Huszonegyedik fejezet

  Természetes arcszíne másodpercek töredéke alatt csap át halványzöldbe. A pupillája kitágul, a kelleténél gyorsabban kapkodja a levegőt. Ahogy nézem a haldokló vőlegényemet, egyetlen gondolat kavarog a fejemben: Meg kell mentenem!

  Minden erőmet beleadva óriásit sózok a hátára, de ettől csak még rosszabbra fordul a helyzet. Alex elterül a földön, és lecsukódik a szeme. A teste természetellenes módon vonaglani kezd, és közben üvölt, mintha kínoznák. A feltörni kívánkozó könnyeim mardossák a torkomat. Ez nekem nem fog menni – gondolom magamban. Képtelen lennék megmenteni! Azt sem tudom, hogy kell védekezni az éjfürt ellen, vagy, hogy egyáltalán létezik-e ellenszer. Legjobb esetben is csak az segíthet, ha lenyúlok Alex torkán, és kiemelem a halálos gyümölcsöt. De ez esélytelen. Még ha meg is próbálnám, akkor is belebuknék. Mi van, ha nem érem el a bogyót, vagy ha már régen lenyelte?

  Zavarodott tekintettel nézek a fiúra. Felnyitja szenvedélyes, sötétbarna szemeit, kicserepesedett szájával két szót formál: Éld túl!

  Éld túl. Éld túl! Nem „Ments meg!”, hanem „Éld túl!”. Rádöbbenek, hogy Alex többre tartja az én sajnálatra méltó életemet a sajátjánál. Snow ezt tudja, hiszen valószínűleg pszichológusok egész tömegével elemezteti ki a Kiválasztottak viselkedését. Az elnök ismer minket. Tudja, hogy Alex meghalna értem, és én beleroppannék a fiú elvesztésébe. Ezt akarja elérni, ilyen aljas, sötét módszerrel kíván megszabadulni tőlünk!

  Hirtelen elfog az indulat, a bátorság, hogy nem hagyhatom, hogy Alex így végezze, ezzel örömet okozva Snow-nak, meg a kényesen sipákoló fővárosi libáknak. Egy másodperc alatt összeáll a fejemben a terv, amivel megmenthetem az életét.

  Kockázatos lesz. Veszélyes és sérülékeny. Lehet, hogy Alex belehal, vagy maradandó sérüléseket szerez. Azért megpróbálom. Van még remény, egy hangyányi még nekem is maradt. Igaz, hogy elvesztett madártoll módjára lebeg a levegőben, és ha elcsendesül a szél süvítő zaja, földet ér, és elveszik, de legalább van. Ezt kell felhasználnom.

  Megfogom a hozzám legközelebb eső kést, és lassan, óvatosan Alex felé közelítek vele. Leszúrom a földbe, és a bal kezemmel kitágítom az állkapcsát. Látom, hogy a tortaszelet még nem ment le egészen a torkán. Csak reménykedni tudok, hogy a bogyók is a fogai közt maradtak. Szabad kezemmel kikotrom a krémes sütemény darabjait a fiú szájából. Látom, hogy az egyik éjfürt pont a torkánál megakadt, és mint gondoltam, nem érnek el odáig az ujjaim. Most következik a dolog neheze. Felkapom a kést, és Alex felé közelítek vele. Bal kezemmel továbbra is szétfeszítve tartom az állkapcsát. A fegyver éles felével behatolok a szájába. A nyelvét lenyomom, mert csak zavarná a mentőakciómat, sőt még meg is sérülhet, ha beleakad valamibe.

  A kés hegyét végighúzom a fiú torka felé vezető úton, gondosan ügyelve arra, hogy nehogy kárt tegyek benne. A kezem megremeg, ahogy kitapintom a nyelve kezdetét. Átfut az agyamon, hogy vajon a Kapitóliumban is így csinálnak valakiből Avoxot. Még szörnyűbb, hogy egy rossz mozdulat, és Alexből is nyelv nélküli szolga lesz.

-Ne add fel, Katie! – suttogom. – Meg kell mentened!

  A fegyver hegye megérinti a gyilkos gyümölcsöt. Lassan, finoman beleszúrom a növény belsejébe, majd húzni kezdem kifelé. Továbbra is a torkomban dobog a szívem. Biztonságban van! – győzködöm magam. – Túléli!

