Jó olvasást!
Puszi: Maja Taylor
***
A kezem
automatikusan remegni kezd, kis híján leejtem a Tízes lány fejét. Az ujjaim
csupa véresek, a szemem könnyben ázik. Egyszerűen nem tudom felfogni, mi
üthetett ebbe a lányba. Miért ugrott le? Nyilván tudott az aknáról. Azt mondta,
miattam teszi. Ezt vajon hogy értette? Én aztán nem kértem meg rá, az biztos!
Elképzelhető, hogy arra célzott ezzel, hogy így nőnek az esélyeim. Ennek
viszont semmi értelme. Oké, eggyel kevesebb embert kell túlélnem, de szerintem
a csaj nem lett volna komolyabb ellenfél. Johanna nem említette, hogy veszélyes
lenne, és a pontjaira sem emlékszem, tehát valószínűleg nem voltak túl
kiemelkedőek.
A
visszaszámlálóra téved a tekintetem. Már csak tizenöt másodpercem maradt.
Tizenöt másodperc, és kezdetét veszi a Hetvenharmadik Éhezők Viadala.
Elkezdődik minden idők legmorbidabb valóságshow-ja, melynek keretében két héten
belül huszonhárman meghalnak. Talán én is. Lehet, hogy pont úgy végzem, mint a
Tízes lány? Jobban belegondolva ő nem is szenvedett szinte semmit. Csak
leugrott az állványáról, ezzel ezernyi kérdőjelet hagyva maga után. Mégis miért
tette? A szeretteire nem gondolt? Talán nem is voltak neki? És mi állt azon a
bizonyos papíron, amit az öngyilkos merénylete előtt olvasgatott?
Gondolatmenetemet
Claudius Templesmith rikoltó hangja szakítja félbe.
-Kezdődjön a
Hetvenharmadik Éhezők Viadala! Sok sikert, és sose hagyjon el benneteket a
remény!
Még mindig
csak állok, és nem tudom, mi legyen. Mit csináljak a lány fejével? Dobjam el?
Esetleg védekezzek vele, és használjam fegyverként? Fúj, az undorító lenne! Már
így is majdnem elhányom magam.
Hirtelen
valaki meglök oldalról. Szerencsére sikerül „jól” elesnem, mivel nem verem be a
fejem, és nem sérül meg semmim komolyabban. Felnézek a támadómra. Pablo áll
előttem, és gyilkos mosollyal mered rám.
-Hát, szivi,
ezt megszívtad! Milyen kár, hogy most nem segíthet a pasid! Igazán sajnálatos…
- A fiú lehajol, megragad a hajamnál fogva, és fél kézzel megemel. – Na, ezt
kapd ki, Heteske! Milyen érzés a halál torkában lebegni?
Borzalmas – felelném, de nem teszem.
Elmosódnak az előbbi rémképeim a halott lányról és a titokzatos levélről. Csak
arra tudok gondolni, hogy meg kell menekülnöm. Igaz, hogy könnyebb lenne
meghalni, de nem hagyhatom cserben a szeretteimet. Nem hagyhatom cserben
Mirandát, Valtert, Johannát, a Körzetemet. Megígértem nekik, hogy vissza fogok
térni. De nem egy koporsóban, hanem élve. Pont úgy, ahogy elmentem.
Mivel más nem jut eszembe, óriási erőbedobással hasba
rúgom Pablót. A fiú
keservesen
felnyög, és lazít egy kicsit a szorításán. Ez pont elég nekem ahhoz, hogy
kicsusszanjak a kezei közül. A Hivatásos utánam kap, de nem elég gyorsan, így
sikerül elrohannom tőle.
Most veszem
csak észre, hogy körülöttem javában folyik a csata. Marcus egy fiúval
verekszik, Cara egy lánynak vágja át a torkát. A tekintetem Naomira téved. A
kislány egy nagy, tagbaszakadt fiú alatt fekszik a földön, a támadója egy éles
kést szegez a torkához. Valamiért úgy érzem, meg kell mentenem Naomi életét.
