Szerencsére gyorsan
elszenderedem. Éjszaka nem gyötörnek rémálmok, amiért végtelenül hálás vagyok a
sorsnak. Állítólag ez így normális. Amíg a Kiválasztottak az Arénában rettegnek
az életükért, nem kínozzák őket az álmaik, arra csak később, a Viadal
megnyerése után kerül sor. Senki sem menekülhet meg ez elöl. Egyszer a suliban
mondta az egyik tanár, hogy ez az egész annak köszönhető, hogy az Arénában a
játékosok nem is fogják fel igazán, mi történik velük, mert nincs idejük
agyalni a dolgokon. Persze később, amikor bajnokok lesznek, rájönnek, hogy nem
képesek tovább élni a régi életüket, és hogy visszafordíthatatlanul
megváltoztak. Hogy leplezzék a furcsaságaikat, és enyhítsék a bennük lakozó
fájdalmat, a legtöbben tiltott szerekhez nyúlnak. Mások, akik nem élnek a sok
pénz kínálta lehetőségekkel, inkább csak magukban szenvednek, vagy behódolnak a
Kapitóliumnak.
Arra ébredek, hogy
valami nedves, hideg folyadék csöpög rám. Felnyitom a szemem, és megpillantom a
mellettem álló Alexet, aki nem visel egyebet egy alsónadrágnál, nedves haja
pedig a homlokába hullik.
-’Reggelt! – biccent felém.
- Neked is! – motyogom álmosan.
Megdörzsölöm a
szemem, és jobban megfigyelem a szövetségesemet. Mit ne mondjak, vadítóan néz
ki! Mindig is tudtam, hogy jó pasi, de hogy ennyire, azt még álmaimban sem
gondoltam volna! Alex ugyanis nagyon izmos, és eszméletlenül szélesek a vállai.
Így, hogy a haja a szemébe lóg, és az egész testéről folyik a víz, még
dögösebb.
-Azért ennyire ne olvadj el látványosan, oké? – vigyorog rám.
- Én igazából nem… - kezdenék magyarázkodni, de a fiú a
szavamba vág.
- Nyugi, Katie, semmi baj! Megszoktam már, hogy az összes
lány megbámulja a csodás testemet.
Unottan forgatom a
szemeimet. Hiába egy Adonisz, ő akkor is örökké Alex marad, a gúnyos, megalázó
beszólásaival együtt. Ezen lehetetlen változtatni.
-Úsztál? – váltok témát.
- Igen – bólint. – Jó helyet ajánlott a mentorom. Már
hiányzott a tenger. Igaz, hogy ez más, mert nem sós a vize, de nekem ez is
megfelel. A lényeg, hogy úszhassak!
- Meg mutogasd magad, mi? – nevetek fel.
Alex mosolyogva
megrázza a fejét, és öltözni kezd. Miután elkészül, letelepedik mellém, a
szürke hátizsákból elővesz egy szelet húst, és falatozni kezd. Én is megéhezem,
ezért követem a szövetségesem példáját. A hús íze egyébként kicsit sós, de
azért tűrhető. Mondjuk, ez most egyáltalán nem érdekel, az a fontos, hogy nem
halok éhen. Felőlem bogarat is ehetnék, annak is örülnék.
-Nem félsz, hogy rád szállnak? – kérdezem hirtelen.
- Hogy értve?
- Tudod, mint Finnickre. Folyton a nyakán lógnak, egy szabad
perce sincs a Kapitóliumban, de ha mégis, akkor is a Kiválasztottakkal kell
lennie… Nem félsz, hogy veled is ez lesz?
- Ahhoz előbb meg kellene nyernem a Viadalt! – nevet fel
Alex.
- De mi lesz veled a győzelem után? – kérdezem.
- Hazamegyek, és boldogan élek, amíg meg nem halok? – kérdez
vissza gúnyosan.
- Mindenkit tönkretesznek, ez alól te sem lennél kivétel! –
érvelek.
Alex megvonja a
vállát, és folytatja a reggelijét. Úgy döntök, egyelőre leállok a kérdezősködéssel.
