Kilencedik fejezet

  Sziasztok! Mint látjátok, elkészült a fejléc és a teljes design, amit ezúton is szeretnék megköszönni Elinor Artnak, a Blue Design tehetséges szerkesztőjének! Szerintem csodaszép lett, remekül visszaadja a történet hangulatát. Nektek hogy tetszik?
  És igen, megjöttem az új résszel. Fura, de hamarosan eljutunk a tizedik fejezetig, melynek végén a szereplők bekerülnek az Arénába, és végre elkezdődik a várva-várt Viadal...
Puszi: Maja

                                                                          ***

  
-Ezt egyszerűen nem hiszem el, Katie Hope! Magadnál vagy egyáltalán? Mostantól vége, érzem, hogy mindennek vége! Meggyaláztad a Körzet hírnevét! Soha többé senki sem fog komolyan venni minket, ha ez kitudódik!

  Már vagy egy órája ez megy. Leila úgy sipákol, mintha a világ legnagyobb tragédiája lenne, hogy elloptam a Főjátékmester nyakláncát. Közben fel-alá rohangál a nappaliban, és valami nyugtató hatású gyümölcslevet kortyolgat.

  -Ember, nem lehetne halkabban? – jön ki Blight a szobájából. – Mi történt? – fordul felém.

- Azt hiszem, Leila nincs megelégedve a teljesítményemmel – sóhajtok fel fáradtan.

- Annyi baj legyen! – von vállat a férfi. – Tudod, a kapitóliumiakat úgy lehet a legegyszerűbben lerázni, ha tudomást sem veszel róluk. Hagy rohangáljon a giccses kis ruháiban, és higgye el nyugodtan, hogy ő a világ közepe, te pedig csak bólogass mosolyogva, és ne vedd komolyan! Menni fog?

- Naná! – bólintok vigyorogva.

- Helyes – mondja Blight, és levágja magát mellém a kanapéra.

  Ebben a pillanatban fut be Joel és Johanna.

-Ti meg hol voltatok? – esik nekik azonnal Leila.

- Leilácska, ha nem akarod, hogy betörjem a ronda műorrodat, most szépen befogod! – veti oda Johanna lazán.

- Na, hogy ment? – néz rám Joel.

- Leila szerint meggyaláztam a Körzet hírnevét.

- Mert a Körzetnek amúgy van hírneve! – morogja Blight.

- Igenis, van! – hápogja a kísérőnk. – Van fogalmad arról, hogy milyen híresek vagyunk?

- Ja, hetvenkét év alatt három ember nyert tőlünk! – gúnyolódik a férfi.

- Befejeznétek?! – üvölt rájuk Johanna. – Köszönöm!

- Szóval? Mit csináltál? – tér a tárgyra Joel, miközben leül mellém.

- Eleinte úgy csináltam, ahogy mondtad – nézek Johannára. – Aztán nem sikerültek a dobások, mindent elrontottam. Úgy éreztem, minden elveszett, amikor…

- Mondd már! – üvölt rám a mentorom.

- Megláttam Seneca asztalán ezt… - mutatom fel a nyakláncot. – És elloptam.

  Johanna arcán különféle érzelmek viaskodnak. Először elsápad, majd elvörösödik, végül pedig elvigyorodik, szemeiben pedig gonoszkodó csillogást vélek felfedezni.

-Nem rossz, Katie, nem rossz! – mondja. – Igazán ráfért már ez a kis akció arra a bájgúnárra!

  Megkönnyebbülten felsóhajtok. Ezek szerint a mentorom nem fog élve eltemetni, csak azért, mert megmutattam a Játékmestereknek, mihez értek. Lehet, hogy a végén egész jól összebarátkozunk.

-Nem mondom, hogy tiéd lesz a legtöbb pont, de ez talán nem is gond. Aki sok pontot kap, arra rászállnak a Hivatásosok. Azért remélem, a hetet azért megugrod!

- Én is… - motyogom.

  Leila és Johanna is letelepednek a kanapéra, majd Blight bekapcsolja a tévét. Egy ideig egy unalmas műsort bámulunk, ami arról szól, hogy pár kapitóliumi celeb exkluzív nyaralóhelyeket ajánl, és nem tudják eldönteni, melyik koktél a legjobb. Irigylem a problémáikat.

  Szerencsére a borzalom hamar véget ér, a képernyőn pedig feltűnik Caesar Flickerman, a Viadal műsorvezetője. A pasi már vagy harminc éve vezeti a műsort, és mindig ugyanúgy néz ki, ami számomra kicsit ijesztő. Hogy tud valaki ennyi pénzt kidobni plasztikai műtétekre, és egyáltalán, miért érdekli ennyire a külseje? Persze Caesar mindig odafigyel, hogy ne legyen egyszínű a műsora: minden egyes évben új parókát rakat fel – most éppen egy zöldben parádézik – és minden Kiválasztottat megpróbál érdekessé tenni a közönség előtt, még akkor is, ha tudja, szegény gyereknek esélye sincs a győzelemre.

-Mint tudják, ma délelőtt a Kiválasztottak megmutatták a Játékmestereknek, mi mindent sikerült elsajátítaniuk az elmúlt három nap folyamán – vág bele Flickerman. – Ez alapján a Játékmesterek pontozták őket egytől tízig. Ez a mezőny azonban kihívóan erős, sokkal erősebb, mint eddig bármikor. Ezért Mr. Crane, az új Főjátékmester úgy döntött, néhány személy többet is érdemel, mint tíz pont, hiszen kiemelkedőbben teljesítettek társaiknál. Vágjunk is bele! - húz elő egy lapot a zsebéből. – Az Első Körzetből Pablo, a pontszáma tíz. Az Első Körzetből Tiffany, a pontszáma szintén tíz. A Második Körzetből Marcus, a pontszáma tíz.

