Epilógus

Kedves Olvasóim!
Nos, ide is elérkeztünk, az utolsó igazán komoly bejegyzéshez, amiben még történik valami érdemleges. Ez az utolsó rész, ami az összes főbb szereplő életét lezárja, pontot tesz az elvarratlan szálak végére. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd róla...
Valamint, ezt még bővebben is ki fogom fejteni, de azért most is szeretnék köszönetet mondani! Nagyjából fél éve indítottam útjára A lázadás kezdete című blogot, és ez alatt az idő alatt nem állítom, hogy az életem száznyolcvan fokos fordulatot vette, de sokkal színesebbé vált. Megtapasztaltam, milyen idegtépő érzés izgulni a kommentek miatt, milyen jó úgy írni, hogy tudod, van, akit érdekel, amit csinálsz, hogy valaki szereti a munkáidat. Három nagyon kedves, vicces és tehetséges barátnőre tettem szert Lili Leone, Lauren Write és Sofia Currington személyében, akiknek ezúttal is szeretném megköszönni a sok támogatást és bíztatást<3 Mindazonáltal óriási köszönet illeti a 17 embert, akik feliratkoztak a blogomra! És a több, mint 8000 oldalmegjelenítésért is nagyon hálás vagyok! :)
De nem szeretnék tovább "dumálni", jöjjön, aminek jönnie kell!
Hölgyeim és Uraim, a blogom negyvenedik posztja, ami lezár egy fontos korszakot, ami pontot tesz az események végére, és amiből megtudhatják, hogy alakult Miranda, Valter, Jared és a többi kedvelt, vagy kevésbé kedvelt mellékszereplő sorsa! Jó olvasását és sose hagyjon el benneteket a remény!
Ölel mindenkit: Maja Tankwall, a világ egyik leghálásabb írónője<3

Már a szeme villogásán is látszott, hogy tervez valamit. Egy ördögi, kockázatos ötlet fogalmazódott meg a fejében, melyre azelőtt még sosem volt példa Panem történelmében. Megfeszítette a nyílvesszőt, zavart tekintetét az égre emelte. A villám éppen készült lecsapni, pont oda, ahol álltak, a nagy fába. Katniss Everdeen pont erre a pillanatra várt. Amint becsapódott a mennydörgés, eleresztette a nyilat.

  Aztán minden elsötétült körülöttünk.

  Eleinte senki sem értette, mi történt. Az emberek az utcára rohantak, és össze-vissza kiabáltak mindenféle zagyvaságot. Senki sem bírt uralkodni magán, mindannyian a Mészárlás váratlan félbeszakításának okait tudakolta, vagy éppen a forradalomért üvöltözött.

  Végül az apám vetett véget a felfordulásnak. Pár barátjával együtt csoportokba rendezte az embertömeget, majd az erdő felé terelte őket. Sejtette, hogy az adás hirtelen kikapcsolása valami titkos, furcsa dolognak köszönhető, amit valószínűleg nem néznek jó szemmel a Kapitóliumban, és amiben a Körzetünk Kiválasztottjainak is vastagon benne van a keze.

-Idő kérdése, és bombákat szórnak a lakhelyünkre, vagy felégetik azt! – mondta. – A legjobb lenne minél hamarabb eltűnni!

  Az összes Körzetlakó egyetértéssel fogadta a szavait. Felpakoltuk az ételeket és az italokat, sőt a biztonság kedvéért néhány baltát is magunkkal vittünk, így vágtunk neki a hosszú útnak.

  Mint utóbb kiderült, elhamarkodottan döntöttünk. Túl kevés élelmet raktároztunk el, ráadásul amint leszállt az éj, úgy éreztem, menten megfagyok. A szüleim, a nagymamám, és a bátyám megpróbáltak felmelegíteni az ölelésükkel, de kevés sikerrel jártak. Tudtam, hogy ha nem érkezik segítség, a Körzetem összes lakójával együtt az erdőben fogok meghalni.

  De nem ez okozta a legnagyobb problémát. Az emberek folyton a Viadalról kérdezgették egymást, bízva abban, hogy a másik többet tud náluk. Senki sem értette, mit művelt a tavalyi év bajnoka, és mi vihette erre a furcsa, megmagyarázhatatlan tettre. A hőmérséklet csökkenése és az egyre fogyatkozó élelem is csak rontott a helyzetünkön.

  Úgy döntöttem, ledőlök egy kicsit aludni. Álmomban egy hatalmas építményt láttam, amit már ismertem régebbről. Szürke színén kéjesen, hívogatóan megcsillant a napfény felkelő sugara, megvilágítva ezzel a tömb tetején álló embereket. Hárman voltak, két lány és egy fiú. Egyiküket személyesen ismertem, a másik kettőt csak hallásból. Mindhárman az alattuk elterülő tisztást fürkészték. Egyszer csak megremegett a szőke lány keze. Belenyúlt a zsebébe, és előhúzott egy kitűzőt, amely egy Fecsegőposzátát ábrázolt. Hosszasan, tűnődve fürkészte a jelvényt, majd nagy sokára a kabátjára tűzte. Társai ugyanígy cselekedtek, majd vigyorogva összenéztek, megcsókolták a három középső ujjukat, és egymás felé fordították őket.

-A gyerekekért! – suttogta átszellemülten a szőke lány, aki indítványozta a lázadás jelképének viselését.

- Az országért! – bólintott komoran a fekete hajú fiú, akinek csokoládébarna színű szeme már-már ijesztően vakmerően villogott.

- A békéért! – egészítette ki a göndör hajú lány, majd elfütyült egy vidám hangzású, négy szólamból álló dalocskát.

