Huszonkettedik fejezet

Sziasztok! A múlt héten több meglepetésben volt részem, ugyanis három díjat is kaptam, Abbey-től, Laurentől, és Dorothy-tól. Sajnos kettőre még nem volt időm "válaszolni", de igyekszem vele :)
  Az új fejezet pedig kulcsfontosságú a történet menetében, hiszen végre eldől, hogy ki nyeri meg a Hetvenharmadik Éhezők Viadalát. A végét pedig szokásomhoz híven izgalmasra és egy kicsit betegesre terveztem.
  Jó olvasást, and may the odds be ever in your favor <3
  Maja T.

  Körülbelül két héttel ezelőtt idegesen caplattam haza, mert Valter Johnson iszonyatosan felhúzta az agyamat, amikor a boltbon elhappolta előlem az utolsó kenyeret. Persze adott nekem is belőle, de ez nem számított. Idegesített, hogy a fiú gyorsabb volt nálam, és még csak fel sem ajánlotta, hogy átadja a kenyeret. Szó nélkül rám vigyorgott, aztán kifizette az ételt, majd elment. Úgy éreztem, meg tudnám ölni, amiért így cserbenhagyott. Bezárkóztam a házamba, és órákon át magamban tomboltam. Mindenféle szemét alaknak elhordtam a szomszédomat, pedig a szívem legmélyén nem is rá haragudtam, hanem a Kapitóliumra. Tudtam, hogy nekik köszönhetően éhezünk, miattuk kell megverekednünk egy kenyérért. Elfogott az undor, ahogy arra gondoltam, hogy a fővárosban most is pazarló lakomákat rendeznek a gazdagok, és úgy tömik magukba a finom falatokat, hogy majdnem megfulladnak. Az éhhaláltól féltem a legjobban a világon.

  Ma már nem így van. A Viadal alatt rájöttem, hogy sokkal szörnyűségesebben is meg lehet halni. Például egy vámpír mérge által, vagy egy kegyetlen Hivatásos kezei között, esetleg egy robbanás következtében. Minden egyes évben, amióta Mr. Johnson felvilágosított, megnéztem a Viadalt. Tudtam, mire képesek a Játékmesterek, és egyes versenyzők, mégsem tűnt az egész annyira borzalmasnak, mert nem éltem át, hiszen nem velem történtek meg ezek a dolgok.

  Sok minden megváltozott. Most már ebben élek. Rettegek, hogy mi lesz velem, és mi lesz Alexszel. Sejtésem szerint nem küldenek csak ránk, kettőnkre mutánsokat, hanem megvárják, hogy harcoljunk a harmadik életben maradt Kiválasztott ellen, és majd csak a csata végeztével – már ha ketten túléljük – kezdődik a Végjáték. Meg is mondom Alexnek a felvetésemet.

-Nem tudom – von vállat. – Talán így lesz, bár ha jobban belegondolsz, tavaly is ezt csinálták. Tudod, már csak a két Kettes és Johanna voltak életben, és a srác hátulról leszúrta a lányt, a mentorod meg ráugrott a fiúra, és beleállította volna a baltáját a hátába, de rájuk küldtek egy csapat óriási szarvasbogarat.

- Johanna persze elcseszte a kapitóliumiak szórakozását! – bólintok. – Még mielőtt a mutánsok kárt tettek volna benne, megölte a Hivatásost, és megnyerte a Viadalt.

- Ja, a mentorod nem semmi! – ért egyet a fiú. – Tetszik a taktikája. Kár, hogy nálunk ez nem fog működni…

- Miért nem? – húzom fel a szemöldökömet. – Ha az egyikünket megöli az ellenfelünk, a másik még simán alkalmazhatja.

  Alex megrázza a fejét, majd átöleli a derekamat. A szemében a küzdeni akarás és a bátorság tüze ég, a szája laza mosolyra húzódik. Mindig is ezt csodáltam benne a legjobban, hogy még a legkényesebb szituációkban is megőrzi a hidegvérét, és nem rohangál ide-oda fejvesztve. Emlékszem, hogy ment be a Játékmesterek elé. Mintha nem is az élete múlt volna rajta. És ahogy végignézett a többieken… Nem volt a tekintetében más, csak önbizalom, és lekezelés. Megborzongok, amint arra gondolok, hogy pár óra múlva biztos, hogy soha többé nem találkozom ezekkel a fürkésző, életerős szemekkel.

-Nincs olyan, hogy megöli az egyikünket – suttogja a fülembe. – Mi öljük meg őt!

- Rendben – Megpróbálok egy vidám mosolyt erőltetni az arcomra, de természetesen csak egy pszichopata fintort sikerül kicsikarnom magamból.

- Hé, ne félj! – nyugtatgat Alex. – Minden rendben lesz! Végül is, tudtuk, hogy egyszer eljön ez a nap…

- Igen, de nem pár órával az eljegyzésünk után! – biggyesztem le a számat.

  Tekintetem az egyszerű, ezüstszínű gyűrűre téved. Még mindig olyan káprázatosan csillogó, mint amikor Alex felhúzta az ujjamra. Úgy érzem, egyre jobban kötődök az ékszerhez. Fontosabb számomra, mint a Senecától elcsent nyaklánc, ami végül Carán maradt. Az nem jelentett nekem semmit, csak egy kis adrenalint vitt az életembe. Igaz, hogy ezzel fojtottam meg Marcust, és ezzel mentettem meg Alexet, de nem helyeztem különösebb hangsúlyt az ékszerre. Hiszen csak egy nyaklánc volt. Egy olyan embertől „kaptam” aki gyűlöl, és meg akar öletni. Gyűlöl? Nem, az azért erős túlzás. Én gyűlölöm őt, amiért elvette Naomi esélyét, és mert egy jelentéktelen, ügyefogyott marionett-bábunak viaszbábunak tart, akit kedve szerint akar rángatni, csak azért, hogy a drágalátos nézőknek örömet okozzon.

  Felnyaláboljuk a cuccainkat, és a folyóhoz megyünk. Mindketten egyetértünk abban, hogy ismerős terepen könnyebb küzdeni. A parton még gyakoroljuk egy kicsit a közelharcot, mert nagy valószínűséggel ilyen módon kell majd megölnünk a másik Kiválasztottat. Mikor kifáradunk, leülünk a földre pihenni. Alex mellkasának támasztom a fejem. Hallom a szívének dobogását, amitől még az eddiginél is idegesebb leszek. Mi lesz, ha megölnek minket? Ki maradt életben? Kivel kell megküzdenünk? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarognak a fejemben. Érzem, hogy beszélnem kell, vagy Alexet kell hallgatnom, mert ettől a csendtől idő után meg fogok őrülni.

