Tizenharmadik fejezet

  Sziasztok! Mielőtt belekezdenék az új részbe, egy érdekes és számomra nagy boldogságot jelentő dolgot szeretnék megosztani veletek. Tegnap ugyanis nézegettem egy kicsit a blog statisztikáját (eddig nem volt rá időm) és észrevettem, hogy eddig több, mint 1300-an tekintették meg az oldalt, és hatan fel is iratkoztak rá. Mit ne mondjak, teljesen meglepődtem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire fog tetszeni nektek a történetem, pláne nem, hogy alig egy hónap után ennyire beindul... Szóval, köszönöm mindenkinek, aki itt van, és támogat!
  Na, de nem rizsázok tovább, itt az új fejezet :))
  Puszi: Maja Taylor :*

  -Kapás van? – kérdezi egy vihogó, ám ennek ellenére kegyetlen hang. Ez csak Tiffany lehet!

  A lány közelebb lép a támadómhoz, a vállára teszi a kezét, majd negédesen így szól:

-Na, ki a szerencsés?

  Gúnyosan felhorkantok. Még hogy szerencsés? Ez a csaj egyszerűen beteg! Nem tudom, mit szólna, ha őt szorítaná egy beteg pszichopata a Bőségszaru falához!

  -Nem fogod elhinni, mekkora mázlim van! Hope idesétált magától, még csak nem is kellett üldöznöm! Jó, mi? – válaszol a másik Hivatásos, nekem pedig automatikusan összerándul a gyomrom a haragtól és a csalódottságtól.

  Hogy tehette ezt? Ennyi lett volna az egyézségünk? A rohadt életbe, miért futok bele mindig az ilyen szemétládákba?! Azt hiszem, hogy megbízhatok bennük, mert egyszer életükben kedvesek velem, aztán meg szemrebbenés nélkül elárulnak!

-Magától idejött? – hüledezik Tiffany. – Úristen, ez a csaj hülyébb, mint gondoltam! Komolyan, mit eszik rajta a mentorod?

- Gőzöm sincs! – válaszol Alex. – Soha sem volt túl jó ízlése a srácnak. Ez van, ő szívta meg… - von vállat.

- Megtennéd, hogy nem beszélsz rólam úgy, mintha itt sem lennék, és hogy nem ütöd bele olyanba az orrod, amihez semmi közöd? – üvöltök rá a fiúra.

- Hm, lássuk csak… - Úgy tesz, mintha erősen gondolkodna a válaszon. – Ja, megvan! – csettint. – Nem!

- Akkora egy rohadék vagy! – kiabálok tovább, figyelmen kívül hagyva az Egyes lány idétlen röhögcsélését. – Nem is értem, hogy lehetsz képes ekkora szemétségre! És én még azt hittem, bízhatok benned! Tiszta szívemből gyűlöllek, Alex Emerson!

- Életem tragédiája – forgatja unottan a szemeit.

- Lehetne egy kérésem? – nyávogja Tiffany.

- Nem! – vágom rá kissé agresszív hangon.

- Az attól függ, mi az! – feleli Alex, miközben megajándékoz egy megsemmisítő pillantással.

- Én akarom megölni! – mosolyodik el a lány.

  Ha nem lennék lefogva, ökölbe szorítanám a kezem. Ez nekem sok! Ezek ketten most komolyan arról vitatkoznak, hogy ki vágja el a torkomat? Nem mindegy az nekik?

  Nekem nem mindegy? – fut át az agyamon. Végül is bárki is végez velem, a végeredmény ugyanaz lesz. Akkor meg miért idegeskedem? Azért, mert nem akarok meghalni. Nem akarom, hogy megöljenek, pláne nem egy olyan lány, akinek már a jelenlététől is kiráz a hideg, vagy egy olyan fiú, aki elárult, ezenkívül megöltem a Körzettársát, és hírbe hoztak a mentorával. Nem végezhetem így, nem ezt ígértem Mirandának! Nekem élnem kell!

-Bocs, de ebből nem engedek! Megállapodtunk, hogy aki kapja, marja, ez alól pedig nincs kibúvó, még a te esetedben sem, Tiffany! – ránt vissza Alex a valóságba.

  A lány elgondolkozik. a fejét kissé oldalra dönti, az egyik ujjával csavargatni kezdi hosszú, szőke haját.

-Rendben van! – egyezik bele végül. – De kérek érte valamit!