  Végre kikerül az éjfürt Alex szájából, a fiú azonban nem mozdul. Úgy fekszik előttem, mint egy élettelen bábu. Még él, máskülönben hallottam volna a halálát jelző ágyúdörrenést. Igen, hallanom kellett volna. De semmi sem zavart a tervem megvalósításában, tehát Alex nem halt meg… Remélem!

  Gyengéden megcsókolom a fiú homlokát, de erre sem reagál semmit. Megütögetem az arcát, ő viszont továbbra is mozdulatlan marad. Egyre idegesebb leszek. Lehet, hogy mégis jelzett az ágyú. Igen, hallottam! A parton voltam, és hátraestem… aztán valamiért elrohantam, mint egy őrült. Sikítottam, ahogy a torkomon kifért. És megöltem egy vámpírt, meg Marcust. Mindannyiszor hallottam a hangot. Vajon mikor halt meg Alex?

  A tenyeremet a fiú kifehéredett arcára szorítom, és keservesen sírni kezdek.

-Mikor… hagytál itt? – szipogom. – Mikor, Alex? Miért?

  Az összes erőm elhagy, a holttestre borulok. Úgy szorítom magamhoz, mint a gyerek a kedvenc játékát, amit el akarnak venni tőle. Nem akarom odaadni! Alex az enyém, nem hagyom, hogy a Kapitólium boncmesterei felvágják a testét, és a belső szerveit tanulmányozzák. Alex az enyém volt… engem szeretett. A holtteste is engem illet. Nem adom senkinek! Más nem érdemli meg, hogy sírjon rajta, csakis én!

  Fájdalmasan nyögdécselő hangokra leszek figyelmes. Egy reszkető kéz megsimítja a hajamat. Megborzongok, amint arra gondolok, hogy Alex visszatért a halál árnyékából.

-Katie… - suttogja. – Mi a franc…

  Felemelem a fejem, és belebámulok Alex Emerson aggódó, sötétbarna szemeibe. Mégsem hagyott itt! De akkor miért kapta be az éjfürtös tortát? Hogyan maradhatott életben? Miért…?

  Túl sok a kérdés, túl kevés a válasz. Megrökönyödve nézek a fiúra, majd újra kitör a lelkem legmélyéről jövő sírás, és Alex vállára borulok. Ő vigasztaló szavakat mormol a fülembe, és a hátamat simogatja. Fél órába telik, mire megnyugszom. Alex kicsit eltol magától, hogy jobban lásson, de továbbra is a kezemet szorongatja.

-Katie – mondja. – Megmagyaráznád, hogy mi történt velem? Annyira emlékszem, hogy valaki küldött egy tortát, amit meg is kóstoltam, és még ízlett is… Aztán minden kiesett. Mi történt?

- Éjfürt volt, Alex – motyogom. – Halálos méreg. Az edzésen tanultuk, a növényes állomásnál.

- Érdekes, erre nem emlékszem. Mondjuk, nem is néztem meg elég alaposan a növényeket. Azt hittem, a Hivatásosokat nem fenyegeti a megmérgezés veszélye. Tőlünk inkább véres csatajeleneteket várnak a nézők.

- De már nem vagy Hivatásos! – csattanok fel. – Egy szerencsétlen Kiválasztott vagy, akit az elnök meg akar öletni, mert fellázadt! Mindent megtesz azért, hogy holtan lásson, érted, mindent! Ugye tisztában vagy azzal, hogy egy hajszálon múlott az életed? Beleharaptál abba a rohadt tortába, és elterültél a földön… Vonaglottál, az egész olyan volt, mintha nem is te magad irányítanád a tested. Kikotortam a süteményt a szádból, aztán valahogy a méregtől is megszabadítottalak. Aztán… Olyan borzalmas volt! Féltem. – Lehorgasztom a fejem. Semmi kedvem Alex szemébe nézni. El sem akarom képzelni, mit szólna, ha megtudná, mit gondoltam róla. – Rengeteget sírtam, mire felébredtél. A többit már tudod.