-Mire kaptál tizenegy pontot? – kérdezem.

- Mindegy! – válaszolja, és finoman megpuszilja a fejem búbját.

- Nem mindegy! – Megmakacsolom magam, és indulatosan szembefordulok a szerelmemmel. – Nézd, ha akarod, én is elmondom! – sóhajtok fel megadóan. – Kicsit elkalandoztam Seneca láttán, amikor beléptem a terembe, aztán figyelmeztettek, hogy csinálnom is kellene valamit, mert a két szememet sajnos nem tudják pontozni. Baltákat hajigáltam, de nem ment túl jól, az egyik a Főjátékmester lábánál landolt. Észrevettem az aranyláncot az asztalán, odamentem hozzá, csábítóan rámosolyogtam, ezért nem figyelt az ékszerére, így könnyűszerrel lenyúltam. Leila szerint csoda, hogy egyáltalán adtak pontot! – fintorodom el. – És mi a te sztorid? Mit csináltál?

- Biztos, hogy hallani akarod? – kérdezi óvatosan.

  Csillogó szemekkel, határozottan bólintok.

-Hát oké! – Zavartan beletúr a hajába, majd mesélni kezd. – Amikor beléptem a terembe, nem foglalkoztam Crane-nel, Finnick már előre elmondta, hogy leváltották Turnert. A késekhez mentem, és elkezdtem dobálni őket. Legalább nyolcat elhajítottam, és mind talált. Még volt hátra egy percem, de szóltam a Játékmestereknek, hogy elmegyek, mert mindent láttak, amit látniuk kellett. Erre Seneca belém kötött. Azzal szívatott, hogy egy Hivatásostól azért ennél jóval többet várnak, vagy mi. Teljesen elborult az agyam. Nem értettem, hogy mer ez a görény beszólni nekem. Felkaptam tizenkét kést, és az övembe raktam őket. Mindet eldobtam, öt beleállt a plafonba, öt a Játékmesterek előtt landolt. Már csak kettő volt a kezemben. Jelzett a gong, mondták, hogy elmehetek, de én nem mozdultam. Az ajtón belépett a lány az Ötödikből. Nagyon vékony volt, ráadásul fiatal, nem lehetett több tizenötnél. Hirtelen ötlettől vezérelve felé dobtam az egyik fegyvert. Persze figyeltem rá, hogy ne essen semmi baja, meg minden. Azonnal sírni kezdett, nem is teljesített valami jól, azt hiszem három vagy kettő pontot kapott, a legkevesebbet a mezőnyben.

  A hangjából kiérződik a bűntudat, amiért így lejáratta azt a lányt az egész ország előtt. Óvatosan megsimítom az arcát, és finom csókot lehelek az ajkára.

-De… Nem te ölted meg, ugye? – kérdezem.

- Nem, annyira szemét azért nem vagyok! – mondja. – Cara végzett vele, őt ölte meg elsőnek. Nem láttam, hogyan gyilkolta meg, bár igazság szerint nem is nagyon érdekel.

- És mit csináltál a másik késsel, ami a kezedben maradt? – terelem el gyorsan a Cara-témát.

  Alex egyszeriben felvidul. Ugyanaz a gonoszkodó, gyilkos mosoly fut végig az arcán, mint amikor meghallotta az ágyúdörrenéseket az előbb.

-Úgy tettem, mintha Senecára támadnék vele. Látnod kellett volna, milyen fejet vágott a pasi! Mint aki mindjárt elájul… Persze nem dobtam el a fegyvert, azért annyira nem vagyok merész.

  Hirtelen közeledő léptek zajára leszek figyelmes. Nagyon furák ezek a léptek… Mintha valaki húzná maga után az egyik lábát, vagy csoszogna. Teljesen bepánikolok. Elkezdődött, most már biztos! Vajon mi tarthat felénk? Milyen mutáns lehet ez? Jesszus, talán egy zombi?!

-Nyugi! – Alex bátorítóan megszorítja a karomat

  Villámgyorsan felpattanunk, és a kezünkbe veszünk egy-egy kést. Annyira remegnek az ujjaim, hogy félő, nehogy elejtsem a fegyvert. Le sem veszem a pillantásomat a hang irányából. Érzem, hogy egyre csak veszítek az erőmből, és minél több ideje várakozunk a csoszogó emberre, aki a halálunkra pályázik, annál jobban rettegek.

  Kis idő múlva feltűnik a színen az ellenfelünk. Mikor megpillantom, szabályosan eláll a lélegzetem. Olyan más lett. Sokadszorra kell rádöbbennem, hogy a Kapitólium bizony nem kegyelmez senkinek, aki nem a fővárosból származik, még akkor sem, ha a legtöbb ember megőrül érte. Őt is ugyanúgy tönkretették, mint Alexet vagy engem. A haja már nem olyan hosszú és fényes, mindössze a válláig lóg le, a vége pedig töredezett, és undorító, égett szagot áraszt magából. Az arca véres, szája lefelé görbül, zavarodott szemeivel meggyötörten fürkészi hol Alexet, hol engem. Arca kormos és piszkos, kabátja szintúgy. A bal lába térdtől lefelé egy vizes, ormótlan fában végződik, amit pár ronggyal erősített végtagjának maradványához. Kihívó, zöld szemeiben egykoron a csábítás varázsa és túlzott önbizalom ragyogott, de ezekből nem maradt semmi. Helyüket egy kiéhezett vadmacskára emlékeztető sötét, ijedt fény vette át.

  Alexen látszik, hogy őt is letaglózta egykori szövetségesének látványa, méghozzá annyira, hogy pár percig szóhoz sem jut. Végül persze összeszedi magát, és beszélni kezd.

-Nahát, Tiffany! – mondja száraz, gunyoros hangon. – Micsoda kellemetlen meglepetés! Bevallom, nem rád számítottam… Régen találkoztunk. Hogy s mint?

