Harminckettedik fejezet

Kedves Olvasóim!
Ezt a bejegyzést egy hatalmas bocsánatkéréssel kezdeném, amiért az elmúlt hetekben nem tettem közzé új részt. Igazán sajnálom, csak hát, a téli szünetben nagyon sok programom volt, szinte alig jutott időm az írásra. Remélem, ez a fejezet azért valamennyire kárpótolni fogja a csúszást!
Viszont azért történt pár fontosabb esemény is az elmúlt két hét során. Először is, létrehoztam egy díjat, ami Az év felfedezettjének jár, erről bővebben itt olvashattok. Valamint, Lili Leone-nal és Dorothy Reed-del kitaláltuk, hogy közösen írunk egy történetet, aminek az Országok viadala címet adtuk. Elég jól haladunk a fejezetekkel, ha minden jól megy, jövő hét elején kerül fel az első rész ;)
Nos, még annyit tennék hozzá az intróhoz, hogy ez a fejezet, amit most olvashattok, nem kicsit lesz brutális, de azért remélem, az utolsó pár bekezdés után meg fogjátok érteni, miért is szántam rá magam erre a bizonyos lépésre...
Jó olvasását, és boldog új évet mindenkinek!
Maja

-Milyen eljárás szerint végezzünk vele? – kérdezi a bal karomat szorongató férfi.

  Snow ajkán gúnyos, kárörvendő mosoly szalad át, sötétbarna szemében gyilkos fény csillan. A szájából ömlik a vér, még a zsebkendőkön is átüt vörös színe. Fejét kissé oldalra biccenti, mintha éppen a büntetésemen gondolkozna, de én látom rajta, hogy már akkor tudta, hogy fog megöletni, amikor megnyertem a Viadalt.

-A hatodik fejezet nyolcadik szabálya szerint! – közli vigyorogva.

  A két Békeőr bólint. Az egyikük elengedi a kezemet, és matatni kezd az övében.

  Fura ez az egész. Amióta az eszemet tudom, azért küzdöttem, hogy életben maradjak, ám a Kapitóliumban töltött napok során többször is megkíséreltem az öngyilkosságot. Egyszer kivetettem magam az ablakon, aztán leugrottam egy óriási szikláról, bele a mély, hideg folyó közepébe, a Végjáték befejeztével, a győzelmem kihirdetése után pedig leszúrtam magam. Aztán mégis úgy éreztem, élnem kell. Élnem kell a lázadásért, a forradalomért, a békéért való harcért. Most viszont… talán tényleg könnyebb lenne, ha meggyilkolnának. A Körzetlakók mártírként tekintenének rám, és még erősebben és makacsabban lázonganának Snow uralma ellen. Johanna valahogy csak túltenné magát az elvesztésemen. Nem hiszem, hogy telesírná a párnáját, viszont az ő szívében is nagyobb lángra kapna a Kapitólium iránti gyűlölet.

  Mindössze három embert féltek, három olyan embert, akikről jól tudom, hogy nem bírnák ki nélkülem. Miranda, Valter és Jared – ők azok. Előbbi kettő a testvérükként szeretett. Miranda minden bizonnyal összeomlana, a bátyja próbálná tartani magát, de a lelke legmélyén őrjöngene. Jared meg… Nos, ő nehéz eset. Azt állította, gyűlöl, amiért elvettem tőle Alexet, mégis azt hiszem, örülne, ha mellette lennék ebben a nehéz időszakban.

  Miattuk kell élnem! Senki, és semmi nem számít, csakis ők! Mirandát el kell látnom jó tanácsokkal, Valternak szereznem kell egy normális barátnőt, aki mellett lehorgonyozhat, Jaredet pedig jó útra kell térítenem… Ez rengeteg feladat, talán már túl sok is. Annyi dolgom van még, nem halhatok meg… Az tragédia lenne!

-Nyissa ki a száját! – parancsol rám a Békeőr. A kezében egy vékony, ám élesnek látszó hosszú bicskát tart.

  Tagadólag megrázom a fejem. Semmi kedvem ahhoz, hogy ez a barom akárcsak hozzám érjen.

-Miss Hope, nyissa ki a száját! Ez parancs! – kiált fel Snow. – Megtagadja a parancsomat? Na, rendben, végül is, mit vártam magától? Wesley, feszítse szét az állkapcsát!

- Mit akar tőlem? – mondom, mielőtt a Békeőr hozzám érne.

