. Most nem kaphatsz rohamot, Katie! – mondogatom magamban. – Most nem!

  Nem csak a mi lakosztályunk, az egész ház ijesztően üres. Pár héttel ezelőtt még zajlott az élet. A Kiválasztottak edzettek, szövetségesekre vadásztak, összevesztek egymással és a mentoraikkal, megpróbáltak jó benyomást tenni a Játékmesterekre… Most csönd van. Abból a huszonnégy kamaszból, aki nekivágott ennek a szörnyű játéknak, mára már csak egy maradt életben. Annyira tipikus, hogy én vagyok ez a szerencsétlen!

  Az ablakhoz érvén felhúzom magam a párkányra, és kilógatom a hosszú, elgyötört lábaimat. Fejemet a falnak támasztom. Pont úgy ülök itt, mint a fán, amit Samira vésése díszített. A különbség csak az, hogy most nincs halálfélelmem, nem rettegek attól, hogy bárki vagy bármi lecsaphat rám, és nem beszélhetek Valterral. Egyetlen dolog nem változott, ez pedig az az óriási, csillapíthatatlan hiányérzet, ami Alex Emerson miatt keletkezett a szívemben.

  Az ég felé tartom a gyűrűmet, hogy jobban szemügyre vehessem. A Hold fénye kéjesen megcsillan rajta, mintha csak üzenni szeretne nekem valamit. Feltekintek az ezüstös égitestre, és azonnal elfog a borzongás. Olyan gyönyörű… Mintha ez is csak Alex szeme lenne, mintha ő nézne le rám. Mit mondana nekem? Talán, hogy tartsak ki, és legyek bátor, mert bármire képes vagyok, amit eltervezek. Akár még arra is, hogy megöljem az elnököt, és véget vessek az ország szenvedésének.

-Nocsak, kit látnak szemeim? Csak nem az új bajnokhoz van szerencsém? – hallok meg egy ismerős hangot a hátam mögül.

- Szia, Blight! – köszönök unottan.

  A férfi a példámat követve kiül az ablakpárkányra, kényelmesen elhelyezkedik, majd egy doboz szivart vesz elő a zsebéből, és azonnal rágyújt. Úgy tűnik, nem igazán érdekli, hogy nem rajongok különösképpen a füstért.

-Kérsz? – nyújtja felém a dobozt.

  Tagadólag megrázom a fejem. Blight amolyan „Nem tudod, mit hagysz ki”- fej kíséretében vállat von, és tovább eregeti a füstkarikáit. Az egyik egészen magasra emelkedik, és biztosan száll a levegőben, egészen addig, amíg bele nem akad az egyik tündöklő palota tetejébe. A szél süvítve fújja tovább a maradványait. Blight hangosan elkáromkodja magát, majd elteszi a dobozt a zsebébe.

-Tudod, Katie – fordul hozzám. – Nem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyenre!

- Mire? Nyerni? – gúnyos nevetés hagyja el a számat. – Na, abban én is erősen kételkedtem, pláne a botrány után.

- Nem! – rázza meg a fejét. – Fellázadni a rendszer ellen! – Olyan könnyedén ejti ki ezt a mondatot, mintha ez is csak egy füstkarika lenne.

- Nem lóghattam ki, a szövetségeseim is ezt tették! – vonok vállat.

- Benne volt a pakliban, hogy meghalsz! – veti oda foghegyről.

  Unottan lehunyom a szemem. Miért pont velem akar cseverészni? Nincs ennél jobb dolga éjnek évadján? A férfira sandítok, és látom, hogy nem igazán viselte meg az unottságom, gondtalanul folytatja a támadást a tüdeje ellen. A Hold rávilágít a hegekkel tarkított csuklójára. Az a hír járja a Hetedikben, Blight annak idején erős és bátor volt, emellett kitűnően harcolt. A Viadal viszont teljes mértékben tönkretette és megváltoztatta. Senki sem tudja, mikor, mivel, és legfőképp miért vágta magát vagy, hogy egyáltalán ki ajánlotta neki ezt az őrültséget. Éppen ideje fényt deríteni erre a rejtélyes, különös titokra.

-Miért vágod magad? – kérdezem egyszerűen.

  Blight cinikusan felvonja a szemöldökét, szája zavart mosolyra húzódik. Pár percig furán néz rám, egy számomra ismeretlen, megérthetetlen tekintettel, majd nagysokára megszólal.