- Meg foglak ölni, te rohadék! – üvölti Tiffany, és harciasan Alex felé bök a lándzsájával. – Hogy hagyhattál ott engem azzal a két kreténnel? Talán már akkor is elvette a szerelem azt a csöppnyi eszedet! – gúnyos kacaj hagyja el a száját, majd egy gyilkos pillantást lövell felém. – Nem mondom, Katie, szép próbálkozás volt! A kérdés már csak az, féltékeny lett-e Finnick attól, hogy rámásztál a mentoráltjára? Ne aggódj, kislány, semmi esélyed nála… Azért az érdekelne, hogy mivel érted el, hogy Alex megkérje a kezedet?

- Én… - motyogom. – Nem kellett Alexet kérlelni…. Magától jegyzett el…. És Finnick… Nem akarom féltékennyé tenni, nem érdekel, mit gondol. Ő csak… Finnick, na. Tetszett régebben, de ennyi, semmi komoly. Jó lenne, ha eljutna az agyadig, Tiffany.

- Tudod mit, te ostoba, beképzelt ri…

- Hé, mi lenne, ha később tárgyalnátok ki a pasikat? – lép közbe Alex. – Gondolom, tudjátok, hogy már csak hárman vagyunk életben, és kell, hogy legyen egy győztese a Viadalnak. Ha itt állunk egymást bámulva, miközben ti mindennek elhordjátok egymást, azok a majmok ránk küldenek egy falka mutánst.

- Mire célzol ezzel? – kérdezi Tiffany. Te jó ég, ez a csaj olyan sötét, mint az éjszaka!

- Csak arra, drága Tiffany, - vigyorodik el a fiú mesterkélten. – hogy most meg fogunk ölni. Nyugi, nem kínzunk meg, elvégre a szövetségesem voltál, de…

  Mielőtt Alex befejezhetné, a lány felé rohan, nekinyomja a lándzsáját, és egy könnyed mozdulattal leteríti a földre. Azonnal belevágom a késemet a Hivatásos izmos karjába, de sajnos ez nem segít. Tiffany megemeli az öklét, és teljes erőből behúz egyet Alexnek. A fiú szája nyomban vérezni kezd. Tiffany hátára vetem magam, és a hajába kapaszkodva megpróbálom levonszolni a vőlegényemről. Nincs könnyű dolgom, tekintve, hogy a lány jó eséllyel kiskora óta edzésben van, és láthatóan feltett szándéka, hogy megölje Alexet. Beletérdelek a hátába, mire keservesen felhördül. Felkapja a mellette lévő kést, és Alex torka felé közelít vele. Belemarkolok a kezébe, ettől félrecsúsznak az ujjai, a kés pengéje pedig gyengén megsérti Alex homlokát, amiből lassan szivárogni kezd a fiú vére.

-Azt akarod, hogy veled végezzek előbb, ugye? – mordul rám Tiffany. – Semmi akadálya!

  Lemászik a fiúról, és felém veszi az irányt. A szemem sarkából látom, hogy Alex villámgyorsan felpattan, a hozzá legközelebb eső kés felé nyúl, és megcélozza Tiffany fejét.

  A következő események egy másodperc alatt zajlanak le. Alex elhajítja a kést, de Tiffany kitér a fegyver útjából. A lány egy erőszakos mozdulattal felránt, és maga elé helyez. Alex felkap egy másik kést, és eldobja. Tiffanyt veszi célba, de a lány ismét arrébb ugrik. A támadónk a kését a torkomnak szegezi, majd kihívóan Alex sötétbarna szemeibe bámul.

-Egy rossz mozdulat – sziszegi vészjóslóan. – Egyetlen egy rossz mozdulat, Emerson, és elbúcsúzhatsz a kis barátnődtől!

  Alex egy szempillantás alatt elsápad. Tiffany a földre bök, jelezve, hogy a fiú tegye le a fegyverét. A vőlegényem engedelmesen bólint. Lassan lehajol, és elengedi a kést. Közben folyamatosan tartja a szemkontaktust a fogvatartómmal.

   A térdem megremeg, amint arra gondolok, hogy mit akarhat Tiffany. Lehet, hogy ő is meg akar kínozni, csakúgy, mint Cara? Nem, az nem tűnik logikus meg oldásnak. Sokkal inkább ésszerű lenne, ha átszúrná a torkomat, majd ugyanazzal a mozdulattal kést állítana Alex fejébe. Még szerencse, hogy Tiffany nem nevezhető éppenséggel logikus gondolkodású embernek.

-Most pedig… - mondja a lány izgatottan. – Döntsük el, mi legyen! Kit öljek meg előbb? Na, önként jelentkező? – gúnyosan felröhög, mintha élvezné a szenvedésünket. – Tök mindegy, melyikőtök végzi be előbb, úgyis én nyerek. Ti haszontalan, szánalmas senkik vagytok! Nyert már valakitek a Viadalon? Nem! Túléltetek egy halálos robbantást? Nem! Vár haza valaki? Nem! Nem, nem, és nem! Meg fogtok halni, mind a ketten. Pedig kár értetek… Ti lennétek az ország új álompárja, bármi is áll az eljegyzésetek mögött…

  Megpróbálom kizárni a fejemből Tiffany zagyválását, és egy kétségbeesett pillantást küldök Alex felé. Ő alig észrevehetően megrázza a fejét, jelezvén ezzel, hogy nyugodjak meg, éppen gondolkozik. Sajnos ez most nem segít. Az Egyes lány erősen szorít magához. Hát persze, én lettem a pajzsa, az áttörhetetlen, sziklaszilárd pajzs, ami megvédi őt a veszedelemtől.

-Azért elég vicces helyzet állt elő, nem gondoljátok? – folytatja Tiffany az értelmetlen krákogást. – Pont mi hárman kerültünk be a Végjátékba… Mindnyájunkat tönkretett a Viadal, pedig mindhárman magunktól kerültünk ide. Én önként jelentkeztem a dicsőségért, te, Alex számtalanszor feliratkoztál, hogy ne éhezzél, te pedig, Katie… Nos, a te történetedet mindenki jól ismeri… Valamilyen szinten megtisztelő, hogy ilyen bátrak és önfeláldozóak az ellenségeim!

- Nem! – mondom halk, ám határozott hangon.

- Hogyan? – húzza fel a szemöldökét Tiffany.

