Eldördül az ágyú.
Most értem meg igazán, mit is jelent ez az egész. Samira nincs többé. Halott. Körülbelül egy hét múlva
felavatják a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának győztesét, a holtak neve pedig
mind feledésbe merül. Samirára senki sem fog emlékezni. Elfelejtik a nevét,
azt, hogy honnan származott, hány pontot kapott, kikkel szövetkezett. Talán még
azt is, hogy a testvérével egyszerre választották ki. A kapitóliumiaknak a lány
nem volt más, csak egy szókimondó, ütődött, fiatal Kiválasztott, akinek egy
izgalmas csatajelenetet köszönhetnek. Ennyi, semmi több.
Én máshogy állok a
dologhoz. Nekem Samira a barátom volt. Már tegnap, amikor összefutottunk vele a
Horrorerdő sötét fái között, már akkor tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy
nem szabad szó nélkül megölni. Láttam a szemében a konokságot, a bosszúvágyat,
és a mindent elsöprő bátorságot. Nem volt ostoba, valószínűleg jól tudta, hogy
a magas pontszáma ellenére semmi esélye Alex és a Hivatásosok ellen. De mégis
megpróbálta megölni a fiút, amivel azt bizonyította, hogy ő még hisz a
reményben. Az más kérdés, hogy nem örültem túlzottan, amiért pont a
szövetségesemre szállt rá. Ez viszont most nem számít, mert végül is Alexnek
haja szála se görbült a lány támadásától, és emiatt szereztünk egy fantasztikus
szövetségest és barátot. Aki meghalt.
Képtelen lennék szavakkal leírni, mit érzek ebben a pillanatban. Fájdalom?
Hiányérzet? Szomorúság? Talán, de van, ami mindezeknél erősebben él bennem: a
bosszúvágy. Tudom, hogy csak akkor adok méltó emléket Samira halálának, ha
beváltom a neki tett ígéretemet. Meg kell ölnöm Snow-t! Nem egy év múlva, nem
tíz év múlva, hanem most, minél hamarabb! Még a Hetvennegyedik Viadal előtt,
mert akkor már nem kell több ártatlan gyereknek meghalnia miatta.
Azon kapom magam,
hogy sírok, méghozzá Alex vállára borulva. A fiú finoman simogatja a hátamat, a
tekintete kemény és szigorú. Tudom, hogy őt is megviselte Samira elvesztése,
mint ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy soha sem fog beszélni róla. Fogalmam
sincs, mióta ülhetünk itt, a folyóparton, a halott lázadó fehér arcát nézve.
Érzem, hogy még kellett volna mondanom neki valamit, akármit. De mégis mit
mondhat az ember egy haldokló barátnak? Hogy jobb lesz az élete? Hogy
mindenáron meg fogja nyerni a Viadalt? Hogy szereti, és rettenetesen fog
hiányozni? Lövésem sincs, a többi Kiválasztott mit tett volna a helyünkben, de
szerintem mi helyesen cselekedtünk. Biztosítottuk a lányt, hogy végrehajtjuk a
tervét akár az életünk árán is. Remélem, valamelyikünknek sikerülni fog.
Elgondolkozom, milyen
érzés lehet végezni az elnökkel. Biztos nem olyan fájdalmas és nehéz, mint
Naomival, de nem is olyan hirtelen, kegyetlen, morbid, mint Marcusszal. Inkább
olyan felszabadítónak képzelném el, megrakodva egy jó nagy adag felelősséggel.
Mégiscsak az ország jövője forog kockán.
Alex elenged, és Samirához lép. Megfogja a holttestet, majd
gyengéden a vízre helyezi.
-Mit csinálsz? – kérdezem. A hangom rekedt és száraz, olyan
érzés beszélnem, mintha ezernyi rücskös követ görgetnének le a torkomon, vagy
izzó láva csörgedezne az ereimben.
- A Negyedikben van egy ősi szokás, mi szerint a hősi
halottakat a vízre rakták, és úgy engedték el őket. Gondoltam, miért ne
tehetnénk ugyanezt Samirával?
- Szerinted ő hősi halott?
- Igen… Az igaz ügyért halt meg, a lázadásért.
- Értem… - motyogom.
