Nyolcadik fejezet

  Egész éjjel egy szemhunyásnyit se aludtam. Végig Johanna váratlan kijelentésén és a pontozáson törtem a fejem. Az utóbbival kapcsolatban arra jutottam, hogy a baltahajigálás jó lesz, de közben még mindig féltem, hogy mi lesz, ha elrontok valamit, és a Játékmesterek lepontoznak. Akkor vége az életemnek. Szó szerint. A kapitóliumiak ugyanis csak azokra hajlandóak pénzt kidobni, akik legalább nyolc pontot elérnek. Ráadásul, ha alul teljesítek, az ország összes polgárának meglesz a véleménye rólam. Hiszen a bevonuláson közöltem velük, hogy biztosan nyerek!

  A másik dolog, ami miatt nem jött álom a szememre, Johanna őrültsége volt. Eléggé meglepett, hogy ennyire gyűlöli az elnököt… csakúgy, mint Finnick. Hallottam, hogy a lány családját is megölték, amikor a Győzelmi Körúton járta a Körzeteket, de nem értem, miért. Talán ő sem teljesítette az Snow kívánságát? Vagy az elnöknek szimplán elege lett a csípős megjegyzéseiből és dühkitöréseiből?

-Drágám! – hallom meg Leila Berry csivitelő hangját. – Bújj elő, ideje felkelni! Csak nem felejtetted el, hogy ma van a bemutató a Játékmesterek előtt?

- Lehet azt elfelejteni? – morgom álmosan, és nagy nehezen kikászálódok a pihe-puha ágyamból.

- Talán, nem ismerem a Kiválasztottak érzéseit és gondolatait – von vállat a nő.

- Feltűnt – biccent Blight mogorván.

  Lehuppanok az étkezőasztalhoz, és nyomban falatozni kezdek. Egy óriási, habos süteményt választok, amit már tegnap is kinéztem magamnak, csak már nem fért belém, annyit ettem.

-Katie! – visít fel Leila. – Istenem, hogy eszel! Eszel? Zabálsz, drágám, akárcsak egy disznó! Most nézd meg, elszórtad az abroszt! Nem hiszem el, hogy lehetsz ennyire neveletlen?

- Megköszönném, Leilácska, ha egyszer nem egy elmebeteg hörcsög visítozására kellene ébrednem! – jelenik meg Johanna.

- Te csak ne szólj semmit! Pont úgy viselkedtél egy évvel ezelőtt, mint most a drágalátos mentoráltad! Nektek nem tanították meg a Körzetetekben, mit illik, és mit nem?

- A Hetedikben az emberek nem igen szoktak enni, – vet rá egy lesújtó pillantást Johanna -  de ha mégis, akkor sem foglalkoznak az idióta kapitóliumi normákkal. Leila, fogd már fel végre azzal a fogyatékos agyaddal, hogy mi mások vagyunk, mint ti! Először is, van ízlésünk, és soha nem tetováltatnánk egy szivárványt a szemünk felé!

  Mi tagadás, a kísérőnk tényleg érdekesen fest a színes szemöldökével. Soha sem értettem, miért jó érzés bolondot csinálni magadból. Jó, néha bizony velem is megesik, de én legalább nem szándékosan teszem. Leila és a többi kapitóliumi viszont igen. Olyan őrültségeket képesek bevállalni, amire még a legvadabb, legelborultabb rémálmomban sem gondolnék. Ebbe a kategóriába tartozik például a feltűnő tetoválás, a lógós fülbevaló, a rengeteg szépészeti kezelés, a morbid színkombinációk, meg úgy egyáltalán, a túl színes és ezáltal feltűnő ruhadarabok, vagy éppen a szivárványos szemöldökceruza. Néha ijesztő, hogy mekkora a különbség a Körzetek és a Kapitólium között. Persze semmi jogom beleszólni, ez mind ízlés kérdése, de attól még meglepő, hogy van, aki is szépnek és vonzónak találja ezt a páváskodást.