- Nem mi vagyunk az ellenségeid – magyarázom. – Nem mi köteleztünk arra, hogy önként jelentkezz! Nem mi zártunk be ebbe a halálos, kegyetlen börtönbe! Nem mi éheztettük a felmenőidet hosszú évtizedeken át! Nem mi köteleztünk gyilkolásra és kegyetlenségre! Nem mi intéztük el, hogy elveszítsd az egyik lábadat! Nem mi vagyunk a hibásak, hanem Snow! – üvöltöm. – Ő az igazi ellenség, őt kellene megölnöd, nem minket!

  Tiffany ekkor meglepő dolgot tesz. Gyengít a szorításán, majd elenged. Kicsit meglök, hogy jobban lássa a szememet. Értetlenül bámul rám, aztán pár másodperc múlva egy másik érzelem veszi át a meglepődöttség helyét. Az egyetértés. Kínosan beletúr szőke hajába, és már éppen válaszra nyitná a száját, amikor egy kés fúródik a homloka közepébe. A teste hátrahanyatlik, és nyomban megszólal a halálát jelző ágyú ismerős moraja.

  Kötelezem magam, hogy ne nézzek a lány holttestére, semmi szükségem egy újabb rohamra. Gyorsan elfordulok Tiffanytól, és Alexhez rohanok. A fiú nyakába ugrom, és titokban elmorzsolok pár könnycseppet. Hát sikerült! Túléltük… Itt állunk a Végjáték kapujában, a halál árnyékában, és nem maradt más rajtunk kívül. Ketten vagyunk. Egyikőnk ma megnyeri a Viadalt. Szívem szerint Alexnek adnám a győzelemért járó koronát. Ezerszer jobban megérdemelné nálam. Ő harcos, én pedig kiszámíthatatlan vagyok. Őt imádja a közönség, engem megvetnek. Ő erős, én gyenge vagyok. Ő önerőből jutott el idáig, engem a szerencse segített. Meg persze a remény. Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél.

  Alex megcsókolja az arcomat, majd a vállam fölött az egykori Hivatásos holttestére pillant. Érzem, ahogy megremeg a teste, ahogy rájön, mit tett a lánnyal.

-Lépjünk le! – súgja a fülembe gyengéden.

*

  A nagy sziklán ülünk, ahonnan pár nappal ezelőtt leugrottunk. Alex a vállamon pihenteti a fejét, és bizonyos időközönként egy csókot nyom az arcomra, miközben én hol a gyűrűmet, hol az eget fürkészem aggódva. Beteljesült az álmom, ami a rémálmom is volt egyben. Túléltük a Viadalt, Alex is, és én is. Viszont fogalmunk sincs, mi vár ránk. Tudom, hogy előbb vagy utóbb szembe kell néznünk a Játékmesterek génmanipulált szörnyeivel, amik egyikünket megölik. Semmi kedvem meghalni, de azt akarom, hogy Alex is velem maradjon. Örökre. Mert nem tudnék nélküle élni. Már a gondolattól is elszomorodom, hogy milyen borzalmas, fojtogató érzés lehet, ha nem nevettet meg, nem vidít fel, ha szomorú vagyok, nem segít, nem bátorít. Még a kezdeti cikizése is hiányozna. Mindig is tudtam, hogy nem teljes az életem, amikor még nem ismertük egymást. Alex azonban feltárta előttem egy titkos, eldugott világ kapuit. Megtanította, mi az, élvezni az életet. Kihúzott az unalmas hétköznapokból, a segítségével rájöttem, hogy bármit elérhetek, csak akarnom kell. Megtanított bánni a késekkel, elvitt motorozni, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, megpróbált rávenni, hogy ússzak, és igazán nem az ő hibája, hogy nem lett belőle semmi. Megszámolni sem tudom, hányszor mentette meg az életemet. Soha, senkit sem szerettem még annyira, mint most Alex Emersont. Tudom, hogy beleőrülnék az elvesztésébe.

-Mikor jönnek már? – kérdezi a fiú váratlanul.

- Mi? Kik? – eszmélek fel a gondolatmenetemből.

- A mutánsok – feleli Alex halkan.

- Fogalmam sincs – vonok vállat. – Minél később, annál jobb!

- Szerintem várnak valamire… Egy csattanóra.

- Milyen csattanóra? Bocsi, de ez hülyeség! Maximum a mutánsokra, meg a Végjáték kezdetére, de…

- Nem, Katie! – Alex indulatosan felpattan, és szokásához híven össze-vissza sétálgat. – Azt akarják, hogy megöljük egymást! Kíváncsiak, hogy vajon tényleg annyira szeretjük-e a másikat, hogy még az életünket is kockáztatjuk érte.

  Egy másodperc alatt lesápadok a félelemtől. Nem lehet ilyen kegyetlen a Kapitólium! Miért nem örülnek velünk együtt, amiért sok gyötrődés árán, de megtaláltuk az igazit? Lehetséges, hogy olyan gonoszak, hogy ebben is csak a show-t látják? Ennyire elmentek nekik otthonról? Nem, az nem lehet! Ők is emberek, ők is voltak szerelmesek, tudják, milyen érzés!

   Dehogynem, szólal meg a realista énem, elnyomva ezzel a naivat. Igaz, hogy emberek, de úgy tekintenek ránk, mintha állatok volnánk. Érzéstelen, ostoba állatok, akikkel azt tehetnek, amit csak akarnak. Ha úgy tartja kedvük, le is mészárolhatnak, vagy arra kötelezhetnek, hogy egymást nyírjuk ki. Képesek rá, ők mindenre képesek. Ezért is gyűlölöm őket annyira; mert mérhetetlenül lenézik a Körzetlakókat. Undorodnak tőlünk, és nem értenek meg. Igazándiból nem is akarnak megérteni. Mindenkit gyűlölnek, amíg nem lesz bajnok. A győzteseket szeretik, mert az ő szórakozásukért öltek, legalábbis így hiszik. Az igazság az, hogy mindenki a túlélésért gyilkol, és a bajnokoknak, mint ahogy a többi Kiválasztottnak, akik csak holtan, egy koporsóban juthatnak haza, még csak meg sem fordul a fejükben, hogy mit érezhetnek a beképzelt, önelégült, fővárosi cicababák és bájgúnárok. Mi csak élni szeretnénk, semmi mást, csak élni! Kár, hogy ezért gyilkolnunk kell, és nem azt, aki valóban megérdemelné.