A holttest a folyó
közepén lebeg. A fejünk felett feltűnik egy légpárnás. Kiemelkedik belőle két
kar, amik felhúzzák Samira sovány, elfehéredett testét. A számhoz emelem a
kezemet. Megint tisztelegni akarok a lány emlékének, de Alex hirtelen elkapja
az ujjaimat. Kérdő, kissé eszelős tekintettel meredek rá, miközben a szememben
még mindig ott csillog néhány fakó könnycsepp.
-Ne! – mondja a fiú halkan. – Attól, hogy Samira meghalt,
neked nem kell azonnal utána menned! Szerintem az elnök már így is utál minket,
elvégre megfenyegettük, még ha nem is a szemébe mondtuk. Ha még egyszer
balhézunk, garantáltan kinyírat, de úgy, hogy Cara kínzásaiért fogunk
imádkozni.
Szótlanul bólintok.
Alex lerúgja magáról a cipőjét, és a zokniját is leveszi. Nem figyelek rá,
hagyom, ússzon csak nyugodtan. A gondolataimba merülve üldögélek, egészen
addig, amíg Alex fel nem húz a kezemnél fogva.
-Katie, szeretnél úszni? – kérdezi.
- Nem, félek a víztől! – vágom rá durcásan. Utálom, hogy
mindenkinek akkor van szüksége rám, amikor gondolkozom. Máskor persze az a
bajuk, hogy nem használom a fejemet!
- Jó, akkor máshogy mondom! – Alex olyan közel hajol hozzám,
hogy a szája szinte súrolja a fülemet. – Most úsznunk kell, nem érdekel, ha nem tudsz, vagy nem akarsz! El kell terelnünk
a figyelmet az előbbiekről. Biztosra veszem, hogy már nem minket mutat a
kamera. Ha normálisan viselkedünk, akár túl is élhetjük a Viadalt, és
teljesíthetjük az ígéretünket. Na, gyere már! Nyugi, nem fáj, ez csak víz.
Gondolj arra, hogy az életedért teszed!
- Oké – sóhajtok fel keservesen. – De ugye nem leselkedik
ránk valami odalent?
- Szerintem nem. A mutánsokat a jelentéktelen
Kiválasztottakra szokták küldeni, a Végjátékot leszámítva persze. Mi pedig elég
fontosnak számítunk, hiszen én tizenegy pontot kaptam, a második legtöbbet a
mezőnyben, te meg… A halálod lesz a Viadal csúcspontja.
- Kösz, hogy emlékeztetsz! – vigyorgok rá erőltetetten.
Félrerakom a
szégyenlősségemet, és egymás után dobom le magamról a cipőmet, a zoknimat, a
kabátomat, a nadrágomat, és végül a pólómat. Megjegyzem, mindez egy fokkal
gyorsabban és könnyebben ment volna, ha Alex nem vizslatott volna mindvégig
olyan hülye vigyorral az arcán.
-Mehetünk! – mosolygok.
Alex kézen fog, és a
folyó mellett fekvő nagy, szürke szikára vezet. A tapintása kemény és hideg, de
annyira, hogy szinte már várom, hogy bevessem magam a mélybe. Jobban
belegondolva nem lehet rosszabb, mint kiugrani az ablakon a hetedik emeletről.
Maximum kicsit lucskosabb, de ennyi. Biztos túlélem majd valahogy, legalábbis
remélem, hogy nem így fogok meghalni. Az azért nagyon szánalmas lenne!
-Akarod, hogy együtt ugorjunk? – kérdezi Alex.
Bizonytalanul
bólintok. Nem értem, miért, de Alex mellett biztonságban érzem magam, meg amúgy
is profi az ilyesmiben, hiszen az elmúlt tizennyolc év alatt valószínűleg ezzel
töltötte a szabadidejét a folyamatos edzés mellett.
A fiú bátorítóan
megszorítja a kezemet, majd rohanni kezd, engem maga után húzva. Egyszer csak
azt veszem észre, hogy nincs talaj a lábam alatt, és lefelé repülök. Elterelni a figyelmet, ismétlem magamban
újra és újra. Küzdeni az életedért!
Hirtelen nyirkos,
langyos dolgot érzek a bőrömön. A hátam a puha, homokos talajhoz ér, és látom,
amint a lábaimmal kétségbeesetten kapálózom. Az orrom és a szemem megtelik
vízzel, szinte alig kapok levegőt. A kezemet is a talajhoz érintem, és így
sikeresen feljutok a felszínre. Amint megpillantom a délutáni Nap tűző sugarát,
azonnal elkezdek köhögni. Mindenemből folyik ki a víz, a hajam nedvesen tapad a
homlokomba. Egy pillanatig úgy érzem, menten elájulok, de szerencsére Alex
nevetése visszaránt a valóságba.