- Tudja, Miss Hope… - sóhajt fel az elnök drámai hangsúllyal, és végighúzza a kezét a felborított íróasztal lábán. – Szeretem a maga otthonát, a Hetedik Körzetet, bár meg kell hagyni, érdekesek a lakói. Vagy meghalnak már a vérfürdőben, vagy nehézkesen ugyan, de megnyerik a Viadalt. Eddig négy személy került ki győztesként a favágóktól, Miss Cooper, Mr. Waterfall, Miss Mason, és végül, de nem utolsó sorban Ön, Miss Hope. Az a baj magukkal, hogy ha az ember a kisujját nyújtja Önöknek, máris letépnék az egész karját. Egyikük sem elégedett meg a sorsával, azt hitték, számít valamit, ha hősködnek, és ezzel megmentik szeretett országunk tiszta szívű polgárainak életét. Természetesen tévedtek. Coopert megölettem, Waterfallt és Masont tönkretettem, és Ön, Miss Hope… Magára vár a legborzalmasabb sor a bajnokok közül. Mint már említettem, kedvelem a Körzetét. Hogy miért? Nos, ez roppantul egyszerű; mert nem lázonganak feleslegesen, tisztelet a kivételnek – Megajándékoz egy utálkozó pillantással, majd folytatja a monológját. – Nos, ezért van az, hogy a lakosztályukban nem hemzsegnek az Avoxok, eddig egyetlen nyelv nélküli ember szolgált a hetedik emeleten, de már ő sem él. Tudja, milyen szerencsések azok, akinek mégis megadatott ez az öröm? Ó, roppantul, el sem tudja képzelni, mennyire. Felöltöztetik őket, felveszik a véletlenül leejtett villájukat, a bajnokokat kiszolgálják… Mérhetetlen igazságtalanságnak tartom, hogy a Hetedik Körzet Kiválasztottjai nem részesülhetnek eme kegyben.

- Mit akar ezzel mondani? – morgom idegesen.

- Csak annyit, Miss Hope, - válaszol Snow rezzenéstelen arccal. – hogy Ön lesz a Hetedik Körzet legújabb Avoxa! Wesley, kérem, kezdje el a procedúrát! Ön pedig jobban teszi, ha nem ellenkezik, és az életében először nyugton marad!

  A fejemben egymást követik a reménytelen, sötét gondolatok, amiknek mindig ugyanaz a vége. Avox leszek! Egy nyelv nélküli, kiszolgáltatott szolga, aki egész hátralévő életében a Kapitólium és a Körzetéből érkezett Kiválasztottak körül ugrál. Akinek nincsenek, pontosabban nem lehetnek saját gondolatai, érvei… Akit mindenki kihasznál és eltipor! Ráadásul nincs nyelve, képtelen beszélni, nem tudja elmesélni, mit tettek vele, nem szíthatja lázadásra a népet! Nem, én nem akarok ezzé válni! Én… még élni akarok! Ha nem is örökké, legalább addig, hogy megöljem Snow-t.

  A következő percekben nem érzek semmit, csak a fájdalmat, ami erőszakos vadállat módjára hatol belém, végigjárva az egész testemet. Az egyik férfi hátulról kinyitja a számat, a másik pedig a fogaim közt matat a kínzóeszközével. Megpróbálok védekezni, ellenállni, de sajnos teljes mértékben elhagyott az erőm, meg sem bírok moccanni. Csak térdelek az elnöki iroda közepén, mint egy súlyos betegségben szenvedő, csenevész kis állatka, aki tudja, hogy eljött a vég, el fogják altatni. Kitapintom a nyelvemmel a kés fémes, egyenes hegyét, mire borzongás vesz kábulatába. Egyszer csak egy halk, recsegő hang üti meg a fülemet, mintha valaki fűrészelne az erdőben. A számban különös, szokatlan ízt vélek felfedezni, ami egyben ijesztő is. Olyan, mintha magával a Halállal csókolóznék, mintha alattomosan letámadna, és rám erőltetné az akaratát. A fejem erőtlenül hátra hanyatlik, a tüdőm megtelik levegővel. Minden elhomályosul előttem, egy árnyat sem bírok kivenni, csak érzem a számban a sós ízt, amitől kis híján elhányom magam. Forog velem a világ, a térdem meghanyatlik, és összeesek a földön. Hangokat hallok magam körül, egymással vígan társalgó emberek beszélgetését. Valaki egy hideg, rozsdás karkötőt húz a csuklómra, majd a hajamnál fogva felránt. Ismét zajok csapják meg a fülemet, egy öregedő férfi hangja, aki a kora ellenére érezhetően kegyetlenebb és gonoszabb az átlagosnál. Egy másik férfi meglóbál előttem egy elől rózsaszínes, hátul pedig vérvörös dolgot. Az öregember mond valamit, mire mindhárman vidám kacagásban törnek ki. Kihúzom magam az egyikük szorításából. Zavartan meredek magam elé. Fogalmam sincs, hol vagyok, kik ezek, és mit csináltak velem. Csak azt tudom, hogy meg akarok halni, minél előbb. Azt hiszem, az egyik fehér ruhás férfinál van pár kés és pisztoly, aminek segítségével végezhetnék magammal. Megindulok felé, olyan gyorsan futok, mint még soha életemben. Hatalmas lendületet véve elrugaszkodom. Mielőtt a férfira vethetném magam, fájdalmas ütést érzek a fejemen, aztán egyszeriben minden elsötétül előttem.

*

A plafonról becsöppenő esőcseppek halk koppanása elszórtan keveredik a közelben tanyázó egerek félénk cincogásával. Mintha legszívesebben versenyeznének, hogy melyikük a hangosabb, ám mégsem teszik, mert félnek a következményektől. Félnek, hogy napvilágra kerül a titkuk, és soha többé nem tanyázhatnak itt, ezen a zord, kihalt helyen.