  Alex nem érdemelné meg. Nem tudnám megtenni, még akkor sem, ha megfenyegetnének, vagy ha az életem múlna rajta. Sőt, még akkor sem, ha fegyvert tartanának Miranda fejéhez. Semmi, és senki kedvéért nem végeznék a fiúval, akit szeretek. És nem is fogok.

-Én… Nem öllek meg, Alex! – mondom. – Nem tudnám megtenni!

- Én sem tudnám megtenni, Katie! – válaszol csöndesen. – Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy csak úgy átszúrjam a torkodat!

- Én is szeretlek! – suttogom a könnyeimmel küszködve. – Nagyon szeretlek, annyira, hogy szinte már fáj!

  Alex szomorkásan elmosolyodik, majd a kezemnél fogva felhúz, és megcsókol. Nagy, sebes keze beletúr a hajamba, és cirógatni kezdi a fejbőrömet. Finoman megsimítom az arcát, ezzel is éreztetve vele, hogy mennyire fontos a számomra.

-Nem foglak megölni, Katie Hope! – suttogja. – És nem fogom nélküled elhagyni az Arénát! Kijuttatlak erről az átkozott helyről, bármennyi kretén állatot is kell megnyúznom miattad!

- Nem, Alex… Neked kell túlélned!

  A fiú eltol magától, és mélyen a szemembe néz. A pillantásában meglepődés, és kíváncsiság tükröződik.

-Mégis miért, Katie? – kérdezi fura hanglejtéssel. – Mi lenne abban a jó?

- Jared hazavár – felelem. – Meg aztán… Veled sokkal jobban járna Panem, mert te forradalmár típus vagy, én meg nem igazán… Persze, Samirával lett volna a legnagyobb mázlijuk, de így mégis jobb lesz… Te megcsinálnád a forradalmat, Alex, én tudom, hogy…

  A fiú felnéz az égre, majd hirtelen megragadja a karomat, és elhúz az eddigi helyemről. Egy kétélű kés csapódik le a földbe, pont oda, ahol az imént álltam. Megrökönyödve nézek végig a tájon. Még egy kés leszáll, aztán még egy, és még egy.

-Hát elkezdődött… - motyogom, miközben kitérek az egyik fegyver útjából. – A rohadt életbe, Alex, mi a francot csináljunk? – üvöltöm.

- Passz! – üvölt vissza. – Azt se tudom, mi ez, ilyen még nem volt soha, ez valami újítás!

- Tehát Mr. Crane-nek vannak saját ötletei is! – nyögök fel gúnyosan.

- Nézd, rohadtul örülök ám annak, hogy te is utálod a pasast, de szerintem jobban járnál, ha megfogadnád a tanácsomat!

- Maradj életben? – idézem Samira mentorát.

- Az se rossz! – kiáltja Alex, miközben félreugrik, megmenekülve ezzel egy repdeső fegyvertől. – De én inkább arra gondoltam, hogy rohanj az erdőbe!

  Mindketten a Horrorerdő felé vesszük az irányt, mindezt olyan gyorsan, mintha puskából lőttek volna ki minket. A halálos kések továbbra is a fejünk fölött szárnyalnak. Az egyik kis híján beleáll a hasamba, egy másik majdnem eltalálja Alex karját, de szerencsére sikerül megmenekülnünk előlük. Az erdő szélénél megállunk. Mint sejtettük, ide nem követnek minket a fegyverek.

  A hátamat egy fának támasztom, és megpróbálom szabályozni a lélegzetvételemet. Alex is így tesz. Kinézek a fák árnyékából. Nem értem, miért potyognak továbbra is a kések, hiszen nyilvánvaló, hogy eszünk ágában sincs elhagynunk a rejtekhelyünket. Letörlök pár izzadságcseppet a homlokomról, és Alex felé fordulok.

-Most meg mire várnak? – kérdezem.

  A fiú hanyagul vállat von, majd rám szegezi unott tekintetét. A vállam mögé néz, és egyszeriben kitágulnak a pupillái. A szemeiben a rettegés fénye ül, a fény, amit már oly’ jól ismerek, és oly’ sok ember íriszében volt alkalmam meglesni. Alex nem tartozott ezekhez az emberekhez, ő mindidáig soha sem félt semmitől. Most viszont retteg. Mutatóujjával a hátam mögé bök. Rosszat sejtve megfordulok, és megpillantom a Viadalok történetének legszörnyűbb teremtményét. Még így, négy lábon is kétszer magasabb nálam. Barna szeme szikrákat szór, hosszú, megnyúlt orrával a vér szagát kutatja. Szájából két hatalmas, emberi húsra éhes fog lóg ki. Bundája világosbarna, az oldalára egy óriási hetes szám van írva. Ez egy patkány! Egy túlméretezett, ronda pofájú, vérszomjas patkány!

  Hátrálok egy lépést, és igyekszek nem belenézni az állat szemébe. A mutáns azonban egyre csak közeledik felém. Két lábra emelkedik, rám veti gyilkos pillantását, majd valami különös oknál fogva megszólal.

-Ti vagytok a gyilkosaink! – süvíti.

  A hang hallatára zúgni kezd a fülem, és el is ájulnék, ha Alex el nem kapna. A szörny üvöltése visszhangozva fut végig az Arénán. A hangja ijesztő és vérszomjas, mégis vidám és gyerekes. És a szőre, meg a szeme… Nem is beszélve a bundájára vésett számról… Mind rá emlékeztet. Ő az! A Játékmesterek felébresztették a szellemét, és arra kötelezték, hogy bosszút álljon rajtunk, amiért mi túléltük a Viadal nagy részét, ő meg már a legelején elesett, ráadásul nem volt túl szép halála.

-Joel… - motyogom.

  A patkány felágaskodik, és támadásba lendül. Kis híján össze is nyom minket, de szerencsére még épp’ időben sikerül kitérnünk az útjából. Alex kihúz egy kést az övéből, és az állat oldalába vágja azt. Joel mutánsa keserves nyögést hallat, és elterül a földön. Egy másik patkány kúszik elő a sötétből. Megszólalásig hasonlít az előbbire, azzal a különbséggel, hogy a bundája rendkívül bolyhos, mint egy báránynak, és az oldalán a 12. szerepel. Te jó ég, ez Samira!