  Miután megreggelizünk, felveszem az edzős ruhámat, majd Joel kíséretében elindulok a Játékmesterek terme elé, a földszintre. Szerencsére nem tévedünk el, hála Joelnek, aki valamiért mindig megjegyzi, hogy mi hol van. Nem rossz tulajdonság, hasznát veheti az Arénában. Vele ellentétben én már a suliban is elvesztem, minden termet csak hosszas keresgélés után találtam meg. Néha úgy érzem, a sors kegyetlenül elbánt velem, már ami a jó tulajdonságokat illeti. Semmiben sem vagyok igazán kiemelkedő. Soha sem leszek olyan vicces, mint Valter, olyan szép, mint Tiffany, olyan pozitív, mint Naomi, olyan határozott és bátor, mint Johanna, vagy éppen olyan jó harcos, mint Alex. Azt hiszem, én már örökre béna és unalmas maradok.

  Lassan megérkezik az összes Kiválasztott. Pár kapitóliumi ember, akik feltehetően a Viadal szervezői, Körzetek szerint sorba ültetnek minket négy, hosszú padon. Előbb jönnek a lányok, utána a fiúk. Én pont a szélére kerülök, Joel mellé.

Előttem Naomi idegesen, ennek ellenére mosolyogva tördeli a kezeit. Egy másodperc erejéig találkozik a pillantásunk. Meglepő módon a kislány nem néz rám úgy, mintha tönkretettem volna az életét, hanem feltartott hüvelykujjal jelzi nekem, hogy minden rendben lesz. Ő persze könnyen beszél. Az anyukája már megnyert egy Viadalt, így nyilvánvalóan felkészítette a lányát, hogy mire számítson. Még nyilazni is megtanította. Bár akaratomon kívül, de egész edzésen Naomi társaságában lógtam, így volt alkalmam megfigyelni, hogy bánik a fegyverekkel. Egyértelműen az íj és a nyíl az erőssége. Előre látom, ahogy a Játékmestereket valósággal letaglózza a tudásával. Jól meg fognak lepődni, hogy ilyen fiatalon ilyen ügyes, bár az igaz, hogy a Negyedikből általában igazi profik kerülnek ki.

  Igazi profik, gondolom, miközben Alexre téved a pillantásom. A fiú éppen Tiffanyval beszélget. A lány persze kínosan ügyel arra, hogy minden egyes megszólalásánál hozzáérjen a szövetségese karjához. Alex úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy a csaj nem finoman szólva nem közömbös iránta. Vagy csak nem akarja? Lehet, hogy erre alapozza az egész szövetséget. Néha cseverészik Tiffanyval, megpróbálja visszafogni magát, és nem szól be neki, miközben próbálja feldolgozni a nyilvánvaló tényt, hogy azért kell neki, mert Finnick a minap csúnyán lerázta a lányt.

A hangosbemondóból Tiffany-t szólítják, és mivel ő az Első Körzet lány Kiválasztottja, kénytelen magára hagyni a kis szerelmét. Na, nem mintha Alex olyan rosszul viselné a hiányát. Sőt, kifejezetten megkönnyebbültnek tűnik, hogy a szövetségese lelépett. Talán nem is olyan ostoba, és rájött, hogy nincs esélye? Vagy egyszerűen csak az agyára ment Tiffany nyávogása?

  Nincs időm tovább a Hivatásosok magánéletével foglalkozni, ugyanis veszekedés alakul ki a Tizenkettedikből jött testvérpár között.

-Nem, nem, és nem! –ordítozik a fiú. – Eszedbe ne jusson, hugi!

- Miért ne? – üvölt vissza a lány. – Lehet, hogy te nem mernéd megtenni, amilyen gyáva egy alak vagy, de én igen! Vagy azt hiszed, nem vagyok képes rá?

- De igen, pont hogy tudom, képes vagy rá! De ilyen a normális embernek még csak eszébe sem jut, nemhogy megtegye! Hallod, jobb módszerek is vannak ám az öngyilkosságra!

- Az ablakon kiugrással ne próbálkozz, van erőtér! – kotyogok közbe.

  Mindketten olyan fejjel merednek rám, mintha meg akarnának ölni, vagy legalábbis felrobbannának. Ekkor észreveszik, hogy mindenki őket figyeli, ezért a fiú halkabbra veszi a hangerőt, úgy próbálja a megmagyarázni a lánynak, hogy őrültség az, amire készül.