  Hátamat a hideg falnak nyomom, így figyelem a játékukat. A szememet lehunyva tartom. Nem akarom látni őket, nézni, hogy milyen könnyed és vidám az életük. Nem éheznek, nem kötelezik őket egymás lemészárlására, nem kínozzák meg őket, ha fellázadnak a rendszer ellen.

  Nagyjából tíz perce, hogy magamhoz tértem. Időbe telt, mire ráeszméltem, hova is hurcoltak valójában. Ez a Kapitólium legszigorúbban őrzött börtöne, ahová a legveszélyesebb gyilkosokat zárják. Szerencsére egy elkülönített cellába kerültem, így nem kell más szerencsétlenekkel farkasszemet néznem.

  Az ölemben egy kicsi, összehajtott papír hever, melynek széle kissé szenes. Azonnal észrevettem, mihelyt magamhoz tértem, mégsem volt erőm elolvasni. Mi van, ha valami szörnyűséget ír? Mi van, ha az áll benne, hogy mindenkit megöltek, akihez valaha hozzászóltam? Mi van, ha Mirandával történt valami, és így akarnak értesíteni?

  Lassan, ijedten hajtogatom szét a lapot, gondosan ügyelve arra, hogy nehogy eltépjem. Mikor kinyitom, kacskaringós, macskakaparásra emlékeztető írást fedezek fel benne. Percekbe teli, mire sikerül kibetűznöm, mi áll rajta.

  „ Kedves Sarah!

  Tegnap Snow elnök felkeresett, és egy számomra értelmezhetetlen, kegyetlen ajánlatot tett nekem. Az egész egy nagy baromság, arra szolgál, hogy kikészítsük a Hetes lányt, aki elvileg Finnick Odair szeretője. A közönség gyűlöli, minden pénzt megadnának azért, hogy az arcképe felragyogjon az égbolton. Ha balra nézel, pont ott áll melletted, nem véletlenül. Snow megígérte, hogy ha most leugrassz az állványról, ezzel felrobbantva magad, és óriási lelki traumát okozva a Hetesnek, soha többé nem kerül be egyik kistestvéred neve sem a gömbbe, esélyük sem lesz arra, hogy kiválasszák őket. Viszont ha most nem vetsz véget az életednek, a következő években mindig a rokonaidra esik a választás, hiszen csak az ő nevük fog szerepelni a gömbben, és az Arénában a lehető legkeservesebb módon fogják kioltani az életüket, attól függetlenül, hogy meghalsz, vagy megnyered a Viadalt. Hidd el, én is teljesen kiakadtam, amikor meghallottam az elnök kérését. Rád bízom a döntést, hiszen rólad és a családodról van szó.

  Öröm volt téged mentorálni!

  Ölel: Adele „

  Egy másodperc töredéke alatt megértem a levél tartalmát. Hát persze, Sarah-nak hívták a lányt a Tízedikből, aki idő előtt leugrott az állványról, így egy akna darabokra szaggatta a testét. Emlékszem, hogy nem értettem, hogy vetemedhetett ekkora őrültségre. Most már tudom, itt fekszik a válasz a kezeim között.

  Ezt is Snow intézte. Mindennek ő áll a hátterében, ami egy kicsit is rossz! Miatta van minden, miatta kell évente huszonhárom ártatlan gyereknek meghalnia. Ő vette el tőlem Alexet! Bosszút fogok állni rajta, ha kell bele is őrülök, de addig nem nyugszom, amíg nem vágom el a torkát annak a rohadéknak!

  Nehézkesen felhúzom magam az ormótlan, fekete rácsba kapaszkodva. A fejem ólomsúlyú, kis híján vissza is ránt a földre. Homlokomat a rácsra támasztom.

-Segítség! Valaki mentsen meg! – Ezt szeretném kiáltani.

  Azonban csak kétségbeesett nyöszörgés hagyja el a számat. Újra próbálkozok, most állatias hörgést adok ki magamból. Értetlenül megrázom a fejem. Miért nem tudok megszólalni? Mi történt velem?

  Rosszat sejtve a fogsoromhoz kapok az ujjaimmal. Nem érzek semmit… Te jó ég, hol a nyelvem? Mi ez az egész? Csak nem…

  Az első kép, ami bevillan az agyamban egy fehér egyenruhát viselő, mogorva tekintetű férfi, aki egy késsel közelít felém. Erőszakosan szétfeszíti az állkapcsomat, majd belefúrja a fegyverét a számba. Vonaglani kezdek, mire a másik Békeőr belemarkol a hajamba. A kés magabiztosan, szélsebesen csúszik lefelé a torkomon, egészen addig, amíg ki nem tapintja a nyelvem tövét. Akkor aztán kezdetét veszi a nagybetűs rémálom.

  A kínzóeszközből kiemelkedik egy kicsi penge, amitől hosszabb lesz a fegyver nyele. Ennek köszönhetően a Békeőr még közelebb furakodik a nyelvemhez. A penge akcióba lép, villámgyorsan elvágja a nyelvemet. Egy véres csonkot leszámítva semmi sem marad a számban. Úgy érzem, halott vagyok, és vége mindennek. Snow kinevet az embereivel, én arra a férfira támadok, aki kivágta a nyelvemet. Nem akarom bántani, mindössze magammal szeretnék végezni, ám ő behúz nekem egyet, mire elvesztem az eszméletemet.