  Ebben nincs semmi meglepő. A Hivatásosok mindig tíz pontot kapnak, a külső Körzetekből jöttek és a fiatalok jóval kevesebbet.

-A Második Körzetből Cara, a pontszáma… Nos, Hölgyeim és Uraim, íme, a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának első meglepetése… Cara pontszáma nem más, mint…

  Feszült csend áll a szobában. Reménykedni kezdek, hátha Cara elrontott valamit, ezért lepontozták. De mégis mit ronthat el egy olyan lány, mint ő? Figyeltem az edzésen, így tudom, mire képes. Ha kell, fél kézzel eltöri egy bábu kezét. Nem értem, milyen meglepetésről beszél Caesar.

-… tizenkettő! Gratulálok! – fejezi be a férfi vigyorogva.

  Na, ne! Ezt ne! Ez nekem sok! Mi történt? Miért kapott ez a pszichopata tizenkét pontot? Hiszen az jóval több, mint egy átlagos Hivatásos teljesítménye! Te jó ég, ha én összefutok vele az Arénában…

-A Negyedik Körzetből Naomi Cowell, a pontszáma nyolc!

  Elismerően bólintok. Mindig is tudtam, hogy a lány nem kispályás, na de nyolc pont…! Az már tényleg valami! Ezzel simán számíthat támogatókra, hát még ha azt is hozzávesszük, hogy az anyja megnyert egy Viadalt, komoly esélyei vannak a győzelemre.

-A Negyedik Körzet másik Kiválasztottja is igen kiemelkedően teljesített. Hölgyeim és Uraim, Alex pontszáma nem más, mint a tizenegyes! Gratulálunk!

  Eszembe jut, hogy nézett vissza ránk Alex, mielőtt bement a terembe. Magabiztosan. Bátran. Kegyetlenül. Valószínűleg a Játékmesterek előtt is hasonlóképpen szerepelt. Tisztában vagyok vele, hogy a srác igazi profi, de abban már kevésbé vagyok biztos, hogy ez elég volt Senecának. A Cara-típusú beteg pszichopaták szokták meghaladni a tíz pontot. De Alex nem egy dühöngő őrült. Legalábbis remélem.

-Elérkeztünk a Hetedik Körzethez. Nézzük először a mi kedvenc kis Joel Mc’Nordenünket. A pontszáma hét. Úgy látszik, idén igencsak veszélyesek ezek a tizenkét évesek! – nevetgél idétlenül. – Most viszont itt az idő, hogy sort kerítsünk a lányra, aki egy furcsa fordulattal került be a Kiválasztottak közé. A lányra, aki nyíltan vállalta, miért is jött a Kapitóliumba. Aki a győzelemre pályázik. A kérdés már csak az, vajon a pontszáma elég lesz-e ehhez? Katie Hope, négy pont.

  Úgy érzem, forog velem a világ. Mi? Négy pont? A képernyőre téved a tekintetem, és megpillantom az arcom mellet a szemtelen kis számot. Elsuhan a fényképem előtt, mintha fel akarná falni azt. Beismerem, valóban hozhattam volna jobb teljesítményt, na de négy pont? Azért ennél többet érdemelnék!

-Meglepő és kiszámíthatatlan ez a lány – cseveg tovább Caesar. – Lehet, hogy az egész bevonulásos hercehurca csak felesleges rongyrázás volt a részéről? Vagy most akarta megtéveszteni a Játékmestereket? Esetleg Johanna Mason idei alteregójával állunk szemben? Nos, nézzék meg a holnap esti interjút, megígérem, ki fogom faggatni a hölgyet!

- Négy pont?! – sipítja Leila. – Ez mégis hogy történhetett? Hogy kaphatott egyáltalán pontot?

- Pofa be, Leila! – üvölti Johanna. – Fogd már fel, hogy ezzel nem segítesz! Nézd inkább a tévét, a te agyadnak már úgyis mindegy!

- Katie – simítja meg a vállamat Joel.

- Most ne! – rázom le magamról a kisfiú kezét.

- Figyelj, Katie! – furakodik mellém a mentorom. – Nyugodj meg, és mondd el szépen, részletesen, hogy mit csináltál!

- Mondtam már! Baltákat hajigáltam, de egy sem talált, aztán észrevettem Seneca nyakláncát, és elloptam tőle.

- Odamentél hozzá, és elvetted? – csodálkozik a lány.

- Dehogy! – nevetek fel keserűen. – A baltát a lábához vágtam, odamentem hozzá, csábosan rámosolyogtam, ő csak engem nézett, és nem foglalkozott semmi mással, így hát… megloptam.

  Érzem, ahogy az arcomon végigfut egy kósza könnycsepp. Tudom, hogy ez nem jó jel. Holnap estére be fog dagadni az egész képem, és mindenki rajtam fog röhögni. És Finnick még azt merte mondani, hogy van esélyem a győzelemre!

-Ügyes! – csettint Johanna. Újra az a gonoszkodó, sátáni vigyor terül szét az arcán. – Az interjú miatt pedig ne aggódj! Ha úgy vesszük, még jól is jött ez a négy pont. Tudod, te leszel a gyönyörű, titokzatos lány, akinél nem tudhatja az ember, mire számítson, és ha támogatják, akár még el is árulja a titkait a győzelme után! – kacsint rám. – Szóval nyugi, Katie! Hidd el, minden rendben lesz!

- Köszi! – törlöm meg a szemem.