Rohanni kezdek felé, de úgy látszik, valaki gyorsabb nálam. A késes fiú
nyakából ugyanis egy véres kés kandikál ki. Csak most veszem észre Alexet, aki
egy erős mozdulattal lerántja a Körzettársáról az áldozatát. Naomi sprintelni
kezd az erdő felé. Ezzel szemben én továbbra is csak kővé dermedten állok a
vérfürdő közepén.
-Bukj le! –
kiált rám hirtelen Alex.
Úgy teszek,
ahogy tanácsolta. A fiú fegyvere elhúz a fejem felett, és beleáll egy lány
torkába, aki éppen rám akart volna támadni egy buzogánnyal. A testéből
kibuggyanó vér vörösre festi a nadrágom szélét. Nehézkesen feltápászkodom. Úgy
döntök, ennyi épp’ elég is volt mára a vérengzésből.
Az erdő felé
veszem az irányt, pont úgy, mint az imént Naomi. Valamiért úgy érzem, ott
biztonságban leszek. Olyan gyorsan futok, mint még soha életemben. Mindig is jeleskedtem
ebben a sportágban, és ez most végre hasznomra is válik. A szél a hajamba kap,
de ez most nem olyan jó érzés, mint tegnap este, amikor Alexszel motoroztam.
Mert most félek a haláltól. Megtapasztaltam, hogy – Pablo szavaival élve –
milyen érzés a torkában lebegni. Bár kicsit meglepődtem azon, hogy csak ketten
akartak végezni velem a tegnapi botrányom ellenére. Lehetséges, hogy a mentorok
nem uszították a pártfogoltjaikat ellenem? Talán nem is sejtik, hogy Seneca mit
tervez velem? Nem értek az ilyen dolgokhoz, de szerintem, aki megölne, annak
biztosan megnőne a támogatóinak a száma, sőt talán még a Játékmesterek is
segítenének neki egy kicsit. Bár, ki tudja. Ebben a rohadt Kapitóliumban már
semmiben sem lehetek biztos.
Teljesen
kifáradok, mikor az erdőhöz érek. Természetesen ez is szürke és kopár, ez illik
az Aréna stílusához. A fák óriásira nőttek, és olyan vékonyak, hogy még alattam
is leszakadnának. Aludni képtelenség lenne rajtuk, mivel még az ágaik is
hiányoznak. Az erdő hangulata egyébként
eléggé kísérteties és titokzatos, emiatt kissé ijesztő is. Olyan, mintha egy
csapat kísértet tervezte volna.
Fáradtan
lerogyok az egyik fa tövébe. Semmi kedvem tovább futkosni. Amúgy sem lenne sok
értelme, hiszen nem üldöz senki. Itt, a fánál ülve eszembe jut az otthonom.
Régebben gyakran kijártunk Mirandával az erdőbe. Néha még Valter is
csatlakozott hozzánk, ha éppen nem volt randija valakivel. Johnsonék idősebbik
gyereke ugyanis a Körzet hivatalos nőcsábásza. Szinte már az összes lánnyal
járt a Hetedik Körzetből. Persze ezek a kapcsolatok soha sem tartanak tovább
egy-két hónapnál, mert a kiszemeltek előbb-utóbb rájönnek, hogy az álompasinak
hitt Valter valójában egy idióta, aki folyton hülyeségekbe keveredik. A fiú
viszont mindig jó kapcsolatot ápol az exeivel. Valamiért úgy érzi, mindenáron
össze kell őket boronálnia valakivel. Aztán addig beszél nekik, amíg szegények
tényleg elhiszik, hogy szerelmesek valakibe. Persze a Valter által kreált
kapcsolatok általában becsődölnek, ugyanis a srác nem igazán foglalkozik azzal,
hogy kit kivel hozzon össze, találomra választja ki a pár tagjait. Meg kell
hagyni, elég fura fiú. Nincs bajom vele, sőt kifejezetten jóban vagyunk, de
néha annyira lökött tud lenni. Biztosan azt is bevette, hogy kavarok Finnickkel.