- Te jó ég, de elegem van! – morogja a fiú halkan, majd egy fogvillantós mosoly kíséretében a szövetségesére pillant. – Oké! És mit kérsz? Finnickkel lebeszélem, és majd a mentoroddal egyeztetik a dolgot, holnapra pedig tutira megkapod, amire vágysz!

- Sajnos ezt Finnick nem tudja megadni nekem! – süti le a szemét szégyenlősen a lány.

- Miért, mit akarsz?

  Tiffany egyik lábáról a másikra áll, majd lassan, szerinte valószínűleg igazán vonzó hanglejtéssel megszólal.

-Egy csókot!

  Kikerekedett szemekkel bámulok rá. Ez komoly? Azt akarja, hogy Alex csókolja meg, és ezért még a meggyilkolásom élvezetét is átengedi a fiúnak? Ez a lány egyszerűen nem normális! Miért játssza meg ennyire, hogy odáig van Alexért? Nem veszi észre, hogy rajta nevet az egész ország? Legalábbis, én biztosan sírva röhögnék, persze csak ha nem lennék ilyen kellemetlen helyzetben…

-Felőlem! – von vállat Alex unottan, majd anélkül, hogy elengedné a kést, amivel a Bőségszaru falánál tart, magához húzza Tiffanyt, és megcsókolja. Nem igazán értek az ilyesmihez, így nem tudom megállapítani, mit jelent nekik ez az egész. Az biztos, hogy Tiffany nagyon rá van cuppanva Alex szájára, vagy legalábbis úgy tesz. A fiú arcán azonban nem tükröződik semmilyen érzelem.

-Na, jól van! – tolja el hirtelen magától a szövetségesét. – Most már menj!

- Mi az, hogy menjek? – sértődik meg a lány.

- Aludnod kellene, amióta elkezdődött a Viadal, le sem hunytad a szemed. Ha így folytatod, tiszta hulla leszel a Végjátékban, és a többiek könnyebben legyőznek. Na, nem mintha olyan könnyű lenne túljárni az eszeden, de azért fő a biztonság! – magyarázza Alex.

  Tiffany megértően bólint, majd elandalog a Szaru mögé.

-És még én vagyok a lotyó, mi? – kiáltom Finnick rajongóinak címezve.

- Ja, hallod, annyira elegem van már ebből a csajból, hogy arra nincsenek szavak! – morogja a fiú. – Folyamatosan rajtam lóg, és állandóan sipákol! Rosszabb, mint a kísérőm! Lefogadom, hogy titokban a Kapitóliumból származik, csak elköltözött az Elsőbe!

- Miért csókoltad meg, ha utálod? – húzom össze a szemöldökeimet.

- Mert meg akartalak menteni, Einstein! – forgatja a szemeit unottan.

  Elveszi a kést a torkomtól, és a kezembe nyomja a fegyverét. Ezután keresgélni kezd, és kis idő múlva talál is egy szürke hátizsákot, amit átnyújt nekem. Mielőtt kinyitnám a kis csomagot, furcsa szag csapja meg az orromat. Olyan, mint az otthoni bableves. Ki is derül, mi okozza a szagot: egy hosszú fokhagymafüzér. Na, ezt sem kaphattam volna előbb! Ilyen az én szerencsém… A csomag egyébként még tartalmaz egy adag szárított húst, pár szelet kenyeret, és egy üveg vizet.

-Túlélő csomag – mondja. – Nem kaparintották meg a vérfürdőnél. Vidd el, még hasznos lehet! Aztán nehogy még egyszer eszedbe jusson idetolni a képedet! Ember, felfogtad, mekkora bajban lettél volna, ha nem én őrködöm, hanem, mondjuk, Cara? Már nem élnél, az biztos!

- Ja, azt hiszem… - motyogom. – Miért mentettél meg?

- Tudod, kötöttünk egy megállapodást…

- Ja, tényleg… Köszönöm! De nem lesz neked bajod ebből?

- Ugyan már! – legyint kissé nagyképűen. – Mindig kimászok ezekből a balhékból, a legtöbb Hivatásos bír engem. Nyugi, nem lesz gond. Majd azt hazudom, hogy nekivágtalak a Szarunak, mert így akartalak kínozni, de te hasba rúgtál, leütöttél, elloptad a késemet, és a hátizsákkal együtt meglógtál. Mire észhez tértem, már árkon-bokron túl jártál, nem is kezdtelek el keresni. Ennek ellenére gyűlöllek, és ha megtalállak, belevágom a késemet abba az ostoba fejedbe! – utánozza az egyik fiú hangját.