-Azt akarod, hogy eláruljam, hogyan kell profin tönkrevágni az életedet, vagy csak megnyugtatásra vágysz, hogy nem csak te vagy ennyire… Hogy is mondjam? Összetört.

- Mindkettő… Vagy egyik sem. Gőzöm sincs. – motyogom. – Csak érdekel, ennyi.

- Jól van, elmondom – sóhajt fel hidegen. – A Viadal előtt pár hónappal őrületesen belehabarodtam egy lányba. Meta Richardson, így hívták. Neki is tetszettem, így hát összejöttünk, és nagyon jól éreztük magunkat együtt, boldogak voltunk. Aztán jött az Aratás… Tizenhét voltam, hatszor szerepelt a nevem, mert nem iratkoztam fel. Ennek ellenére kiválasztottak, és… Meta-t is. Ő tizenhat volt, de rengetegszer feliratkozott… Nem annyiszor, mint a pasid, de azért pont elégszer ahhoz, hogy kihúzzák a nevét. Nem jelentkeztek önként, te is tudod, hogy a Hetedikben nem szokása az embereknek. Minden klappolt, jól adtuk a szerelmespár-képet, nem is kellett megjátszanunk magunkat. Azt hiszem, rajtunk kívül egyik Kiválasztott sem részesült eddig ebben az óriási megtiszteltetésben! – gúnyosan felnevet, majd folytatja a történetét. – A Bőségszarunál messze kerültünk egymástól, de szerencsére pár nap múlva találkoztunk. Együtt szenvedtük végig az Arénát, mindketten eljutottunk az utolsó ötbe. Akkor az egyik Hivatásos, a fiú a Másodikból, akit Robertnek hívtak, megtámadott minket, és leszúrta a barátnőmet. Gondolkodás nélkül megöltem a srácot. Mondani akartam valamit Meta-nak, de nem lehetett. Nem tudott beszélni… Csak köpködte a saját vérét, és a kezemet szorongatta. Egy percet sem szenvedett, szinte rögtön meghalt. Ennek örültem is, meg nem is. Még sok dolgot el akartam neki mondani, de fájt volna, ha sokat kínlódik. Még aznap megnyertem a Viadalt, megöltem a másik kettő Kiválasztottat. Mindkét csata előtt elhatároztam, hogy megöletem magam, de végül mégis legyőzte a Meta iránti érzéseimet az életösztön, így hát… - Csüggedten széttárja a karját. – Hazajöttem, és összeomlottam. A szüleim meghaltak, amikor tízéves voltam, árvaházban nőttem fel. Nem várt rám senki. Elvesztettem az egyetlen embert, akit igazán szerettem. Egy nap véletlenül megvágtam a kezemet főzés közben. Jó érzés volt, ezért kezdtem rászokni. Csak egy nevet véstem magamba, annak a lánynak a nevét, akit szerettem… De a rohadékok elvették tőlem!

  Kinyújtja a karját, hogy jobban megfigyelhessem a bőrébe írt betűket. Meta – ezt a szót rejtik a vágások. Tudom, hogy a férfi ezt romantikus, szívmelengető gesztusnak találja, én viszont majdnem rosszul leszek tőle. Figyelmeztetni szeretném Blight-ot, hogy az egykori szerelme, Meta valószínűleg hevesen ellenezné az önkárosítását, de nem teszem. Waterfall keményfejű férfi, úgysem értené meg az érveimet.

-Kicsit hasonlítunk, nem? – töri meg a csendet hirtelen.

- Mire gondolsz?

- Mindketten elvesztettük a párunkat, méghozzá az Arénában. Alex ugyanúgy a karjaid között halt meg, mint nekem Meta. Gőzöm sincs, mázli, vagy pech, hogy tudtatok még beszélni.

- Ebben van igazság – bólintok.

  Blight szomorúan elmosolyodik, és kedélyesen hátba vereget. Talán jólesik neki, hogy talált egy „sorstársat”. Nekem viszont kicsit sem tetszik, hogy valamiben hasonlítok Blight-ra. Nem akarok olyan lenni, mint ő. Olyan életunt, közönyös, lenéző. Nem is leszek olyan. Én harcolni fogok a Kapitólium ellen. Megígértem Alexnek és Samirának. Az ígéreteket pedig muszáj betartani. Ha megszeged, oda a bizalom, még ha halottakról is beszélünk, akkor is.

  Harcolni fogok. És le is győzöm őket! Véget vetek ennek a borzalomnak, mindenáron.

  Meg fogom ölni az elnököt.

-Ígérem! – suttogom a Hold ezüstös fényébe nézve.