Harminchatodik fejezet

Kedves Olvasóim!
Az egyik szemem sír, a másik nevet, miközben ezeket a sorokat írom. Elérkeztünk az utolsó fejezethez, amivel véget ért egy történet, egy nagyon fontos korszak az életemben. Igazság szerint nem szeretném sokáig húzni a szót, erre még később is ráérek. Azonban, mielőtt belevágnánk a dolgok közepébe, néhány fontos információt még megosztanék veletek, az elkövetkezendő hetekkel kapcsolatban:
- február 9-én felkerül az Epilógus, ami végleg lezárja azoknak a szereplőknek a sorsát is, akikről ebben a fejezetben nem esik szó. Mellesleg, egy újabb szemszögváltásra lehet számítani, de ennél többet nem árulnék el. Persze ami késik, nem múlik ;)
- február 16-ra egy különkiadást terveztem, ami az általatok írt legjobb kommentekből fog állni.
- február 23-án pedig egy újabb meglepetéssel rukkolok elő, ami a Best of ALK címet viseli majd.
Mit is szerettem volna még írni? Ja, megvan. Létrehoztam egy külön Facebook profilt, amin nyugodtan bejelölhettek, kérdezhettek, ha valamit nem értettetek a sztoriból, stb.
Na, de nem is húznám tovább a szót, már biztosan unjátok a rizsázásomat :D
Jó olvasást az utolsó fejezethez :'(
Ölel mindenkit: Maja<3

A következő hetek a szervezkedéssel teltek. Mindenkit felkerestem, akiről tudom, hogy sokat ártott neki a rendszer, és számíthatok a segítségére. A sort Plutarch-kal kezdtem, aki kis híján örömujjongásban tört ki, annyira feldobta a hír, miszerint ha minden jól alakul, hamarosan új vezetőt kell keresnünk Panem országának.

  Természetesen Haymitch-et sem hagyhattam ki, mint ahogy a Hatodik Körzet morflingfüggő mentorait, és a Harmadik Körzet két életben lévő zsenijét, Wiress-t és Beetee-t is beavattam a tervembe. Blight-ot sem volt szívem kifelejteni az előkészületekből. A Tizenegyedik, a Nyolcadik, és a Negyedik Körzet legnagyobb túlélőit is felhívtam, és egyeztettem velük a találkozás időpontját és helyszínét. Mindössze egyetlen embert nem avathattam a be a tervembe, aki viszont rendesen megsínylette a győzelmét: Annie Crestát. Finnick ugyanis túlságosan is féltette a barátnőjét ahhoz, hogy belehajszolja a forradalomba. Na, nem mintha olyan nélkülözhetetlen lenne a csaj, de azért mégis könnyebb lenne, ha többen vennének részt a gyűlésen.

  A megbeszélést mára tűztük ki. Úgy döntöttünk, Plutarch villájában tartjuk meg, két okból kifolyólag. Egyrészt, ez az egyetlen hely, ahová mindannyian beférünk, másrészt, senki sem fog gyanút, mert hirtelen a bajnokok fele a Kapitóliumba utazik, elvégre két hét múlva rendezik a Hetvennegyedik Éhezők Viadalának Aratását, így nyilvánvaló, ha mindenki kíváncsi az Arénával kapcsolatos részletekre, és elmegy a fővárosban szaftos információk után érdeklődni.

  Szinte már minden résztvevő Plutarch hatalmas, csicsás nappalijában tömörül, leszámítva a házigazdát és a Negyedik Körzet összes meghívottját. Csak tudnám, hol késlekednek ennyit! Mindent megbeszélhettünk volna, ha itt lennének ezek a…

-Kérsz? – Gondolataimból Chaff Borg piaszagú lehelete és a felém nyújtott pálinka látványa zökkent ki.

- Belehalnál, ha legalább ezen a napon nem innád le magadat a sárga földig? – vonom fel a szemöldökömet gúnyosan.

  Chaff erre fülsiketítő kacarászásban tör ki, majd nehézkesen átvonszolja magát a szoba másik végébe, a legjobb cimborája, Haymitch mellé. Ezt követően őt untatja a viccesnek szánt, inkább fárasztó és cseppet sem értelmes megnyilvánulásaival.

