Harmincnegyedik fejezet

Kedves Olvasóim!
Egy félig jó, félig rossz hírrel kezdeném a bejegyzést. A hétvégén, pontosabban vasárnap este ugyanis befejeztem A lázadás kezdetét, megírtam az utolsó fejezetet is, mindössze az Epilógus maradt hátra. Ez az öt hónap meghatározó volt az életemben, úgy érzem, rengeteget fejlődtem ezalatt, ami fantasztikus érzéssel tölt el. Egyúttal szeretném megköszönni Nektek, hogy mindvégig támogattatok, kommenteltetek, feliratkoztatok a blogomra! <3
Viszont ezt a gondolatmenetet most nem fűzném tovább, mert (1) nyilván mindenkit sokkal jobban izgat, hogy mi fog történni Johannával és Finnickkel, és mert (2) erre később is ráérek, miután közzétettem az epilógust. Egyébként még két rész van hátra :(
Hogy ezután mi lesz, majd kiderül...
Jó olvasást a fejezethez!
Maja

Magam elé tartom a fegyvert, a mutatóujjam a ravaszon pihen. Megpróbálom a lehető legpontosabban célba venni a bábu fejét. Kicsit hunyorítok, így állapítom meg a lehetséges távolságot. A kezem nem remeg, még csak meg se moccan. Mély levegőt veszek, majd elsütöm a pisztolyt.

  A golyó egy másodperc töredéke alatt becsapódik a bábuba, éppen a szívét találja el. Szerencsére nem ad ki hangot, hiszen a terem, ahol gyakorlunk, hangszigetelt ajtóval van felszerelve.

  Megfordulok, és büszkén nézek az edző szürkéskék szemébe. Lyme halványan elmosolyodik, majd magához int engem és Finnicket.

-Nem volt rossz – mondja csendesen. – Egészen ügyesek vagytok, srácok. Pontosan céloztok, a technikátok követendő, és nem kaptok szívrohamot, ha pisztoly kerül a kezetekbe. Fogalmam sincs, miért ragaszkodtok ennyire az oktatáshoz, de elnézve a lövéseiteket, lefogadom, hogy az áldozatotoknak van mit aggódnia…

 - Kösz, Lyme! – biccent Finnick a középkorú nő felé kimérten. – És a tanítást is!

  Az öltöző felé veszem az irányt. Fekete hajamból facsarni lehetne a vizet, az egész testemről folyik az izzadság. Mi tagadás, Lyme, a Második Körzet elnöke és egykori bajnoka nem bánt túl kesztyűs kézzel velünk, már ami a felkészítést illeti. Igaz, mindketten jó alapanyagnak számítunk, tekintve, hogy pazar a kondíciónk, nem lustultunk el a győzelmünk után, és nem mellesleg remekül értünk a fegyverekhez.

  Az öltözőbe érve rögvest lerogyok egy kicsi, fából készült padra a ruháim mellé. A fejemet egy fáradt sóhaj kíséretében a falnak támasztom. Mit ne mondjak, azt hittem, könnyebben megy majd az edzés. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz pisztollyal lőni! Bábukra nem is túl élvezetes…

  Elképzelem magam előtt, hogy milyen lehet Snow fejébe golyót röpíteni. Egy másodperc alatt felvidulok. A számat izgatott mosolyra húzom. Érzem, ahogy az egész testemet átjárja a szabadságvágy mámora.

  Szabadok leszünk!

  Mérget vennék rá, hogy sikerülni fog a merényletünk. Okosabban fogjuk csinálni, mint Katie. Nem taktikázunk, nem keveredünk bonyolult beszélgetésekbe, mindössze egyszerűen, gyorsan megöljük az elnököt. Amióta az eszemet tudom, erre a pillanatra várok. Még szerencse, hogy Finnick a segítségemre sietett, máskülönben még fele ilyen jól sem állnék az üggyel kapcsolatban.

  Igaz, eleinte nem díjazta az ötletemet. Akkor kezdte el felkelteni az érdeklődését, amikor bevallottam neki, hogy a Kapitóliumból Katie halála után pár nappal küldtek nekem egy csomagot, ami egy kivágott nyelvet rejtett. Finnicken látszott az őszinte meglepődés, majd aránylag gyorsan észhez tért. Ketten összeraktuk a képet, és arra jutottunk, hogy valószínűleg a Snow elleni merénylete miatt Avoxot csináltak a lányból. Hihető magyarázatnak tűnik, hiszen fellázadt a rendszer ellen, amiért elnyerte méltó büntetését, miszerint kegyetlenül kínozták, míg ki nem lehelte a lelkét.

