Búcsú és köszönet

Kedves Olvasóim!

  Egyik szemem sír, a másik nevet, miközben ezeket a sorokat „papírra” vetem. Nem is tudom, mit írhatnék, annyi gondolat kavarog most a fejemben a bloggal és egyéb dolgokkal kapcsolatban. Nem szeretnék valami szedett-vedett kis „beszédet” összehordani, úgyhogy kezdem az elejétől, 2014. augusztus 20-tól, a naptól, melyen létrehoztam A lázadás kezdete nevű oldalt.

  Szóval, mikor regisztráltam a bloggerre, az első dolgom volt kitölteni az adatlapomat, csak utána kezdtem bele a blog szerkesztésébe. Emlékszem, alig értettem, hogy akkor most mi van, miért kell sablonokat beállítani, hogy kell fejlécet szerezni, hogy hozzak létre normális, szemrevaló színvilágot. Hosszú hónapokba telt, mire gyönyörű kinézete lett a blognak. Eleinte alig lehetett pár szót kivenni a háttérben kanyargó, szürke minták miatt. Aztán persze ez is megoldódott J

  A történeten nem agyaltam túl sokáig, amikor egy júliusi napon létrehoztam a gépemen a történet mappáját, szinte már megvolt a fejemben, hogyan alakítom majd a főszereplők sorsát, miként keserítem meg az életüket. Persze, időközben eszembe jutott még egy-két ötlet, melyeket beépítettem a történetbe. Viszont a fő mozzanatokon alig változtattam.

  Most akkor kicsit a szereplőkről és a nevük eredetéről… Kezdeném mindjárt a mi kedves főszereplőnkkel, Katie Hope-pal, akit Lauren Write szavaival élve, akár a remény lányának is nevezhetnénk. Nos, meg kell, hogy mondjam, a lány különösen közel került a szívemhez, szerintem még egyetlen karaktert sem szerettem meg annyira, mint őt – na, jó, talán Alex ez alól kivételt képez. A lány személyisége nem okozott nagy fejtörést, mindig is tudtam, hogy egy egyszerű, az átlagosnál bénácskább főhőst szeretnék, akivel bárki könnyen tud azonosulni. Katie nem kiemelkedően okos, szép, bátor, még csak figyelemfelkeltőnek sem nevezhetnénk. Mégis van benne valami, ami kiemelte a társai közül, aminek segítségével megnyerhette a Viadalt: az, hogy még ha tudat alatt is, de hitt a reményben, abban, hogy legyőzheti a zsarnokságot, és megtalálhatja a boldogságot. Sokan kérdeztétek tőlem, mégis mi vezetett arra a döntésre, hogy megöljem (leszámítva persze, hogy pszichopata vagyok :D ). A kérdésre még mindig csak azt tudom felelni, hogy Katie-nek úgysem lehetett volna boldog, teljes felnőttkora Alex nélkül, és jó eséllyel a Nagy Mészárlást követően megölik Snow emberei, hiszen mindvégig nyíltan a lázadók pártján állt. A nevének nincs túl különös eredete: a Hope ugyebár reményt jelent. Azért választottam ezt vezetéknévnek, hogy rámutassak a tényre, miszerint Katie nem önként került bele ebbe a rendszerbe, valamilyen szinten meg volt írva a sorsa, már a születése előtt egyértelművé vált, hogy ő bizony egy nap fontos szerepet fog betölteni a béke eljövetelében. Persze, nem kötelező hinni az ilyenekben, de szerintem azért van benne logika. A Katie-n nem agyaltam sokat, mindössze kiválasztottam a legkönnyebben megjegyezhető angol nevet. Utólag belátom, ez nem volt túl okos döntés számomról, de most már mindegy.