  Végigvezetem a pillantásomat az egybegyűlteken. Szokás szerint mindenki el van merülve a saját kis világában, mintha nem is az ország jövőjéről, hanem Leilácska kedvenc sorozatának legfrissebb epizódjáról készülnénk beszélgetni. Beetee és Wiress egy új találmányról folytatnak eszmecserét, amit láthatóan mindketten élveznek, legalábbis erre következtetek a szemük elvakult csillogását látva. Haymitch, Chaff, és a többi alkoholista olyan gyorsan töltik magukba az üvegek tartalmát, mintha egymással versenyeznének. A morflingfüggők magukba mélyedve kucorognak a szoba sarkaiban, a mellettem ülő Blight pedig már vagy ezredszerre írja át egykori szerelme, Meta nevét a csuklóján. És nem tollal…

  Talán a Nyolcadikból jött Cecilia és Woof viselkednek a legnormálisabban. A férfi éppen a nő haját fogja, gondosan ügyelve arra, hogy szerencsétlen le ne hányja gyönyörű, sötétbarna hajzuhatagát.

  Még a gondolattól is elfintorodom, hogy Cecilia már a harmadik gyerekével terhes. Ez a nő egyszerűen nem normális! Komolyan azt hiszi, hogy a Kapitólium nem fogja az összes utódát az Arénába vetni, amint betöltik a tizenkettedik életévüket? A legfurább az egészben, hogy még örül s a várandósságának, szembetűnően sugárzik, erről árulkodik a mosolya, amivel megajándékozza a jelenlévőket két hányás között.

  Hirtelen kinyílik a hatalmas, agyoncicomázott, kétszárnyú ajtó, és betömörül rajta a halászkörzet összes győztese, Annie kivételével.

-Mi van, késett a vonat? – vetem oda Finnicknek szárazon.

  Tetőtől talpig végigmérem a fiút. Aránylag gyorsan helyre jött, mióta utoljára a fővárosban jár. A sérülései begyógyultak, a hegeket eltűntették az arcáról. Már csak villogó, tengerzöld szemei árulkodnak a hetekkel ezelőtti megkínzásáról. Még a mosolya is olyan ragyogó, mint régen. Azaz, mégsem; most vadabb és tettre készebb, mint valaha. Finnick nem buta, sőt az egyik legokosabb ember, akit ismerek, így biztosan összerakta a képet, tudja, miért is kellett ma ide jönnie.

-Senki sem akart elindulni – mondja, miközben levágja magát mellém a kényelmes, bársonyos kanapéra.

- Miért is? – vonom fel kérdőn a szemöldököm. – Megint hajót avattatok?

- Izgalmasabb – válaszol. – Jared szakított Laicey-vel. Akkora balhét csaptak azok ketten, hogy semmi pénzért sem hagyták volna ki a legtöbben. Komolyan mondom, nem ismerek pletykaéhesebb embereket a Körzetem lakóinál! – forgatja a szemét unottan.

- Legalább kikaparta a gyerek szemét?

  Bármennyire is kegyetlenül hangzik, de nem sírnám tele a párnámat éjszakánként, ha történne valami Alex Emerson drágalátos kis öcsikéjével. Utálom azt a gyereket! Képtelen vagyok felfogni, miért nem tudott normálisan viselkedni Katie-vel. A lány csak segíteni próbált neki, ám ő a lehető legbunkóbb módon elküldte a francba, és még csak meg sem köszönte neki, hogy megmentette a szánalmas kis életét. Ha Katie nincs, a Fő tér közepén végzi, egy golyóval a fejében.

-Azt azért nem, szimplán csak üvöltöztek egymással – von vállat Finnick közömbösen. – Jared elvileg csendesen akarta intézni, ezért a vasútállomásra szervezte a találkát. Remélte, hogy több száz ember szeme láttára nem kezd el Laicey sipákolni. Tévedett. A csaj először fel se fogta, hogy lapátra tették, aztán bőgött vagy félórát, végül üvöltözni kezdett Jareddel. Szinte már sajnáltam szegény srácot.

- Így járt! – bólintok kíméletlenül. – Történt még valami?