-Hé, Katie! – bök vállba Alex. – Mi ez az erőteres ügy?

- Semmi közöd hozzá! – vágom rá reflexből.

- Te öngyilkos akartál lenni? – faggatózik tovább.

Szép, most az egész mezőny ezen fog csámcsogni. Miért nem tudom én egyszer tartani a számat? Argh.

-Miért akartam volna öngyilkos lenni? – ráncolom a homlokomat.

- Honnan tudnám, nem értek az agyadhoz! – forgatja a szemét.

  Idegesen megrázom a fejem.

-Nem akartam öngyilkos lenni, ez a lényeg! Csak mondtam a csajnak, hogy hogy ne nyírja ki magát. Mindenki tud az erőtérről, akinek van egy csöpp esze.

- És a csaj úgy néz ki, mint akinek nincs? – húzza fel a szemöldökét.

- Nem ismerem, tehát fogalmam sincs – vonok vállat.

  Próbálok lazának tűnni, bár ez nem igazán könnyű, amikor Alex úgy bámul rám, mintha meg akarná fejteni a lelkemet. Már azon gondolkozom, hogy ráüvöltsek-e, vagy ne, amikor Naomi Cowell-t szólítják. A lány feláll, és gyors, határozott léptekkel a fekete ajtó felé veszi az irányt.

-Hé, Naomi! – kiált utána Alex.

- Hm? – fordul meg a Körzettársa mosolyogva. Komolyan, neki ez a természetes arckifejezése?

- Hajrá! – mondja Alex.

  Naomi bólint, majd bemegy a terembe a Játékmesterekhez. Sajnos az ajtó hangszigetelt, így nem halljuk, mi történik odabent. Mégis mindenkinek vannak tippjei Naomi mutatványáról. Lehet, hogy a kislány még csak tizenkét éves, de akkor is olyan profi, hogy bármelyik kortársa megirigyelné. Sőt, a hozzáállása is követendő. Lefogadom, hogy még egyszer sem sírt attól félve, hogy meghal az Arénában. Magamnak is fáj bevallani, de Naomi egy igazi harcos. Talán életem lehetőségét szalasztottam el, amikor visszautasítottam az ajánlatát.

  Három perc elteltével Alex Emerson nevét harsogja a bemondó. A fiú lazán, ám ennek ellenére határozottan és magabiztosan sétál az ajtó felé. Mielőtt belépne a Játékmesterekhez, hátrafordul, és megajándékozza a mezőny jelenlévő tagjait egy kissé egoista, mégis szívdöglesztő mosollyal.  Mindannyian tudjuk, hogy fantasztikus leszek, még a maximális tíz pontnál is többet kapok, és négy nap alatt megnyerem a Viadalt. Ez van, szívtátok. Majd úgy öllek meg benneteket, hogy ne fájjon. – mintha ezt akarná üzenni.

  Lassan telnek a percek. Kivétel nélkül mindenki borzalmasan ideges. Joel mélyeket sóhajt, a Tízes lány a kezeibe temeti az arcát, a Hatos fiú ütemesen dobol a térdén, a Körzettársa levegő után kapkod, a két Tizenkettes pedig továbbra is csak veszekszik. Azt hiszem, nekik fel sem tűnik, hogy egyre kevesebben vagyunk.

  Hirtelen azon kapom magam, hogy nem látom a Hatos fiút. Tehát most van bent, ami azt jelenti, hogy három percen belül rám is sor kerül! Most kezdek csak el igazán izgulni. Gyöngyözik a homlokom, remeg a kezem és a lábam, és a hányinger kerülget.

-Nyugi! – suttogja Joel. – Ügyes leszel! Baltával fejbe kólintasz pár bábut, és nyert ügyed van! A Kapitóliumban szeretik a harcos hercegnőket.

- Az lehet, de én nem vagyok se harcos, se hercegnő, harcos hercegnő meg pláne nem! – hadarom egy szuszra.

- Katie Hope, Hetedik Körzet! – mondja egy idegesítő női hang a hangosbemondóba.