  Finnick egyetértett velem abban, hogy egykori pártfogoltam halálát meg kell bosszulni, és egyben véget kell vetnünk ennek az egésznek, amiben már hetvenhárom éve élünk. Elhatároztuk, hogy felkeressük Lyme parancsnokot, a Második Körzet talán egyetlen győztesét, aki nem kap bizonyos időközönként tombolási rohamokat, és segítséget kérünk tőle. Természetesen nem avattuk be a titkunkba, mint ahogy Annie-t és Finnick mentorát, Mags-et sem. A fiú azt mondta, nem szeretné bajba keverni őket, és ha esetleg balul sülne el a tervünk, nem lenne teljesen garantált a biztonságuk.

-Indulhatunk? - kérdezi a szövetségesem, amint kilépek az öltöző ajtaján.

- Naná! – vágom rá vigyorogva. – Alig várom már az akciót!

- Aha, az jó… - motyogja kissé idegesen. – Megnéztem a menetrendet, egy óra múlva indul egy vonat a fővárosba. Még bőven van időnk kiérni. Ja, ezt fogd meg! – nyom a kezembe egy hatalmas sporttáskát.

  Belekukkantok a bőröndbe. Amint megpillantom a tartalmát, valósággal elakad a lélegzetem. A lehető legrosszabb értelemben.

-Ez meg mi a franc? – mérgelődöm félhangosan. – Mondd, hogy ez csak egy rossz vicc!

- Miért, nem tetszik valami?

  Hogy nem tetszik-e valami? Gyilkos pillantást lövellek a barátom felé. Igen, zsenikém, képzeld, rohadtul nem tetszik! A sporttáska ugyanis egy fekete kezeslábast, egy betörők öltözetére jellemző sapkát, egy pisztolyt, és egy agyoncicomázott, rózsaszín szívecskékkel díszített nagyestélyit tartalmaz. Előbbiekkel még nem is lenne gond, fontos, hogy ne ismerjenek fel a biztonsági kamerák által rögzített felvételeken, de ez a ruha egyszerűen borzalmas! Könyörgöm, ilyet csak az agyhalott fővárosi libák öltenek magukra! Finnick komolyan azt hiszi, hogy én ezt valaha is magamra fogom húzni?!

-Mi ez a cucc? – vicsorgok rá kissé idegbeteg módon. – A feketeét még értem, de ez a másik… Ember, eljutott az agyadig, hogy ha nekem ebben kell mutatkoznom, megőrülök? Ezt még azt az idióta Leilácska sem venné fel.

- Johanna, kérlek, nyugodj meg! – válaszol Finnick komolyan. Kár, hogy már-már zavarba ejtően ismerem. Már a tengerzöld szempár csillogása is elárulja, hogy valójában jól mulat a helyzetemen. – A Kapitóliumban nem mászkálhatunk feketében, az emberek azonnal kiszúrnák, hogy valami nincs rendben velünk. Mielőtt rákérdeznél, azért nem mehetünk a normális ruháinkban, mert azokról viszont rögvest felismernek. Gondolom, abban te is egyetértesz, hogy most hiányoznak a legkevésbé a sipákoló rajongóim! – fintorog.

- Oké, értettem, megadom magam! – sóhajtok fel kelletlenül. – És felveszem ezt a szörnyűséget!

*

-Dwayne Parker, a Hatvankettedik Viadal győztese tegnap tragikus körülmények között elhunyt. Az esetet egyelőre vizsgálják, már megkezdődtek a boncolások. Sajnos mostanában rengeteg bajnok veszti életét, hogy miért, még mi sem tudjuk. A járványt Katie Hope indította, az ő esete óta pedig immáron öt, azaz öt győztes vesztette életét. Sejtelmünk sincs, mi okozhatta az egyre gyarapodó tragédiákat, mai adásunkban erre próbálunk fényt deríteni. A mikrofonnál Roberta Michaelsont, Híradónk riporterét láthatják…

  Türtőztetem magam, hogy ne boruljak ki, és ne kezdjek haragos káromkodásba. Lefogadom, hogy a híradó stábja nagyon is jól tudja, hogy mi áll a „járvány” hátterében. Talán így akarnak lázadni a rendszer ellen. Ki tudja, lehet, hogy az adás végére kiderítik, hogy az összes bajnok az elnök ellen elkövetett merénylete miatt jutott erre a sorsra.