  Mindössze ennyire emlékeztem az álmomból, mikor egy koszos, aprócska szobában magamhoz tértem. Nehézkesen feltornáztam magam, és alaposabban körülkémleltem a helyiséget, ahová kerültem. Fekhelyem mellett egy kicsi asztal és egy ingatag polc állt. Mindkettőn látszott, hogy már évek óta nem porolták le őket, mint ahogy az egész hely szagán érzetem, hogy ez bizony nem Snow elnök rezidenciájának legcsillogóbb lakosztálya. Hirtelen páni félelem járta át az egész testemet, olyannyira, hogy szinte beleremegtem. Hol vagyok? Mit akarnak tőlem? Mi történt a családommal? – ilyen, és efféle kérdések motoszkáltak a fejemben. Legszívesebben tombolva elmenekültem volna, semmibe véve a körülményeket és a következményeket. Idegesen megráztam a fejem, mert tudtam, hogy ez nem vezetne semmire.

  Ez csak egy álom – nyugtattam magam. – Egy rossz, gonosz rémálom. Ne törődj vele, csak próbáld elfelejteni! Hunyd le a szemed, és szabadulj meg tőle!

  Gőzöm sincs, mennyi ideig szunyókálhattam. Mindössze annyi emlékem maradt meg ezekből a bizonytalan, kínkeserves időkből, hogy nem sokára rendkívüli gyűlést hívtak össze, ahol minden jelenlévőnek kötelessége volt részt venni. Ott aztán egy ötven év körüli, szőkésbarna hajú nő, Alma Coin elnökasszony mindent megosztott velünk, amiről úgy gondolta, érdemes tudnunk. Kiderült, hogy a Harmadik Nagy Mészárlás Arénája megsemmisült, minekutána Katniss felrobbantotta. A versenyben lévő játékosok felét, így Katniss Everdeent, Finnick Odairt, és Beetee Latiert sikeresen megmenekítették, a többi életben lévő Kiválasztottat azonban elfogta a Kapitólium. A bajnokokat ide, a Tizenharmadik Körzetbe szállították, amit a közhiedelemmel ellentétben nem romboltak rommá. Néhány Körzetlakó a Viadalt követően felkerekedett, és az eldugott rejtekhely felé vette az irányt.

  Nem sokára Katniss magához tért, és elvállalta a Fecsegőposzáta, vagyis a lázadás jelképének szerepét. Igazság szerint nem sok mindent értettem a Tizenharmadikban zajló dolgokból, mindössze azt éreztem, hogy hatalmas bajba keveredtünk, amiből minden bizonnyal sikeresen ki fogunk mászni. Segítettem is egy kicsit, a lesérült embereket ápoltam, és megpróbáltam minél gusztusosabb ételeket varázsolni a harc alatt megfáradt lázadók asztalára.

  Pár órával azután, hogy a különböző számokkal ellátott osztagok útnak indultak a Kapitóliumba Snow megölésére és hatalmának megdöntésére, Coin elnök ismét összehívta az otthon maradottakat a gyűlésterembe, és újabb kéréssel fordult felénk. Azt kívánta, minden polgár, aki még nem töltötte be a tizennyolcadik életévét, vegyen részt egy kiképzésen, már ha igaz szívű harcosnak érzi magát, akinek mindennél többet jelent az ország szabadsága, olyannyira, hogy kész meghalni miatta. Arról viszont nem tájékoztatott senkit, mit is kellene csinálnunk a fővárosban.

  Eleinte teljesen belelkesültem az ötlettől. Segíteni a forradalomban? Igazi harcossá válni? Szinte el se hittem, amit hallottam, amikor Coin bejelentette ezt a lehetőséget. Örömujjongások közepette siettem a földalatti kis kabinunkban, és rögvest elújságoltam anyáéknak, milyen páratlan lehetőségre találtam. Számomra érthetetlen okokból kifolyólag egyik családtagom sem repesett az örömtől, amikor bejelentettem, hogy támogatni szeretném a Kapitólium ellen folyó csatát. Először nyomozni kezdtek, folyton Beetee Latier nyakára jártak. Napokig csak ez ment, a kiképzés már régen elkezdődött, de még lett volna idő bejelentkezni, elvégre a parancsnok azt mondta, minél többen veszünk részt az akcióban, annál nagyobb az esélye, hogy a fondorlatos terve sikerrel jár. Egy este aztán apa leült velem és a testvéremmel. Ő az ágyon foglalt helyet, mi pedig a hideg földre telepedtünk. Már akkor tudtam, hogy ez nem jelent semmi jót, hiszen annak idején, amikor a Viadalokkal kapcsolatban világosított fel, ugyanígy helyezkedtünk el.  Mint kiderült, nem tévedtem. Apa mindent megosztott velünk, amit sikerült kihúzni a Harmadik Körzet egykori bajnokából. Mint kiderült, Coin zseniális terve annyiból állt, hogy a szerencsétlen fiatalokat Snow palotája elé állítsa, majd bombákat dobjon rájuk, ezzel is csak felszítva az éppen akkor érkező forradalmárok dühét. Mondanom sem kell, rögvest elment a kedvem az egésztől, és már a Tizenharmadik Körzet vezetőjére se tudtam úgy tekinteni többé, mint azelőtt.

  A lázadás úgy zajlott, mint ahogy az a nagykönyvbe meg van írva: rengeteg feleslegesen elhunyt ember, förtelmes és kegyetlen összecsapások, a szeretteiktől megfosztott családok, és egy győzelem, ami megváltoztatta az ország sorsát.