- Semmi extra. Laicey folytatta az ordítást. Azt szipogta, hogy az összes pasi egy rohadék, és mennyire gyűlöli őket…

- Hát, ezért aztán megérte elkésni…

- Várj, most jön a poén! – teszi fel a kezét sietősen. – Jared szokás szerint kitett magáért, közölte, hogy nem kellett volna az összeset kipróbálni.

  Hangos nevetés hagyja el a számat, mire páran automatikusan felém kapják a fejüket.

-Még mindig utálom a gyereket, - veszem halkabbra a hangomat. – de meg kell hagyni, jó a humora, még akkor is, ha soha sem fogják a világ legkedvesebb emberének választani.

- Emerson… - mosolyodik el Finnick szomorkásan, ezzel magyarázatot adva miden felmerülő kérdésre.

  Finoman megpaskolom egyetlen életben lévő barátom erős, izmos karját. Bár sosem beszélt róla, jól tudom, hogy rettentően megviselte Alex elvesztése, és nem csak azért, mert jó eséllyel a fiú lett volna a Kapitólium új kedvence, így ő nyugodtan visszavonulhatott volna a rivaldafényből. Az az igazság, hogy mindnyájunkat rosszul érint, ha nem sikerül életben tartanunk egy gyereket, még ha nem is a saját hibánkból leheli ki a lelkét, sokkal inkább egy pszichopata versenyzőnek, vagy egy vérszomjas mutánsnak köszönhetően. A pártfogoltjaink ugyanis idő közben szerves részeivé válnak az életünknek, hiszen egész nap őket figyeljük, miattuk könyörgünk ajándékokért az önimádó kapitóliumi lakóknál, és bármire képesek vagyunk azért, hogy élve kijussanak Panem leghalálosabb börtönéből.

  Ha sikerül megvalósítani a terveinket, és a Körzetünk Kiválasztottja egy darabban kijön az Arénából, úgy érezzük, hogy most már nem történhet semmi rossz, és mindketten biztonságban vagyunk. Persze ez a felvetés egy szempillantás alatt szertefoszlik, amint a mentoráltunk minden éjszaka verejtékben fürödve, sikoltozva ébred fel, és segítségért kiabál. Még mindig örülünk, hogy megmentettük, ám a lelkünk legmélyebb zugaiban ismételten megbizonyosodunk arról, hogy azok a legnagyobb mázlisták, akiknek már a vérfürdőben kioltották az életüket. Már, ha nem kínozták őket előtte halálra…

  Végre a házigazda is lejön az emeletről, kezében egy papírral és pár tollal. Látszólag csöppet sem zavarja a nappalijában uralkodó káosz. Leül az egyik székre, mire mindenki automatikusan elcsendesedik, és abbahagyja azt az őrültséget, amit éppen csinál.

-Jó napot, bajnokok! – kezdi a beszédét. A hangja nem cseng lenézően, mint ahogy a legtöbb fővárosinak, akik a Körzetlakókkal társalognak; sőt, kifejezetten kedélyes. – Először is, remélem, senkinek sem okoz gondot, ha mostantól tegezzük egymást, elvégre a mai naptól kezdve közös ügy érdekében tevékenykedünk, minek következtében bajtársakká, szövetségesekké válunk.

  Néhányan intenek a fejükkel, jelezvén ezzel, hogy semmi baj, csak térjünk már végre a lényegre.

-Köszönöm! – folytatja Plutarch. – Gondolom, mindannyian sejtitek, miért is gyűltünk ma össze. Viszont, hogy mindenki teljesen tisztában legyen az okokkal, elölről elmesélem az egész történetet.