  Ami azt illeti, manapság tényleg elég sokak jutnak arra a véleményre, hogy mindenkinek sokkal jobb lenne, ha a mi hőn szeretett vezetőnk végre-valahára eltávozzon az élők sorából. Mindig is tudtam, hogy a Hetvenharmadik Viadal nem számított átlagosnak, és nem csak azért, mert ez volt az első év, amikor nem izgultam az Aratás miatt. Katie-ék tényleg elindítottak valamit, ami az egész országra nagy hatást gyakorolt. Előttük soha, senki nem mondta ki élő adásban, hogy legszívesebben megölné Snow-t. Senki más, csak ők. Magamat csak részben sorolnám ebbe a kategóriába. Nem beszéltem, csak írtam, méghozzá Timothy vérével.

  Timothy.

  A kezem automatikusan ökölbe szorul, amint felrémlik előttem a kisfiú gyenge alakja, mélykék, éhségtől kopogó szemei, és vörösesbarna, nyílegyenes haja, mely minduntalan madárfészek-szerűen meredt a levegőbe. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni a szövetségesem. Sőt, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy lesz egyáltalán szövetségesem. Még a győzelmemre sem fogadtam volna. Igaz, értettem a baltákhoz és egy kicsit a nyilazáshoz is, de úgy éreztem, ez nem elég. Vagy akár túl sok is. Ügyes voltam, de nem annyira, hogy támogatókat szerezzek magamnak, de éppen eléggé ahhoz, hogy a Hivatásosok minél hamarabb megpróbáljanak eltenni láb alól. Úgy döntöttem, eljátszom a kedves, szolid, félénk kislány szerepét, talán így nem vesznek üldözőbe. Kiváló emberismeretem ezúttal sem hagyott cserben. Már a játék elején lemondtak rólam, még csak nem is kergettek. Úgy vélték, egy egyszerű, esetlen kis Kiválasztott vagyok, egy a sok közül, akit úgyis meg fognak ölni, nem jelenthet komoly veszélyt a számukra. Hát, szegénykéim hatalmasat tévedtek.

  Megpróbálom gúnyos mosolyra húzni a számat, ám e helyett csak egy nevetséges grimaszt sikerül kicsikarnom magamból. Az ablak felé fordulok, és alaposan szemügyre veszem magam. Mikor megpillantom a tükörből rám bámuló lányt, nem tudom eldönteni, sírjak, vagy nevessek. A bevonulásomon Adam fának öltöztetett, jól meg is rugdostam érte. Ehhez a maskarához képest viszont az a ruha maga az álomvilág! A sporttáskában rejlő estélyi ugyanis nem csak első ránézésre festett pocsékul. Így, hogy felvettem, még ocsmányabbnak találom. Az ujját ezernyi művirág díszíti, a szoknyarésze pedig éppen, hogy takar valamit. A szereléshez tartozik még egy csicsás, vérvörös kalap, aminek már a karimája is nagyobb, mint a fejem. A lábamra egy ormótlan magas sarkú cipőt húztam, amiben szerintem még maga Leila Berry, a páváskodás koronázatlan királynője is kitörné a nyakát. Mondjuk az utóbbi nem lenne ellenemre.

-Ugye tudod, hogy ezért egyszer még kinyírlak? – vetek egy erőltetett mosolyt Finnickre.

  A fiú válaszul idegesen felnevet. Ami azt illeti, ő sem fest sokkal jobban. Narancssárga öltönyt és bársonynadrágot visel, ami olyan rikító, hogy még a Holdról is látni. Fehér inggallérját lazán felhajtotta, elbűvölő, tengerzöld szemét egy napszemüveg takarásába rejtette. Fekete, báli cipőjével zavartan dobol a padlón. Fején egy citromsárga kalap pihen, melyet egy óriási vörös rózsa tesz feltűnőbbé.

-Hol fogunk átöltözni? – kérdezem.

- Miért, hölgyem, talán nem nyerte el a tetszését ez a finom elegancia? – tolja lentebb a szemüvegét a fővárosiak kényes akcentusát utánozva.

  Dühösen megrázom a fejem.

-Ez nem vicces! – mordulok rá a bajtársamra. – Nehogy azt mond, hogy neked ez tetszik!