  Szótlanul bólint, majd közelebb húz magához, és megcsókol. Forró nyelve kétségbeesetten keresi az enyémet. Olyan erősen szorít magához, mintha az élete múlna rajta. Karjaimat a nyaka köré fonom, így próbálok még közelebb férkőzni hozzá. Nem akarom elveszíteni. Érzem, hogy megőrülnék, ha meghalna. Így sem vagyok teljesen normális, Cara halála bizony rendesen felborította az idegrendszerem működését. Amióta megpillantottam a lány felvágott fejét, teljesen kifordultam önmagamból. Nem tudtam hova tenni az eseményeket. Az előbb is ez történt. Nem értettem, mikor és hogyan halt meg Alex, mindezt azért, mert nem hallottam az ágyú zaját. Tudom, hogy ez nem normális. Tudom, hogy nem vagyok normális. A Viadal engem is tönkretett, mint a megannyi Kiválasztottat előttem. Ha ez kell ahhoz, hogy az ember győzhessen, kösz, de inkább nem kérek belőle!

-Köszönöm, hogy megmentettél! – suttogja Alex a fülembe.

- Ez… igazán semmiség – felelem. – Nem hagyhattam, hogy megöljön az elnök, én…

- Az elnök? – ráncolja a homlokát. – Miért akart volna Snow…? – Idegesen beletúr a hajába, majd felpattan, és járkálni kezd. – Hát persze, simán lehet! Snow megfenyegetett, de úgy, hogy csak mi vegyük észre, mi az üzenet valódi tartalma. Aztán ez a torta… A mentoraink nem küldenének ilyet, nekik az a céljuk, hogy élve kijussunk az Arénából… Snow küldte, vagy küldette, ez biztos! Meg akar öletni – sóhajt fel lemondóan. – És meg is fogja tenni. Látszik, hogy bármire képes, hogy a halálos ágyunkon lásson minket.

- Ja… - mondom.

  Érzem, hogy ebben a pillanatban eldőlt a sorsom. Ismerem a mondást. Akit a kutyák meg akarnak enni, idővel meg is eszik. Velünk is ez lesz, Snow meg fog ölni minket. Ha ő kitalál valamit, abban nem tántoríthatja meg sem isten, sem ember. Rendkívül veszélyes férfi. Ha jól emlékszem, hatvanöt éve van trónon. Annak idején, amikor még csak tizenöt éves volt, úgy jutott hatalomra, hogy a Békeőrökkel megölette a saját apját és a biztonság kedvéért a bátyját is, hogy mindenáron ő legyen az elnök. Ezután könnyűszerrel leverte a forradalmat, és ezzel véget vetett a Sötétség Napjainak, majd bevezette az Éhezők Viadalát, ezt a pszichopata, agresszív „játékot”, ami azóta a kapitóliumiak kedvenc műsorává nőtte ki magát.

-Nem! –kiált fel Alex váratlanul.

- Mi nem? – értetlenkedem.

- Nem fogunk meghalni! – jelenti ki határozottan. – Nem adjuk fel ilyen könnyen a harcot! Küzdeni fogunk az életünkért. Fogalmam sincs, miért pont most kaptuk ezt a csinos kis süteményt, de nem is érdekel. A lényeg, hogy nem hódolhatunk be Snow-nak és a Kapitóliumnak. Igenis harcolni fogunk az életünkért, bármilyen nyomorék mutánst is küldenek ránk! – Megfogja a kezemet, és felhúz. – Miért kellene úgy ugrálnunk, ahogy ők fütyülnek? Mik vagyunk mi, tudatlan, irányítható robotok, vagy egészséges gondolkodású, életerős emberek? Katie – A két keze közé fogja az arcomat, az orrunk összeér, szinte már az egyre gyorsuló szívdobogását is hallani vélem. – Megígérem neked, hogy túléljük! Mindketten, te is, és én is.

- Csak egy győztes lehet…

- Miért? – kérdezi vakmerő hangon.

- Mert… - dadogom. – Ez a szabály. Csak egy győzhet… Soha sem élték túl ketten, és nem is fogják. Te is mondtad, hogy még a felvetés is képtelenség… Emlékszem, ezért nem tetszett a bevonulásunk!

- Jó nagy marha voltam! – húzza el gúnyosan a száját, majd egy szempillantás alatt újra elkomolyodik. – Minden lehet, csak akarni kell. És én rettentően akarom, Katie, hidd el! Nem fogok kijönni az Arénából, csak veled… vagy holtan!

- Veled, vagy holtan… - ízlelgetem a furcsa, lázadásra ösztönző vallomást. – Ez tetszik!