  Minden tavaly kezdődött, a Hetvenharmadik Éhezők Viadalán, a játék menetének harmadik napján, a Horrorerdő fái között. Egy Samira Olsen nevű lány nevéhez fűződik mindez, aki a Tizenkettedik Körzetből származott. Ő volt az első, aki élő adásban kimondta, hogy ha kijut az Arénából, meg fogja ölni az elnököt. Maga mellé állította Alex Emersont és Katie Hope-ot, aki nem mellesleg rá pár nappal megnyerte a Viadalt. Ennek a szövetségnek a tagjai a következményekkel nem törődve, nyíltan beszéltek a rendszer kegyetlenségéről és a terrorról, ami tönkreteszi az összes Körzetet. Három Kiválasztott miatt vagyunk most itt, ha ők egy éve nem szítják lázadásra a népet, még sehol sem tartana a forradalom nemes és sérthetetlen ügye. Pedig szinte még gyerekek voltak. Úgy tűnik, mégis elég volt három kamasz ahhoz, hogy létrejöjjön valami, amire évtizedek óta nem volt példa Panem országában. Az emberek szabályos sztrájkba kezdtek, megtámadták a Békeőröket és a Viadalok megszüntetését követelték. Az utolsó interjú befejeztével, a koronázást megelőzően forrósodott fel igazán a helyzet. Gondolom, mindenki emlékszik még Miss Hope ruhájára, amit az utolsó élő adásban viselt. Igen, arról a blúzról beszélek, ami Snow-t ábrázolta, mint halott Kiválasztott. Igaz, a produkció következtében elvesztettük egy bajtársunkat, ám nincs győzelem áldozatok nélkül. De térjünk vissza Katie-re… Mint tudjátok, néhány hónapja az összes újság a halálhíréről írt. Sokan úgy vélték, ez csak egy ostoba pletyka, hiszen Miss Hope-pal kapcsolatban annyi sületlenséget olvashattunk már… Végül napvilágra került a hír, hogy öngyilkos lett a Körút utolsó állomásán, a Kapitóliumban. Nos, ha úgy vesszük, igaz. Csak egy apró részletet felejtettek el közölni a néppel: Mielőtt a lány véget vetett volna az életének, felkereste az elnököt, és kis híján megölte. Sajnos azonban az akciója kudarcba fulladt. Köztudott, hogy Snow semmit sem hagy megtorlatlanul, így Katie-re a legszörnyűbb sors várt, amit ember csak képzelhet. Az elnök parancsára a Békeőrök kivágták a nyelvét, és a tömlöcbe hurcolták. A lány itt oltotta ki az életét, nagy valószínűséggel megmérgezte magát a gyűrűjében található ciánnal. Pár órával rá jöttek rá, hogy halott. További érdekességnek számít, hogy a markában egy fényképet találtak a vőlegényéről, és hogy úgy mosolygott, mintha a legszebb éveit élné…

  Plutarch tovább magyaráz Katie mártírhaláláról és a további merényletekről, én azonban képtelen vagyok figyelni a férfira. Csak ülök a kanapén, és révetegen meredek magam elé. Mi a franc történt? Az övé lett volna a nyelv, amivel a Kapitólium „megajándékozott”? Honnan szedett mérget, és mi az a gyűrű? Mit csinált már megint ez a csaj?

  A gondolatok szélsebesen cikáznak át az agyamon. Még csak tippem sincs, mi történhetett. Ez az egész öngyilkosság annyira értelmezhetetlen! Bár igaz, Katie már korábban is próbált saját kezűleg véget vetni az életének. Egyszer kiugrott a hetedik emeletről, máskor a folyóba vetette magát, vagy éppen a szívébe szúrt egy kést. De mindet túlélte, a segítség mindig időben érkezett. Először Finnick mentette meg, aztán Alex, végül pedig az altatólövedék.

  Az érveit még megértem, tényleg nem lehet túl kellemes nyelv nélkül élni, és az ismerőseidet szolgálni, tudva, hogy pár napon belül meghalnak. Egyetlen kérdés motoszkál már csak a fejemben, amire nem találom a választ: Ki adta neki azt a rohadt gyűrűt? Nem hiszem, hogy magától szerezte, sokkal nagyobb problémák is felmerültek a Körút során, sem minthogy csicsás ékszerek után rohangáljon.

  Talán Wolfricktól kapta? Az öklöm azonnal megfeszül erre a felvetésre. Ő készítette az összes ruháját és ékszerét, amit a Körút során viselt, logikus lenne, ha a gyűrű is tőle származna. Viszont honnan tudhatta, hogy mire készül Katie? Esetleg csak reménykedett benne, hogy minél előbb megtalálja, és végez magával? Vajon szenvedne Wolfrick Salazar egy átkozott gyűrűvel csak azért, hogy méltón megbosszulhassa az unokatestvére elvesztését?