  Mindenki nehezen viselte ezt a pár hetet. Az összes ismerősöm naphosszat rettegett a váratlan bombázásoktól, a bizonytalanság okozta borzalmaktól. Abban az időszakban egy ember arcán sem láttam őszinte mosolyt, még a végén sem, amikor Alma Coin kiállt az ország elé, Snow egykori palotájának erkélyére. Úgy tervezte, onnan nézi végig elődjének kivégzését. Katniss Everdeen azonban ismét rendesen meglepte Panem összes lakóját: az egykori zsarnok helyett az új elnökre célzott már-már legendásan híres nyilával. Természetesen a lövés talált, Coin pedig holtan bukdácsolt le az emeletről. Annyi barátot vesztettem már el életem tizennégy éve során, hogy képtelen lettem volna örömujjongásban kitörni még egy ember halálának láttán. Ennek ellenére megkönnyebbültem. Tudom, nem szép dolog, mégis úgy gondoltam, Coin egy fokkal sem lenne igazságosabb elnök Snow-nál.

  A lázadás nem csak az átlagembereket, a győzteseket is rendesen padlóra küldte. Legtöbbjüket még a Nagy Mészárlás után megölték. Wolfrick Salazarral a lázadók, Maria Cowell-lel pedig a Kapitólium oldalán álló Békeőrök végeztek. Blight Waterfall sem maradhatott sokáig életben, őt a Viadalon érte a vég, amikor a véresőből menekülve nekiütközött az erőtérnek. Nyomban leállt a szíve, még csak meg sem próbáltak rajta segíteni a szintén kilátástalan helyzetben lévő szövetségesei.

  Finnick Odair köztudottan nehezen viselte a kedvese nélkül töltött heteket. Mikor a lázadók egy csoportja megmentette Annie Crestát a Kapitólium fogságából, a fiú valósággal kivirult. Tisztán látszódott rajta, hogy még soha életében nem örült annyira, mint az esküvőjük napján. Kis idő múltán azonban kénytelen volt elhagyni a feleségét, ugyanis a kötelesség a harcba szólította, ahol végül kioltották az életét. Senki sem tudja biztosan, miképp távozott az örök vadászmezőkre. Ahány embert megkérdeztem róla, annyiféle választ kaptam. Valaki azt állította, lelőtték, más vadászdarazsak támadásáról beszélt, egy harmadik, kevésbé megbízható forrás szerint pedig egy óriásira nőtt, Békeőrre hasonlító mutáns gyík tépte darabokra.

  Utóbbit Johanna Mason, Körzetünk egyetlen életben lévő bajnoka állította. Valami olyasmit magyarázott, hogy Snow már korábban is megfenyegette őket Finnickkel, hogy ha még egyszer lázadáson kapja őket, egy ilyen szörny fog végezni velük. A legtöbben nem hittek neki, amit valamilyen szinten meg is lehet érteni. Johanna ugyanis heteken keresztül a fővárosban raboskodott, miután segített Katniss megmenekítésében. Miután kiszabadították, rengeteg időbe telt, mire újra magára talált. Állítólag a Kapitóliumban átélt kínok miatt nem vehetett részt a mindent eldöntő, végső küzdelemben. A lázadás alatt és után még mindig nem tudott igazán mit kezdeni magával, tekintve, hogy mindenkit elvettek tőle, aki jelentett számára valamit: a szüleit, a szerelmét, és Finnicket, akire a bátyjaként tekintett. Mostanában mégis látni a Körzet utcáin, bár igaz, ami igaz, a legtöbbször még távolról sem nevezhető vidámnak, kivéve, amikor a régebbi ismerőseivel beszél, vagy éppen a vasútállomásra siet, majd jegyet vált a Tizenkettedik Körzetbe tartó vonatra. Nos, igen, úgy hírlik, Roger után újra rátalált a szerelem, ezúttal egy szénbányász fiú személyében, aki sokszor feltűnt a képernyőn a lázadás alatt, sőt párszor még azelőtt is, például amikor nyilvánosan megkorbácsolták, vagy amikor majdnem fejbe lőtték a Hetvenharmadik Győzelmi Körúton nyújtott viselkedése alatt.

  Leila Berry-t nem viselte meg különösebben a hír, miszerint soha többet nem ejtheti ki élő adásban Panem legrettegettebb mondatát a száján, mely a hamis reményről szól. Körzetünk egykori kísérője egy kozmetikai szalonban helyezkedett el, és egy gyönyörű kisfiút szült a férjének. A családnak esze ágában sem volt elköltözni a fővárosból, mindössze egy nagyobb házat vettek, ahol azóta is romantikus boldogságban élnek. Leila sosem panaszkodik, ugyanúgy csillogó luxusban él, pont úgy, mint annak idején. Semmit sem hiányol a Viadalok nyújtotta izgalmakból. Johannával sem tartja a kapcsolatot, amit teljes mértékben megértek, sosem viselték a szívükön a másikat.

  Az emberek lassacskán kezdenek visszaszivárogni egykori otthonaikba. Bár a Tizenharmadik Körzet sokáig biztonságot nyújtott nekünk, mégsem akart senki sem ott maradni, mert hiányzott nekünk a jól megszokott, családias otthon melege.

  Mint ahogy azt korábban is sejteni lehetett, a Hivatásos Körzeteket, tehát az Elsőt, a Másodikat, és a Negyediket csekélynyi támadás érte a többi városhoz képest. A Kapitóliumban úgy tudták, mindhárom Körzet Snow pártján áll, ez esetben azonban tévedtek. Még az izomagyú gyilkológépnek tartott emberek is a jó ügy mellett voksoltak, és a hirtelen kialakult barátság nem csak a háború idejére terjedt ki. Most, hogy beköszöntött a régóta várt béke, igyekszenek kivenni a részüket a munkából. Igaz, a rossz nyelvek azt beszélik, mindezt azért teszik, hogy keressenek egy kis pénzt, ugyanis, mint kiderült, semmihez sem értenek a kínzáson és a harcon kívül, viszont mindannyian nagyon erősek és strapabírók, így a rosszabb állapotban lévő Körzetek polgármesterei felajánlották nekik, hogy egy bizonyos összeg fejében segíthetnek újjáépíteni a bombázások alatt tönkrement házakat.