  Egykori szövetségesünk állattá deformálódott alteregója közelebb lép Joelhez, és megbökdösi az orrával, mire a patkány magához tér, és folytatja az üvöltözést.

-Ti vagytok a gyilkosaink! – A bolyhos társa is csatlakozik hozzá.

  Elhűlve bámulom az állatokat. Egyre sokasodnak, a végén már huszonketten csoportosulnak körénk. Huszonkét gyereket jelképeznek ők, huszonkét kamaszt, akiket a Kapitólium elszakított a családjától, és gyilkolásra kötelezte őket. Mindnyájukat a bosszú hajtja. Gyűlölnek minket, amiért életben maradtunk, míg ők elhaláloztak. A mutánsokban felismerem Cara sötét tekintetét, ami egyre csak Alexet fürkészi, Marcus fekete szemét, és Naomi kicsi alakját, amik végig engem követnek. Ha jól látom, a Játékmesterek manipulálták az egykori Kiválasztottak gondolatait, így akarnak keresztbe tenni nekünk, a Viadal két utolsó játékosának. Mintha csak azt üzennék, hogy ez a büntetésünk, amiért nem öltük meg egymást.

  Egy barna szőrzetű, szürke szemű mutáns felém kap a karmaival, és meg is markolja a karomat. Úgy csimpaszkodik belé, mintha le akarná tépni. A vőlegényem egy kést állít az állat homlokába, ám az nem tágít, egyszerűen lehetetlen megölni, hiszen már halott. A fiú végső elkeseredésében levágja a karmait, mire a mutáns kínkeserves sírásban tör ki.

-Húzzunk innen! – javasolja Alex.

- És hova menjünk? – vonom fel a szemöldökömet gúnyosan. – Talán ki, a szárnyas késekhez?

- Ha gyorsan futunk, talán elérjük a Bőségszarut, a kések meg leszednek pár dögöt, a többit meg kinyírjuk! – avat be a közel sem sziklaszilárd alapú tervébe.

  Nem tetszik az ötlete, túl sok kérdés merül fel vele kapcsolatban, mégis megadóan bólintok. Semmi kedvem egy ennyire emberi mutáns fogai közt kilehelni a lelkemet. Megragadom Alex karját, és húzni kezdem kifelé a falkából. Szerencsére az állatok meglehetősen lassú felfogásúak, így szerzünk pár méter előnyt. Fürgén, sprintelve szeljük át a késekkel díszített talajt, gondosan ügyelve arra, hogy életben maradjunk. Egymás mellett haladunk. Semmi pénzért sem hagynám itt Alexet, még így sem, hogy lényegesen lassabb nálam. A távolból kihallatszik a mutánshad egyre közeledő visítozása, miszerint mi vagyunk a gyilkosaik. Az egyik állat, a hosszú, felül aranyló, alul szénné égett színű, zöldes szemű patkány különösen gyors, látszik rajta, hogy ő a csapat vezére. Semmi kétség, ez Tiffany, és azért választották a Játékmesterek főnöknek, mert neki volt a legtöbb esélye bejutni a Végjátékba, ezért ő volt a legdühösebb, amiért nem érhette el a hőn áhított célját, a győztesnek járó koronát.

  Végre megpillantom a Bőségszaru napfényben úszó, magasodó építményét. Még jobban szaporázom a lépteimet, és Alexet is erre kényszerítem. A Szaru lábához érve a fiú egy könnyed mozdulattal feldob a tetejére, majd ő is utánam mászik. Ebben a pillanatban érkezik meg a mutánshad. Látom, ahogy a szörnyek a dühtől vöröslő fejjel hol magukat, hol egymást harapdálják, és a kések is rendesen pusztítják őket.

  Alex magához húz, és egy könnyed csókot lehel az ajkaimra. Szívesen viszonoznám, de nem teszem. Sokkal fontosabb feladat vár rám.

  Hárman voltunk. Mi alkottuk a lázadók csoportját, azokat a Kiválasztottakat, akiknek volt merszük szembeszállni a hatalommal. Ha nem egy Viadalon lettünk volna, magunk mögé állítottuk volna a Körzetek lakóit, ezzel forradalomra szítva őket. Samira és Alex már elmondták az őszinte véleményüket a rendszer kegyetlenségéről. A lány a lázadásról beszélt, a fiú pedig arról, hogy az elnök szemrebbenés nélkül arra kötelezhet minket, hogy öljünk meg valakit, akit szeretünk. Reményeim szerint mindkét monológ nagy hatással volt a népre. Most rajtam a sor. Bocsánatkérő pillantást vetek Alexre, majd beszélni kezdek.