-Na, hogy tetszett? – kérdezi.
- Megfulladtam… - nyögöm. –De aztán mégsem… fellöktem magam,
és most…- Büszkén a levegőbe csapok az öklömmel, éreztetve a diadalt. – Király
vagyok, a tenger királya!
- Grat’ – vereget hátba a fiú. – De nem vagy király, ezt be
kell látnod. Bocs!
- Mi? Dehogynem! – morgom felháborodást színlelve. – Ki lenne
az, ha nem én?
- Én! – vágja rá vigyorogva.
- Aha, persze! – bökdösöm meg a fiú oldalát. – Miért akarsz
megfosztani a címemtől, hogy lehetsz ilyen kegyetlen?
A homlokomhoz kapom a
kezem, mint ahogy Leila szokta, amikor valaki leeszi a méregdrága terítőt vagy
kanapét, és ájulást színlelve hátradőlök. Szerencsére most nem süllyedek el,
hála az idétlen lábtempómnak.
A szövetségesem mögém
úszik, és hátulról átöleli a derekamat. Az érintésétől egyszeriben bizseregni
kezd a testem. A fejét a vállamra helyezi, amitől még jobban úgy érzem, el
fogok ájulni, de nem a színjáték kedvéért. Puha ajkát végighúzza a nyakamon,
majd a fülembe suttogja:
-Attól, csillagom, hogy nem fulladsz meg egy pocsolyában, még
nem vagy mindjárt a tenger királya!
- De jók az esélyeim! – teszem fel a mutatóujjamat.
- Majd meglátjuk! – mondja, és azon nyomban eltűnik a víz
színéről.
Ijedten nézek körbe.
Ennek meg mi baja? Miért szívódott fel? És legfőképp, hova tűnt? Jó érzés neki
szórakozni?
Esetlenül forgolódok
körbe, miközben azon tűnődök, hogy bírja ennyi ideig levegővétel nélkül. Már
vagy másfél perce lebukott, és még mindig nem jött fel. Mi a csoda történhetett
vele? Szörnyű gondolat fut át az agyamon. Egy szörnyű, rettenetes felvetés, ami
szinte szétcincálja az idegeimet. Mi van, ha azért nem jön elő, mert éppen
fuldoklik, vagy elkapta egy óriási, húsevő hal, mondjuk egy túlméretezett
piranha, és az életéért küzd?
Gondolkodás nélkül a
habokba vetem magam. Nyitva tartom a szemem, de nem látok semmit és senkit,
csak vizet, sok-sok vizet. Körbeúszom a terepet, de még mindig nem lelem nyomát
az eltűnt szövetségesemnek. Kétségbeesetten jövök fel a felszínre. Körbenézek,
de itt sem találom Alexet. Csalódottan lehunyom a szemem. Nem lehet igaz! Ő nem
halhat meg! Beleőrülnék, ha Samirával egyetemben őt is elveszíteném!
Hirtelen valami
beúszik a lábaim közé. Még csak arra sincs időm, hogy meglepődjek, arra meg
pláne, hogy védekezzek is. Mire észbe kapok, az orrom és a szám már megint tele
van vízzel. Prüszkölök és köpködök, akár egy asztmás vénasszony, miközben nehézkesen
megtörlöm a szememet. A hajamat kisöpröm az arcomból, és ennek köszönhetően
rájövök, miért is kerültem megint a hullámok alá.
-Hülye tengeri gyerek! – üvöltök Alexre.
- Na, ki a király? – kérdezi vigyorogva.
- Felőlem lehetsz te, én úgysem tudok normálisan úszni, és
simán át lehet ejteni ilyen kis hülyeségekkel!
A fiú magabiztosan
rám kacsint, én pedig látszólag békésen, mindenféle rosszindulat nélkül úszni
kezdek felé. Közben kicsit lebukok, és beszívok a számba egy jó adagnyi vizet.
Szerencsére nem veszi észre a valódi szándékomat, ezért nem lök el magától.
Mikor már annyira közel járok hozzá, hogy szinte meg tudnám érinteni, egy
óvatlan pillanatban az arcába köpöm az eddig a számban elhelyezkedő folyadékot.