- Tetszik a halálnak! – húzza el a száját fitymálóan. – Amúgy az elnöki palotában, a mosdóban fogunk átöltözni. Nyugi, mindent pontosan elintéztem – teszi hozzá a bizonytalan pillantásom láttán. – Minden rendben lesz. Ebben a göncben pedig még kibírsz egy órát!

- Engem az sem érdekel, ha így kell odamennem – vágom rá titokzatos, kissé pszichopata mosollyal a szám szélén. – A lényeg, hogy sikerüljön a terv… - Suttogóra veszem a hangom, semmi kedvem ahhoz, hogy valaki kihallgassa a beszélgetésünket. Az öklöm megfeszül, a tenyerem izzadni kezd a felgyülemlett méregtől. Érzem, ahogy az arcvonásaim egy szempillantás alatt megkeményednek, szinte már nem is látok a szemem körül felgyülemlett ráncoktól. – És magam előtt lássam azt a rohadékot!

  Holtan – teszem hozzá magamban.

*

Az elnöki rezidenciához érve négy Békeőr állja utunkat, és a látogatásunk oka felől érdeklődnek. Azt hazudjuk, Snow elnök távoli rokonai vagyunk, és már régóta szeretnénk találkozni vele. A férfiak pár percig vonakodva fürkészik az arcunkat. Egyikük ijesztően közel hajol hozzám, és mélázó hangon suttogni kezd.

-Maga olyan ismerős nekem…

- Az bizony meglehet – felelem nyávogva. – Két hónapja is meghívtak, Katie Hope Győzelmi Körútjára. Te jó ég, mekkora parti volt! – Igazgatok egy kicsit a kalapomon, és megajándékozom a faggatózó őrt egy bájos mosollyal. – Rengeteget táncoltam, és a győztessel is beszélgettem egy kicsit. Igazán kedves lánynak tűnt, kár, hogy olyan csúnyán bevégezte, nem gondolja, uram? – húzom össze a szemöldökömet. A pillantásommal szinte ölni lehetne.

  Snow talpnyalója láthatóan észrevette a hirtelen hangulatváltozásomat, amivel láthatólag nem tud mit kezdeni. Finnick sajnos rögvest elrontja a szórakozásomat, és a „súlyos késésre” hivatkozva karon ragad, majd szélsebesen távozik velem az elnök lélegzetállítóan hatalmas és csillogó lakhelyére.

-Ilyet máskor ne csinálj, oké? – sziszegi a fülembe alig hallhatóan.

- Miért? – veszem elő az aranyos nézésemet. – Talán rosszat mondtam? Hiszen te is tudod, drágám, mennyire szerettem azt a lányt! Rengeteg pénzt adtam a győzelmére, miatta nem tudtam megvenni teljesen az új őszi kollekciót. Képzeld, nem sikerült beszereznem mind a huszonöt pár bokacsizmát! Te jó ég, borzalmas napok voltak!

  Finnick a selypítésemet hallgatva unottan megrázza a fejét. Fura, de minél közelebb érünk Snow irodájához, annál idegesebb és zaklatottabb. Én pont fordítva érzek; alig várom, hogy golyót röpítsek a mélyen tisztelt elnökünk fejébe! Tudom, nincs ezen mit szégyellni, hiszen Snow gyakorlatilag mindenkit elvett tőlem, akit egy kicsit is szerettem. Timothy-t, a szüleimet, Rogert… És igen, azt hiszem, Katie-t is megkedveltem egy kicsit, de tényleg csak egy icipicit. Nem volt ő rossz ember, csak olyan kétbalkezes, hogy az már fizikai fájdalmat okozott. Sohasem értettem, hogy képes valaki elesni a saját lábában, véletlenül bevallani az egykori bálványának, hogy még mindig odáig van érte, elrontani az előre kitervelt interjús válaszokat… A lány maga volt a két lábon járó szerencsétlenség. Ennek ellenére kegyesen bánt vele a sors, tekintve, hogy korán meghalt, nem kellett tovább ebben a borzalmas, undorító országban tengődnie.

  Nem sokára felérünk a második emeletre. Itt található Snow irodája, pontosan a folyosó végén. Még nem jártam ott, viszont sok dolgot hallottam már róla. Állítólag hatalmas, egy fél Körzet kényelmesen elférne benne. A falakat káprázatos festmények díszítik, melyek vadászatokat, esetleg az elnök családját ábrázolják. A padlót puha bársonyszőnyeg borítja, az ember teljesen elvarázsolódik, amikor hozzáér. Már az is óriási megtiszteltetésnek számít, ha csak a cipőnk orra érintheti a legendásan hatalmas szoba küszöbét.