  Lassan, nyugodtan lélegzek. Szeretném megemészteni a tényt, miszerint Avoxot csináltak belőlem. Nem megy, egyáltalán nem. Én nem erre születtem! Nem hiszem, hogy ez lenne a sorsom… Hiszen bajnok vagyok, megnyertem a Hetvenharmadik Éhezők Viadalát! Többet érdemlek ennél, jóval szebb életet. Egy kis lakást az erdő szélén, kedves, megbízható szomszédokat, jól jövedelmező állást, aranyos gyerekeket, és egy férjet, aki engem szeret a legjobban az egész világon. Igen, ez már biztatóbban hangzik. Kár, hogy csak egy álom. Egy rózsaszín, giccses álom egy kegyetlen, undok világban, ahol a vezetők bármit megtehetnek az egyszerű emberekkel. Prostitúcióra kényszeríthetik őket, megölethetik a szeretteiket, zsarolhatják őket a rokonaik épségével, egymás ellen uszíthatják a gyerekeiket, és kegyetlenül megkínozhatják a felkelőket, ha ahhoz tartja kedvük.

  Ez az igazi világunk, ez Panem. Itt élek én, ebben a szörnyű országban. Sose hagyjon el benneteket a remény! – így hangzik minden idők legbrutálisabb valóságshow-jának, az Éhezők Viadalának jelmondata. Hazugság az egész, mint ahogy minden, ami a szülőföldemen véghezmegy! Remény? Könyörgöm, milyen reményről beszélünk? A remény halott. Évezredekkel ezelőtt elhagyta a népet. Hol volt a remény, amikor hetvenhárom éve fellázadtak a Körzetlakók? Hol volt a remény, amikor Snow bevezette a Viadalt? Hol volt, amikor kiválasztották Mirandát? Hol volt, amikor a Játékmesterek elvették tőlem Alexet, és nem engedték, hogy ketten nyerjünk? Hol?

  Sehol. Nem is létezett soha. Az egész egy idióta mese, amivel az ostoba, szegény polgárokat etetik. Ők bezzeg beveszik, mert néhanapján győzelmet arat egy-egy ismerősük. Túl hiszékenyek. Túl naivak. Túl könnyű irányítani őket. Nem értik a lényeget, képtelenek a sorok között olvasni. Hibáztathatnám őket ezért, de nem teszem. Nem lenne igazságos. Amit tudnak Snow kegyetlenségéről, mindössze töredéke a valóságnak.

  Erős, égető fájdalom járja át a torkomat. Ismét a sós ízt érzem a számban. Az összes erőm elhagy, magatehetetlenül a földre rogyok. Sűrű, ismeretlen eredetű folyadék kerül a számba. Bele se merek gondolni, mi történhet velem. Nincs is rá időm. Önkéntelenül prüszkölni kezdek, melynek következtében egy jókora adag vörös tócsát köpök a koszos, hideg padlóra.

  Lövésem sincs, mi lehet ez. A mutatóujjammal belenyúlok a pocsolyába, és jobban szemügyre veszem a folyadékot. Mintha láttam volna már ilyet… Igen, biztosan, hiszen olyannyira ismerős. Óvatosan megszaglászom a körmömet. Egy másodperc alatt rájövök, hogy éppen a saját véremben ülök. Ennyire megkínoztak volna? Az lehetetlen… Én bajnok vagyok, a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának győztese! Nem tehették ezt velem… Nem, ennyire azért mégsem könyörtelenek. Szeretik a bajnokaikat, pláne, ha még gyilkoltak is az Arénában.

  „Soha ne szálljon szembe a Kapitólium akaratával!” – Snow szavai visszhangoznak a fülemben. Így már rögvest értelmet nyer minden… Szembeszálltam velük, kis híján kirobbantottam a forradalmat, és megöltem az elnököt, ezért kínoztak meg, ezért kárhozattak arra, hogy Avoxként éljem le a hátralévő életemet!

  Beletelik pár percbe, mire felfogom, hogy már senki, és semmi sem segíthet rajtam. Nem számíthatok a barátaimra, a szövetségeseimre, az ismerőseimre. Senkire. Snow elvette tőlem az utolsó esélyt, hogy megmentsem Panem lakóit a további szenvedésektől.

  Ez lenne a sorsom? Így kellene bevégeznem, egy büdös, egér lakta porfészekben, ami előtt legalább tíz felfegyverzett Békeőr strázsál? Nem, ezt nem hagyhatom! Biztos, hogy van megoldás, muszáj megtalálnom a szabadulás kulcsát!

  Tekintetem a gyűrűsujjamra téved. A rajta hordott elegáns, vörös gyémánton megcsillan az ablakon beáramló holdfény ezüstös sugara.

  Egy ütemet kihagy a szívem, mikor rájövök, hogy talán a kezemben tartom a szabadulás hőn áhított kulcsát. Finnick szerint, ha megnyomom az ékszeren található gombot, minden rendben lesz. Könyörgöm, csak most az egyszer ne tévedjen!