A fiú a szeméhez kap, és gyorsan elfordítja a fejét. Most jön el az én időm.
Azonnal akcióba lendülök. Magam elé teszem a tenyeremet, és egy óriási hullámot
küldök Alex hátára, majd még egyet, és még egyet. Ezzel mellesleg egész jól
elszórakozom, amíg el nem fáradok. Akkor tartok egy leheletnyi szünetet, ami
pont elég idő Alexnek arra, hogy visszavágjon. Fordul a kocka, most a fiú terít
be engem, ami igazság szerint nem túl kellemes érzés, és roppantul
igazságtalan, ha azt nézzük, hogy én csak egyszer köptem szembe, utána végig a
hátát ostromoltam, ő pedig végig a fejemet fröcsköli. Egy idő után megpróbálok
megfordulni. A tervem kudarcba vész, ugyanis Alex a combomnál fogva megragad,
és kiemel a folyóból.
-Ha most ledobsz, megöllek! – figyelmeztetem.
- A francba már, pedig milyen vicces lett volna! – vigyorog
szemtelenül.
- Tudod, mi a vicces! – forgatom a szemeimet.
- Nem tudom… - suttogja.
Elengedi a lábamat és
letesz maga mellé. A homlokunk összeér, és végre egészen közelről
megcsodálhatom nagy, sötétbarna szemeit, melyekben valami titokzatos, izzó fény
csillog, amit eddig nem fedeztem fel bennük.
-Mi? – kérdezi.
- Fogalmam sincs – vonok vállat. – Talán ha átadnád a
címedet, és én lehetnék a tenger istene…
- Ne is álmodj róla! – fintorodik el, amitől rögtön nevetni
támad kedvem.
- Hogy bírod ki a víz alatt levegővétel nélkül? – faggatózom,
miután kinevettem magam. – Mi a trükkje? Eszméletlenül csináltad, és ha még azt
is hozzáveszem, hogy közben még embereket is tudsz terrorizálni…
- Sok gyakorlás kell hozzá, na meg belevaló szervezet.
- Azért máskor ne csinálj ilyet, ha megkérhetlek! – nézek rá
szúrósan. – Tudod, rohadtul izgultam ám érted! Attól féltem, hogy fuldokolsz,
vagy elkapott valami… Iszonyatosan megijesztettél!
- Te féltettél engem? – Alexen látszik, hogy meglepte a
vallomásom.
- Igen… - mondom pironkodva. – Nem élném túl, ha téged is
elveszítenélek! – súgom a fülébe. – Túl sok lenne. Ott volt Samira, Joel, meg
N… Szóval, sokan meghaltak már. Kilencen maradtunk életben. Lehet, hogy
szánalmasan hangzik, de nélküled nem bírnám ki, és jó eséllyel megőrülnék,
pont, mint Annie Cresta. Kérlek, ne hagyj magamra! Maradjunk szövetségesek a
Viadal végéig! Persze, ha már csak kevesen leszünk, megértem, ha megölsz, de
azért ne kínozz meg, oké? Úgy csináld, hogy ne is érezzem!
- Rendben – mondja, és eltol magától. – De nem foglak
megölni.
- Persze, tudom! – bólintok, bár tudom, hogy ez nem igaz.
Minden szövetség véget ér egyszer, és a tagok végeznek egymással. A miénk sem
lesz ez alól kivétel. – Nem jössz ki? Szétfagyok!
- Még maradok egy kicsit, de te menj nyugodtan!
Kiszaladok a folyó
hideg, nyirkos vízéből, és hálát adok a Játékmestereknek, amiért nem kergették
el a Napot az ég színéről. Kicsavarom a hajam, gondosan ügyelve arra, hogy ne a
ruháinkra menjen a víz. Ezután kiülök a sziklára és várom, hogy megszáradjak.
Szerencsére ez hamar sikerül, így mehetek felöltözni. Először a zoknit veszem
fel, majd a nadrágot, a pólót, és végül a cipőt. A kabátomat a földön hagyom,
mivel olyan jó az idő, hogy megsülnék benne. Belekukkantok a hátizsákba, és döbbenten
veszem észre, hogy mindössze két szelet kenyerünk és egy szelet húsunk maradt.