  Persze mindez nem változtat a nyilvánvaló tényen, miszerint ebben a csodálatos helységben milyen szörnyűségek estek meg. Itt zsarolták meg Finnicket és Cashmere Keatont, innen nézte végig az elnök a Viadalon elhunyt gyerekek kínkeserves szenvedéseit, itt találta ki a legfőbb tanácsosaival minden idők legkegyetlenebb játékát. Itt hozta az ország életét érintő legfontosabb döntéseket, itt emelte fel az árakat, innen rendelte el a lázadók meggyilkolását. Talán még Katie-t is itt ölték meg.

  A folyosó elején két mosdó áll, egy férfi és egy női. Villámgyorsan besurranok a nőibe. Szerencsére nincs társaságom, így nyugodtan tudok készülődni – már amennyire nyugodtan lehet készülődni a leghalálosabb ellenségem meggyilkolására egy eperillatú parfümtől bűzlő porfészekben. Szélsebesen kigombolom a ruhámat, és hagyom, hogy lecsússzon egészen a bokámig. Lerúgom magamról a csicsás darabot, majd kihúzom a sporttáskám cipzárját, és kirángatom belőle a merénylethez szükséges eszközöket. A fekete kezeslábassal meggyűlik a bajom, kis híján megőrülök, mire sikerül magamra húznom. Miután felteszem a fejfedőmet, a kezembe fogom a kicsi, sötétszürke pisztolyomat, mely hamarosan kiereszt magából egy golyót. Egy egyszerű, kerek puskagolyót, mely több millió ember életét változtathatja meg egyetlen másodperc leforgása alatt. Ironikus, már-már zavarba ejtő, hogy minden ezen az apró tárgyon múlik. Ez dönti el, idén is meghal-e huszonhárom szerencsétlen kamasz, folytatódik-e a Körzetlakók reménytelen éhezése és könyörtelen dolgoztatása, továbbra is használatos lesz-e az „Avox” név, valamint a „Viadal”, „Aréna”, „Kiválasztott”, „Aratás” szavak.

  Megforgatom a fegyvert. A lámpa gyér fénye varázslatos csillogást ad a pisztolynak. Sikerülni fog, Finnick és én képesek vagyunk rá, akár az életünk árán is. Meg tudjuk csinálni… Meg tudjuk menteni az ország életét!

  Magabiztos gondolatokkal lépek ki a mosdó ajtaján. Bajtársam már vár rám. Fejével az iroda felé biccent. Némán bólintok. Azokban a helyzetekben, mikor nagy a tét, nincs helye szavaknak, csak felfokoznák az idegállapotunkat. Ilyenkor a hallgatás sokkal hasznosabb és kedvezőbb. Hiszen az élet a cselekvésről szól, nem a végtelen beszédekről.

  Megindulunk a szoba felé. Lépteink durva zajként hatnak a csöndes épületben. Finnick a kilincsre teszi a kezét, majd határozottan lenyomja azt. Belépünk a mahagóniból készült, kétszárnyú ajtón, szemünk előtt elterül a gazdagság és a fényűző pompa mámorító, és egyben romlott, hamis világa. Rádöbbenek, hogy a szóbeszédek nem hazudtak, a lakosztály tényleg felfoghatatlanul gyönyörű. Kár, hogy rossz emberek dolgoznak benne, olyanok, akik még csak a legostobább, legelvetemültebb Körzetlakó kisujjáig sem érnek fel.

  Tekintetem az üvegablakok előtt terpeszkedő íróasztalra siklik. Mögötte egy kényelmesnek tűnő szék áll megfordítva. Látom a székről lelógó lábakat, melyek gondtalanul kalimpálnak a levegőben. Ez Snow! Itt van, és még csak fel se tűnt neki, hogy bejöttünk. Itt az idő! Érzem, hogy ez egy soha vissza nem térő pillanat, most végre valóra válthatom az oly régóta dédelgetett álmom. Itt a lehetőség, hogy véget vessek a hazám szenvedéseinek, és végre elhozzam a várva-várt szabadságot a megmaradt szeretteimnek.

-Nem baj, ha…? – suttogom Finnicknek.