  Önkéntelenül elmosolyodom. Örülök neki, hogy megtartotta az ígéretét, és nem végzett velem. Mondjuk, az nem tetszik annyira, hogy smárolt Tiffanyval, de majd csak sikerül lenyelnem valahogy ezt a békát.

-Köszönöm! – suttogom.

  Alex bólint, majd lazán az erdő felé mutat. Azt akarja, hogy visszamenjek a sok szörny közé! Ő nem tudja, mik tanyáznak ott, azt hiszi, az erdő a legbiztonságosabb hely a Viadalon. Már amennyire egy Aréna biztonságos tud lenni…

-Más lehetőség? – kérdezem zavartan.

- Finnick küldött egy térképet… - kotorászik a zsebében. – Hova is tettem? Á, megvan! – előhúzza a papírt, és tanulmányozni kezdi. – Menj délnek, arra van egy aránylag biztonságos folyó, meg egy nagy szikla, ami mögé elbújhatsz! A mentorom azt írta magyarázatnak, hogy a biztonság kedvéért ne fogj halat, mert lehet, hogy mérgező a húsa. Ezt leszámítva ott nem leselkedik rád más veszély. Elhagyatott hely, jól elleszel ott. De menj gyorsan, mert a Tizenkettes lány elvileg félúton a Szaru és a víz között táborozik! Állítólag totál bekattant, amióta meghalt a Körzettársa.

- Honnan szedi a mentorod ezeket az infókat? – csodálkozom.

- Nem tudom – feleli, majd gyorsan elkapja a tekintetét. Gyanúsan gyorsan. Elkezdhetnék kérdezősködni Finnick forrásairól, de inkább nem teszem, mert semmi kedvem hozzá, és tényleg jobb lenne minél hamarabb eltűnni a Bőségszaru közeléből. Megköszönöm Alexnek a sok segítséget, majd megfordulok, és délnek veszem az irányt.

  Lassan sétálok, mert tartalékolni szeretném az energiáimat. Ki tudja, mikor ront rám az állítólag őrült Tizenkettes, jobb, ha nem pazarlom el a futóképességeimet.

  Nem járok túl messze a Bőségszarutól, amikor óriási üvöltés rázza meg az éjszaka csendjét. Valamiért úgy érzem, ismerős ez a hang. Megfordulok, és az ellenkező irányba kezdek menni.  Van egy olyan érzésem, hogy a Szarunál történik valami… Valami szörnyűség, amiről nekem tudnom kell! Egyre szaporázom a lépteimet, szinte már futok. A kiáltás egyre csak erősödik, mikor felismerem az üvöltő Kiválasztott hangját. Eddig rohantam, de most már úgy sprintelek, mintha ágyúból lőttek volna ki. A kezemet kiveszem a nadrágzsebemből, és a karlengetésemmel is csak gyorsítom a tempómat. Az ujjaim közé ragadt nyaklánccal mit sem törődve folytatom az utamat. Az ékszer nem esik le az ujjaimról, de nem érdekel különösebben. Most csak egy számít: meg kell mentenem a fiúnak az életét, akitől kegyelmet kaptam!

  Feltűnik előttem a Bőségszaru karakteres formája. Az építmény lábánál két ember verekszik. Az egyik keservesen próbál menekülni, de a másik minduntalan leszorítja a földre. A holdvilágban megcsillan a felül lévő Kiválasztott kezében a kés. A fegyverével az ellenfele homlokához közelít.

  Nem gondolkozom. Sejtem, hogy ki van alul, és hogy mi, pontosabban ki miatt alakult ki köztük a vita. A kést a táskámba raktam, nincs időm előkotorni. A tekintetem az ujjaimba gabalyodott aranyláncra siklik, és azon nyomban megfogalmazódik a fejemben a sátáni terv. Fájdalmas lesz, kegyetlen, és pszichopata. Ezután senki sem fog normálisnak tartani, és rettegés fogja övezni a nevem, csakúgy, mint Enobariáét. Olyan leszek, mint a Második Körzet mentora, de nem érdekel. Tudom, hogy Alex van alul, és az ellenfele mindjárt végez vele, hacsak nem akarja előtte még alaposan megkínozni.

  A harcoló fiúk felé futok, és teljes erőből fejbe rúgom Alex támadóját, Marcust. A fiú egy pillanatra eltántorodik, majd hirtelen belevág egy bicskát a combomba. Úgy teszek, mintha a halálomon lennék. Marcus figyelme újra a földön vonagló Alexre irányul, ezzel időt nyerek arra, hogy mögé kússzak. Marcus újra megemeli a kését, és készül lecsapni vele ellenfele halántékára, de én megelőzöm.