  A piros gyémántdarabot ezernyi aranyló strassz fogja közre. Az egyik valamivel nagyobb a többinél, kissé kifelé hajlik. Gyorsan, mohón érintem meg a kicsi kiemelkedést. Ezzel a mozdulattal pedig egy furcsa, váratlan sorozatot indítok el. A gyémánt körbefordul, megemelkedik, majd leválik a születésnapi ajándékomról. Az ujjamon mindössze egy kör alakú, aranyozott alj marad, benne egy fehér bogyóval, ami akkora, mint a kisujjam hegye.

  Ez méreg! – gondolom boldogan. Hát persze, Finnick azt mondta, akkor használjam, ha elkapnak. Sajnos ez nem teljesen jött össze, de talán még nem késő… Talán nem ültettek valami különleges gépezetet a szervezetemben, ami immunissá tesz a különböző gyógyszerekre. Talán fel sem tűnt nekik az ékszerem, és nem cserélték ki a benne található bogyót. Talán mégsem veszett még el a remény…

  Egy pontos, óvatos mozdulattal a tenyerembe öntöm az ékszer tartalmát. Legnagyobb meglepetésemre a gyógyszer után egy gondosan összehajtott papír ömlik a kezembe.

  Döbbenten összeráncolom a homlokomat, majd széthajtom a lapot. Ez egy fénykép… Egy kép rólunk, Alexről és rólam. Az Arénában készült, a folyóparton. Valószínűleg egy kapitóliumi újságcikkből vághatták ki. Törökülésben ülünk egymás mellett, én felvont szemöldökkel meredek rá. A fiú arcán, melyről általában képtelenség volt bármit is leolvasni, most az elégedettség mosolya ül, csokoládébarna szeme kihívóan ragyog. A kép alján egy kusza, világosbarna fürtöt vélek felfedezni, ami jó eséllyel Samirához tartozik. Szóval ilyenkor játszhattuk az Igazság pillanatát… Alex ekkor már szeretett, csak nem tudtam róla. Igen, ha jobban megnézem a fotót, látszik is rajta, hogy többet érzett irántam barátságnál. Ahogy végigvezeti rajtam kihívó, kalandvágyó pillantását, amint a térdét szándékosan az enyémhez tolja… Hogy nem jöttem rá, hogy szerelmes belém? Mindegy, inkább nem akarom firtatni. Minél hamarabb túl szeretnék esni az öngyilkosságon. Remélem, nem lesz túl fájdalmas.

  A biztonság kedvéért megfordítom a képet, hátha van valami érdekes vagy fontos a hátulján. És valóban, a hátoldalát egy gépelt szöveg díszíti. Hogy őt lásd utoljára! – ez áll a papíron.

-Köszönöm! – formálom a szavakat az ajkaimmal. – Köszönöm, Finnick!

  Hajtok párat a lapon, úgy, hogy csak a vőlegényem látszódjon. Egykori bálványom rendkívüli módon kiismer, jól tudta, hogy mire van szükségem a halál torkában lebegve. A legszebb emlékeimre. Ez a pár óra pedig azok közé tartozik. Imádtam, hogy önfeledten nevetgéltünk a Játékmesterek gyilkos börtönében. Olyan volt, mintha kicsit lázadnánk a szabályok ellen, pedig azért csináltuk az egészet, hogy eltereljük a figyelmet Samira merész elhatározásáról. Szerettem velük lógni, mindig is olyan szövetségesekre vágytam, mint amilyenek ők voltak. Na, igen, voltak. Szörnyű, hogy már csak múlt időben „beszélhetek” róluk. Itt az ideje, hogy kövessem őket az örök vadászmezőkre!

  Nem akarok sokat teketóriázni, így gyorsan, magabiztosan veszem be a bogyót, míg mielőtt meggondolnám magam, és elmenne a kedvem az egésztől. A méreg azonnal hatni kezd. Eleinte nem érzek semmit, csak lassú, csöndes émelygést a fejemben. Képek villannak fel előttem életem filmjéből. Az árvaházban töltött estékről, Mr. Johnsonról, amint örökbe fogadott, a Negyedik Körzetbeli táborról, James haláláról, a felvilágosításról a Viadallal kapcsolatban, Finnick Körútjáról, amikor zavartan, kipirult arccal átnyújtottam neki a szerelmes levelet. Az Aratásról, amikor kihúzták Mirandát, és elvállaltam helyette a kiválasztottsággal járó nem létező előnyöket és hátrányokat, az Alexszel való megismerkedésemről, az öngyilkos kísérleteimről, Seneca Crane meglopásáról, az interjúmról és az azt követő botrányról, a motorozásról Alexszel. Az események felgyorsulnak, az emlékképeim egyre brutálisabbak. A lány a Tízedikből leveti magát a biztonságot nyújtó állványról, a feje a kezemben landol. Menekülök, majdnem leszúrnak, harcolok egy vámpírral, megölöm Naomit és Marcust, majd szövetséget kötök Alexszel. Samira a fiú hátára ugrik, majdnem elvágja a torkát, összeveszünk vele, ám a javaslatomra mégis bevesszük kis csapatunkba. Cara felvágja a lány ereit, Samira üvölt, káromkodik, nyögdécsel, és közben a forradalomról, és a Kapitólium kegyetlenségéről magyaráz. Alex el akarja terelni a fővárosiak figyelmét az iménti botrányos megnyilvánulásról, így kitalálja, hogy fürödjünk. Jól érezzük magunkat, sokat nevetünk és bohóckodunk, egészen addig, amíg a szövetségesem észre nem veszi a pólóm nyakán alvadó vámpírmérget. Elválnak útjaink, a Horrorerdőbe menekülök. Valterral beszélgetek, a fiú felnyitja a szememet, így rájövök, hogy beleszerettem Alexbe. A Hivatásosok elől menekülök, akik a sérüléseik ellenére lerázhatatlannak tűnnek, és azok is. Cara elkap, az Egyesek elmennek. A Második Körzet Kiválasztottjai Joel meggyilkolásának körülményeiről beszél, mire feldühödök, és Carával egymás torkának esünk. A lány fejébe beleáll egy kés, amit nehézkesen kihúzok, ám a gusztustalan látványtól egyszerűen megőrülök. Szünet következik, hosszú-hosszú kihagyás. Csak reménykedni tudok, hogy nem így lesz vége… Hogy látom még Alexet!