Tényleg,
vajon mi lehet az én drága „szerelmemmel”? Vajon összevesztek Annie-vel a
csókunk miatt? Úristen, lehet, hogy már szakítottak is? Remélem, hogy nem.
Semmi kedvem tönkretenni a kapcsolatukat. Alex szerint ők a Negyedik Körzet
álompárja. Akkor mégsem fognak szakítani. Ugye?!
Ágyúk
dörrenését hallom, egymás után tízét. Ez tíz halottat, tíz gyászoló családot
jelent. Vajon kik lehetnek köztük? Az öngyilkos lány, Naomi támadója, és a
buzogányos lány, akitől Alex megmentett. Ők már biztosan meghaltak. De vajon ki
lehet a Viadal másik hét áldozata?
Joel – hasít belém a szörnyű gondolat. A
szám elé a kezem, hogy nehogy felsikítsak. Nem akarom, hogy ő is a holtak
között legyen! Igaz, hogy nem voltunk olyan jóban, hogy a barátomnak nevezzem,
de azért az együtt töltött pár nap alatt igencsak megkedveltem. Azt hiszem,
beleőrülnék, ha kiderülne, hogy nem élte túl a vérfürdőt.
A következő
gondolatom a testvérpár a Tizenkettedik Körzetből. Tudom, hogy a mentoruk egy
középkorú alkoholista, aki egyáltalán nem foglalkozik velük. Szegények senkire
sem számíthatnak egymáson és magukon kívül. Vajon megmentették egymást, és most
is együtt vannak? Esetleg mindkettőjüket meggyilkolták? Ezzel a két
lehetőséggel még jól is járnának. De mi van akkor, ha csak egyikőjük élte túl a
mészárlást? Mit érezhet most? Tudja egyáltalán, hogy a testvére meghalt?
Egyáltalán, ki maradt életben?
Gondolataimból
egy kicsi, szürke ejtőernyő érkezése zökkent ki. Ajándékot kaptam! A
mentoromnak ezek szerint sikerült megvesztegetnie valakit, aki adott pénzt egy
kis életmentő csomagra. Elkapom a csomagot, és gyorsan kinyitom. A doboz
belsejében egy kenyeret, egy kést, és egy üzenetet találok.
„Hogy én mennyit szenvedtem miattad!
Komolyan mondom, spórolj azzal a kenyérre, mert nem akarok újra ezekkel a nyomorékokkal
tárgyalni, meg úgy egyáltalán, rájuk nézni se! Az egyik csaj konkrétan azt
mondta, hogy csak akkor ad pénzt, ha elmondom neki, hogy mi van köztetek
Finnickkel. Azt válaszoltam, hogy jelenleg több ezer kilométer távolság, az a
hülye tyúk meg elkezdett sipákolni, mire én bevertem a ronda műorrát. Hallod,
hogy az milyen fantasztikus érzés! Már csak azért is ki kell jönnöd az
Arénából, hogy ezt kipróbáld! Amúgy a kenyéren kívül egy kést sikerült
szereznem, használd, ha ne adj Isten, valamelyik idióta rád támadna. Gondolom,
nem kell elmagyaráznom a használati utasítását. Ja, és a kaját próbáld meg
minél gusztustalanabbul betolni, hadd egye Leilát a fene! J.”
A levelet
olvasva automatikusan elmosolyodom. Ez annyira jellemző Johannára; bár soha sem
vallaná be, igenis számít neki az állapotom, és úgy segít, hogy közben a saját
vágyait is kiéli, tehát nekiesik egy kapitóliuminak. Mindezt kellemest a
hasznossal alapon. Régebben kételkedtem
a lány módszereinek hatékonyságában, de mára már tudom, hogy Johannával
kifogtam a főnyereményt.
Csöndesen majszolom a kenyeremet. Jól jött már ez a
kis étel, már éppen kezdtem éhen halni. Fura, hogy a Körzetemben akár napokig
is kibírtam evés
nélkül, a
Kapitóliumban viszont ez teljesen megváltozott, tekintve a többfogásos
étkezéseket. Biztosan az is csak ezért van, hogy a Kiválasztottak gyorsabban
meghaljanak a Viadalon az éhség miatt.