  Az építkezések szinte egész álló nap, megállás nélkül folynak. Egy utcában körülbelül nyolc-tíz munkás dolgozik, nekik egy nagydarab férfi dirigál, aki építésvezetőnek hívatja magát, valamint minden csapathoz kiosztottak három-négy szerencsétlent, akikről szintén úgy gondolták, máshogy nem lennének hasznára a nemzetnek. Ide sorolom magamat is. Lényegében annyi a feladatom, hogy kiszolgáljam a főnököt és a nehéz munka után megfáradt, egykoron Hivatásosnak készülő fiúkat. Természetesen a Körzetünk nem hárították az összes felelősséget az önjelölt Hivatásosokra, az összes helybéli fiú is teljes mellszélességgel vállalja a felújításokban való segítkezést. Többek között a bátyám is beállt a munkások népes sorába. Szerető mosoly fut végig rózsás ajkaimon, ahogy a testvéremre gondolok. Úgy látszik, végre ő is kezd révbe érni. Mostanság egyre kevesebbet csajozik, pontosabban szólva, úgy látszik, le fog horgonyozni egy Delila nevű lány mellett. Igaz, pár éve már megpróbálták együtt, de a kapcsolatnak szinte nyomban vége szakadt, amint összejöttek. Kiderült ugyanis, hogy Valter nem tervez túl hosszú távra, amit a barátnője értelemszerűen nem vett túl jó néven… Viszont most, hogy a fiú betöltötte a huszonegyedik életévét, és nagykorúvá avanzsált, kezd benőni a feje lágya, rengeteget komolyodott az elmúlt év során. Rádöbbent, hogy Delila többet jelent számára egy eldobható ágymelegítőnél, így újra bepróbálkozott nála. Szerencsére most nem rontotta el a dolgot. Igaz, még csak egy hónapja tart a románc, de úgy tűnik, a fiatalok jól kijönnek egymással, tökéletesen megértik a másikat.

  A Nap lomhán, ráérősen bukik alá a horizonton, erősen megvilágítva az elém terülő tájat. A távolban egy titokzatos alak körvonalai bontakoznak ki. Nem látom tisztán az illető arcát, mégis jól tudom, ki közeledik felém.

  Akit az apám kihozott az árvaházból, megmentve ezzel az éhhaláltól. Aki azon nyomban a legjobb barátnőm lett, amint megismertem. Aki elvállalta helyettem a kiválasztottságot, bár tudta, hogy neki is elég gyatrák az esélyei. Aki azért ölt a Viadalon, hogy másokat megmentsen ezzel. Akire az Aréna sötét falai közt talált rá a szerelem. Aki kis híján végzett Snow-val, ám a terve kudarcba fulladt.

  Ő az, Katie Hope, a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának győztese. Többek között neki is köszönhető, hogy mára már eltörölték az Éhezők Viadalának nevezett pszichopata valóságshow-t.

  Egyre közelebb ér hozzám, már tisztán ki tudom venni az arcvonásait. Egy zöld ruhát visel a sötétbarna bakancsával, ami pár számmal nagyobb volt, mint a lába, ennek köszönhetően sokszor megbotlott benne. Hosszú, szőke haja hullámosan omlik a vállára, boldogan ragyogó, halványkék szemével izgatottan fürkészi az utcát, ahol tizenhét évig élt. Pillantását gyorsan kapkodja egyik emberről a másikra, míg végül gyönyörű írisze megállapodik rajtam. Amint észrevesz, fehér orcája egy szempillantás alatt kipirosodik, vékony ajka széles mosolyra húzódik, a szemei pedig mintha még vidámabban és életerősebben ragyognának. Fejét kissé oldalra dönti, fürtjeit lazán átveti a vállán, így kémleli tovább a munkálkodást, ami egykori otthonáért folyik.

  Zavartan a fülem mögé tűrök egy tincset. Tisztában vagyok vele, hogy lassacskán véget ér a munka, ki kell szolgálnom a nap, mint nap robotoló kőműveseket és ácsokat. Mégsem bírom levenni a tekintetemet Katie-ről, annyira elvarázsol az elém terülő látvány. Teljesen megváltozott, mióta utoljára láttam. Akkor megtörten, kisírt szemekkel vágott neki a Győzelmi Körúton, üvöltött róla, hogy annyi kedve van az eseményhez, mint egy foghúzáshoz. Most viszont valósággal ragyog, mintha kicserélték volna a győzelme óta.

-Hé, Miranda! – kiált rám a főnököm. – Hozd már ide a vizemet! Szomjan döglök, komolyan!

  Gyorsan megrázom a fejemet, elterelvén ezzel a figyelmemet a kémlelő árnyról. Felkapom a mellettem lévő üveget, és munkaadóm kulturáltan megfogalmazott kérésének eleget téve, az árnyékban elhelyezkedő, törött lábú asztal felé veszem az irányt. Közben persze vissza-visszatekingetek a barátnőmre, mert félek, hogy ha egy pillanatra is elszakadna róla a pillantásom, nyomtalanul eltűnne, felszívódna, mintha sosem járt volna a Hetedik Körzetben.