  Kérésem meghallgatásra talál, folytatódik a vetítés. Alex mond valamit, amit nem értek, majd megcsókol. Meglepődöm, de viszonzom a csókját, majd ridegen elhúzódok tőle, mondván, nem értem, mit akar tőlem. Tisztázzuk a dolgokat, ismét rádöbbenek, hogy szeretem a fiút. Romantikus pillanatokat töltünk együtt, egészen addig, amíg a fiú meg nem kéri a kezemet, és nem kapunk ezért egy éjfürtös tortát az elnöktől. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy ledugjam a késem a vőlegényem torkán, ezzel megmentve az életét. Ezután a késdobálás művészetét gyakoroljuk, egészen addig, amíg fel nem robbantanak valamit a közelünkben. Tiffany botorkál elénk, bal lábát térdtől lefelé letépte egy bomba, amit a Hármas fiú tervezett és készített. Megöljük a lányt, ketten maradunk életben, de eszünk ágában sincs kést állítani a másik szívébe, így a Játékmesterek ránk küldenek egy csapat túlméretezett patkányt, melyek kísértetiesen hasonlítanak a Viadalon elhunyt gyerekekre. Azt ordítják, mi vagyunk a gyilkosaik. Futólépésben haladunk, a Bőségszaru felé vesszük az irányt. A mutánshad végig a nyomunkban lohol, de szerencsére nem érnek be minket. A Szaru tetejére érve teljesen kifordulok önmagamból, üvöltözni kezdek, mint egy eszelős, szidom, átkozom a Kapitóliumot, ahol csak érem. Egy hangos puffanás hatására azonban abbahagyom a lázító kiáltozást. Alex a földre rogy, a hasából egy véres kés kandikál ki. Megpróbálom támogatni, elérni, hogy kibírja, és életben maradjon még néhány óráig. Még azt is felajánlom, hogy önként a patkányok közé vetem magam, de ő nem engedi. Megígérteti velem, hogy megölöm Snow-t és vigyázok az öccsére. Aztán meghal… Eltűnik az életemből, mintha soha nem is létezett volna, legalábbis így gondolják a Kapitólium lakosai. Bebizonyítom nekik, hogy tévednek: kihúzom Alex testéből a gyilkos fegyvert, és szíven szúrom magam vele. A következő képen már a kórházban vagyok, Johanna és Finnick izgatottan magyaráz a Körzetekben kitört felkelésekről. Kiderül, hogy Blight miért vagdossa magát, Adam esküvői ruhát tervez nekem, amit a Viadal visszanézése alatt viselek. A legvégén, Alex halálát látva elszakad a cérna, bőgve kirohanok a teremből. A Győzelmi Banketten Mrs. Turner, a tavalyi Főjátékmester özvegye beszól Finnick miatt, mire indulatosan a fejébe nyomok egy jókora tortát. Adam megpróbál vigasztalni, amiben Johanna és Finnick is a segítségére siet, és képbe kerül egy kifejezetten unszimpatikus, Plutarch nevű fickó is. Az interjú befejeztével felfedem a valódi szándékomat, és megmutatom a közönségnek Adam zseniális alkotását, mire egy Békeőr fejbe lövi a stylistomat. Hazaérvén nem találom a helyem, és ebben a modellkedés sem segít. Snow kiküld hozzám egy híres stílustanácsadót, Wolfrick Salazart, aki pár éve nyert a Viadalon, és Cara unokatestvére. Már az első pillanatban megutálom a pasast, az sem lágyítja meg a szívemet, hogy mesebeli ruhákat tervez. Kezdetét veszi a Győzelmi Körút, ahol már az első állomáson, a Tizenkettedik Körzetben kitör a botrány, kis híján meg is ölnek egy fiút, Gale Hawthorne-t, Samira szívszerelmét, aki valamiért nem viszonozta a lány érzelmeit. Az állomáson összeveszek Johannával, és megállapodunk, hogy mostantól normálisan fogok viselkedni. Ez jól is megy, egészen a Negyedik Körzetig, ahol aztán nem bírom tovább, tudatosan megígérem, hogy meg fogom ölni az elnököt. Erre Jared Emerson egyezményes jellel kifejti, hogy támogatja a tervemet. A Körzet egyetlen Békeőre fegyvert tart a fiú fejéhez, ám szerencsére nem bírja megölni, ugyanis elhajítom a biztonságból magamnál tartott késemet, ami csont nélkül beleáll a férfi fejébe. Őrjöngve elrohanok, Finnick talál rám a temetőben, Alex sírja előtt. A fiú felajánlja, hogy segít véghezvinni a tervemet. Rengeteget gyakorlunk, gyorsan rákapok a dolog ízére. Már éppen elhagynánk a Negyedik Körzetet, amikor Finnick felköszönt, és átnyújt egy gyönyörű, gyémánttal díszített gyűrűt. A Kapitóliumba érve bájolgok egy sort a fővárosi majmokkal, majd felkeresem az elnököt. Nem sikerül megölnöm… Kivágják a nyelvemet, a börtönbe visznek, és ennyi…