Nagyot harapok a kenyerembe, ami szintén száraz, de mint a hús esetében, ez is
jobb, mint a semmi. Emlékszem még a régi, keserves telekre, amikor még az
árvaházban éltem. Örültünk, ha hetente egyszer, vagy kétszer étel került az
asztalra. Akkoriban az állatok téli álmot aludtak, így még vadászni sem
lehetett. Naponta több tíz ember halt meg az éhezés miatt. Egyszer én is
halálközeli állapotba kerültem. A nevelők azt az elvet vallották kevés étel
esetén, hogy az kap harapnivalót, aki hamarabb leér a konyhába. Emiatt tanultam
meg gyorsan futni, de sajnos azon a januári napon feldagadt a lábam, mert nem
vettem észre az erdőben egy hólepte farönköt, és elestem benne. Ennek
köszönhetően nem értem le az étkezőbe, és kihagytam a vacsorát. És ez így ment
vagy három héten keresztül. A szobatársaim, Mary és Caroline nem igazán
kedveltek, ezért egy falatot sem adtak a saját főzelékükből, kenyerükből, vagy
éppen szárnyasukból. Aztán egy nap egy
felügyelő érkezett az árvaházba. Hosszú, fekete szövetkabátot, barna nadrágot,
és kopott, lyukas csizmát viselt. Ledobta a fejéről a kapucniját, és nagy,
barna, szigorú szemeivel végignézett a játszószobában összegyűlt gyerekeken. A
pillantása megállapodott rajtam. Az igazgató felé fordult, és halk, rekedtes
hangon behívta az irodájába beszélgetni. Egy óra múlva a két férfi kijött a
koszos, büdös szobából. Az igazgató a nevemet kiáltotta. Rettenetesen
megijedtem. Azt hittem, hogy az ismeretlen férfi egy rossz ember, aki az
Arénába akar vinni. Megfogta a kezem, és kivezetett az addigi otthonomból. Nem
szólt semmit, míg a nem értünk a közeli üzlet elé. Ott aztán vett nekem egy
melegnek nevezhető cipőt és egy vastag, bélelt kabátot. Megint kézen fogott, és
a Fő tér felé vezetett. Egyre jobban féltem ettől a magas, szótlan embertől.
Valahonnan ismerősnek tűnt az arca, de nem tudtam hova tenni. Egyszer csak
megállt egy kicsi ház előtt, kinyitotta az ajtaját, és betessékelt engem. A
nappaliban megpillantottam az iskola egyik legnépszerűbb és egyben legidiótább
fiúját, Valter Johnsont.
-Szóval, ő lesz az új húgom? – vonta fel a szemöldökét
izgatottan. Meglepő módon hiányzott a rosszallás, a megvetés, és a gúny a
tekintetéből.
- Olyasmi, de azért ne hanyagold el Mirandát! – bólintott a
férfi, majd hozzám fordult. – Daniel Johnson vagyok, ő a fiam, Valter. A
kislányom, Miranda már alszik, a feleségem, Nicole , és az anyósom, Daisy még
nem értek haza a munkából. Mi leszünk az új családod, ha ez megfelel neked.
Egyelőre a kanapén kellene aludnod, sajnos nincs más hely. Így is nyomorgunk.
Abban a pillanatban
végtelen nagy hálát éreztem a Johnson-család iránt, amiért ekkora szívességet
tettek nekem. Soha sem fogom elfelejteni azt a napot, amíg csak élek.
-Vár rád valaki otthon? – kérdezem Alextől.
- Ne kezdd már te is! – morogja. – Elég volt nekem ezt
Flickerman-nel megbeszélnem!
- Oké, nem erőltetem! – dőlök hátra megadóan. – De azért
mégis jobb lenne, ha tudnám, ki a szövetségesem!
Alex erre a zsebébe
nyúl, és kivesz egy kicsi, gyűrött fényképet.
-Jared, az öcsém… - mondja.
A képen egy alacsony,
kedves arcú kisfiú szerepel. Nagyon hasonlít Alexre, bár a szeme világosabb
árnyalatú. Kezében egy jól megtermett halat tart. A vonásai még gyerekesek, de
biztosra veszem, hogy körülbelül öt év múlva igazi szívtipró lesz belőle.
-Aranyos! – mosolyodom el. – Hiányzik?