Leszámítva,
hogy ketten is meg akartak ölni, és egy öngyilkos feje a kezemben landolt,
egészen tűrhető ez az Aréna. Na, nem mintha mostantól ide jönnék vakációzni, de
nem olyan vészes, mint ahogy azt elképzeltem. Mondjuk, egy sivatagos vagy havas
helyen sokkal jobban félnék, hiszen ott nincs olyan nagy terepgyakorlatom. Ez
az erdő nem is rossz hely, leszámítva persze a vékony fákat. Ezeknek hála
valószínűleg egész éjjel le se fogom hunyni a szemem.
Hirtelen
feltűnik az égbolton a Kapitólium címere, nekem pedig automatikusan összerándul
a gyomrom. Most tudjuk meg, kik azok, akiket megöltek a Bőségszaru lábánál.
Hogy kik azok, akik már soha sem mennek haza a szeretteikhez. Akik már nem
lesznek a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának győztesei. Akiknek a nevük feledésbe
fog merülni, és soha sem lesznek olyan elvakult rajongóik, mint Finnicknek.
A sort a
tizenhárom éves kislány nyitja a Harmadikból. Ezek szerint a Hivatásosok még
élnek, ami nem meglepő. Ilyenkor még nem támadnak egymásra. A lányt az Ötödik
Körzet, és a Hatodik Körzet két Kiválasztottja követi. Utóbbi kettővel Alex
végzett, hogy megmentsen engem és Naomit.
Ökölbe
szorított kézzel várom, hogy ki lesz a következő. Reménykedem, hogy nem Joel.
Tudom, hogy szemétség más halálát kívánni, de most én lennék a világ
legboldogabb embere, ha a Nyolcadik vagy a Kilencedik Körzet egyik
Kiválasztottjának arcképét vetítenék az égboltra.
De nem így
történik. A kisfiú nagy, barna szemeivel keservesen néz le rám, a szája
féloldalas mosolyra húzódik. Olyan, mintha üzenni szeretne nekem, mintha
mondani akarna valamit. Talán egy nevet, a gyilkosának a nevét.
Meg fogom találni, Joel!- fogadom meg magamban, miközben
megszorítom a késemet. – És megölöm.
Körzettársam
helyét a Nyolcadik Körzet lány Kiválasztottja veszi át, Joel Mc’Norden pedig
eltűnik a sötét éjszakában. Örökre.
Kiderül,
hogy a Kilences fiú, az öngyilkos lány, és a Tizenkettes fiú vesztették még
életüket a mai napon.
Leírhatatlanul
nagy dühöt érzek a Kapitólium iránt. Rádöbbenek, hogy mit is jelent ez az
egész. Joel halott. Nem mosolyog rám
többet, és nem vágja a fejemhez, hogy hazudtam neki, amiért nem mondtam el neki
az igazságot Finnickkel kapcsolatban. Nem kémkedik a Kiválasztottak után, és
nem áradozik többé Melanie-ról. Nem fog elsétálni a szüleivel a házam előtt, és
nem segít Mirandának a leckében. Nem szed többé virágot a mezőn. Nem eszik, nem
iszik, nem alszik többé. Azaz, mégis: Joel már örökké aludni fog. Mert megölték.
Azon kapom
magam, hogy sírok, sőt mi több, bőgök. Úgy hullanak a könnyeim, akár egy
záporeső. Érzem, ahogy lemossák a Tízes lány vérét az arcomról. Nem érdekel,
hogy hülyén nézek ki, nem érdekel, hogy koszos vagyok, nem érdekel semmi. Csak
Joel. Elviselhetetlenül fáj beismernem az igazságot, hogy már soha többé nem
fogok találkozni a szeretett kis Körzettársammal. Elvették tőlem! Elvették
tőlem a rohadékok! Azt hiszik, hogy ezzel vége, de nagyon tévednek! Meg fogom
találni Joel gyilkosát, és kegyetlenül meg fogom gyilkolni. Talán még a torkát
is átharapom, akárcsak annak idején Enobaria!