  Érzem, hogy másodperceim maradtak hátra gyötrelmes földi életemből. Így, egyben látva az egészet azt kell, hogy mondjam, borzalmas volt. Mindig csak szenvedtem, összesen talán két hetem volt, ahol tényleg jól éreztem magam, pedig tizennyolc éven és négy napon át dobogott a szívem.

  Ennek ellenére elégedett vagyok a teljesítményemmel. Mostantól kezdve nem számít más, csak az országunk felszabadulása. Az emberek nem olyan ostobák, mint ahogy azt a Kapitóliumban gondolják. Előbb-utóbb felnyílik a szemük, rájönnek, hogy miért kellett meghalnom. Fel fognak lázadni, de ezek nem csak jelentéktelen felkelések lesznek. Nem… Forradalom lesz! Érzem, hogy Johanna és Finnick nem hagynák annyiba a dolgot, és talán pár év múlva lesz néhány Kiválasztott, akik hasonló nézeteket osztanak velük. Ha az egyikük megnyeri a Viadalt, és nagy hatással lesz a népre, Johannáék segítségével győzelemre viheti az álmomat. Biztosra veszem, hogy lesznek még lázadó kamaszok, hiszen mindig is voltak. Lehet, hogy évekbe telik, de meg fogják dönteni Snow hatalmát.

  Mert mi hárman, Samira, Alex és én, a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának Arénájában elindítottunk valamit, amikor egymás felé tartottuk a három középső ujjunkat, így tisztelegve a másik belső értékei iránt. Megalkottuk a forradalom bombáját, ami már csak arra vár, hogy felrobbantsák.

  Meg fogják tenni, tudom. Ismerem Panem nemzetét, hiszen az elmúlt két hét során végigjártam az összes Körzetet. Tudom, mire képesek ezek az emberek, ha a szabadságukról van szó. Harcolni fognak, és együttes erővel beveszik a Kapitóliumot!

  A testem váratlanul önkéntelenül vonaglani kezd, ez ránt vissza a valóságba az álmok kusza világából. Mentsvárat keresve kinyújtom a kezem, reménykedem, hogy megkapaszkodhatok valamibe. Csak a Finnicktől kapott kép kerül a kezem ügyébe. Meg fogok halni, ez biztos… Úgy kell végigcsinálnom a haláltusámat, ahogy azt én szeretném, nem úgy, ahogy azt elvárják tőlem. Finnick ismert, tudta, mire van szükségem. És ez a dolog itt lapul a markomban, már csak rá kell néznem. Az ujjaim azonban görcsben állnak, képtelen vagyok megmozdítani őket. Ugyanez az állapot uralkodik az egész testemen. Szaggatottan veszem a levegőt, hallom, amint a szívverésem egyre lassul. Nem halhatok meg! Még látnom kell őt… látnom kell Alexet, az ő arca nélkül nem távozhatok a másvilágra! Szét kell nyitnom a tenyerem… Az összes ép idegszálammal erre koncentrálok, de olyan erősen, hogy szinte már belesajdul a fejem. Érzem, hogy már csak pár másodpercem maradt. A fenébe, miért nem sikerül?! Ez az utolsó vágyam, a legutolsó…

  Minden erőmet beleadva próbálom szétfeszíteni az ujjbegyeimet, miközben hallom az óra kattogását, amint visszaszámol, jelezvén a maradék időmet.

  Tíz. Nagy levegőt veszek, befeszítem az összes izmomat, így próbálok még egy pillantást vetni a szerelmemre.

  Kilenc. Az ujjaim nem engedelmeskednek nekem, továbbra sem eresztik el a kívánt fényképet.

  Nyolc. Azon töröm a fejem, eredményesebb lenne-e, ha ellazulnék, és így várnám a halált.

  Hét. Igen, az lenne a legjobb. Bizonyára így kell tennem, talán az ujjperceim is engedelmeskednének végre…

  Hat. Nehézkesen ellazítom a testem, egyedül a nyakamat nem eresztem le, máskülönben lekésnék Alexről.