  Miközben a lány halovány alakjával foglalkozom, egyszeriben elvesztem az egyensúlyom, és szabályosan kicsúszik a lábam alól a talaj. Ha ez még nem lenne elég, egy hatalmas, durva puffanás zaja üti meg a fülemet, melyet egy dühös üvöltés követ.

  Nehézkesen, tagolva mozdítok egyet a bal lábamon. Élek! – fut át a gondolat az agyamon. Lassan, de folyamatosan sikerül az összes végtagomat mozgásba hoznom, míg végül nagy nehezen feltornázom magam. Igaz, a fájdalom még mindig nem múlik el, de már egy kicsit jobbra fordul a helyzet. Elvégre jó eséllyel nem szenvedtem komolyabb sérüléseket, semmim sem tört el.

-Jól vagy, Johnson? – kérdezi egy munkás aggodalmasan.

- Persze, megvagyok – nyöszörgöm erőtlenül. – Aki béna, ne rohangáljon!

- Te tudod… - von vállat zavartan, majd feltápászkodik mellőlem, és folytatja a cserepek rakodását.

  Felpattanok, majd kicsit átmozgatom magamat. Körbefordulok az utcán, és megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy szinte senki sem foglalkozik az esésemmel, mindenki el van foglalva a saját dolgával, mindössze a főnök, Mr. Wright hiányolja a vizét.

  Ahogy így nézelődök, hirtelen egy eldőlt létrára és egy fiúra leszek figyelmes, aki látszólag eszméletlenül hever a földön. Uramisten! Ez… Nem, ugye ez csak egy rossz vicc?! Te jó ég, ez biztos miattam történt… Basszus, hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Az még oké, hogy eltaknyolok egy létrában, attól maximum én sérülhetek meg, de így, hogy ez a srác ott állt a tetején… Úristen, mi van, ha maradandó sérüléseket szenvedett miattam? Mi van, ha…

  Egy ezredmásodperc alatt az áldozatom mellett termek. Megfognám a csuklóját, hogy ellenőrizhessem a pulzusát, ám sajnos annyira remeg a kezem, hogy képtelen vagyok bármi normálisat cselekedni. Csak ülök ott, a kicsi ház mellett, és remegve nézem az építő srácot.

-Miranda! – kiált rám egy szőke srác a tetőről. – Ne izgulj már annyira, ezt még nézni is rossz! Ne aggódj, innen látom, hogy még lélegzik. Meg amúgy is, csalánba nem üt a mennykő!

-Kösz, Ben, én is bírlak!

  Ettől a mondattól kis híján szívinfarktust kapok. Nem, egyáltalán nem érdekel, hogy az emberek hogy vélekednek a szőke fiúról, akit a jelek szerint Bennek hívnak, sokkal inkább megriaszt, hogy az ominózus mondat az áldozatom szájából hangzik el.

  A fiú kínlódva ugyan, de végre kinyitja a szemét. Kapkodva, frusztráltan hajolok felé, úgy nézek bele a szempárba. Meg szeretném tudni, nem esett-e baja, jól érzi-e magát, ám amikor szembe kerülök vele, egészen más gondolatok lepik el az agyamat. A srácot ugyanis nem akármilyen szemekkel áldotta meg a sors. Esküszöm, soha életemben nem találkoztam még senkivel, akinek ennyire gyönyörű szemei lettek volna! Ennyire szép vágásúak, ennyire szenvedélyesek, és ennyire vadítóan sötétbarnák! Te jó ég, és én kis híján kinyírtam ezt a fiút…

-Leszállnál rólam? – szólal meg nagy sokára. – Bár, felőlem akár maradhatunk így is…

  Gyorsan motyogok valami bocsánatkérés-szerűséget, aztán szélsebesen lemászok a fiúról. Ő egy könnyed mozdulattal talpra szökken, majd mielőtt zavartan odébbállhatnék, beszédbe elegyedik velem.

-Szóval, te vagy Miranda Johnson? – kérdezi.

  Pillantását mélyen az enyémbe fúrja, de annyira gyengéden, mégis szenvedélyesen teszi ezt, hogy attól félek, menten elájulok.

-Igen – válaszolok. – Én vagyok… És figyelj, tényleg iszonyúan sajnálom, hogy ellöktelek, esküszöm, nem szándékosan tettem, csak tudod, az utóbbi időben kissé sokat szerencsétlenkedem, és hát…

- Semmi gond! – Újdonsült ismerősöm megajándékoz egy szívdöglesztő mosollyal, majd karon fog, és arrébb húz a többiektől.  – Sőt, ha úgy vesszük, még örülök is, hogy így alakult. Amióta bejelentették, hogy a Hetedikbe is lehet jönni segíteni, csak arra várok, hogy találkozzunk!

- Oké, ezt most értenem kéne? – ráncolom össze a homlokomat.

  Bármennyire is szép szemű a srác, azért egy kicsit fura, hogy azt állítja, mindig is meg akart ismerni. Elvégre, sosem hallhatott rólam! Nem vettem részt a lázadásban, egy rokonom sem aratott győzelmet a Viadalon, mindig csak a háttérben segítkeztem… Mégis mi lehet az oka annak, hogy beszélni akar velem?

-Nem… Nem, bocs, csak… - Idegesen nevetgélve túr bele éjfekete hajába, miközben csak úgy üvölt róla, hogy a megfelelő szavakat keresi, melyekkel talán egy érthető magyarázatot adhat. – Ó, és még be se mutatkoztam… Bocs, néha annyira…

- Hogy hívnak? – fojtom belé a szót.