  Alex ajkán egy kedves, féloldalas mosoly suhan át. Az én arcom is felragyog. Átölelem a fiút, és szenvedélyesen csókot nyomok éhező ajkaira. Lábaimat a derekára kulcsolom, ő pedig belemarkol a combomba, hogy azért, hogy el ne ejtsen, vagy saját szórakozásra, azt nem tudom, de az biztos, hogy fantasztikus érzés a karjaiban lenni! Most az egyszer életemben tudom, hogy tartozom valakihez. Valakihez, aki megvéd mindentől, ha kell, magától az elnöktől is, és mindenben támogat, amibe belekezdek. Ráébredek, hogy komolyan gondolom Alex ígéretét. Vagy együtt hagyjuk el az Arénát, vagy holtan. Ha csak az egyikünk élné túl… Azt nem bírnánk elviselni.

-Harcolni fogunk! – mondom.

- Igen – válaszol Alex, és elengedi a combomat. Összeszedi a késgyűjteményét, kézen fog, és az erdő felé vezet. – Megtanítalak normálisan harcolni, de előbb át kell beszélnünk a dolgokat, amiket az ellenfeleinkről tudunk. Nézzük elsőként Tiffanyt. Remekül bánik a lándzsával, született tehetség. Nincs sok esze, de sajnos annyira ügyes, hogy nem látja kárát a dolognak. A késekkel is jó, más fegyverrel nem igazán próbálkozott. Bármit felhasznál, ha az érdekei úgy kívánják, és bárkit hátba támad. Nekem sem fog kegyelmezni, főleg most, hogy eljegyeztelek. Ő a legveszélyesebb a mezőnyben.

- Te több pontot kaptál! – kotyogok közbe.

- Jobb harcos vagyok, ez igaz, de ő veszélyesebb. Te nem láttad, mit művelt a vérfürdőben. Nem rosszabb, mint Cara volt, de jó úton jár afelé, hogy teljesen olyanná váljon. Egyedül az fékezi meg abban, hogy üvöltözve kaszaboljon, hogy idén ő kapta az ostoba liba szerepét. Na, nem mintha nagyon meg kellene játszania magát. Ezenkívül rohadtul el van szállva magától, azt hiszi, hogy mindenki az ő kéréseit lesi. Ezt akár még fel is használhatnánk ellene.

- Szóval nehéz lesz legyőzni – fintorgok. – És Pablóval mi a helyzet?

- Egy fokkal jobb a Körzettársánál. A legnagyobb hibája az, hogy nincs kiforrott szerepe. Tudod, Cara volt a pszichopata gyilkos, Marcus meg a csendes, Tiffany az üresfejű liba, én a nyugodt, ám szívtelen sármőr… Pablónak meg nem találtak ki semmit, ezért nem kedvelik annyira a Kapitóliumban. Persze, vannak támogatói, de nem annyi, mint nekünk vagy Tiffanynak. Nem szakadna meg az emberek szíve, ha megölnénk.

- Senkiért sem szakadna meg! – mutatok rá.

  Alex közömbösen vállat von.

-Tudsz valamit a Hármas fiúról? – faggatózom.

- Nem nagyon – húzza el a száját. – Túlságosan is kiismerhetetlen a srác. Lehet, hogy ő a mentorod idei alteregója, lehet, hogy csak a szerencsének köszönhetően jutott el idáig. Finnick szerint már a vérfürdőnél végeznem kellett volna vele, mert „veszélyesen villognak a szemei”. – Unottan megrázza a fejét, jelezvén ezzel, hogy abszolút nem ért egyet az egykori bajnokkal. – Na ja, csak az én mentorom képes ilyeneket mondani!

  A Nap narancssárga fénybe burkolózva, lustán kúszik felfelé az égen. Pont a Horrorerdő mögül emelkedik ki, ezzel meseszép, misztikus fényt adva a fáknak. Az egyik sugara megcsillan Alex szénfekete haján.

-Az normális, - kérdezem a jelenséget szemlélve. – hogy körülbelül egy órája volt éjfél, most meg felkel a Nap?

- Egy Viadalon? – nevet fel Alex. – Simán!

- Utálom, hogy a Játékmesterek elrontják a napszakokat! – nyafogok. - Nem veszik észre, hogy ez mennyire felborítja a napirendünket? Idióták! Legalább a nézőkre gondolhatnának… Valószínűleg nekik sem túl kellemes, hogy például ők akkor ebédelnek, amikor mi vacsorázunk, vagy reggelizünk…

- Nézd a jó oldalát, fénynél könnyebb gyakorolni!