  A képernyőn megjelenik a Tizenkettes lány arca, mellette pedig egy kilences. Ezek szerint ügyes volt. Sokkal ügyesebb, mint általában a Körzetében. A Tizenkettedik ugyanis arról híres, hogy az onnan érkező Kiválasztottak semmihez sem értenek, mert csak tizenkilenc éves koruktól dolgozhatnak a bányákban, ráadásul a mentoruk, Haymich Abernathy sem nevezhető főnyereménynek.  Ez a lány viszont tud valamit, ha ilyen magas pontszámot kapott.

  Caesar elköszön a nézőktől, és figyelmezeti őket, hogy mindenáron nézzék meg a másnapi interjút, mert végre megismerhetik a Kiválasztottakat, eldönthetik, kit kívánnak támogatni, ezenkívül készítenek valami vicces összeállítást az idei év mentorairól, amiben kiderül, mit csinálnak az egykori kedvenceik szabadidejükben. Caesar jó éjszakát kíván, majd eltűnik a szemünk elöl.

  Szó nélkül felpattanok, és a szobám felé veszem az irányt. Nincs szükségem ételre, italra, és sipítozó kapitóliumi libákra. Most még Joel sem tudna felvidítani, sőt talán még Miranda sem. Egy kérésem van: hogy egyedül lehessek.

  Bevágom magam mögött az ajtót, és lerogyok az ágyamra. Lehunyom a szemem, és azon gondolkozom, miért ilyen igazságtalan az élet. Miért erősebbek, ügyesebbek, kegyetlenebbek mások, mint én? Miért kapott még Naomi, Joel, és a Tizenkettes lány is több pontot nálam? Miért van az ablakok alatt erőtér? Miért nem haltam bele abba, hogy belevetődtem a tükörbe? Miért nem hagyott Finnick meghalni? Miért nem nyírtam ki magam az edzésen, vagy a Játékmesterek előtt? Miért ilyen borzalmas az életem?

  Mindegyik kérdésre ugyanaz a válasz. Mert Katie Hope-nak hívnak, és én vagyok a legszerencsétlenebb ember egész Panemben. 

*

  Másnap szokás szerint Leila csacsogására ébredek. Kivánszorgok a nappaliba. Nagy meglepetésemre a nő nincs egyedül, hanem elmélyülten beszélget az előkészítő csapatommal és Adammel.  A férfi azonnal odajön hozzám.

-Jó reggelt, Katie! – köszönt kedvesen. – Felkészültél az estére?

- Őszintén? – vágok egy grimaszt.

  Adam elmosolyodik, majd átnyújt nekem egy csésze erős kávét. Otthon soha sem ittam ilyet, a Kapitóliumban viszont eléggé rászoktam. Tudom, hogy egészségtelen a fejlődő szervezetre nézve, de nem érdekel különösebben, hiszen gyorsan fel tudok ébredni tőle.

  Adammel lemegyünk az Átalakító Központba. A stylistom egy tágas, világos, szekrényekkel teli szobába vezet.

-Johanna mesélte, hogy mi lesz a szereped az interjún – mondja, miközben beleássa magát az egyik szekrénybe. – Tetszik az ötlet, igazán illik hozzád! Már tegnap este elkezdtem a tervezgetést, és ma hajnalban végeztem vele! Csak tudnám, hová tettem…

  Míg én azon morfondírozom, hogy képes valaki hajnalig ruhákat tervezni, Adam tekintete az asztalára vándorol.

-Ó, hát itt van az én gyönyörűségem! – kiált fel boldogan. – Nem hiszem el, mindig elfelejtem, hova rakom a dolgaimat! Legközelebb a fejem hagyom el!

  Adam a kezembe nyomja a fekete ruhát, és beküld egy öltözőfülkébe. Ekkor veszem csak észre, hogy tegnap este az edzős ruhámban aludtam, nem vettem át a pizsamámat. Sőt, még az aranylánc is ott fityeg a nyakamban.

  Na, mindegy, gondolom magamban, és gyorsan átveszem a ruhámat az interjúra. Ha a bevonulásos ruhámra azt mondtam, hogy gyönyörű, akkor ez valami mesebelien szép! Szétterülő szoknyarésze a földet súrolja, a ruha pedig finoman simul a testemre, csak a bokám tájékán kezd el bővülni. A ruha áttetsző, fekete csipkével díszített ujja lefedi az egész karomat. A nyakkivágása nem túl kihívó, hiszen az nem is illene ehhez a darabhoz… egy kiszámíthatatlan, titokzatos lányhoz meg pláne nem!

-Nos, hogy tetszik? – kérdezi a stylistom, miután kijövök a fülkéből.

- Adam! – visítom, és a nyakába ugrok. – Ez álomszép, de komolyan! Még soha életemben nem érzetem ilyen gyönyörűnek magam!

- Az vagy, hidd el! – kacsint rám a férfi nevetve. – Most viszont gyakorolnunk kell az interjúra, ha nem akarjuk, hogy Johanna végezzen velem!

  Vigyorogva bólintok, és kezdetét veszi a felkészülés.

  Mint kiderül, Adam fantasztikus beszélgetőpartner, és eszméletlenül vicces. Úgy utánozza Caesar Flickerman jellegzetes mimikáját, mintha a tulajdon ikertestvére lenne. Sőt, még a hanglejtése is olyan. Az első pár kérdése után hisztérikus röhögésben török ki, mire Adam csak csóválja a fejét, és kötözködő hangon megjegyzi:

-Mint láthatják, kedves Nézőim, ő itt Katie Hope! Elsőre nem tűnik veszélyesnek, de ha tovább kell hallgatniuk a nevetését két percnél, garantáltan felkötik magukat. Vajon ez lesz a titokzatos lány fegyvere az Arénában is? Esetleg eléri, hogy az összes fiú belészeressen, aztán egymásnak uszítja őket? Hm, nem tudom, én inkább a nevetéssel ölésre fogadok!