- Az nem kifejezés! – túr bele a hajába. – Persze, nem
kívánom, hogy itt legyen mellettem, az Arénában, de azért szeretnék beszélni
vele. Persze tudom, hogy ezt csak úgy lehet megoldani, ha élve kijövök, de…
Szóval, érted.
- Igen, azt hiszem – sóhajtok.
A fiú mosolyogva az
oldalamba bök.
-Mi az? – kérdezi.
- Semmi, csak… - motyogom.
- Csak…? – kérdezi aggódva.
- A szüleim meghaltak négyéves koromba – suttogom szomorúan.
- Ó! – Alexen látszik, hogy váratlanul érte a hír. –
Sajnálom!
- Nem kell! –legyintek. – Szinte nem is ismertem őket.
A fiú erre nem szól semmit. Az öccséről
készült képet nézi. A szemében valami olyasmit vélek felfedezni, amit eddig még
nem tapasztaltam, legalábbis nála nem. Meg akarja védeni, ez egyértelmű. Talán
félti, hogy mi lesz vele, ha ő meghal. Én is így tennék, ha lenne testvérem, de
szerencsére nincs. Nem bírnám ki, ha még egy emberért aggódnom kellene.
-És
a te szüleiddel mi van? Mit mondtak a búcsúzásnál? – töröm meg a csendet.
-
Ők is meghaltak, amikor öt éves voltam. Tudod, volt az a Betty Cooper-féle ügy,
és…
-
Várj, az én szüleim is… - lepődöm meg.
Alex felhúzza a szemöldökét, majd teljesen
váratlanul mosoly húzódik végig a száján.
-Mi
van? – feszengek.
-
Azt hiszem, ismertem a szüleidet. Persze nem tudtam, hogy ők azok, de
valószínűleg láttam őket. Tudod, mindig nálunk tartották a gyűléseket, ahol
megbeszélték, hogy hogy kellene intézni az ügyet,
ki menjen egyáltalán, meg ilyenek.
Az égből egy kicsi, szürke doboz közeledik
felénk. Ajándékot kaptunk! Mondjuk, ez egy kicsit meglepő. Az ugye nyilvánvaló,
hogy a kapitóliumiak engem gyűlölnek, és azt hittem, ezért Alex hírnevére sem
vet túl jó fényt, hogy otthagyva a Hivatásos bandát, velem kötött szövetséget.
Bár lehet, hogy a tegnapi kegyetlen gyilkosságom és Alex reggeli vetkőzése
miatt mostantól számíthatunk pár támogatóra. Az is benne van a pakliban, hogy
Johanna baltával való fenyegetése hatásosnak bizonyult.
A csomagban sajnos hasznos dolgok helyett
csak egy levelet találunk.
-Na,
jól van, emberek, most azonnal
indítsatok az erdőbe, és keressétek meg Naomit! Igaz, elvan egyedül is, de
veletek együtt mégis csak jobban érezné magát. Amúgy ha még egy szót szóltok
Bettyről, és dolgairól, garantáltan meghaltok! Kaját nem küldök, az úgyis van
nálatok. Majd ha látom, hogy szűkölködtök valamiben, beszélek a támogatókkal.
Alex, örülök, hogy otthagytad a Hivatásosokat, végre nem kell azzal a
pszichopata Enobariával tárgyalnom, ha küldeni akarok neked valamit! Aztán csak
ügyesen! – olvasom fel a levelet hangosan. – F, tehát Finnick írta.
-
Tényleg, Naomi! – csap Alex a homlokára. – Szegény, teljesen megfeledkeztem
róla!
Érzem, hogy a gyomrom forogni kezd, az arcom
egészséges színe pedig paprikavörösre változik. Naomi. A kislány, akit én öltem meg, és „elfelejtettem” szólni
erről a szövetségesemnek. Nem mehetek el megkeresni! Miért ír Finnick
ilyeneket, amikor jól tudja, hogy mi történt? Ő maga küldte a halálos
injekciót! Miért akarja, hogy elinduljak megkeresni egy halott kislányt,
ráadásul a Körzettársával együtt? Hogy lehet valaki ennyire szemét? Talán ezzel
akar bosszút állni azért, amiért megcsókoltam? Nem, abban nem lenne semmi
logika. Mondta, hogy nem haragszik rám. De
akkor mégis miért hoz ilyen kínos helyzetbe?