  Gúnyosan elmosolyodom. Van abban valami ironikus, hogy csak most kezdek el felkészülni, amikor a Viadal a vége felé közeleg. Az a morbid az egészben, hogy mindenféle harctudás nélkül egészen jól elboldogultam idáig is.

  Az erdő széléhez érvén Alex ledobja a földre a fegyvereit, csak egyetlen kést tart továbbra is magánál, gondolom a biztonság kedvéért, hiszen sosem lehet tudni, mikor támad ránk egy könyörtelen vadállat. Egy magas, vékony fához lép, és a fegyverével egy emberalakot karcol a sziklaszilárd, egyenes törzsbe. A kezembe ad egy kést, majd elkezd magyarázni a késdobálás fortélyairól.

-A legfontosabb, hogy mindig fejre vagy nyakra célozz, szívre és hasra soha! Igaz, attól is meghal az ember, de még van benne annyi erő, hogy megöljön, sőt valaki még a halál gyomrából is vissza tud mászni. Mondjuk, nem hiszem, hogy a többi játékos képes lenne ilyenre, de fő a biztonság.

- És mi van azzal, hogy oda kell képzelünk valakit, akit tényleg meg akarunk ölni? – kérdezem.

  Alex határozottan megrázza a fejét.

-Az edzőteremben talán működik, de sík terepen aligha. Amikor gyilkolni akarsz, nem gondolsz semmire – Megemeli a kését, és megcélozza a rajz fejét. – Nem érdekel, mit gondolnak rólad az ismerőseid, - Szemével belövi a pontos távolságot. – sem az, hogy mit érezhetnek az áldozatod rokonai. Egyetlen dolog foglalkoztat – Hallom, hogy felgyorsul a lélegzése. Teljes erőből előrehajítja a kést. A fegyver könnyedén, magabiztosan száll előre, majd beleáll az „áldozat” fejébe. Csont nélkül. – Ez pedig az, hogy kijuss erről a rohadt helyről, lehetőség szerint egy darabban.

- Hű! – Mindössze ennyit bírok kinyögni.

  Teljesen megbabonáznak Alex szavai. Annyira profi, hogy az ép ésszel felfoghatatlan! Te jó ég, mire én mindezt megtanulom…

-Azért ennyire nem nagy ügy! – mosolyodik el szerényen.

- Profi vagy! – suttogom elképedve. – Ez durva! Pont ezt éreztem, amikor megöltem Marcust. Nem gondoltam az ismerőseim véleményére, sem a fiú családjára, már ha van neki egyáltalán.

-Nincs neki családja, csak egy húga – bólint Alex. – Ha jól emlékszem, Clove-nak hívják, és tizennégy éves. Jövőre önként fog jelentkezni. Olyan, mint az összes Hivatásos; bármire képes a győzelemért.

  Lehanyatlok az egyik fa tövébe. Szomorúan lehunyom a szemeimet. Most értem csak meg igazán, mit is tettem valójában. Marcus nem volt más, mint Samira, legalábbis a családjának nem. Ugyanúgy haza akart jutni, és talán ő is a húgáért. Biztosra veszem, hogy a győzelme után csupa-csupa jó tanáccsal látta volna el Clove-t, vagy talán még az önként jelentkezésről is sikerült volna lebeszélnie. De nem fogja, mert megöltem. Nem csak egy Kiválasztottat öltem meg, hanem egy testvért is. Egy kamaszlány bátyját. Milyen érzés lehetett végignéznie, ahogy a testvérét fojtogatom? Mit gondolhat rólam? Biztos én vagyok a szemében a szívtelen, gonosz gyilkos, aki nem ismer kegyelmet. Tudom, hogy ez a lány már soha sem lesz egészséges lelkivilágú. Nem vitás, tönkretettem az életét.

-Hé! – simítja meg Alex a vállamat. – Ne rágódj ezen… Ami történt, megtörtént, nem tudsz rajta változtatni!

- Tudom… - sóhajtok fel keservesen.

  A fiú megfogja a kezemet, amitől egyszerűen boldogság járja át a testemet. Megpróbálok nem foglalkozni az áldozatom testvérével, és szándékosan nem gondolom végig, mit érezhetett Maria, amikor Naomi megkért, hogy vágjam belé a gyilkos fecskendőt. Feltápászkodom, és végre-valahára kezdetét veszi a felkészülés a mindent eldöntő Végjátékra.