Te jó ég,
miket gondolok? Ez nem én vagyok, nekem nincsenek ilyen elvetemült ötleteim! Én
nem tudok, és nem is akarok ölni. Messzire hajítom magamtól a Johannától kapott
kést, a kezemet a zsebembe süllyesztem. Az ujjaim hirtelen beleakadnak egy
hideg, fémes tárgyba. Megszorítom az aranyláncot.
Legalább ez itt van nekem – gondolom.
Valamiért az ékszertől egyszeriben megnyugszom. Elmúlnak a sötét gondolataim az
esetleges bosszúról, és a gyászról. Egy pillanatra még arról is megfeledkezem,
hogy hol is vagyok valójában. A lényeg,
hogy önmagam maradjak, és ne adjam meg Finnick rajongóinak az örömöt, hogy
összezuhanok.
Kezdek
elálmosodni, ezért úgy döntök, ledőlök egy kicsit aludni. Előtte természetesen
befészkelem magam pár óriási fa közé, és a kabátomat is a fejemre húzom. Már
éppen sikerülne kényelmesen elhelyezkednem, mikor egy éles sikolyt hallok a
közelből. Felkapom a kabátomat, és gondolkodás nélkül a hang irányába kezdek
rohanni. Még a kenyeremet is magam mögött hagyom. Úgy érzem, meg kell tudnom,
mi folyik ott, és meg kell mentenem a sikoltozó Kiválasztottat.
Egy kicsi,
szürke tisztásra érek, innen jönnek a hangok. Mikor meglátom az előttem folyó
jelenetet, földbe gyökerezik a lábam.
Naomi a
földön fekszik, a nyaka kissé véres, de még él. Előtte egy magas, hosszú,
fekete kabátos férfi áll. Az alak megfordul, és rám veti vörös, gyűlölettel teli
pillantását. Sötét öltönyt, és hozzá illő nadrágot visel, a lába csupasz.
Morogni kezd, láthatóvá téve óriási, hegyes fogait. Egy vámpír!
Még mielőtt
lenne időm átgondolni a dolgokat, megiramodom, és a lényre vetem magam.
Szia!
VálaszTörlésLehet, hogy rövidebb lett ez a rész mint szokott, de szerintem érdekes is! :D
Valahogy éreztem, hogy Joel meg fog halni ): De szerintem ez így életszerűbb volt...Szóval ha még ő is túl élte volna a vérfürdőt az elég "tündérmesés" lenne!
A másik:Egy kicsit meglepődtem Katie kijelentésén, hogy "végülis nem is olyan rossz az Aréna" :D
Meg az is fura volt (számomra), hogy meghallja, hogy valaki síkít és akkor oda megy...
De a vámpíros rész nagyon tetszet! ^^
Sziaa
Szia!
TörlésKöszi :)
Joelnek valóban előbb-utóbb meg kellett halnia, és igazad van, ha senki olyan nem halt volna meg, akit Katie ismer, életszerűtlen és hihetetlen lett volna az egész. Joel halálának körülményeiről később olvashattok.
A "végülis nem is olyan rossz ez az Aréna" kijelentést igazából gúnynak szántam :D
Az utolsó jelenettel pedig azt akartam érzékeltetni, hogy Katie tényleg segítőkész és önfeláldozó, amikor elvállalta a kiválasztottságot Miranda helyett, nem egy véletlen kitörés volt :)
A vámpír pedig... A következő részben számíthattok egy elég akciódús jelenetre ;)
Szia. Nekem, nagyon tetszett. :D izgi volt. :) Joel halála, kicsit szívszorító volt. De így hiteles. :( Nekem ez a vámpíros rész nekem fura lett. De várom a kövit! :)
VálaszTörlésSzia! Köszi :) Joel haláláról kicsit nehéz volt írnom... Mármint, keveset szerepelt, összvissz tíz részben, de akkor sem mindig esett róla szó, de ennek ellenére nagyon megszerettem szegényt :(
VálaszTörlésKöszi a kommentet <3