Vízből még van egy kevéske, de lefogadom, hogy a nap végére megisszuk az
egészet. Elég kínos, amikor az ember rájön, hogy nincs étele és itala, mert
körülbelül másfél nap alatt a szövetségeseivel az egészet felzabálta. A
tekintetem a még mindig gondtalanul fürdőző Alexre téved.
-Hé, gyere már ki, kell a kaja, éhen döglök! – kiáltom.
- Na, szép! – üvölt vissza. – Mindent betömtél, de még mindig
éhes vagy, és ezért úgy döntesz, mostantól kannibál leszel! Mondtam már, Katie,
milyen aranyos vagy?
- Hülye! Nem téged akarlak megenni! Viszont van egy tervem.
Most szépen abbahagyod a pancsolást, kivonulsz, mintha egy nyálas modell
lennél, amitől aztán majd jól elájulnak a lepkeagyú libák, és kapunk végre
valamit!
- Mindig is tudtam, hogy kihasználsz!
Alex kijön a vízből,
és levágja magát mellém. A táskáért nyúl, belenéz, majd mikor rájön, elég nagy
a baj, csüggedten dobja vissza oda, ahonnan elvette.
-Na, ezt nevezem szívásnak! – Lazán hátradől, lehunyja a
szemét, és hagyja, hogy a nap megszárítsa az izmait, amikben egyébként elég jó
érzés gyönyörködni.
Egy hatalmas, mélyről
jövő sóhaj kíséretében megrázom a fejem. Ő nem a barátom, csak a szövetségesem.
Nem normális, hogy úgy nézek rá, mint otthon a menő lányok Valterre, meg a
lökött haverjaira. Nem kerülhetek megint ilyen helyzetbe, a múltkorinak is az
lett a vége, hogy Seneca és Snow meg akarnak öletni, ráadásul az egész ország a
nem létező szerelmi életemen csámcsog.
A gondolataimat egy
ajándék érkezése szakítja félbe. Alex kinyitja, kivesz belőle egy levelet, és
magában olvasni kezdi. A csomag a levélen kívül tartalmaz vagy negyven szelet
szalámi-karikát, gondosan becsomagolva, egy kenyeret, és két flaska vizet.
Elégedetten bólintok. Úgy látszik, a mentoraink végre aktiválták magukat!
-Na, látod, hogy igazam volt! – vigyorgok Alexre. –
Kifeküdtél negyed órára napozni, és máris kaptunk annyi kaját, hogy simán
rendezhetnénk egy pikniket!
Alex valamiért nem
mosolyog. Összeráncolt homlokkal olvassa át a levelet újra és újra.
-Mit ír? – komolyodom el hirtelen.
- Snow megbocsájt, mert a mentorainknak sikerült kihúzni
minket a csávából, meg persze a fürdés is sokat segített ebben. Viszont már
csak egy dobásunk maradt. Ha még egyszer balhézunk, garantáltan megöletnek
mindkettőnket. Nem érdekli őket, hogy a Finnickes botrány miatt a
háromszorosára emelkedett a Viadal nézettsége, hogy kegyetlenül megfojtottad
Marcust, hogy tizenegy pontot kaptam, és az egész Kapitólium odavan értem. Most
még az sem számít, hogy a mentoraink népszerűek és befolyásosak. Ha elcseszünk
valamit, végünk – mondja pókerarccal. – Ez az a rész, ami rád is tartozik.
- Miért, van, ami nem? – húzom fel a szemöldökömet.
Nem lepődöm meg Snow
szavain, mert ezeket a dolgokat már akkor tudtam, amikor megfogadtam Samirának,
hogy megbosszulom a halálát. Az viszont rendesen felhúz, hogy Alex titkol
előlem valamit.
-Igen, van. Nézd, Katie, Finnick a mentorom, és nyilvánvalóan
vannak külön terveink, amibe téged nem avathatunk be. Bocs, de ez van.
- Oké – vonok vállat látszólag közömbösen.
Alex már legalább
tizedszerre futja át Finnick sorait kifürkészhetetlen tekintettel, amikor úgy
döntök, nem bírom tovább. Tudom, hogy meg kell bíznom benne, mert bizalom
nélkül nincs szövetség, nem is ezzel van a baj. Egyszerűen idegesít, hogy
titkol valamit, amin talán az életem múlik. Egy óvatlan pillanatban Alexre
vetem magam, és megpróbálom kicsavarni a kezéből a papírlapot. A fiú azonban
egy gyors, határozott mozdulattal elkapja a csuklómat, a levelet pedig a földre
dobja. Megpróbálok kiszabadulni, de nem megy. Mérgesen nézek Alex csokoládébarna
szemeibe.