-Hahó,
Katie, itt a Föld, hallasz engem? – integet Alex a szemem előtt.
-
Ja, igen, csak elbambultam! – rázom meg a fejem sután. – Bocsi!
-
Semmi gond. Megyünk megkeresni Naomit?
-
Persze! – bólintok a lehető legmeggyőzőbben.
A Horrorerdő felé vesszük az irányt. Szívem
szerint lassú tempóban haladnék, de Alex úgy siet előre, mintha az élete múlna
rajta. Megkérdezem, hogy miért ilyen fontos neki, hogy Naomi velünk legyen,
miközben jól tudja, hogy biztonságban van, elvégre okos lány, de a fiú nem
válaszol, csak gyorsítja a lépteit. Az erdő előtt a táskába nyúlok, és előhúzom
belőle a fokhagymafüzért.
-Ez
meg minek? – ráncolja a homlokát a szövetségesem.
-
Ez a hely tömve van különféle teremtményekkel, többek között vámpírokkal, amik
ellen a legjobb fegyver a fokhagyma – magyarázom.
-
Vámpírok? – vonja fel a szemöldökét. – Katie, nem lehet, hogy egy kicsit túl
sokat lógtál Finnickkel?
Unottan megrázom a fejem.
-Nem
olyan vámpírok, hanem igaziak! Tudod,
kiszívják az ember nyakából a vért, hihetetlenül magasak, köpenyt hordanak, a
hajuk fekete…
-
Oké, oké, értem! – teszi fel magadóan a kezét. – A hely nyüzsög a vérszívóktól.
Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, hozhatod a fokhagymát. Engem nem érdekel, amíg
találkozunk Naomival, és nem futunk bele valamelyik pszichopatába!
Belépünk a magas, vékony fák közé, ahol
ismerős érzések kerítenek hatalmukba. Eszembe jut, hogy mik történtek ezen a
helyen. Itt öltem meg Naomit, itt tudtam meg, hogy Joel meghalt, innen
menekültem el, és itt küzdöttem meg a vámpírral. Nem túl kellemes emlékek.
Utálom ezt az erdőt!
Alex megy elöl, én követem. Már vagy fél
órája bolyongunk eredménytelenül, mikor hangokat hallok az egyik fáról.
Felkapom a fejem, és látom, hogy egy alak ugrik át egy másik ágra. Olyan
gyorsan suhan, mintha egész életét a fák között töltötte volna. Az arcát emiatt
nem tudom kivenni. Szerencsére valószínűleg ő sem vesz észre minket, tovább
ugrándozik a lombok között.
Úgy tűnik, Alex annyira el van foglalva a
Körzettársával, hogy nem tűnt fel neki a fölöttünk ólálkodó Kiválasztott.
Legalábbis remélem, hogy csak egy játékos, és nem egy vérszomjas mutáns.
-Nem
pihenünk egy kicsit? – kísérelem meg.
-
Oké, de csak öt percre! – könyörül meg rajtam a fiú.
Leguggolok a földre, és iszok egy korty
vizet. Alex eközben jobbra-balra tekinget. Közben egyre idegesebbnek tűnik. Egy
pillanatra elgondolkozom rajta, hogy elmondom neki az igazat Naomival
kapcsolatban, de végül elvetem az ötletet. Ha megtudja, talán még meg is ölne,
de az biztos, hogy felbontaná a szövetségünket. Ami rossz lenne, tekintve, hogy
fantasztikusan érzem magam a fiú társaságában. Az interjú előtt határozottan
megváltozott a viselkedése velem szemben. Szinte nem is sértegetett, amióta
bekerültünk az Arénába. Jobban belegondolva nem is olyan borzalmas ez a
szövetség-dolog, persze csak addig, amíg nem kell megölnünk egymást. Mert
bármennyire is fáj, nem szabad elfelejtenem, hogy egyszer majd kést kell
eresztenem Alex Emerson fejébe, ha élve ki akarok jutni erről az átkozott
helyről. Ez egy olyan Viadal, mint a többi. Egy győztese lesz, nem kettő. A
Kapitóliumnak nem számít, hogy a szövetségesekből egy idő után barátok válnak,
sőt annál nagyobb élvezettel nézik végig a Viadalt.