Érzem, hogy egyre sebesebben veszek levegőt, a pulzusom pedig az egekbe szökik. Úgy ver a szívem, mintha belülről rugdosná valaki. A fejem annyira sajog, hogy attól még a szemem is megfájdul.

-Katie! – ragad meg Joel a vállamnál fogva. – Nézz rám! Hallod? Ne csinálj semmit csak nézz rám, oké?

  Felnyitom a szemem, és megpillantom magam előtt a Körzettársam kedves, kisfiús arcát.

-Most szépen bemész abba a terembe, és megmutatod a Játékmestereknek, hogy mit tud egy igazán kemény csaj, rendben? – A szavakat lassan, tagolva ejti ki.

- Oké – lihegem.

  Joel megfordít, és finoman megtaszítja a hátamat. Meghúzom a copfomat, és megindulok a terem felé. Úgy teszek, mintha minden könnyen menne. Mintha könnyen sétálnék, könnyen nyitnám ki az ajtót, és könnyen néznék fel azokra az emberekre, akiknek pár nap múlva lehetőségük lesz szemrebbenés nélkül rám küldeni egy falka mutánst.

-Katie Hope, Hetedik Körzet! – kiáltom határozott hangon.

  A legtöbb Játékmester biccent. Látom rajtuk, hogy mind teljesen részegek. Hát persze. Túl vannak a mezőny felén, végignézték tizenkét gyerek szerencsétlenkedését, vagy éppen mesteri alakítását, még szép, hogy rendeltek maguknak egy kis italt. És ha már ott volt az a jó kis szesz, meg is kóstolták, tojva a nem létező következményekre és a többi szerencsétlen Kiválasztottra.

  Végignézek a férfiakon, és hirtelen megakad a szemem az egyikükön. Fekete öltönyt visel vérvörös inggel, nagy, ébenfekete szemével kissé idegesítően fürkészi az arcomat. Fekete szakálla macskaszerűen tapad az állára. Egyik kezében egy szelet süteményt tart, másikkal jól fésült haját igazgatja.

  Seneca Crane - ugrik be hirtelen az egyetlen józan Játékmester neve. Eszembe jut, hogy Leila egyik újságjának címlapján szerepelt, mivel az elnök őt választotta meg, mint a Viadal új Főjátékmesterét. Egy pillanatra elgondolkozom, miért kellett lecserélni a tavalyit, Michael Turnert, aztán beugrik: Johanna miatt.

  Már csak öten voltak életben: Johanna, két Hivatásos, az íjász fiú a Tizenkettedikből, és a vézna, tizenkét éves kisfiú, Timothy az Ötödikből. Johanna és Timothy már a Viadal elején szövetséget kötöttek. A kisfiúnak valahogyan sikerült kirabolnia pár embert, így tele voltak étellel és vízzel, így sokáig egy barlangban kucorogtak. A Játékmesterek persze ezt nem nézték jó szemmel: amikor a két fiatal vadászni ment, beomlasztották a barlangot, ezért Johannáéknak új kajaforrás után kellett nézniük. Blight megírta nekik, hogy a Hivatásosok elhagyták a Bőségszarut, és hajtóvadászatra indultak, ezért a Szaruhoz mentek. Találtak is élelmet, és miután mindent felfaltak, tovább nézelődtek. Timothy felfedezett egy elhagyatott baltát, mire Johannának izgatottan felcsillant a szeme. Akkor még senki sem értette a dolog miértjét, ám hamarosan rájöttünk. A Szaru mögül ugyanis előbújt a Tizenkettes fiú, és hasba lőtte Johanna szövetségesét. A lány nem volt rest bosszút állni. A baltát olyan erősen és lendületesen dobta a fiú felé, hogy időnk sem volt felfogni, mi történik, mire megszólalt az ágyú. A lány a haldokló fiú mellé térdelt, és elmesélte neki – és ezáltal egész Panemnek – a tervét, amit Blight-tal közösen eszeltek ki. Eszerint Johanna úgy tett, mintha nem értene semmihez, ezáltal a Hivatásosok és a Játékmesterek nem foglalkoztak vele különösebben. Timothy megértette a helyzetet, megígértette a lánnyal, hogy bármi áron, de megnyeri a Viadalt, és a Körúton megmondja a családjának, hogy mindennél jobban szerette őket. Aztán fájdalmas nyögések közepette távozott az élők sorából.