-Baj van, Katie? – kérdezi gúnyosan. – Miért nézel így rám?
- Mert valamit megbeszéltél a mentoroddal, amit szerintem
nekem is tudnom kellene? – kérdezek vissza idegesen. – Mi volt a levélben még?
Figyelj, nem baj, ha nem érteném, vagy titok, csak azt áruld el, hogy mivel
kapcsolatos, vagy legalább, hogy közöm van-e hozzá! Kérlek!
Alex nem válaszol.
Megrökönyödve nézi a pólóm nyakát, majd hirtelen eltol magától.
-Mi az? – kérdezem. – Baj van?
- A pólód… - feleli. – A nyakán méreg van… vámpírméreg!
Tudom, mi ez, bármikor felismerném! Tudod, említettem, hogy Finnick
végignézette velem az összes Viadalt, hogy értsek valamennyire a mutánsokhoz. A
Hatvankilencedik Viadalon, amit egy kísértetkastélyban rendeztek, a mezőny
felével egy vámpír végzett, és pont ilyen volt a mérge. Ilyen ragacsos, sárga…
Azon gondolkozom, hogy nem lehet, hogy itt járt egy vérszívó, amikor úsztunk?
Bár nem, ránk támadt volna… De az is lehet, hogy ez csak egy jel Snow-tól,
hogy…
- Nem – motyogom.
- Miért nem? Szerintem tök egyértelmű, hogy az elnök
ideküldött egy mutánst, hogy ránk ijesszen, vagy valami…
- Nem érted, hogy nem! – üvöltök rá idegesen.
A fiú finoman
megfogja az államat, felemeli a lehorgasztott fejemet, és mélyen a szemembe
néz.
-Mi történt, Katie? – kérdezi aggódva.
A szívem a torkomban
kalapál, szinte kiugrik a testemből. Azt hittem, elkerülhetem ezt a
beszélgetést, de úgy néz ki, tévedtem. Nagy levegőt veszek, és beszélni kezdek.
Ha kívülről nézném a jelenetet, legszívesebben megráznám magam, és az arcomba
üvölteném, hogy fogjam be, most azonnal! De sajnos nem segít senki és semmi.
Csak mondom és mondom a szomorú, gyászos történetet, míg odáig nem érek, hogy Finnick
küldött egy ajándékot.
-Mit kaptatok? – sürget Alex.
Direkt nem nézek a
fiú szemébe, így folytatom az elbeszélést.
-A dobozban egy fecskendőt találtunk, ami mérget
tartalmazott… Finnick azt írta, öljem meg Naomit, mert úgyis meghalna a vámpír
harapásától, ez csak megkönnyíti a szenvedéseit. Naomi könyörgött, hogy adjam
be neki, de én nem akartam megölni. Aztán mindenkihez szólt pár kedvest szót,
akit szeretett. Hozzád is, Alex. Azt mondta, hogy…
- A lényeget! – mondja a fiú. A hangja kemény, parancsoló.
Legszívesebben visítozva elrohannék, vagy leszúrnám magam, de nem tehetem. Ha
már belekezdtem ebbe az őrültségbe, illene befejeznem.
-Naomi kérte, hogy végezzek vele, de én nem akartam. Nem
lettem volna képes rá. Akkor a kezembe adta a fecskendőt, és… a szívéhez
közelített vele, és akkor… akkor én…
Érzem, ahogy a
kitörni kívánkozó sírás fojtogatja a torkomat, és emiatt alig kapok levegőt. A
kezemmel durván megtörlöm az arcomat, és Alex karjába kapaszkodok, mert
máskülönben attól félek, elesnék. A fiú azonban durván eltaszít magától.
-Mit csináltál? – kérdezi.
- Megöltem – nyögöm ki nagy nehezen.
Hirtelen
megkönnyebbülés járja át a szívemet. Elmondtam! Elárultam a legféltettebb
titkomat annak, akitől a legjobban óvtam. Most már minden rendben lesz… Igen, igen,
nem lesz semmi baj… Vagyis, remélem!