  A srác felém nyújtja a kezét, és már éppen válaszra nyitná a száját, amikor azonban egy mélyről jövő, goromba köhögés tör felszínre a torkából. A szája elé kapja a kezét, így próbálja csillapítani a rohamot. Az arca egyre vörösebbé és vörösebbé válik, fekete haja a szemébe hull. Elgondolkozom, hogy szóljak az egyik munkát felügyelő orvosnak, amikor egyszer csak alábbhagy a köhögés, a titokzatos ismeretlen pedig ismét tisztán, nyugodtan néz a szemembe.

-Bocs az előbbiért – mondja. – Csak tudod, pár évvel ezelőtt dohányoztam. – A tekintete hirtelen elsötétül, már csaknem olyan fekete a szeme, hogy nem látom a pupilláját. – Az egy elég durva időszakom volt…

- Semmi baj – vágom rá reflexből. – Most azonban igazán elárulhatnád a nevedet!

  Nagy levegőt vesz, mintha csak tartana a reakciómtól, majd egy szuszra elhadarja a nevet, aminek hallatára egy ütemet kihagy a szívverésem.

-Jared Emerson.

  Egyszeriben minden megvilágosodik előttem. Rádöbbenek, honnan volt olyan ismerős a szeme, a haja, az egész arca, és hogy mégis mi a búbánatért akart felkeresni. Jared Emerson. Katie vőlegényének az öccse, akiért Alex több mint százhetvenszer feliratkozott, csak hogy ne éhezzen. A barátnőm mesélt róla egyszer, miután hazatért a Negyedikből, ahol a temetést intézte. Azt mondta, aranyos, kissé tartózkodó és visszafogott fiú, aki valamiért rettentően emlékezteti Alexre. De csak egyetlenegyszer beszélt róla, aztán, gondolom, már nem nagyon tartották a kapcsolatot, talán nem jutott idejük egymásra, vagy valami ilyesmi. Aztán a Győzelmi Körúton Jared nyíltan fellázadt a Kapitólium ellen, amiért a helyi Főbékeőr kivonszolta a színpadra. Mindössze ennyit láttunk az adásból, hogy utána mi történt a fiúval, örökké homályba veszett. Mindenki váltig állította, hogy megölték, vagy Avoxot csináltak belőle, hiszen egy ekkora bűnt lehetetlenség megúszni bűnhődés nélkül.

  Jared Emerson azonban életnagyságban itt áll előttem, és ha nem köhögött volna az előbb olyan hangosan, azt lehetne mondani, majd kicsattan az egészségtől. Alaposabban szemügyre veszem a fiút, és magamban megállapítom, hogy az évek során eléggé kikupálódott, ha lehet ilyet mondani, mára már jobban néz ki, mint annak idején a bátyja. Pedig Alex sem volt egy csúfság, sőt…

-Azt hittem, megöltek – Mindössze ennyit bírok kinyögni.

  Jared erre drámaian felsóhajt, majd kényelmesen levágja magát a poros talajra. Úgy érzem, nem szabadulok egykönnyen – na, nem, mintha bánnám – ezért a példáját követve, lekuporodok mellé a földre.

-Ja, rengetegen azt hitték, akik csak a távolból támogatták a forradalmat. – kezd bele a mondandójába. – Ennek az az oka, hogy az adás megszakadt, amikor kivonszolt az a pasas a színpadra. Snow akarta így, azt mondta, ha valaki fel mer lázadni a rendszer ellen, élőben közvetítsék a kivégzését. Csak aztán, volt valami, amit nem vett számításba…

- Katie! – vágom rá kapásból.

- Igen, ő – bólint Jared, és újra elsötétül a tekintete. – Gondolom, emlékszel, amikor az Arénában Alex megtanította neki, hogy kell kést dobálni. Na, azt a tudását sokkal később alkalmazta. Mikor a Békeőr kivitt a színpadra, úgy éreztem, itt a vég. Mint már említettem, akkoriban nem voltam teljesen százas, rendesen a padlóra vágott a bátyám halála… Úgy gondoltam, már nekem sem érdemes élnem, hiszen senki sincs ezen a világon, aki igazán szeretne. Meg akartam halni – Minden egyes szó, amit kiejt a száján, ingatag ólomsúlyként himbálózik a levegőben. A történet egyre nyomasztóbb, én pedig egyre kíváncsibbá válok.  – Mindig is tisztában voltam vele, hogy a bátyámnak szívügye a forradalom, így hát úgy akartam eltűnni az örök vadászmezőkre, hogy még teszek valamit, ami a jó ügyet szolgálja. Mindenkiből elegem volt, alig vártam már, hogy a Békeőr meghúzza a ravaszt, és golyót repítsen a fejembe. De akkor Katie… - A hangja váratlanul elakad. Megrázza a fejét, még ha még most sem hinné el, amit sok évvel ezelőtt látott. -… egyszer csak eldobta a kését. Mindezt olyan sebesen, pontosan és kifinomultan tette, hogy még a Másodikban is megirigyelték volna. Telibe találta a férfi nyakát. Gyakorlatilag megmentette az életemet, de akkor még annyira hülye voltam! Egy idióta, gyáva görény… Nem, hogy hálás lettem volna neki, amiért megölt egy embert miattam, csak még jobban megutáltam, amiért nem hagyta, hogy véghezvigyem a tervemet.

- Mi történt azután, hogy végzett a férfivel? – faggatózom.