  Gyorsan telik az idő, szinte észre se veszem. Adam megdicsér, mondván, hogy elbűvölő és izgalmas vagyok, egy kis lököttséggel megfűszerezve, ami soha sem árt, a Kapitóliumban szeretik a vidám embereket. Jó eséllyel üde színfolt leszek a sok mogorva, vagy éppen önsajnáltató Kiválasztott között.

  Az órára pillantok. Te jó ég, hét óra, és kilenckor kezdődik az interjú! Adam úgy dönt, ennyi gyakorlás bőven elég volt, majd behívja az előkészítő csapatot, akik azonnal kezelésbe veszik az arcomat. Természetesen megint megkapom, hogy a szemöldököm kezd visszanőni, hogy rágom a számat, zsíros a hajam, meg úgy alapból úgy nézek ki, mint egy zombi. Az a fura az egészben, hogy mindezek ellenére nem tudok haragudni rájuk, mert egyrészt, igazuk van, másrészt pedig, eszméletlenül kedvesen és vidáman csacsognak, és jó eséllyel eszük ágában sincs megbántani engem. Meg amúgy is, sokkal fontosabb problémáim is vannak annál, hogy vállalhatatlanul nézek ki.

  Miután túlesek a szépészeti kezelésen, egy tükör elé ültetnek, és elkezdenek kisminkelni. Mit ne mondjak, elég nehéz nyitva tartani a szemem, miközben három kapitóliumi matat felette mindenféle kínzóeszközzel! A végeredmény viszont bámulatos: a szemem fekete kontúrt kapott, amitől kicsit idősebbnek nézek ki, a számat viszont meghagyták olyannak, amilyen, nem kenték szét mindenféle festékkel. Az arcomra tettek valami krémet, amitől fehérebbnek tűnik, és ettől kicsit ijesztőbbnek is.

  A hajamat Adam csinálja meg. Először is kifésüli, majd befonja. Igaz, hogy ettől a frizurától kissé magasnak tűnik a homlokom, de Adam szerint ez nem feltétlenül baj, meg amúgy is passzol a ruhámhoz, és a titokzatos stílusomhoz.

  Mikor mindennel elkészülünk, belenézek a tükörbe, és gyakorlatilag elakad a lélegzetem. Életemben először tényleg gyönyörűnek látom magam. És bátornak. Erősnek. Fenségesnek. Kitartónak. Vonzónak. Szenvedélyesnek. Mintha magam is bajnok lennék!

-Ez csodálatos! – nézek meghatottan a stylistomra és az előkészítőkre. – Köszönöm szépen!

- Örülök, hogy tetszik! – simítja meg a fonatomat Adam elégedetten. – De van itt még valami. Egy apró, de mégis figyelemfelkeltő kiegészítő.

  A hátam mögé lép, és egy csillogó ékszert helyez a nyakamba. Seneca Crane aranyláncát.

-Így már tökéletes! – csettint Adam.

*

  Megkeresem Johannát, és indulunk a színpad kulisszái mögé. A színpad előtt egy tágas szoba van, a falán egy kivetítő lóg, innen tudjuk nézni az interjúkat.

  A legtöbb Kiválasztott feszültnek tűnik. A Tizenkettes lány a kezét tördeli idegességében, a bátyja viszont kifejezetten nyugodtnak látszik. Cara Enobariával egyeztet valamit, Tiffany pedig meglepő módon nem Alexet, hanem a Körzettársát fárasztja. A fiú időnként megigazítja tökéletesen belőtt barna haját, és a karján lévő órára néz. Jól láthatóan Tiffany őt is kezdi kifárasztani a fecsegésével. Lehet, hogy Körzettársak, de ha a lány így folytatja, a fiú – akit ha jól emlékszem, Pablónak hívnak – hamarosan odébb fog állni.

  Johannával átvágunk a tömegen, és megkeressük Finnickéket, amit én mondjuk, annyira nem támogatok, de hát mégis csak Johanna a mentorom, és ha ő Finnickkel akar dumálni, nekem kötelességem ezt elfogadni, és nyilvánosan nem kiakadni miatta.

Na, nem mintha problémám lenne a barátságukkal, de nem szeretnék Finnickkel lenni. A csókunk óta egyszer beszéltünk, de akkor is csak Tiffany miatt. Igazság szerint kicsit félek, hogy beégetem magam vagy hogy a fiú kicikiz a pontjaim miatt.

-Hoppá, de dögös itt ma valaki! – vigyorodik el Finnick, amint meglát minket.

- Egoista! – bokszol bele Johanna a karjába.

- Katie-ről beszéltem, de jó a meglátásod, Johanna! – kacsint rá a mentoromra. A lány unottan megcsóválja a fejét.

- Köszi, Adam tervezte! – forgok egyet a ruhámba, hogy még jobban szemügyre vehesse. - Tetszik?

- Mi az, hogy! Komolyan mondom, ha nem lenne itt ennyi ember, letépném rólad! – kacsint rám.

Olyan vörös leszek, mint egy paradicsom. Oké, örülök Finnick dicséretének, de azért ez túlzás!

-Pofa be, Odair! – szólal meg Johanna és… Alex.

  A mentoraink veszekedni kezdenek, ami náluk körülbelül annyit jelent, hogy Finnick nyugtatja Johannát, Johanna üvölt, Finnick röhögve összeborzolja a haját, Johanna hátba vágja, és így folytatják egészen az idők végezetéig… vagy legalábbis az interjúk kezdetéig. Pontosabban, remélem, addigra abbahagyják, mert egyre többen nézik őket, és ezáltal engem is.

-Amúgy igaza van – sóhajt fel Alex.

- Mi? Miben? Kinek? – ráncolom a homlokomat.

- Finnicknek. Tényleg nem nézel ki rosszul – veti oda foghegyről.