  Egy izgatott mosoly kíséretében megrázza a fejét. Hálás pillantást küldök felé, majd lélegzetvisszafojtva ismét mindannyiunk közös ellensége felé fordulok. Magam elé helyezem a pisztolyt, pont úgy, ahogy Lyme tanította, kissé megemelem a fejem, az ujjamat a ravaszra helyezem, majd megteszem azt, amire több mint egy éve várok. Elsütöm a pisztolyt, halálos lövést mérve az áldozatomra.

  Az adrenalin átjárja az egész testemet, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok egyáltalán, és mit tettem az imént. Megöltem az elnököt. Megöltem Snow-t! A gondolat futótűzként szalad végig a testemen. A tekintetem elhomályosul, csak a boldogság és a szabadság felemelő ízét érzem a számban. Sikerült! Bosszút álltam rajta... Megbosszultam Timothy, Roger, anya, apa, és Katie értelmetlen halálát, sőt talán még Florináét is! Megtettem. Én lettem az, akire az egész ország felnéz, az elnök gyilkosa! Alig hiszem el… Csak rá kell néznem, akkor talán eljutna az agyamig…

   Önfeledten vigyorogva a halottra fordítom a tekintetemet. Mikor azonban megpillantom az áldozatom véráztatta arcát, kis híján elájulok. Ez nem lehet igaz… Hogy történhetett? Hiszen én… lelőttem az elnököt, de ez az ember… nem ő! Ez nem Snow, hanem… valaki más. Ismerős a pasi, mintha láttam volna már. Ezek a kék, élettelen szemek, melyen egykor olyan gúnyosan és undorítóan csillogtak… Ez a tökéletesen fésült, szőke haj… Ez a lenéző kifejezés az arcán…

-Ki ez? – Mindössze ennyit bírok kinyögni a döbbenettől.

- Ashton Robillard – vágja rá Finnick gondterhelten. – Snow egyik legfőbb bizalmasa, aki titokban gyűlölte az elnököt, mert a helyére akart lépni… De miért…? Basszus, ezt nem hiszem el! – morogja. – Ez… nem lehet! Képtelenség… Nem hiszem el, hogy képes volt beleülni a székébe…

  Hirtelen ajtónyikorgás zavarja meg a szoba csendjét. Meglepő módon az egyik festmény leválik a falról, és kilép mögüle négy Békeőr. A közelből az elnök mély, öreges, hangja hallatszik. A testőrök hol Robillardra, hol ránk néznek. Egyikük visszaszalad a titkos átjáróba, gondolom, hogy visszatartsa Snow-t, a másik három pedig megindul felénk.

  A véletlenül elkövetett gyilkosság és a szabadságérzés okozta sokk egy szempillantás alatt elpárolog a szemem elöl.

-Futás! – üvöltöm, és nyomban megiramodom.

  Kirontok az ajtón, és a közeli ablak felé veszem az irányt. Ha máshogy nem megy, kiugrok, és elmenekülök. Gyorsan hátratekintek, és miután megbizonyosodom arról, hogy Finnick pár lépéssel lemaradva lohol utánam, szaporázom a lépteimet. Már csak pár másodperc és kijutok!

  A cipőmmel berúgom az ablaküveget, és a következményekkel nem törődve levetem magam a buján elterülő bokrok közé. A zuhanás gyors és fájdalommentes, bár lehet, hogy csak a felgyülemlett feszültség és adrenalin miatt. Igaz, megütöm egy kicsit a lábamat, de ezzel most nem tudok foglalkozni. Felkapom a fejem, és azon nyomban észreveszem Finnicket, amint az ablakpárkányon áll. Valószínűleg csak most ért oda, látom rajta, hogy a példámat követve készül levetni magát a mélybe.

  Ekkor azonban közbeszól egy váratlan tényező. A fiú mögött ugyanis megjelennek a Békeőrök. A pisztolyom után kapok, de sajnos annyira remeg a kezem, hogy elejtem. Lehajolok érte a sűrű ágak közé. Megpróbálom megkeresni, de sajnos nem látom sehol. Erőltesd meg a szemed, Johanna! – ismételgetem halkan, a lombok közt kutatva. Hirtelen meglátom az ezüstösen csillogó fegyvert. Egy másodperc töredéke alatt felkapom, és kiemelkedek a bokor takaró árnyékából. Magam elé szegezem a pisztolyt, ám nem tudok lelőni vele senkit. A Békeőröknek és Finnicknek hűlt helye maradt az ablakban.