- Először fel se fogtuk, hogy mi történt. Mindenki lefagyott, a Körzetlakók, Katie, és én is. Aztán Katie valamiért lehajolt a pasihoz, levette a sisakját, és elkezdte rázni a fejét. Annyira életidegen volt az egész! Mintha pár percre eltűnt volna egy másik világba, mintha nem is ezen a Földön élt volna. Egyszer csak elsötétült a tekintete, majd remegni kezdett a szája, halkan motyogott valamit, aztán szó nélkül elrohant. Akik a színpad mögött várakoztak az előadás végére, megpróbálták megfékezni, ám nem tehettek semmit, a lány kitért az utukból. Nem tudom, hogy alakult ezután a sorsa. Állítólag a temetőbe ment Alex sírjához, aztán az edzőteremben látták páran. De senki sem tudja, mi a teljes igazság, hogy mit művelt a beszéde után, hogy érezte magát a Körút további állomásain, és legfőképp, hogy miért halt meg.

- Pedig ezek olyan titkok, amikre muszáj, hogy egyszer választ kapjak! – suttogom mélabúsan.

  A fejemet a térdemre fektetem, így próbálom elrejteni Jared elöl a kitörni kívánkozó könnyeimet. Olyan erősen nyomom a homlokom a lábamhoz, hogy szinte már belesajdul a halántékom.

  Amióta kiderült, hogy Katie meghalt, másról sem szól az életem, csakis a folytonos idegeskedésről, sírásról, és a félelemről, hogy mi lesz, ha még egy szerettemet megöli valaki… vagy valami. Sosem számítottam túl kiegyensúlyozott gyereknek, annak ellenére, hogy biztos, szerető családi háttérben nőttem fel. Mindig is éheztünk, sosem lehettünk biztosak abban, megéljük-e a holnapot, vagy ez életünk utolsó éjszakája. Azt hiszem, akkor kezdett visszaköltözni az élet a házunkba, amikor apa hazahozta az árvaházból Katie-t. Attól a naptól fogva egy unalmas percünk sem volt, a szőke lány teljesen feldobta a napjainkat.

  De meghalt, a Győzelmi Körút végén, a mai napig tisztázatlan körülmények között. Senki sem tudja biztosan, mi történt vele, már nem is találgatnak az emberek, szinte teljes mértékben elfelejtették őt. Talán már arra sem emlékeznek, hogy nyerte meg a Viadalt, mennyit szenvedett a győzelemért.

-Miattam történt! – szipogom. A hangom meggyötörtségről árulkodik. – Én vagyok a hibás! Nekem kellett volna a Viadalra mennem, nem neki! De ő… feláldozta magát… miattam! Ha nem engem választanak ki, még mindig élne!

  Egyszerűen képtelen vagyok visszatartani magam, a könnyek záporeső módjára ömlenek a szememből. Szinte már fuldoklom a sírástól, de nem érdekel. Az elmúlt években nem csináltam mást, csak szenvedtem, ám úgy tűnik, nem eleget. Hiszen még mindig sajog a szívem, ahogy arra a végzetes napra gondolok, amikor Leila Berry felolvasta a nevemet. Milyen furcsa, hogy pár kis papír teljesen megváltoztatta a világot.

  Egy meleg kéz simogatására térek vissza a valóságba. Kissé megemelem a fejem, és arra leszek figyelmes, hogy konkrétan Jared Emerson ölében ülök. A fiú gyengéden simogatja a hajamat, miközben nyugtató szavakat mormol a fülembe.

  Amint észbe kapok, rögtön elhúzódom újdonsült ismerősömtől.

-Bocs, ez csak… - motyogom zavartan. – Azt hiszem, nem éreztem teljesen jól magam…

- Semmi gond! – feleli komolyan. – Teljesen átérzem a problémáidat. Tudod, én is rengeteget rágódtam már azon, hogy mi, vagy ki miatt halt meg a bátyám. Minduntalan ugyanott kötök ki; hogy az egész az én hibám! Nem biztos, hogy emlékszel még rá, de Alex a játék vége felé elmondta Katie-nek, hogy azért kerülhetett be a Viadalra, mert több mint százhetvenszer feliratkozott, mivel éheztem, és nem akarta, hogy meghaljak… Szóval, ha jobban belegondolsz, sokkal több közöm volt Alex halálához, mint neked Katie-éhez. Az, ami veletek történt, mindössze a véletlen műve, te nem tehettél róla, Miranda. De én… Ha aznap kicsit sikerül tartanom magam, és nem esek össze a suliban… Minden teljesen más lenne.

- Az biztos – értek egyet. - De nem a te hibád! Nem te választottad az éhezést.

  Komoran nézek Jared csokoládébarna szemeibe, amiben egyszerre több érzelmet vélek felfedezni, mint életem eddigi tizenöt éve során bármikor. A düh, a bosszúvágy, az elszántság, és a zavartság dominál eme csodaszép szempárban, de a zavartság, a csalódottság is helyet kap bennük. Sőt, mintha egy icipici reményt is felfedeznék a legmélyén.

-Nem a te hibád! – ismétlem önmagam ellentmondást nem tűrő hangon.

- Oké, rendben. – Száját laza, féloldalas mosolyra húzza, amitől valamilyen különös oknál kifolyólag még helyesebbnek tűnik. – De akkor egyezz bele, hogy te sem tehetsz arról, ami Katie-vel történt!

- Ó, értem én, szóval csak erre ment ki a játék! – felháborodást színlelve csípőre teszem a kezem, úgy vetek egy lesújtó pillantást Jaredre.

- Mi? Dehogyis! – rázza meg a fejét értetlenül. – Én tényleg úgy gondoltam… Pontosabban, valamennyire még most is úgy gondolom, hogy… De mindegy, hagyjuk is! Figyelj, Miranda, igazándiból nem azért jöttem ide, hogy sajnáltassuk magunkat.

- Igen? – A szemöldököm egy másodperc töredéke alatt a homlokom közepéig szalad. Egyre kevésbé értem, mire megy ki ez az egész. – Akkor mégis miért?

  Jared nagy levegőt vesz, majd hirtelen, egy szuszra elhadarja, hogy miért is keresett fel.