Ismét mozgolódást hallok az egyik fáról, és
riadtan felkapom a fejem. Most Alexnek is feltűnik a dolog, ezért szótlanul
átnyújt nekem egy kést a gyűjteményéből. Feltápászkodom, és szorosan a fiú
mellé préselődöm. Alex megemel egy kést, és pontosan célozva a fára dobja,
ahonnan a rejtélyes hangok jönnek.
A fáról hirtelen egy Kiválasztott ugrik le,
aki azonnal Alex hátára veti magát. Nem tétlenkedem. Eldobom a késemet, és
teljes erőből püfölni kezdem az illető hátát. Ő azonban egy jól irányzott
rúgással a földre terít. Alex megragadja a játékos lábát, és a földhöz vágja a
támadóját. Gyorsan felugrok, megfogom a fegyveremet, és Alexszel együtt az
előbb még ugrándozó Kiválasztott felé közelítek vele.
Most veszem csak észre, hogy ki is az
valójában: a lány a Tizenkettedik Körzetből. Göndör, barna haja csapzottan
tapad a homlokára, kezében egy éles pengét szorongat. Barna, karikás szemein
jól látszódik, hogy már régóta nem aludt, és az Arénában töltött idő nagy
részét sírással töltötte.
-Nocsak,
nocsak, nocsak! – nevet fel gúnyosan. – Kiket látnak szemeim? Katie és Alex,
így, együtt! Igazán drágák vagytok, ugye tudjátok? Én már csak arra lennék
kíváncsi, hogy mégis hogy találtatok egymásra. Alex, már nem zavar, hogy a csaj
kis híján megölt az edzésen? És te, Katie, neked nem gond, hogy a szövetségesed
annyiszor megalázott? Vagy a drágalátos pasid javaslatára áltál össze vele?
-
Na, jól van, Tizenkettes! – Alex megragadja a lányt a pólójánál fogva, és egy
fának nyomja a hátát. – Ha csak ennyit bírsz kinyögni, akkor akár el is
vághatom a torkod, nem gondolod?
-
Ne! – visítja a lány. – Kérlek, ne ölj meg!
-
Bocs, de ez egy kicsit zavaros. Majdnem megfojtasz hátulról, aztán elkezdesz
hülyeségeket beszélni, ráadásul olyan dolgokról, amikhez semmi közöd, és még
azt kéred, hogy ne öljelek meg? Szerintem, csillagom, te nem vagy kifejezetten
normális!
-
Miért ne öljön meg? – lépek közbe határozottan.
A lányra nézek. Az arca izzadt és zavart, a
szemeiben idegességet és nyugtalanságot vélek felfedezni. Még biztos, hogy
nincs tizenhat éves, de az is lehet, hogy még tizenöt se.
-Meghalt
a bátyám… - suttogja.
-
Akkor te is nyugodtan utána mehetsz! – morogja Alex, és a késével közelíteni
kezd a lány torka felé.
-
Várj! – szólok rá a fiúra. – Hagyd, hogy elmagyarázza! Mindenki érdemel egy
második esélyt, még… Mi is a neved? – fordulok a Tizenkettes felé.
-
Samira Olsen – mondja.
-
Még Samira is! Szóval, elmeséled, hogy hogyan halt meg a bátyád, és miért
akartad megölni a szövetségesemet?
-
Szívesen, ha a haverod hajlandó lesz elengedni! – lövell egy szúrós pillantást
Alex felé.
Alex fintorogva elengedi a lányt, de továbbra
is erősen szorítja a karját, aminek örülök, így legalább nem fog magyarázat
nélkül megszökni.
-Szóval,
mint tudjátok, engem a bátyámmal, Jason-nel együtt választottak ki – kezdi
Samira. – Neki ez lett volna az utolsó éve, nekem a harmadik, mivel tizennégy
éves vagyok. Eleinte minden jól alakult, az idióta mentorunkat is sikerült
rávennünk, hogy segítsen. Megbeszéltük, hogy együtt lelépünk a Bőségszarutól,
de aztán túl messzire kerültünk egymástól. Kétségbeesetten keresni kezdtem a
bátyámat, és akkor megláttam, hogy az a rohadék… az a Pablo… - Letöröl a szeme
sarkából egy könnycseppet. – Megölte Jasont! Rá akartam támadni, de láttam,
hogy ott van mellette Cara, és inkább elmenekültem. Közben az egyik halottól
elvettem ezt a pengét – mutatja fel a fegyverét. – Ugye tudjátok, hogy meg
fogom ölni Pablot?!