Johanna ettől végleg begőzölt. Rugdosott, káromkodott, és ordított, ahogy a torkán kifért. Azt hittük, ennél durvább már nem lesz, de tévedtünk. A lány ugyanis a halott szövetségesének vérével az alábbi sorokat írt a Bőségszaru szürke falára: Megölöm az elnököt, és gondoskodok arról, hogy legalább annyit szenvedjen, mint Timothy, és a többi Kiválasztott. Esküszöm, megölöm! A nyilvánvaló lázadás ellenére Johanna túlélte a Viadalt, Michael Turner viszont rejtélyes körülmények között elhunyt. Micsoda véletlen!

-Miss Hope, hajlandó lesz csinálni valamit, vagy azt várja, hogy a két szép szemét pontozzuk? – kérdezi Seneca gúnyosan.

- Elnézést… - húzom el a számat.

  A baltákhoz lépek. Megragadom a hozzám legközelebb esőt, megcélzom vele a bábu szívét, és elhajítom. De nem talál, épp’, hogy elmegy mellette. Hát persze, nem képzeltem oda Alexet, mint ahogy azt a Tizenkettes tanácsolta. Megpróbálom újra, de megint elvétem a dobást. Idegesen felkapok egy fegyvert, és teljes erőből földhöz vágom. A balta nagyot koppan, majd Seneca Crane lába elé csúszik. A Főjátékmester olyan gúnyosan néz hol a fegyverre, hol rám, hogy úgy érzem, menten elsüllyedek. Seneca várakozóan dobol az ujjaival az előtte lévő asztalon. Csak most veszem észre az aranyláncot, ami az asztalon hever.

  Nem vagyok egy nagy ékszerszakértő, de mérget vennék rá, hogy ez az egyik legdivatosabb holmi manapság a fővárosban, hiszen Leila is mindig ilyenekben pompázik. Az ablakon beszűrődő napfény kéjesen megcsillan az ékszeren, mintha jelezni akarna nekem valamit.

  Ekkor rájövök, mit kell tennem most, hogy bizonyítanom kell a tudásomról. Nem azt, amiben jó szeretnék lenni, vagy amiről a mentorom szeretné, hogy jó legyek benne. Nem azt, amit elvárnak a Körzetünktől. Nem azt, ami illene hozzám.

  Hanem azt, amihez valójában értek.

-Ó, elnézést, milyen ügyetlen vagyok! – vihogok fel Tiffany hangját utánozva. – Remélem, Mr. Crane, nincs ellenére, ha odamegyek a baltámért!

- Felőlem! – von vállat a férfi unottan.

  Széles mosoly kíséretében az asztalához tipegek. Közben le sem veszem a szemem az aranyláncról. Az enyém lesz! – gondolom magamban kissé pszichopata módon.

  Az asztalhoz érvén lehajolok a baltáért, de közben folyamatosan tartom a szemkontaktust a Főjátékmesterrel. Mikor felállok, úgy teszek, mintha meg kellene kapaszkodnom az asztalban. Közben egy ügyes mozdulattal megkaparintom az ékszert. Ebben a pillanatban megszólal a bemutatóm végét jelző gong, és hallom, hogy kintről Joel Mc’Nordent szólítják.

-Köszönöm, Miss Hope! – vigyorog rám erőltetetten Seneca.

- Én is köszönöm, Mr. Crane! – mosolyodok el én is, majd gyorsan elhagyom a termet.

  Kint keresek egy tükröt, és felteszem az újdonsült szerzeményemet a nyakamba. Megállapítom, hogy egész jól áll. Soha sem szégyelltem túlzottan a lopást, hiszen a legtöbbször életeket mentettem vele, és ez most sincs másképp. Igaz, jó eséllyel most senkinek sem mentettem meg az életét, mégis büszke vagyok magamra. Mert átvertem Seneca Crane-t. Átvertem a Főjátékmestert! És ha most megtettem, megtehetem az Arénában is!

-Én is köszönöm, Mr. Crane! – vigyorgok a tükörképemre diadalittasan. – Nagyon szépen köszönöm!