-Szeretném, ha segítenénk egymásnak. Tudod, mindig is azt éreztem, hogy a többiek, a Körzetlakók, az ismerőseim és a barátaim, bár mérhetetlenül sajnálják, ami Alexszel történt, mégsem érzik át annyira a fájdalmamat. Persze, ezért nem haragudhatok rájuk. Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy te vagy az egyetlen ember a világon, akivel mindenféle viszolygás nélkül meg tudnám beszélni a gondjaimat. Hiszen Katie…

- Úgy tekintettem rá, akár a nővéremre. – fejezem be a mondatot.

  Kicsit furcsának találom a fiú felvetését, ennek ellenére azonban úgy döntök, elfogadom a javaslatát. Hiszen csak segíteni akar, és való igaz, nekem is jót tenne, ha valakivel végre őszintén, tabuk nélkül beszélhetnék az érzéseimről. lehet, hogy előtte jobb lenne egy kicsit megismernem a fiút, de az is lehet, hogy jó ez így, ahogy van. Majd az idő eldönti, hogyan tovább.

  A kezdő lépést azonban nekünk kell megadnunk, nekem és Jarednek.

-Oké! – mondom, miközben mélyen a fiú szemébe nézek. – Benne vagyok.

  Jared arcán óriási vigyor terül el, láthatóvá téve ezzel hófehér, ragyogó fogsorát.

-Szuper! – kacsint rám látszóan vidámabban, mint az előbb. – Akkor a felújítás után majd megkereslek, és megbeszélünk valahol egy találkozót. Vagy ha gondolod, akár már a mai munka után is össszefuthatunk valahol…

  Beszélgetésünket Mr. Wright bömbölő hangja szakítja félbe. A főnök hallhatólag rendkívül dühös. Nagyon hiányozhat neki Jared a munkához, ha ennyire felidegesítette magát a fiú hiányán. Azzal pedig mindenki tisztában van, hogy abból nem sülhet ki túl sok jó, ha Mr. Wright ideges…

  Jared egy laza mosolyt küld felém, sőt még kacsint is hozzá egyet, aztán szélsebesen a háztömbök felé veszi az irányt. Mosolyogva figyelem, ahogy mint aki jól végezte dolgát, gyorsan visszaállítja a létrát a helyére, felmászik rá, majd szorgosan rakodni kezdi egymásra a cserepeket, mint akinek ez jelenti a legnagyobb szórakozást az életében.

  A könnyed, nyári szellő az arcomba csap, miközben pár illatos virágszirmot rejt a hajamba. A levegő mozgásától szorongás járja át a testemet, félek, hogy eltűnt. Hogy itt hagyott, felszívódott, búcsú nélkül. Lehunyom mogyoróbarna szemeimet, és lassan megfordulok a tengelyem körül. Eleinte csak hunyorítok, majd folyamatosan egyre tágabbra nyitom a pupilláimat.

  Megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat. Hát nem ment el! Szinte elborzadom a saját sületlenségemen. Miért hagyott volna itt? Ő mindig itt lesz nekem, ebben még a halál sem tudja megakadályozni. Kicsi, gyönge tenyerével felém int, vékony száját óvatos, biztató mosolyra húzza. Pár szőke hajszálat örömtől csillogó, a végsőkig reménykedő szemeibe fúj a szél.

-Remek választás, Miranda! – kacsint rám cinkosan. – Ezzel a családdal kapcsolatban lehetetlen tévedni!

  Unottan megrázom a fejem, mire vidáman felnevet, majd megfordul, és lassú, ám határozott léptekkel megindul az erdő felé.

  Szívem szerint ordítva rohannék utána, de félek, nem mindenki hagyná szó nélkül. Mr. Wright éppen egy szendvicsért kiáltozik, és a többi munkás is kezd megéhezni. Kényszerítem magam, hogy elszakítsam a tekintetemet a távolodó alakról, a házhoz sietek, és folytatom a feladatom elvégzését.

  Nem szeretem az emlékeket, gondolom, miközben átnyújtok egy sonkás szendvicset Jarednek. Túlságosan múlandóak, ráadásul az ember néha hajlamos olyan dolgokat beléjük beszélni, amik valójában meg sem történtek. Az a baj, hogy az emberek feledékenyek. Nem hiszem, hogy bárki is emlékezne még Katie-re, talán csak azok, akik elvesztették egy szerettüket, amikor nyert. De senki más, csak ők.

  Valamikor még zavart, hogy nem tudták, ki volt, elfelejtették, hogy neki is köszönhetik a szabadságukat. Ma azonban már nem érdekel, hogy Katniss Everdeen nevére sokkal többen felkapják a fejüket. Nem siránkozom emiatt, csupán igazságtalanságnak tartom. Végül is, ettől nem fog feltámadni.

  Soha nem fogom kiverni a fejemből azt a lányt, aki megmentette az életemet azon a forró, tikkadt júliusi napon, amikor elvállalta helyettem a kiválasztottságot, és hasra esett a színpad meggyötört, szálkás lépcsőjében. Bár nem ismerem a jövőt, mégis biztosra veszem, hogy hátralévő életem minden egyes napján felrémlik majd előttem vékony, csinos alakja, az éhezéstől beesett, sápadt arca, melynek hosszú, hullámos haja adott keretet, és világoskék, bátor szemei, melyekben örökké ott csillogott a remény. Az az érzés, amelyről a nevét kapta, mely győzelemre vezette a Kapitólium kegyetlen, gyilkos börtönében, mely erőt adott neki, hogy olyan sokáig életben maradjon. A remény, az egyetlen dolog a világon, ami erősebb a félelemnél.