-Élvezik, mi? – üvöltöm a közönségnek. – Ó, hát persze, hogy élvezik! Maguknak mindegy, mi, vagy ki hal meg; ember, állat, vagy mutáns, hiszen egyetlenegy dologra van szükségük a boldogsághoz, ez pedig a vér! Most gondolom, bamba képpel bámulják a csilivili képernyőket, izgalmukban majdnem lesírják a szemfestéküket, és az ízléstelenül nagy műkörmükkel az asztalon dobolnak, esetleg a kanapét kaparásszák! Tetszett a Viadal? Jó érzés volt végignézni, ahogy huszonkettő ártatlan gyerek meghal, csak azért, hogy Önök szórakozhassanak egy kicsit? Nem kell válaszolni, tudom, mire gondolnak.  Izgalmas ez a Végjáték is, nemde? Ez lenne talán a Viadal csúcspontja? Most kellene meghalnom? – gúnyos mosolyra húzom a számat, ezzel is érzékeltetve, hogy mennyire megvetem a fővárosiakat. – Akkor rajta, Mr. Crane, öljön meg! Öljön meg csak nyugodtan! Óriási szívességet tenne vele. Tudja, semmi kedvem még egyszer, netán többször visszajönni a Kapitóliumba, és a maguk szétplasztikázott, ostoba pofáját bámulnom. Nem akarom végignézni, ahogy meghalnak az ismerőseim, vagy később a gyerekeim, csak mert a drágalátos Játékmester urak tesztelni akarják a képességeit, és mert a közönség kíváncsi, vajon ugyanakkora túlélő-e, mint az anyja! Árulja már el valaki, mit éreztek maguk, amikor ráküldték Naomira azt a rohadt vámpírt, vagy amikor elintézték, hogy az a fiú elveszítse a fejét? És Ön, Mr. Snow, mit érzett, amikor kitalálta ezt az Éhezők Viadalának nevezett beteges játékot? Be volt szívva, vagy mi? És maguk, kedves nézők, még csak bele sem gondoltak azzal a birkaagyukkal, hogy, mondjuk, le kellene beszélni erről az őrültségről a drága elnök urat? Ó, dehogy! Pont letojták, hogy mit érezhetnek a Körzetlakók, vagy a gyerekek, akiket hetvenhárom év alatt megölettek. Mit számít az, nem igaz? Hiszen csak szegény, irányítható emberek, akik úgy sem tudják, mi az az élvezet. Persze, ha a fővárosi kamaszokat dobnák az Arénába, fordulna a kocka… - Egy könnyű, ám határozott mozdulattal a hátamra dobom a széltépte fürtjeimet. – Akkor tudnák, miről beszélek, de az is lehet, hogy akkor sem, hacsak nem a saját gyerekeiket látnák egy vérszomjas mutáns, vagy egy idegbeteg Hivatásos kezei közt eltávozni. Mond maguknak valamit az a név, hogy Joel Mc’Norden? Nem? Nos, ezen nem lepődöm meg. Tudják, ő volt a Körzettársam, egy tizenkét éves, piros arcú, tiszta lelkű kisfiú, aki mindig mosolyt tudott csalni az arcomra. Okos és talpraesett volt, szép jövő állt előtte. Hogy miképp alakult volna a sorsa, ha nem kényszerítik arra, hogy részt vegyen ebben a szadista műsorban, és meghaljon maguk miatt, nem tudom, nem is fogom megtudni soha. De biztosan jobban, mint így. Megházasodott volna, lettek volna gyerekei, becsületes úton megkereste volna a betevő falatot, és boldogan élt volna, amíg egy szép napon, körülbelül a nyolcadik dédunokájának születése után meghalt volna. Szerintem így végezte volna, ha nincs ez az idióta, sekélyes műsor. Na igen, mint megfigyelték, ott a „ha”. Maguk miatt örökre ott lesz! És ez itt… - mutatok le a patkányok vérben fürdő testére. – Maguk miatt van! Gyűlölöm magukat, mindenkinél jobban. – Gonosz, gyilkos pillantással nézek előre, egyenesen a legközelebbi kamerába. – És Ön, mélyen tisztelt elnök úr, vigyázzon! Ezen a Viadalon elindult valami, ami hamarosan folytatódni fog. Az emberek nem hagyják abba, még az életük árán sem. Ami most történt, ebben a gyötrelmes, pokoli Arénában, csak a kezdet volt… A lázadás kezdete!

  Hirtelen egy hangos üvöltést, és egy kemény puffanást hallok magam mögül. Azzal a lendülettel megfordulok. Szörnyű látvány tárul a szemem elé. Alex a Bőségszaru tetején hever, a hasából egy kés áll ki. A testéből lassan, de folyamatosan csörgedezik vörös, forró vére.

  Nyomban a fiú mellé vetem magam, és erősen megszorítom a kezét. A szememben könnyek gyülekeznek. Nem halhat meg itt, a Végjátékban… Ő nem!

-Szép volt, Katie! – mondja a fiú. A hangja egészséges, úgy beszél, mintha minden rendben lenne. De én tudom, hogy ez hazugság. Semmi sincs rendben egy olyan világban, ahol meghalhat egy ilyen fantasztikus fiú, egy kiváló harcos, egy gondoskodó testvér, egy oltalmazó szerető.

-Nem… Ez… Én…- hüppögöm.

  Alex mellkasára borulok. Egyre erősebben ráz a szívem legmélyéről feltörő, mindent elsöprő sírás. Alex a hátamat simogatja, és csitítgat, mint egy ostoba, kicsi gyereket, akinek az a legnagyobb problémája, hogy ellopták a kedvenc játékát. Hallom a szívverését, és rettegve arra gondolok, vajon meddig fog még dobogni ez a szív. Vajon meddig bírja ki Alex?

-Kérlek, nézz rám! – suttogja elhaló hangon, és kissé megemeli az államat. – Hallgass ide, Katie! Én meg fogok halni, és te leszel… a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának győztese… az új bajnok. Bármit is kérnek tőled, menj bele, mert máskülönben megölnek valakit a szeretteid közül… Mindketten tudjuk, mire képes Snow a céljai elérésének érdekében… A másik. Vigyázz Jaredre! Ne hagyd, hogy bekerüljön a Viadalra… Öld meg az elnököt, Katie, ez az egyetlen megoldás, aminek következtében mindketten megmenekülhettek, és még megannyi ember…

- Jó… én megteszem… - szipogom.

  Nem tudok uralkodni magamon, de nem is akarok. Alexre nézek, és megpróbálom jól a fejembe vésni az összes arcvonását, mert tudom, hogy már nem sokáig csodálhatom őket. Alaposan szemügyre veszem az éjfekete, összekócolódott, zsírosodó haját, a tökéletes vonalú, egyenes orrát, a futástól és az izgalmaktól kipirult, sármos arcát, a szenvedélyes, sötétbarna, érdeklődő szemeit, a száját, ami ezernyi csókot adott nekem, a nyakát, amibe olyan jó volt belekapaszkodni csókolózás közben, az erős, védelmező karjait, amikben mindig biztonságban érezhettem magam…

  Hirtelen a fiú erőtlenül köhögni kezd, a szájából kiköp egy nagy adag vértócsát. Most már tudom, hogy vége, mégsem akarom elhinni. A tudat, hogy már csak percei vannak hátra a földi életéből, egyszerűen őrjítő.

-Én megölöm magam! – kiáltom. – Esküszöm, megyek, és leugrok azokhoz a büdös dögökhöz, és…

  Komolyan gondolom, amit mondtam. Szívesebben halnák meg, és adnám meg az örömöt azoknak az ostoba tyúkoknak, na meg Senecának és Snow-nak, hogy élvezzék a látványt, ahogy „Odair szeretője” egy csapat pszichopata, túlméretezett patkány fogai között elvérzik, mintsem, hogy Alexet lássam meghalni. A fiú azonban erősen megragadja a karomat, és visszaránt maga mellé.