  Mint kiderül, Alex szigorú tanár. Nem hagyja, hogy ellazsáljam a feladatokat, és lelkesebben tanitgat, mint az edzők a kiképzésen. Ha valamit elrontok, nem kiabál, hanem kijavítja a hibámat, és folyamatosan igazgatja a mozdulataimat, mert szinte soha, semmit nem tart tökéletesnek. Hol a karom és az arcom közötti távolság, hol a kés elhajításának módja, hol pedig a pontatlanságom nem tetszik neki. Mire végre rájövök a titok nyitjára, és bemutatom a tudásomat, közli, hogy borzalmasan béna vagyok, és újból elhadarja az egészet. Mindeközben óriási mértékű rajongás és megszállottság csillog a szemében. Szerencsére igazán türelmes, és belátja, hogy nem mindenki olyan ügyes, mint ő. Mikor már nyolcadszorra rágjuk át magunkat az összes trükkön, elérkezettnek látja az időt, hogy ismét bemutassam a tudásomat. Erősen a fára vésett alakra koncentrálok. A kezemet hátrahúzom, majd vállból elhajítom a kést, egyenesen az alak feje felé. Beleáll, pont a feje közepén találja el az alakot. Boldogan visítozva vetem magam Alex nyakába. A fiú vigyorogva megdicsér, majd áttérünk a következő feladatra, a közelharcra. Ez nem annyira bonyolult, mint a késdobálás, mert nincsenek benne kőbe vésett szabályok. Csak az a fontos, hogy mindig meg kell ragadni az alkalmat, ha le tudod szúrni az ellenfeledet. Kicsit gyakorolunk is, persze csak faágakkal, és elég jól megy. Na, nem mondom, hogy csiszolatlan gyémánt vagyok, Alex néha legyőz, de azért sokszor én is felülkerekedem. Körülbelül a harmincadik párbaj után kimerülten rogyok le a földre.

  Előveszem a táskánkból a vizet, és jól meghúzom az üveget, majd átnyújtom Alexnek, hadd igyon ő is.

-Egész jó voltál! – vigyorog rám a fiú. – Ne értsd félre, de rosszabbra számítottam. Lenne tehetséged a késdobáláshoz, ha a mentorod figyelt volna rád. Persze nem ajánlottak volna szövetséget a Hivatásosok, de lényegesen több támogatód lenne.

- Így is van elég – vonok vállat. – Egyébként van még valami biztos módszered, ami sosem hagyott cserben?

- Nem igazán – feleli, majd leül mellém, és átöleli a vállamat. – Mindent elmeséltem, amit tudok.

- Hihetetlen, hogy ennyire fantasztikus vagy! – sóhajtok fel egy kissé féltékenyen.

  Alex nevetve egy puszit nyom a homlokomra, amitől automatikusan bizseregni kezd az egész testem. Hiába, ez a szerelem teljesen megőrjít!

-Ahhoz, hogy profi harcos legyél, nem kell feltétlenül megkínoznod a többieket – mondja. – Elég, ha egy szempillantás alatt megölöd őket. Persze van, amikor nincs más választásod, de ha lehet, inkább hanyagold a dolgot. Sokkal gyorsabban túlesel rajta mindenféle kegyetlenkedés nélkül is, és a normálisabb kapitóliumiak anélkül is szeretni fognak… Hé, mi a baj? – kérdezi, amint megpillantja a szememből kiszivárgó könnyeket. – Ó, hát persze! – csap a homlokára idegesen. – Hogy én mekkora egy érzéketlen barom vagyok! Megint Marcus, ugye?

  Megrázom a fejem. A könnyek továbbra is úgy folynak végig az arcomon, mint egy vízesés. A vőlegényem félig megemeli az államat, és megpróbálja elkapni a pillantásomat.

-Akkor mi, Katie? –aggódik. – Mi történt?

  Most már nem csak sírok, kifejezetten bőgök. Alex ölébe húzom magam, és megölelem őt. Rettentően erősen szorítom, ebben az ölelésben benne van az összes szeretetem, bánatom, félelmem, és szenvedésem. Bizonytalanul megsimítja a hátamat. Az érintéséből kiérződik, hogy halványlila gőze sincs, mi a bajom. Meg akarom osztani vele, de amint belekezdenék, újra és újra felrémlik előttem a borzalmas, taszító kép, és emiatt egyre keservesebben sírok. Alex csak vigasztal és simogat, ami kimondhatatlanul jólesik. Tudom, hogy megérdemli, hogy elmondjam neki, ami a szívemet nyomja. Hadarva, gyorsan mesélem el a történetet.