  Hátulról elkapom a nyakát nyakláncommal, és hátrahúzom a fejét az ékszer segítségével. A fiú megemeli a karját, de én rátaposok a lábammal. A másik kezével is megcsinálom ugyanezt, közben reménykedem, hogy Alexnek visszatér a lélekjelenléte, és megöli a támadóját.

  De nem így lesz; a fiú továbbra is ájultan hever a földön. Folytatnom kell Marcus kínzását, ha túl akarom élni ezt a napot! A fiú azonban kifejezetten strapabíró. Igaz, vadul rángatja a fejét, de nem akar megfulladni. Kétségbeesetten veszem erősebbre a szorításomat. Közben végig arra gondolok, hogy lehetek ennyire kegyetlen.

  Marcus erőteljesen a mellkasomnak csapkodja a tarkóját. Nagyon fáj, ennek ellenére nem adom fel. Sőt, pont ez az, ami segít. A nyaklánc ugyanis lecsúszik a fiú ádámcsutkájára. Most, vagy soha! – gondolom, majd egy utolsót rántok a láncon.

  Megszólal az ágyú. Arrébb gurulok, Marcus teste pedig élettelenül rogy a földre. Most jövök csak rá, mit is tettem valójában. Megöltem ezt a fiút, pedig nem is ismertem! Kegyetlenül megkínoztam, csak azért, hogy megmentsek valakit, akiben nem tudom, meg szabad-e bíznom, elvégre ő is Hivatásos.

-Katie… - hörgi Alex.

- Megöltem Marcust… - nyögöm.

- Tényleg? – kérdezi a fiú. A homlokán hosszú vércsík fut végig, ami lemegy egészen a nyakáig.

  Válasz helyett a füvön lévő holttestre mutatok.

-Egy szemét gyilkos vagyok! – motyogom.

  Kitör belőlem az összes indulat. Az áldozatomra borulok, és keserves zokogásba kezdek. Úgy szaladnak végig a könnycseppek az arcomon, akár egy vízesés. Érzem, hogy mindennek vége. Öltem. Nem kényszerítettek rá, nem tanácsolta senki, önszántamból vettem el Marcustól az életét. Vége mindennek. Joel, Naomi, Marcus meghaltak, és velük együtt a lelkem is eltávozott az örök vadászmezőkre. Egy szemét gyilkos vagyok! Rádöbbenek, hogy egy kicsivel sem érek többet Finnicknél, Johannánál, Blight-nál, sőt még Enobariánál sem. Ők is gyilkosok, pont úgy, mint én.

Az égre emelem fátyolos tekintetemet, majd újra Marcusra nézek. Hirtelen felindulásból rázni kezdem a holttestet, és közben üvöltök, mint a sakál. Vissza akarom hozni őt az életbe. Vissza akarom hozni, mert bocsánatot kell kérnem tőle, amiért ilyen kegyetlenül megkínoztam.

-Mi a francot csinálsz? – mondja Alex.

- Baj van, srácok? – kérdezi Cara a Szaru mögül.

- Rohadt életbe! – morogja a fiú. – Semmi, minden a legnagyobb rendben! – kiált vissza a lánynak, majd egy határozott mozdulattal felránt a földről.

- Egy szemét gyilkos vagyok – szipogom.

- Na és? – von vállat türelmetlenül. – Fogd már fel, csillagom, hogy ez az Aréna! Itt mindenki öl, kivétel nélkül! Te is beálltál a sorba, és akkor mi van? A lényeg, hogy most azonnal le kell lépnünk innen, már ha nem akarjuk, hogy ez a pszichopata megegyen vacsorára! Na, gyere már, Katie, nem akarlak vinni!

  Alex felrángat a földről, majd kissé erőszakosabban a kelleténél megragadja a karomat, és a folyó felé vonszol. Némán tűröm a rángatását. Látom, hogy egy légpárnás ereszkedik a Bőségszaru fölé, és felhúzza Marcus holttestét. Elgondolkozom rajta, hogy bocsánatot kellene kérnem a szeretteitől, itt és most, élő adásban, de végül elvetem az ötletet. Óriási tiszteletlenség lenne, és azt hinnék, így akartam. Pedig nem. Én csak meg szerettem volna menteni Alex életét, de nem bármi áron. Ilyen áron talán jobb is lett volna, ha inkább ő hal meg Marcus helyett.