- Békülni akarsz? – húzom fel a szemöldökömet egy széles vigyor kíséretében.

  Alex vállat von. Most veszem csak észre, hogy ő is szívdöglesztően néz ki. Egyszerű, koptatott farmert, fehér pólót, és fekete zakót visel, nyakkendő nélkül. Fekete haját lazán felzselézték. Ha az ember ránéz, olyan érzése támad, mintha nem is egy kapitóliumi interjúra készülne Caesar Flickermannel az egész ország szeme láttára, sokkal inkább egy találkozóra a golfklubban a régi barátaival.

-Mi lesz a szereped az interjún? – kérdezem.

- Finnick valami olyasmit mondott, hogy legyek laza, de közben flegma is. Meg hogy tegyek úgy, mintha nem érdekelne, hogy holnap megyek az Arénába, de közben mutassam meg mindenkinek, hogy kegyetlen vagyok. Tiszta őrület – húzza el a száját. – Te mit fogsz eljátszani?

- Titokzatos, kiismerhetetlen lány. Johanna szerint azzal kellene megvesztegetnem az embereket, hogy elárulom a titkaimat, ha élve kihoznak az Arénából – magyarázom.

- Nem rossz logika.

- Ja, Johanna okos lány, még ha néha úgy is viselkedik, mint egy elmebeteg.

  Alex felnevet, majd témát vált.

-Komolyan, mit csináltál, hogy csak négy pontot kaptál?

- Titok! – vigyorodok el.

- Ez már a szerep része? – kérdezi a fiú.

- Nem, ezt tényleg nem árulhatom el.

- Ahogy akarod.

- És te? Mire kaptál tizenegy pontot? Megöltél valakit, vagy mi? – faggatózom én is.

- Csak eldobtam pár kést… - mosolyodik el higgadtan. A szemében felragyog az a titokzatos, kissé rosszindulatú fény, ami Johannáéban, amikor megtudta, hogy mit csináltam.

- Mindenkit meg fogsz ölni az Arénában, aki szembe jön veled? – sütöm le a szemem.

- Nem. Van, akit nem…

  Alex Naomira néz. A kislány mosolyogva biccent felém, majd átöleli az anyukáját. Rövid, kék színű ruhát visel, karján ezernyi tengeres karkötő csilingel. Nagy, barna szemeiben nem látok félelmet, csak magabiztosságot, bátorságot, és örömöt. Azt hiszem, ezt az érzést nevezik reménynek.

  Caesar köszönti az egybegyűlteket, majd felkonferálja a színpadra az első Kiválasztottat, Tiffanyt. A lány magabiztosan beszél a férfival, néha felnevet, és közben folyamatosan teszi-veszi magát. Végig azt ecseteli, hogy biztosan győzni fog, hiszen már a fél családja nyert a Viadalon, így értelemszerűen ő lesz a következő bajnok.

  Pablóról soha sem tudtam túl sokat, itt az ideje bepótolnom a lemaradást. A fiú legfőképp a harcmodoráról, és az ügyességéről beszél, amiből arra következtetek, hogy legalább annyira felfuvalkodott, mint a Körzettársa.

  A fiút Cara követi. Idén ő kapta a kegyetlen, mindenre elszánt Hivatásos szerepét, így ehhez mérten válaszolgat. Válaszolgat? Ugyan már, Cara épp’, hogy hajlandó szóba elegyedni a műsorvezetővel, és a legtöbb kérdésre csak morog valamit. Ennek ellenére a közönség megkedveli, egy férfihang be is üvölti, hogy biztosan őt fogja támogatni.

  A lány Körzettársa, Marcus szintén a veszélyes gyilkost alakítja, bár egészen más módon közelíti meg a figurát. Az összes kérdésre lassan, kimért hangon beszél, ami ijesztő, mert közben úgy fénylik a szeme, mintha bármelyik pillanatban képes lenne felugrani, és megölni Caesart.

  A Harmadik Körzetből a lány még csak tizenhárom éves, és a bátyja tavaly részt vett a Viadalon. Szegényből alig lehet kihúzni néhány szót, úgy meg van illetődve. A fiú tizenhat éves, és nagyon elvontnak tűnik, mintha egy másik világban élne. Johannának igaza volt, tényleg vigyázni kell a meg nem értett zsenikkel.

  Naomi fantasztikusan teljesít. Caesar kedvesen megdicséri a kislányt a nyolc pontjáért, ő pedig mosolyogva megköszöni. Szó esik még a Körzetéről, a barátairól, a Kapitólium pompájáról, majd Caesar megkérdezi, milyen tanácsokat adott neki az édesanyja.

-Anya azt mondta, hogy szeret engem, és hogy ki fog hozni az Arénából, aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk – olyan halkan beszél, hogy még a légy zümmögését is hallani lehet a teremben. – Én pedig hiszek neki! Higgyenek maguk is! Anya soha sem hazudik, és attól, hogy fiatal vagyok, nyerhetek. Ez a Viadal jelmondata. Sose hagyjon el a remény! A remény örökké élni fog, bár sokan nem hisznek benne. De én be fogom bizonyítani, hogy igenis létezik.

- Úgy, hogy megnyered a Viadalt? – kérdezi Caesar.

- Igen. Öldöklés nélkül! – bólint Naomi magabiztosan.

  Megszólal a beszélgetés végét jelző gong, és jön a következő Kiválasztott.

-Emerson! – kiált Finnick a távolodó Alex felé. – El ne cseszd!

Alex unottan felteszi a kezét, majd bemegy a színpadra, és leül Caesar mellé.

-Szevasz, Alex! – vigyorog rá Flickerman kedélyesen. – Mesélj, hogy tetszik a Kapitólium?