Alexre pillantok. A
fiú nem mosolyog, de nem is sír. Nem őrjöng, nem nevet, nem dühös, még csak le
se sápad. Semmilyen érzelem nem tükröződik az arcán. A ruháihoz lép, és gyorsan
felkapkodja azokat. Mikor végez, újra odajön hozzám. Most már nem néma, sőt
kifejezetten beszédes. Látom rajta, hogy gyűlöl és megvet. A szemeiben valami
sötét, megmagyarázhatatlan düh csillog, amit az ember csak akkor érez, amikor
elveszít egy számára fontos személyt.
-Megtarthatod a táskát, az ajándék felét, de nem kapsz
fegyvert, arra szükségem van. – A hangja színtelen, így fogalmam sincs, mire
céloz. – Nem támadunk egymásra, amíg nem futunk össze. Nem védjük meg egymást
senkitől és semmitől.
- Miért mondasz ilyeneket? – kérdezem nagyon-nagyon rosszat
sejtve. – Mi az, hogy vihetem a táskát, és nem támadunk egymásra? Miről beszélsz?
- Arról, - mondja Alex. – hogy ezennel vége a
szövetségünknek!
Sziia!
VálaszTörlésÚúú.. Hát szerintem ez idáig a kedvenc fejezetem. Egyszerüen annyira jó lett és annyira imádtam, hogy azt nem lehet kifejezni. :) Az elején nagyon sajnáltam Samirát, amikor meghalt. Tetszett a fürdős jelenet nagyon aranyosak voltak együtt. És a taktika ajogy élelmet szereznek a támogatóktól... :D Kíváncsi vagyok mit írt Finnick Alexnek, amit nem mutatott meg Katienek. Talán Naomiról? Nem tudom, de remélem, hogy majd kiderül. És kiderült, hogy Katie ölte meg Naomit... Kíváncsi leszek mi következik ezután... Izgatottan várom a folytatást. :)
Viki^^ :*
Szia!
TörlésHú, nagyon köszönöm a hosszú kommentet, jólesett olvasni ezeket a sorokat. Ez a kedvenc fejezeted? Ennek örülök :)
Igazándiból nem találtam ki, mit írt Finnick, ez mindenki számára titok marad. Ezzel arra akartam utalni, hogy Alex is titkol valamit Katie elöl.
A folytatással kapcsolatban csak annyit, hogy számíthattok még meglepetésekre és a következő fejezet kulcsfontosságú lesz :)
Maja :*
Szia!
VálaszTörlésNAGYON jó rész lett!!!
Az elején amikor együtt úsztak, az nagyon aranyos volt! :D Meg persze röhögtem is párszor Katie baromságain!
Aztán amikor bevallotta, hogy megölte Naomit....Elsőnek azt hittem, hogy úgy fogod megírni, hogy Alex megbocsájt meg ilyesmi. De nagyon örülök, hogy nem így alakult! Mert végülis az már elég mese szerű lenne ha Alex ezek után még megbocsátana neki....Persze sajnálom Katiet hiszen nem ő tehet az egészről...De azért Alexet is megtudom érteni! ):
Egyik kedvenc részem! ^^
Sziaaa! :*
Szia!
TörlésKöszi :) Amúgy eddig nekem is ez a rész volt a kedvencem, pláne az úszós jelenet :D bár a helyedben nem sietném el ezt a kedvenc réz választást, mert a következő és az az utáni még ennél is jobb lesz! Vagyis, úgy tervezem :D
Igen, az tényleg meseszerű lett volna, ha Alex simán megbocsájt Katie-nek, mert annak ellenére, hogy nem szántszándékkal, de mégis megölte Naomit, és egy ekkora súlyú titok kitudódósánál az ember értelemszerűen képtelen "normálisan" reagálni. Hát még, ha Alex Emersonnak hívják az illetőt :D
Sziaaaaa <3
szia :)
VálaszTörlésTe jó isten...
egy picit meg sokkban vagyok.
*five minutes later*
Az elejet imadtam. "Hulye tengeri gyerek"
Imadom, ahogy beszologattak egymasnak.
Viszont nem ertem Alexet. Naominak csak segitett a korai halal.... Nademindegy.
Olvasom tovabb :)
Lauren W.
Szia!
TörlésKöszi :)
Alex valóban kicsit túlreagálta a helyzetet, mert nagyon jóban voltak Naomival (erről később bővebben szó lesz)
Maja