-…hogy aláírjuk az egyezményes nyilatkozatot, melynek kapcsán mindannyian megfogadjuk, hogy ha kell, az életünk árán is, de támogatni fogjuk a forradalmat, és ezzel felszabadítjuk szeretett országunkat az elnyomás és a zsarnokság alól! Természetesen amint megpecsételtük eskünket, elégetjük a nyilatkozatot, nehogy bajba sodorjon minket…

  Finnick egy lapot és egy tollat nyújt át nekem. Gyorsan átfutom a szöveget, amiben az áll, hogy egy évig várunk, hogy lecsituljanak a kedélyek, és csak azután, a Harmadik Nagy Mészárlást megelőzően próbálkozunk, hiszen ott kötelessége az összes bajnoknak részt vennie, mint mentor. Gyorsan lefirkantom a nevem, majd továbbadom a papírt Blight-nak.

-Hé, Johanna! – bök oldalba Finnick. – Minden oké?

- Persze – erőltetek magamra egy mosolyt. – Csak nem tiszta ez a Katie-ügy. Nem teljesen értem, hogy jutott ciánhoz, vagy egyáltalán ki volt az a baromarc, aki adott neki. Elsőként Wolfrickra gondoltam, de egyre erősebben kételkedem benne. Magam sem tudom megmagyarázni, miért, de kizártnak tartom, hogy így akarta volna megbosszulni Cara halálát. A csávó kész pszichopata, biztos, hogy sokkal kegyetlenebb dolgot eszelt volna ki!

- Nem tudom – von vállat unottan. – Igazság szerint engem nem izgat túlságosan. Ha belegondolsz, Katie még jól is járt ezzel az egésszel. Kevesebbet szenvedett.

  Időközben mindenki aláírja a papírt, és a papír visszakerül Plutarch-hoz. A Játékmester elégedetten szemléli az irományt, majd miután megbizonyosodik arról, hogy mindenki rajta hagyta a nevét, közli, hogy mára vége a megbeszélésnek, és feltétlenül szól, ha ismét tárgyalásra kerül a sor. 

*

A bajnokok, akik immáron a szövetségeseink, villámgyorsan elhagyták a Kapitóliumot. Nyilván nem kívántak több időt itt tölteni, bőven elég nekik az a két hét évente, amikor kénytelenek a fővárosba utazni.

  Mindössze ketten maradtunk itt, Finnick és én. Úgy éreztem, még nem mehetek haza, a Hetedik Körzetbe, amíg nem kerestem meg az óriásplakátot, amin Katie szerepel. Tudom, hogy ez az utolsó fénykép, ami a mentoráltamról készült, és hogy amint a Passion nevű rúzs, amit reklámoz, kimegy a divatból, rögvest leveszik.

  Finnick azonnal a segítségemre sietett. Azt mondta, ő jobban ismeri a Kapitóliumot, hiszen többször járt már itt, mint én, még ha nem is szívesen kereste fel a várost. Szerintem azonban az áll a dolog mögött, hogy fél, nehogy valami őrültségbe keveredjek, és börtönbe vessenek.

-Milyen fura... Emlékszem még, milyen volt, amikor Leila bejelentette, hogy dönteniük kell a kiválasztottságot illetően. Akkor még csak meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ő fogja összehozni a bajnokokat – morfondírozom a képet nézve.

- Azt hittem, egy jelentéktelen kis senki lesz, akit az első percben megölnek – jegyzi meg Finnick.

- Tudod, mi az ironikus? – fordulok a barátom felé. – Hogy gyakorlatilag nem is tudta, mit csinál. Mindent annyira ösztönösen tett… Nem hiszem, hogy előre eltervezte volna, hogy fellázad a rendszer ellen. Természetesen fakadt belőle ez az egész. Ahogy kiállt az emberek elé… Mindössze elmesélte, miket éltek át együtt a szövetségeseivel, és máris tisztelegtek neki. A Végjátékban se volt semmi. Egyszerűen nem értem ezt a lányt! – Zavartan megrázom a fejem, miközben újra a plakátra téved a tekintetem. – Nem értem, miért szúrt ki vele ennyire az élet! Oké, aláírom, mindig mindent elcseszett, idegesítően sokat szerencsétlenkedett, túl hirtelen felkapta a vizet, és néha nekem is megfordult a fejemben, hogy felképelem, – mentségemre szóljon, csak egyszer tettem meg! – de akkor sem ezt érdemelte az élettől! A rohadt Kapitólium jól padlóra vágta…

- Mikor ütötted meg? – ráncolja a homlokát értetlenül.