- Őszinte legyek vagy kedves? – fintorog a fiú.

- Ez meg akarja öletni magát? – súgom Finnicknek.

- Nyugi, Katie, a srác nem hülye, tudja, mit csinál – int le mosolyogva.

- A Kapitólium nem lehet rossz hely, ha szereted az ízléstelen dolgokat – von vállat Alex.  – Bár én nem bírnék itt élni. Minden egyes ráncfelvarrás meg plasztikai műtét után az jutna eszembe, hogy abból a pénzből, amit ezekre a hülyeségekre dobtam ki, egy egész Körzet jóllakhatna. Tudod, Caesar, a Negyedikben rengetegen éheznek, az én családom is. Ezért vagyok most itt.

- Ezt hogy érted? Talán feliratkoztál tesszeráért? – kérdezi Caesar.

- Nem, megöltem egy macskát, ezért kell itt lennem! – forgatja a szemét gúnyosan. – Persze, hogy feliratkoztam! Te jó ég, hogy lehet ilyeneket kérdezni? – A tenyerébe temeti az arcát, és úgy tesz, mintha fizikai fájdalmat okoznának a kérdések.

- Nos, Alex… - köszörüli meg a torkát a férfi. Eddig soha, egyetlen Kiválasztottnak sem sikerült az, ami Alexnek igen: zavarba hozni a műsorvezetőt. – Mint tudjuk, remek harcos vagy, hiszen tizenegy pontot kaptál. Mi lesz a taktikád az Arénában?

- Legyen meglepetés! – vágja rá a fiú.

- Ühüm, értem… - dadogja Flickerman. Látszik rajta, hogy töri a fejét, mivel is állhatna elő. Végül bedobja az adu-ászt. – És mondd csak Alex, vár rád valaki otthon? Valaki, akihez szívesen hazamennél, mert a világon mindennél jobban szereted?

- Igen, van valaki… - sóhajt fel a fiú.

  Elcsodálkozom. Ha Alexnek van barátnője, miért hetyeg folyton Tiffanyval? Vagy talán a lány nem is tud róla? Ha nem, akkor is rá fog jönni előbb-utóbb!

-… azt hiszem, tényleg ő a legfontosabb nekem. Ha lehetne egy kívánságom, azt kérném, legyen mostantól jó sorsa, és ne éhezzen! Persze ezt nem adhatom meg neki… - Gyönyörű, sötétbarna szemeivel most néz bele először a kamerába. – Azt hiszem, most már a drága nézőket majd megeszi a fene, annyira kíváncsiak, hogy kiről is beszélek… - A közönség hangosan tapsolni kezd, néhányan bátorítóan bekiáltanak valamit.  – Jó, rendben van, elmondom! – teszi fel a kezét a fiú megadóan. Mindenki visszatartott lélegzettel várja a szaftos pletykákat, Alex viszont meglepő válasszal hozakodik elő. – Az öcsém, Jared. Róla beszéltem.

- És mit mondtál neki, amikor elbúcsúztál tőle? – kérdezi Caesar kissé csalódottan.

- Azt, hogy ne aggódjon, mert haza fogok menni – Alex komoran néz a kamerába, majd pont a gong megszólalása előtt egy másodperccel még hozzáteszi: - Mert megnyerem a Viadalt!

  A közönség őrjöng. Mindannyian Alexet akarják. A srác nevét kiáltják, és mindenféle giccses ajándékot dobálnak neki. Nos, ezt is megéltem. Alex Emerson elnyerte a kapitóliumi nők szívét a flegma stílusával. És kiderült, hogy van egy öccse, meg hogy hozzám hasonlóan ő is feliratkozott.

  Alexet azonnal ölelgetni kezdik, amint megérkezik hozzánk. Engem persze kilökdösnek a szoba szélére, mit sem törődve a lelkiállapotommal. Már majdnem azt hiszem, teljesen egyedül maradtam, amikor mellém sodródik a lány a Tizenkettedikből.

-Jó volt a srác, mi? – kérdezi.

- Ja, tudja, hogy kell levenni az embereket a lábáról… –bólintok zavartan. - Hé, nem működött a technika, amit tanítottál! Hogy képzeljem oda az ellenségemet.

- Kit képzeltél a bábu helyére? - vonja fel a szemöldökét gúnyosan.

- Alexet – vallom be suttogva.

- Amatőr! – röhög ki, majd eltűnik a tömegben.

  Már a Hatodik Körzet fiú Kiválasztottja van soron. A fenébe is, három percen belül rám kerül a sor! Izzad a tenyerem, és érzem, hogy gyorsabban kezdem venni a levegőt az átlagosnál.

-Hé, Katie! – kapja el Johanna a karomat. – Csak nyugodtan. Nem lesz semmi baj, érted? Meg tudod csinálni!

- Most pedig, Hölgyeim és Uraim, köszöntsék elsöprő tapsviharral a Hetedik Körzet ifjú Kiválasztottját, Katie Hope-ot!

  Lélegezz!, mondogatom magamban, miközben kimasírozok a színpadra. És légy titokzatos!

-Helló, Katie! – vigyorog rám Flickerman összetéveszthetetlen, fogkrémreklámba illő mosolyával. – Hogy tetszik neked a Kapitólium?

  Légy kiismerhetetlen!, gondolom.

-Hát, nem rossz. Nekem kicsit csicsás, de talán meg tudnám szokni. Viszont a lakosztály szuper, tetszik a kilátás.

- Szép a kilátás? – kérdezi Caesar.

- Igen, és már kezdem megérteni, minek kell oda az erőtér. A legtöbb Kiválasztott biztosan felugrana, ha ilyen csodát látna!

- Nos, igen, erre mérget vennék! Viszont, Katie, tudod, hogy miről szeretnék veled beszélni?