-
És gondolom, most jön az a rész, hogy véletlenül összekeverted velem! –
csóválja a fejét Alex.
-
Ja, nem, téged gyakorlásból akartalak megölni. Tudod, hogy menjen valahogy! –
legyint Samira.
Alexszel összenézünk. Szinte szavak nélkül is
megértjük egymást. Mindketten ugyanazt gondoljuk erről a lányról: hogy őrült.
Én valamiért mégis úgy érzem, még hasznunkra lehet a Hivatásosok ellen. Cara,
Tiffany, és Pablo előbb-utóbb keresni fogják Alexet és Marcust, és lényegesen
jobb esélyekkel indulunk ellenük, ha velünk van ez a titokzatos Samira Olsen
is.
-Van
egy ajánlatom! – fordulok a lány felé. – Nem kötünk veled szövetséget, mert nem
bízunk meg benned…
-
Most jön a de…- forgatja unottan a
szemeit.
Úgy teszek, mintha nem hallottam volna a
beszólását.
-…
de még hasznunkra lehetsz, ha ennyire végezni akarsz Pablóval. Velünk lóghatsz,
adunk ételt és italt. Ha a Hivatásosok, vagy akárki más ránk támad,
kötelességed velünk együtt részt venned a harcban. Nem avatunk be a terveinkbe,
csak ha nagyon muszáj. Nem bízunk meg benned, amíg helyre nem hozod a hibádat.
-
És mivel hozhatom helyre? Simogassam meg Alex hátát, és kérjek tőle bocsánatot,
vagy mi? – fújtat Samira gúnyosan.
-
Majd meglátjuk – mondja Alex.
-
Szóval szövetség? – nyújtja felém a kezét kérlelő tekintettel.
-
Ja, olyasmi! – rázom meg a kezét.
-
Veled nem haverkodom! – ölt nyelvet Alexre.
-
Sajnálom! – vágja rá a fiú lekicsinylő hangon.
-
Amúgy nem csak Pablóval fogok végezni, van más célpontom is! – vigyorog rám
Samira.
-
Az jó – felelem, és megpróbálok nem idegeskedni azon, hogy a csajnak enyhén
pszichopata fény csillog a szemeiben. Így, vigyorogva, kicsit hasonlít
Enobariára.
-
Sokkal jobban járna mindenki, ha halott lenne. Annyi embertől vette el az
életét, ő is megérdemelne már egy kis szenvedést! Még nem döntöttem el, hogyan
vagy mivel kínzom meg, de ami késik, nem múlik! – beszél tovább.
-
Igazán fantasztikus vagy! – gúnyolódik Alex.
-
Kussolj, Négyeske, még nem is tudjátok, kiről van szó!
-
Egyrészt, ha én Négyeske vagyok, te Tizenketteske! – vág vissza a fiú. –
Másrészt pedig nem nehéz kitalálni. Cara, vagy Tiffany.
-
Nem éppen! – vigyorodik el Samira.
-
Akkor? – kérdezem.
-
Tudjátok, van egy velejéig romlott ember Panem-ben, aki sokkal, sokkal gonoszabb,
mint a két Hivatásos lány együttvéve. Hány ember halála szárad, például, Cara
lelkén? Négy? Esetleg öt? Több ezer ember, na, az már valami!
-
Samira – suttogom halkan. – Snow-ról beszélsz, ugye?
-
Okos lány vagy te, Katie, mindig is tudtam! – kacsint rám. – Amint kijutok az
Arénából, első dolgom lesz, hogy elvágjam a torkát annak a rohadéknak!
Szia!
VálaszTörlésHihetetlenül jó lett! Ez a Samira nekem igazán szimpi. ;) Te Pablot hogy képzeled el? Kíváncsi vagyok.
Ölel: Dodo
Szia!