-Amikor Cara elkapott, és majdnem megölt, meg akart kínozni. Megvágta a homlokomat és a tarkómat, bár gondolom, ezt te is tudod… Szóval, én megpróbáltam elkapni a nyakláncomat, ami nála volt, és megfojtani, mint a Körzettársát, de természetesen nem sikerült. Elkezdett üvöltözni, hogy tudja, hogy én öltem meg Marcust, és hogy most legalább kvittek vagyunk. Mert ő volt az… Ő ölte meg Joelt! Nem kegyelmezett neki… Borzasztóan megkínozta, amit én még most sem tudok teljesen felfogni… Olyan kicsi volt… Olyan törékeny, és vidám. Hogy lehetett képes ilyen szörnyűségre?! Hogyan? Ez… ez egyszerűen…

- Jaj, Katie… - suttogja a fiú.

- Hogy lehet valaki ekkora egy rohadék? – kiáltom. – Mondd, hogyan? Normális, épeszű ember akkor sem tenne ilyet, ha az élete múlna rajta! Hogy volt szíve…? Volt egyáltalán szíve?

  Alex vállába temetem a fejem, így folytatom az idegölő gyötrődést. A fiú nagyon rendes, nem lök el magától, és nem mondja, hogy nyugodjak meg, mert minden rendben lesz. Át tudja érezni a fájdalmamat. Tudja, milyen érzés, amikor az ember elveszíti a Körzettársát. Ő is így járt, de túljutott rajta. Biztosra veszem, hogy ő is szenved Naomi hiányától, csakúgy, mint én Joelétől. Hiába, az embernek valamiért mindig a szívéhez nőnek a bátor, talpraesett, ám fiatal barátok.

  Körülbelül egy óra múlva abbahagyom a sírást. Ha így folytatom, előbb-utóbb elapadnak a könnycsatornáim.

-Köszönöm! – suttogom Alex fülébe.

- Mit? – ráncolja a homlokát.

- Hát, hogy mindig segítesz, meg hogy velem vagy, és elviselsz a sok hülyeségem ellenére, és…

  Alex azonban nem hagyja, hogy befejezzem a hálálkodásomat. Finoman megcsókol, még mielőtt végeznék a hosszas áradozásommal. A csókunk eleinte lassú, és romantikus, majd egyre inkább felpezsdül közöttünk a levegő. Egyre vadabban és szenvedélyesen kapaszkodok a karjába. Érzem, ahogy elfog a töménytelen, szinte már undorító vágy Alex iránt. Tudom, hogy akarom őt, csakis őt, és senki mást! Mert szeretem ezt a fiút, bármennyire is nevetségesen hangzik, hogy belezúgtam valakibe, akit meg kellene ölnöm. Nem fogom megölni, még az elnök kedvéért sem. Senki, és semmi nem kötelezhet arra, hogy kárt tegyek valakiben, akit ennyire visszafordíthatatlanul, halálosan szeretek.

  Hirtelen egy óriási robaj rázza meg az Aréna csendjét. Nem olyan a hangja, mint egy ágyúnak, sokkal inkább emlékeztet valami másra… Nem is tudom, honnan ilyen ismerős.

  Alex gyengéden eltol magától, és a hang irányába fordul. Szerencsére nem a közelből jött. Pár másodperc múlva megszólal az ágyú jellegzetes zaja, egymás után kétszer.

  Halálsápadt arccal nézek Alexre. A fiú arcán egy gonoszkodó, kissé szadista mosoly fut végig.

-Ez meg mi volt? – kérdezem remegve.

- Ez, csillagom, - feleli a fiú most már komolyan. – a Végjáték kezdete!

  Beharapott szájjal bólintok. Hát ezt is megéltem. Közeledik a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának vége, hamarosan eldől, ki lesz a győztes. Büszkén Alexre pillantok. Tudom, hogy ő velem van. Már csak egy embert kell megölnünk, aztán elintéznünk, hogy mindketten kijussunk. A kérdés már csak az, hogy ki az a Kiválasztott, aki túlélte az előbbi katasztrófát? Kivel kell megküzdenünk még ebben a halálos, idegbeteg Játékmesterek által tervezett helyen, ahol bármikor lecsaphat ránk egy szörnyű, kegyetlen támadás?