- A Viadal előtti teljesítményemről! – bólintok.

- Bizony ám! Elmondanád nekünk, miért nem tudtál több pontot összehozni, mint négyet, ha már a bevonulásodon is a biztos győzelmeddel dicsekedtél?

- Talán nem tetszettem a Játékmestereknek - vonok vállat. 

- Nem hiszem, hiszen gyönyörű vagy!

- Valószínűleg baltákat hajigálva, tépett hajjal, és pszichopata tekintettel nem lehettem olyan vonzó! – nevetek fel. Érzem, hogy a hangom úgy csilingel, akárcsak Naomi karkötői. – Pedig alapjáraton nincs velem semmi gond. Az előbb ketten is megdicsérték a szerelésemet.

- Ó, csakugyan? – vigyorog Caesar pletykaéhes fejjel.  – És kik voltak azok?

- Nem adhatok ki információkat! – kacsintok a közönségre. – Annyit viszont elárulhatok, hogy maguk mindkettejüket veszettül szeretik, és, hát, igazság szerint… én is bírom őket! –nevetek fel kissé idiótán.

- Nem tudom, kik voltak ezek a titokzatos személyek, de biztosra veszem, hogy kitűnő az ízlésük!

- Talán, nem ismerem az ízlésüket. Meg annyira őket sem.

- És téged, drága Katie, vár otthon valaki? Úgy értem, van barátod? – teszi hozzá gyorsan, megelőzve azt, hogy úgy feleljek, mint Alex.

- Sok jó barátom van, egyikük helyett vagyok most itt. – húzom ki magam.

- Miranda Johnson, nemde bár? – kérdezi a műsorvezető. – Mesélnél nekünk a kapcsolatotokról?

- Természetesen! Miranda a legjobb barátom, kicsit olyan, mintha a húgom lenne. Tudod, Caesar, nekem nincsenek testvéreim, és a szüleim is meghaltak, amikor négy éves voltam. Egy árvaházban nevelkedtem, onnan hoztak ki Johnson-ék. Amikor tizenhárom éves lettem, meghalt a mellettük lakó idős házaspár, így hát beköltöztem abba a házba. Ez jó volt. Már nem lógtam a nyakukon, mégis közel voltunk egymáshoz. Miranda bátyja, Valter nagyon okos fiú. Egy nap azt mondta, ne iratkozzak fel soha, mert a végén azon kapom magam, hogy az Arénába üldöznek a mutánsok. Nem fogadtam meg a tanácsát, mert éheztem. Pontosabban, éheztünk, Johnson-ék és én. Idén tizennégyszer szerepelt a nevem, mégsem engem húztak ki, de mégis itt vagyok. Hát igen, a sors kegyetlen fintora, hogy így tudtam csak megmenteni a legjobb barátnőmet. Ez van, ilyen az élet.

- Még mindig a győzelem a célod? – kérdezi Flickerman.

- Nem – felelem, mire hangos morajlás tör ki a közönség soraiban. – Csak a túlélés. Soha, senki nem nyer a Viadalon. Ha valaki lemészárol tíz gyereket, aztán másik kettőt a mutánsok elé lök, az semmiképp sem nevezhető győzelemnek, hiszen megölt egy embert, a Bajnokot. Az Aréna után már senki sem lesz az, aki előtte volt. Mind meghalnak. Ha a testük nem is, a lelkük örökre halott lesz.

Megszólal a gong. Látom, hogy az első sorból az egyik nő erősen gondolkozik azon, amit mondtam. Szó nélkül felállok, és levonulok a színpadról.

-Ember, mit nem értesz azon, hogy aki titokzatos, az nem áradozik a kilátásról, nem akar tetszeni a Játékmestereknek, nem bájolog olyanokkal, akiket nem is ismer, nem mesél a családjáról, és nem megy át pszichológusba! – üvölt rám Johanna.

- Bocsánat, ezek a dolgok csak úgy jöttek, és nem tudtam leállítani magam!

- Ne kérj bocsánatot, a te problémád!

  Lassan telnek az órák. A földön üldögélek Joellel, így várjuk a befejezést. Mikor a Tizenkettes fiú is lejön a színpadról, felkászálódok, és Joelt is felrángatom. Caesar azonban még nem hagyja abba. Valami „fantasztikus” meglepetésről hadovál, meg hogy milyen fontosak a mentorok a Kiválasztottak életében. Ja, marhára. Az enyém eddig szinte csak sértegetett.

  A kivetítőn hirtelen feltűnik Cashmere és Gloss Keaton, a testvérpár az első Körzetből. Szidják egymás mentoráltját, aztán egymást, egymás anyját, aztán eljut az agyukig, hogy egy anyjuk van, ezért röhögve összeölelkeznek.

  Enobaria a telefonban üvöltözik valakivel. A nőt állítása szerint két ember csúnyán kiborította már az első napon, az egyik állítólag azt mondta rá, hogy pszichopata, a másik meg azt, hogy vámpír. Ja, és meg fogja őket ölni.

  Vöröslő fejjel Finnickre pillantok. Ő is rám néz, de közben tök komoly képet vág. Nagyon erősen kell magamat tartanom, hogy ne kapjak röhögő görcsöt.

  A nőt egy Brutus nevű férfi követi, de ő nem csinál semmi izgit, csak főz. A Harmadik Körzet mentorai, Beetee és Wiress a tévét bütykölik, Maria pedig Naomit puszilgatja. Kezdek komolyan elgondolkozni rajta, mi értelme ennek az egész meglepetésnek, amikor hirtelen ismerős hangot hallok.

  -Olyan jó, hogy te normális vagy!

  Ó, nem, nem, nem! A képernyőre nézek, és megpillantom magamat, ahogy éppen megcsókolom Finnicket.