TörlésKöszi :) Örülök, hogy szimpatikusnak találod, nekem egyébként Alex után a kedvenc karakterem. Még fontos szerepe lesz a sztori végkimenetelében is...
A színész nevét, akit Pablo "alakít" sajnos nem tudom :( egyszer tévéztem és láttam egy sorozat, a Dallas ajánlójában. Ilyen magas, hátrazselézett, barna hajú, 25 év körüli fiú... Ha akarod, küldök róla és a többi általam kitalált szereplőről képet ;)
Ölel: Maja :*
Igen. Eltudod küldeni a képeket facebookon? :) :D
TörlésPersze :) bár mostanában eléggé el vagyok havazva, hétvégén mindenképpen megpróbálok időt szakítani rá;)
TörlésSzia!
VálaszTörlésNagyon jó rész lett! (:
Csak egy dolgot nem értek:Hogy nem derült ki, hogy Naomi meghalt? O.o Mert hát nem kellett volna látniuk az égen az arcát?
Bocsi, lehet, hogy most valami nagy baromságot kérdeztem, de valahogy nem emlékszem, hogy mi volt az előző részben :DD
Egy kicsit Johanna jutott eszembe Samiráról! Úgyhogy nekem is szimpi! (; :D
Kiváncsiam várom a fojtatást! (:
Sziaa!
Szia!
TörlésKöszi! Örülök, hogy neked is szimpi Samira, kicsit tényleg hasonlít Johannára, csak határozottabb és kevesebbet káromkodik :))
Még nem volt éjfél, ezért nem derült ki, hogy Naomi meghalt. Ugye az első nap éjfél után halt meg Naomi, aztán Marcus, és még Ugyanezen a napon találkoztak Samirával. És nyugi, nem kérdeztél hülyeséget :D
Folytatás hamarosan ;)
Puszi: Maja
Sziia!
VálaszTörlésImádtam ezt a fejezetet is. :) Nagyon tetszett az elején a vizes Alex + Katie beszélgetés. Tetszett az is, hogy megtudtak egy-két dolgot egymástól, például, hogy ugyanott haltak meg a szüleik. Én nem értem Finnicket, hogy miért küldött üzenetet nekik, hogy keressék meg Naomit, mikor ő küldte az injekcióstűt Katienek. Bár lehet azért, hogy mondja el végre az igazat. Na mindegy kíváncsi leszek mi lesz, ha kiderül. Tetszett a visszaemlékezés is. Örülök, hogy végül szövetkeztek Samirával és nem ölték meg. Kíváncsian vagyok mi lesz belőle. Izgatottan várom a folytatást. ;)
Viki^^
Szia!
TörlésKöszi :) Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet :)
Amúgy Finnick azért küldte a levelet, mert Betty Cooper merényletéről beszéltek, és nem akarta, hogy emiatt bajba kerüljenek (pontosabban, hogy Alex bajba kerüljön) és így akarta úgymond elterelni a témát.
Hogy megtudja-e valaha Alex Katie titkát, és ha igen,hogy fog reagálni, nem sokára kiderül ;)
Maja
Szia!
VálaszTörlésEz is jó fejezet lett. :)
Mondjuk nem értem, hogy Finnick miért így akarta elterelni témát a Betty Cooper merényletről, elég lett volna, ha azt hazudja nekik, hogy valaki van a környéken és keressenek más menedéket, de hát ő a mentor, csak tudja, mit csinál. :D
Samira kicsit kattant, de eddig nagyon tetszik. Remélem, még sokat fog szerepelni. :D
Swarley
Szia!
TörlésKöszi :)
Finnick azért írta, hogy menjenek a Horroerdőbe, mert tudta, hogy úgysem fog semmi mutáns rájuk támadni, mert ugye a Játékmesterek nem küldenének Alexre semmit, mert az egész Kapitólium imádja, és azt is sejti, hogy egyelőre Katie is biztonságban van.
Samira pedig... Hát, majd meglátod, mi lesz ;)
Maja
Szia Drága!
VálaszTörlésKész a kritikád! :)
http://bluedesignbytwoprettygirls.blogspot.hu/2015/09/kritika8-lazadas-kezdete-ehezok-viadala.html
Xoxo, Abbey
Köszi:)
Törlés