  Öt. Nem történik semmi… A kezem vasbilincsként zárja körbe a képet.

  Négy. Nem adhatom fel, nem szabad feladnom! Másodpercek maradtak, legalább ebben a pár másodpercben hadd rendezzem úgy az életemet, ahogy azt jónak látom!

  Három. Mintha eddig csak szórakozott volna velem, a tenyerem hirtelenjében szétnyílik, és lomhán, hanyagul kihullik belőle Alex fényképe.

  Kettő. Oldalra kapom a fejem, és alaposan szemügyre veszem a vőlegényem összes vonását. A helyes arcát, az éjfekete haját, ami még így, kócosan is vadító látványt nyújt, a sötétbarna, gyönyörű szemeit, melyekben örökké ott lobogott az ellenállás és a szenvedély kiolthatatlan lángja. Arra gondolok, milyen kár, hogy nem ő nyerte meg a Viadalt, biztosan sikerrel járt volna a merényletet illetően. Persze ez már mindegy… Nem számít, úgy érzem, ennek így kellett történnie. Nekem kellett győznöm, nem csak Miranda és Valter miatt, sokkal inkább azért, hogy bebizonyítsam a népnek, hogy több vagyok, mint aminek látszom, és hogy felhívjam Snow figyelmét arra, hogy gyakorlatilag senkiben sem bízhat meg, aki valamelyik Körzetből származik. Kis híján végeztem vele, és ezt akárki más megteheti. Biztos lesznek próbálkozók, valaki pedig véghez is fogja vinni a lázadók tervét.

  Egy. Hirtelen elmúlik a fájdalom, amit eddig éreztem, a görcs is elhagyja az egész testemet. Nem bírom tovább tartani a szememet, muszáj aludnom egy kicsit. Csak egy icipicit, amíg jobban nem leszek…

*

Lágy, tavaszi szellő csapja meg az arcomat, a közelből pacsirták gondtalan, önfeledt dalolászása hallatszik. Nyűgösen oldalra fordulok, majd fáradtan kinyitom a szemem. A tavaszi napsugár belesüt az íriszembe, és incselkedve tovakúszik a friss, virágokkal teletűzdelt réten. Kezdek kíváncsivá válni, érdekel, hová kerültem. Feltápászkodom, és körbefordulok, alaposan megfigyelve mindent, ami az utamba kerül. A hatalmas koronájú fákat, melyeken énekesmadarak ezrei fészkelnek, a szelíd, barátságos állatokat, amik a nagyra nőtt fű tövében rejtőznek, és a színes virágokat a földön.

  A Nap megvilágít egy közelben lévő alakot. Ott áll előttem pár méterre. Egy hatalmas, királykék motornak támaszkodik. Egyik lábát hanyagul a járgány oldalára helyezi, kezeit a zsebébe rejti. Szája szélén féloldalas mosoly bujkál, ébenfekete haja kissé belehull a tökéletes vonalú homlokába. Sötétbarna szemeivel igézően követi minden egyes mozdulatomat, mintha még mindig meg akarna védeni eme szörnyű, könyörtelen világ összes veszedelmétől.

  A szememben örömkönnyek csillognak, a szám boldog, önfeledt mosolyra húzódik. Lerúgom magamról a szüleimtől örökölt cipőt, ami úgyis nagy a lábamra, és rohanni kezdek felé. Ő kedvesen felnevet, kitárja erős, oltalmazó karjait, így fogadja a becsapódásomat. Eldőlünk a friss pázsiton, a motor is felborul, de nem baj, úgysem esett baja. Magamhoz húzom Alexet, a lábaimat a csípőjére fonom. Úgy érzem, soha többé nem fogom elengedni, ha már ilyen sokáig kerestem, mire a nyomára bukkantam. Könnyáztatta arcomat a vállába fúrom. Magamba szívom kellemes, férfias illatát. Alig hiszem el, hogy velem van. Elhatározom, hogy soha többé nem rágódok a múlton, hiszen az nem visz előre. Mostantól mindig csak a jövőre koncentrálok, és nem foglalkozom az eltelt napokkal. Nem lenne értelme, túl jó az életem ahhoz, hogy önsanyargatással töltsem.

-Jól láttam, Katie, hogy a Körzetemben hasra estél az egyetlen dombban? – kérdezi Alex mosolyogva. – Nem ezt beszéltük meg. Azt hittem, hogy nem leszel ilyen béna, de hát… Vannak dolgok, amik sosem változnak! – kacsint rám incselkedve.

- Bunkó! – nevetek fel, majd belebokszolok a karjába.

  A fiú is elvigyorodik, majd gyengéden megsimítja az arcomat. Közelebb húz magához, mélyen a szemembe néz, majd megajándékoz a világ legcsodálatosabb és legszenvedélyesebb csókjával, amiről az ember csak álmodhat.

  Mosolyogva viszonzom a csókját, miközben egyetlen cél lebeg a szemem előtt: hogy végre boldog lehessek! 

Van egy olyan érzésem, hogy ebben a környezetben, a szerelmemmel az oldalamon ez mindenképpen sikerülni fog…