  Kívülről ordítozás hallatszik. Egyetlen szót tudok kivenni a morajlásból, ez pedig a „lotyó”.

  Feltápászkodom, de még mindig forog velem a világ. Megpróbálom kiverekedni magam a tömegből, de nem megy. Érzem, ahogy egy forró könnycsepp végigfut az arcomon.

  Hirtelen egy erős kéz ragadja meg a karomat, és kivonszol a szobából.

-Mit nem értettél abból, hogy SZÁLLJ LE RÓLA! – üvölti Johanna, majd lekever nekem egyet.

- Hadd magyarázzam meg! – kérem elhaló hangon. – Magam alatt voltam!

- Ja, aztán meg Finnick alatt, mi? – kérdezi a lány gúnyosan.

- Nem, én csak… Csak egy csók volt, Johanna, semmi más! Nem kell ebből ügyet csinálni!

- Katie – túr bele a mentorom idegesen a hajába. – Egy dologra kértelek a vonaton, méghozzá arra, hogy hagyd békén Finnicket. Nem nehéz feladat, még a te csökött agyaddal is fel lehet fogni. De te mégis rámásztál. Ember, meg akarsz halni? Rendben, itt a lehetőség! Az egy dolog, hogy te hülye vagy, de a barátaimat lehetőség szerint ne keverd bele, oké?! Te nem érted, mit kap ezért Finnick!

  A lány megfordul, és elrohan. Nem megyek utána. Nem lenne értelme. Csak ülök a földön, és bőgök. Bőgök, mert tudom, hogy mindent elszúrtam. Johanna egy életre megutált, és valószínűleg Finnick sem fog többé szóba állni velem. Alex meg főleg nem! Most biztosan azt hiszi, hogy azért csókoltam mg Finnicket, hogy engem támogasson helyette. Pedig már majdnem sikerült rendeznünk a dolgainkat.

  Sírás közben sok ember elhalad mellettem, talán még Finnick is. De egyikőjük sem áll megkérdezni, hogy mi a baj. Mert tudják, mi a baj, hiszen látták. Azt gondolják, megérdemlem. Hiszen ráhajtottam az egyik mentorra, akivel ráadásul alig beszéltem! A kapitóliumiak valószínűleg elemezni kezdik az interjúmat. Rájönnek, hogy Finnick volt az egyik, aki megdicsérte a ruhámat, a másik meg valami nyomorék, akivel megcsalom a pasimat. Tényleg, a Kapitóliumban most azt hiszik, együtt vagyok Finnickkel? Vagy hogy csak ágyba bújtam vele? Esetleg van annyi eszük, hogy elhiggyék, szimplán csak csókolóztunk?

  Fogalmam sincs. Nem is érdekel.

-Hé, Katie! – hallom meg Alex hangját.

- Mi van? – kérdezem rekedten. – Miért jöttél? Ha nyomozni, hogy mi van a mentorod és köztem, kopj le! Nincs köztünk semmi, nem járunk, nem kavarunk, csak megcsókoltam, mert ő volt az egyetlen értelmes ember az egész rohadt Kapitóliumban!

  Alex lekuporodik mellém, és kedvesen átöleli a vállamat.

-Egyrészt, rohadtul nem érdekelnek a pletykák, tudom, hogy Finnicknek van barátnője, és sose csalná meg, másrészt pedig, nem is csókoltad meg!

- Te vak vagy? – fintorodom el. Még hogy nem csókoltam meg? Alex annyira hülye tud lenni!

- Hát, nem tudom, én úgy láttam, hogy le akarod nyelni.

- Bunkó vagy… - dőlök neki a falnak fáradtan.

  A fiú közelebb húz magához, és gyengéden simogatni kezdi a hátamat. Eljátszadozom a gondolattal, hogy milyen lenne a kapcsolatunk, ha nem itt élnénk, és nem kényszerítenének arra, hogy megöljük egymást. Biztos jóban lennénk. Nem állítom, hogy Alex lenne a legfőbb bizalmasam, de azért valahogy csak megértenénk egymást, mint Valterral. Igen, az tökéletes lenne!

-Nincs kedved bulizni? – kérdezi hirtelen.

- Mit értesz a bulizás alatt? – kérdezek vissza rosszat sejtve.

- Nyugi, Katie. Nem sodorlak bajba, csak megmutatom neked a várost.

- Jó, abban benne vagyok – bólintok erőtlenül.

  Alex feltápászkodik, és engem is felhúz. Elindulunk egy folyosón, ami nem tudom, hová vezet. Valószínűleg ki, az udvarra. Eszembe jut, hogy egyszer sem dugtam ki az orrom itthonról, amióta megérkeztünk a Kapitóliumba. Folyton a Kiképző Központ és a lakosztályom között ingáztam, és észre sem vettem, mennyire hiányzik a természet.

  Egy kicsi szoba előtt haladunk el, ahonnan hangok szűrődnek ki. Megállok az ajtaja előtt, és magam mellé húzom Alexet.

-Mi legyen vele? – mondja egy öreges, mély hang. Ez Snow!

- Bejuttatom az utolsó hatba, aztán elintézem, hogy keservesen, kínok között haljon meg. - Ez pedig csakis Seneca lehet. -  Hogy hogyan, azt még nem döntöttem el. Tudja, ő amolyan médiafogás, aki megnöveli a nézők számát. Gyakorlatilag a lány halála lesz a Viadal csúcspontja.

- Csodás! Akkor hát, igyunk a mi kis médiafogásunkra. Odair szeretőjére!

- Odair szeretőjére!

  Poharak koccanását hallom, miközben rájövök valamire. Egy galád, sátáni tervre. Rólam volt szó. A halálom lesz a Viadal csúcspontja.