  A folyó nagy, és csendes. A víz mellet egy óriási szikla magasodik, aminek láttán azonnal felcsillan Alex szeme. Valószínűleg ez emlékezteti az otthonára, a Negyedik Körzetre.

  Letelepszünk a parton. Alex végigdől a köves talajon, majd unottan lehunyja nagy, sötétbarna szemét. Beletúr összekócolódott, fekete hajába, majd félig rám pillant.

-Tudom, hogy irtózol az ilyesmitől, de mit szólnál egy szövetséghez? – kérdezi.

- Velem akarsz szövetkezni? Mi történt? Ki vagy te, és mit tettél azzal az Alexszel, akit én ismerek? – csóválom a fejem. Bárhogy is nézem, nem jövök rá, mi lenne neki jó abban, ha szövetkeznénk. Kezdetektől fogva utált, bár lehet, hogy a motorozás változtatott ezen, de akkor is látta, mire vagyok képes. A helyében messziről elkerülném magamat.

-Nem válaszoltál. – mondja. – Akarod a szövetséget, vagy hagyjalak békén?

- Hát… - elgondolkozom. Minden bizonnyal nem lenne rossz, ha Alex mellettem lenne. Megbeszélnénk a gondjainkat, tudnék kinek nyafogni, és nem unnám szét az agyam. Szakmai szempontból nézve a fiú a Viadal egyik legesélyesebb versenyzője, ráadásul a mentora valamiért a lehető legjobb ajándékokkal halmozza el, mint például ezzel a térképpel. Alex Emerson az ideális szövetséges, ez vitathatatlan!

-Igen – bólintok. – Akarom!

- Király! – vigyorodik el boldogan. – Nem lenne gond, ha még bevennénk valakit?

- Az attól függ, hogy ki az – vonok vállat.

- Naomi – feleli Alex egyszerűen.

  Összeszorul a szívem, ahogy a kislányra gondolok. Alex még csak nem is sejti, hogy halott, arra pedig még a legvadabb rémálmában sem gondolna, hogy pont én öltem meg! Te jó ég, miért keveredem mindig ilyen faramuci helyzetekbe?

-Naomi… - motyogom. – Hát…

- Igen? – vonja fel a szemöldökét.

- Naomi… - ismétlem önmagam.

  Ahogy a fiú gyönyörű, sötétbarna szemébe nézek, az jut eszembe, hogy talán őt is olyan érzelmek kötik a kislányhoz, mint engem Joelhez. Nem akarja, hogy meghaljon, már csak azért sem, mert egy Körzetből származnak, de tudja, hogy nincs sok esélye a győzelemre, mégis segíteni akar neki. Talán még meg is kedvelte az együtt töltött napok alatt. Nem vághatom a fejéhez, hogy meghalt! Azt meg pláne nem, hogy miattam! Nem tehetek ilyet vele, ráadásul ha megtudná, azonnal felbontaná a szövetségünket.

-Oké… - bököm ki végre.

- Szuper! – mosolyog Alex. _ Tudtam én, hogy jó fej lány vagy te, Katie! Amúgy… - bizalmasan felém hajol, mintha valami titkosat akarna kérdezni. – Körülbelül két-három órával a himnusz után hallottam egy ágyút, aztán láttam egy légpárnást az erdő körül. Azon gondolkoztam, hogy te is arról jöttél, nem tudod esetleg…

- Nem – vágom rá kapásból. – Láttam egy másik Kiválasztottat, azért menekültem el. De arról lövésem sincs, ki halt meg, és hogyan!

- Értem… - húzódik el tőlem. – Remélem, nem Naomi volt!

- Igen, én is! –helyeslek vadul, miközben érzem, hogy olyan vörös leszek, akár egy érett piros alma. Még szerencse, hogy alig lehet látni a sötétség miatt, így Alex nem akad fent a hirtelen arcszínváltozásomon.

- Tudom, hogy előbb-utóbb meg fogják ölni, de nem fogom annyiban hagyni!

- Miért? Mit akarsz csinálni? – suttogom.

- Megkeresem a gyilkosát, és megölöm – feleli egyszerűen. – Esküszöm, megölöm azt a rohadékot, aki ilyet mer tenni egy ilyen aranyos kislánnyal!

  Szótlanul bólintok, és közben arra gondolok, milyen jó, hogy fogalma sincs róla, hogy ez a rohadék itt ül mellette. Nem szabad megtudnia… Soha!