-Hülye vagy?! – üvölt rám. – Miért akarsz meghalni? Kinek lenne attól jobb? Elárulom, hogy senkinek! Katie, kérlek, nézz rám! – Visszavesz a hangerőből, és újra megemeli az államat. Gyönyörű, sötétbarna szemei még a halál torkában lebegve is olyanok, mint az életben; őszinték, kifejezőek, és egy csöppnyit gúnyosak. – Szükségük van rád. Mirandának, Valternak, és a családjuknak. Gondolj bele, hogy fognak örülni, amikor meglátnak majd a pályaudvaron! Aztán ott van a stylistod és a kísérőd! Ők is szeretnek, és fájna nekik az elvesztésed. Johanna meg… Azt hiszem, az iménti beszéded miatt örökké a szíve csücske maradsz!

- Rád is sokan várnak… Például az öcséd! – makacskodom.

- Igaz… - túr bele a hajába zavartan. – De az országnak rád van szüksége, Katie!

- Ez baromság! – nevetek fel kínosan. – Én nem vagyok forradalmár-típus, az te vagy, meg Samira…

- De igenis az vagy! – feleli ellentmondást nem tűrő hangon. – És meg is fogod csinálni! Én bízom benned, Katie. Tudom, hogy sikerülni fog megölnöd Snow-t. És tudod, miért?

  Tagadólag megrázom a fejem.

-Mert van benned annyi düh. Jól ismerlek téged, Katie Hope. Tudom, hogy amikor felmérgesítenek, bármire képes vagy, akár még ölni is. Az edzésen is kis híján meghaltam miattad, és Carára is bátran rátámadtál, pedig tudtad, hogy elég gyatrák az esélyeid ellene. A vámpírt is megölted, aki megharapta Naomit. Az kell, hogy Snow felhúzza az agyadat, és sikerülni fog végezned vele. Hidd el, ez a trükkje az egésznek.

- De én nem akarom, hogy meghalj! – üvöltöm. – Nem érted, hogy nem tudok nélküled élni?!

- Jaj, Katie… - suttogja szomorkásan.

  Megsimítja az arcomat, és finoman megcsókol. Ez a csók a többivel ellentétben nem vad és szenvedélyes, hanem nyugodt, finom, és gyengéd, mint egy keserves búcsú egy olyan embertől, aki mindenkinél többet jelent számomra. Alex vállára helyezem a kezem, ügyelve arra, hogy nehogy véletlenül megnyomjam. A fiú beletúr a hajamba, majd egy gyors puszit nyom a számra. Pillái megremegnek, a keze lehull az arcomról. Fejét erőtlenül leereszti a Szarura, és ujjaival a kezem felé kap. Lehunyja a szemét, majd újra kinyitja. Várakozóan néz rám, mintha még mondani akarna valamit. Valami fontosat, amire örökké emlékezni fogok.

-Szeretlek! – olvasom le a szájáról.

- Én is szeretlek, Alex! – suttogom, miközben hideg, merev tenyerét az arcomhoz érintem. – Mindenkinél jobban szeretlek!

  A fiú szeme kitágul, és újra vért kezd köpni. Úgy érzem, még mindig van remény arra, hogy megmentsem, ezért letörlöm a vért a szájáról. Nem akarom, hogy így maradjon meg az emlékezetemben, véresen, haldokolva, sokkal inkább vágyom a visszahozhatatlan, vidám, vonzó képre.

-Adhatok egy utolsó tanácsot? –nyögi.

  A szemei lecsukódnak, a szíve egyre lassabban ver. Nem akarom elveszíteni! – gondolom magamban. – Bárkit, csak őt nem!

-Hé, Katie… - szólítgat újra.

- Igen? – kérdezem sírva.

- Aztán… - suttogja elhaló hangon. – Aztán el… ne ess… nekem!

  Az ismerős mondat hallatára összerándul a gyomrom. Így köszönt el tőlem, amikor először találkoztunk. Úgy érzem, menten megszakad a szívem. Mintha kivágták volna, és a mutánsok elé vetnék. Kérlelve pillantok a haldokló vőlegényemre. Abban reménykedem, hogy ettől a pillantástól talán visszatér majd belé az élet, és nem fog meghalni, hanem örökké itt marad velem, és boldogan élünk együtt, ketten az idők végezetéig.

  De nem így lesz. Egy másodperccel azután, hogy elköszönt tőlem megszólal az ágyú, immáron huszonharmadszorra az idén.

-Ne… - motyogom.

  Megsimítom a fiú hideg arcát. Vége van. Alex Emerson meghalt… Megölték… A Kapitólium elvette tőlem. Soha többé nem nevet ki, ha butaságot csinálok, nem nyugtat meg, ha idegeskedem. Nem viccel meg, mert ahhoz van kedve, nem támogat már semmiben. Nem mosolyog rám, nem fogja meg a kezemet, nem tanít harcolni, nem csókol meg. Nem csókol meg ő már senkit, még akkor sem, ha nyafognak neki. Mert halott. Snow elvette tőlem.

  Hirtelen felharsan a Kapitólium himnusza, és meghallom Caesar Flickerman rikoltozását.

-Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának győztesét! Ő pedig nem más, mint Katie Hope, a Hetedik Körzet bátor és önfeláldozó Kiválasztottja! Ő Panem legújabb büszkesége, az új bajnokunk!

   A háttérből bejátsszák a közönség fülsiketítő sikolyát. Az én nevemet ordítják, engem akarnak látni. Úgy tűnik, Alexet egy szempillantásnyi idő alatt elfelejtették.

  Én nem fogom, és teszek róla, hogy ők se tudják kiverni a fejükből. Mert Alex az én vőlegényem. Ha rám gondolnak, rá is gondolniuk kell. Újra a fiú élettelen testére nézek. Sátáni gondolat fut át az agyamon.

  Megfogadtuk. Megígértem neki.

  Lassan, óvatosan kihúzom a testéből a kést, a gyilkos fegyvert, ami elvette tőle a fiatal életét. Merően nézek a kamerába. Meg akarom tenni. Megígértem neki. Igen, megígértem, és mindig megtartom a szavam, most sem lesz ez másképp.

-Vele… - mutatok le Alexre. A hangom megremeg, a kést viszont erős szorítással tartom a markomban. – Vagy holtan! – kiáltom, majd egy eszelős mosoly kíséretében magamba vágom a kést. Pontosabban, egyenesen a szívembe.