- Amikor élő adásban közvetítették a csókotokat – sütöm le a szemem szégyenlősen.

  A Nap lomhán bukik alá az égbolton, fakó fényt vetve a plakátra. Katie kék szeme mintha pont minket figyelne, vérvörösre festett szájával mintha pont ránk mosolyogna. Olyan ez, mintha üzenni akarna valamit. Tudom, hogy mindez képtelenség, a halottak nem szoktak az élőkkel cseverészni. Mégis szeretnék vele beszélni. Biztosítanám, hogy Samirával és Alexszel nem a semmiért haltak meg, igenis rengeteget számított, amit tettek. Hiszen megalkották a forradalom bombáját. Mi, a lázadó bajnokok, a kezünkben tartjuk a gyufát. Már csak egy löket kell, egy hangyányi remény, egy vezéregyéniség, aminek segítségével meggyújthatjuk a zsinórt…

  ...és akkor már semmi sem állhat az utunkba!

-Te jó ég, hogy fogok még két évet kibírni? – húzom el a számat az utcán ténfergő embereket nézve. – Túl tudom azt élni egyáltalán?

- Ne nekem mondd! – teszi fel a kezét hárítóan Finnick.

- Jogos – biccentek. – De mindenesetre én örülök, hogy létrehoztuk ezt a kis szövetséget…

  Úgy érzem, képtelen vagyok levenni a szememet Katie-ről. Ha hinnék az ilyesmiben, azt gondolnám, valahonnan fentről figyel minket. Rámosolyog a vőlegényére, aki immáron talán a férje, majd boldogan, bizakodva a fülébe súgja:

-Látod, Alex, érdemes volt annyit szenvedni! Megérte gyilkolni az Arénában, megérte fellázadni a Kapitólium ellen, és végigszenvedni a Körutat. Volt értelme a halálunknak, még ha akkor ezt nem is érzékeltük. Panem polgárai alig várják, hogy kitörjön a forradalom, az igazi, mindent elsöprő felkelés, ami megváltoztatja az ország sorsát. És ez így fog történni. Egykori mentoraink és a szövetségeseik igenis megcsinálják azt, amire olyan régóta várunk. És tudod, hogy miért? Mert bár egész életemben egyetlen emberrel találkoztam, aki nem tartotta baromságnak a Viadalok jelmondatát, most mégis neki lesz igaza. Mert a remény tüze még mindig lobog, még ha alig észrevehetően is. Hamarosan azonban tovább fog terjedni, és mindent felperzsel maga körül. Akkor veszi csak kezdetét az, amit mi hárman indítottunk el… A lázadás! Nem egy kicsi, jelentéktelen felkelésről beszélek, itt sokkal, de sokkal többről van szó: egy mindent elsöprő forradalomról, ami teljes egészében megváltoztatja Panem jövőjét.

  A fiú erre magabiztosan, kissé gúnyolódva elmosolyodik – amin igazándiból nem lepődöm meg, figyeltem az Arénában Katie miatt, rájöttem, hogy ilyen, képtelenség megváltoztatni – és egy finom csókkal ajándékozza meg a kedvesét.

-Azért jó tudni, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy ez az egész megvalósuljon!

  Jogosnak érzem az összes szavukat. De azzal is tisztában vagyok, hogy a lázadást a rossz dolgok ellen nem elég elkezdeni; véghez is kell vinnie valakinek, és a megfelelő pillanatban, amikor már semmi veszély sem leselkedik ránk, véget kell vetni neki.

  Az, hogy miként fog folytatódni az ország sorsa, csakis rajtunk áll.

  Rajtam, Finnicken, és a többi lázadó bajnokon.

  Rajtunk, a Lázadók Szövetségén.

  Azokon az embereken, akiknek van annyi erejük, hogy szembeszálljanak a pusztító zsarnoksággal, és elhozzák szeretett országuknak az oly sokszor emlegetett békét.

  A békét, ami egykoron csak a mesékben létezett, ám ha így haladnak a dolgok, rövid időn belül valósággá válik.