  Alex Emerson-nal hasonlóan jártam. Sosem akartam túl bonyolult nevű főszereplőket, így hát ráragasztottam a lehető legegyszerűbb angol keresztnevet, ami azért eléggé markánsan, férfiasan hangzik ahhoz, hogy mellé tudjuk képzelni a tenger királyának csodaszép, csokoládébarna szemeit, melyek néhanapján idegesen, máskor kedvesen ragyognak, és ébenfekete haját, mely még kócosan is vadító látványt nyújt. A fiú személyisége magától értetődött. Sosem akartam egy első látásra szimpatikus, kedves, aranyos, cuki, stb. karaktert, ugyanis úgy gondolom, nem tudnék ezzel azonosulni. Egy olyan sztorit akartam alkotni, ami akár a valóságban is megtörténhetne, ha létezne az Éhezők Viadala – de szerencsére nem létezik. Más esetben biztosan az elsők között kiválasztanának, amennyire mázlista vagyok…

  Ha nem bánjátok, több szereplő életét nem nagyon elemezném ki, hiszen mégis csak ők ketten voltak a főhősök, ha úgy vesszük, nagyrészt nekik köszönhető, hogy így alakult a történet végkimenetele. Persze, azért a mellékszereplőkről sem illik ám elfeledkezni, hiszen nekik is kulcsfontosságú jeleneteket köszönhetünk. Ott van például Miranda; akinek „köszönhetően” Katie bekerült a Kiválasztottak közé, Valter; aki felnyitotta szeretett szomszédja szemét az igazsággal kapcsolatban; a rettenthetetlen Samira, aki lerántotta a leplet Snow zsarnokságáról, olyat téve ezzel, amire még sosem volt példa; Johanna, akit a folyamatos kötekedése ellenére lehetetlen nem szeretni; Finnick, aki szintén rengeteg segítséget nyújtott Katie-nek, még ha ezt a tőle megszokott, titokzatosan vonzó stílusában tette is; és persze Snow elnök, a főgonosz, aki rendesen megkeserítette a főhősnő életét mind az Arénában, mind a játék után. Nem állítom, hogy mind tökéletes szereplők, hiszen tele vannak hibákkal, amiket sok esetben nem sikerült kijavítaniuk. Mint már említettem, nem szeretnék róluk ódákat írni, legyen annyi elég, hogy én közülük Samirát és Jaredet kedveltem meg a legjobban. Talán azért alakult így, mert korban ők állnak hozzám a legközelebb, talán mert kissé „zakkantan” viselkedtek, az igazat megvallva lövésem sincs, miért ők állnak a legközelebb a szívemhez. Persze a többieket is imádom, fájt is a szívem, amikor megöltem őket. Nem tudom, normálisnak mondható-e, de néhány karakter halála igencsak megviselt, hiszen nap, mint nap írtam róluk, olyan volt, mintha a gyerekeim lennének (Maja nagyon romi). Persze, azért megöltem őket, mert így diktálta a történet, meg amúgy is, túl meseszerű lett volna, ha mindenki túléli. Igaz, hogy ez csak egy fanfic, de azért nem szabad elfelejtenünk, hogy az Éhezők Viadaláról beszélünk. Pont ugyanolyan, mint egy évvel később: egy kegyetlen, szadista játék, melyet csak a legerősebbek élhetnek túl. Személy szerint a trilógia minden egyes mondatát imádom, nagyon sokat jelentenek nekem a könyvek. Komolyan, a THG visszavezetett az olvasás világába, amikor anno, tizenkét éves koromban megkaptam a szüleimtől karácsonyra. Akkoriban kicsit fanyalogtam a könyvektől, magam sem tudom miért. Abban a pillanatban viszont, amikor kinyitottam, és beleolvastam, nem bírtam letenni, csak úgy faltam a sorokat, és nagyjából egy hét leforgása alatt kiolvastam az egész trilógiát. Hűha, srácok, ha egyszer csak fele olyan lebilincselően tudnék írni, mint Suzanne Collins, már akkor repdesnék az örömtől!

  Rengetegen kérdeztétek tőlem az utolsó részek kapcán, mi a tervem a jövőre nézve, mihez kezdek, miután befejezem A lázadás kezdeté-t. A válaszom továbbra is változatlan: mindenáron folytatni fogom a blogolást. Mindig is érdekelt az írás világa, de igazán tavaly nyáron szerettem meg annyira, hogy elkezdtem komolyabban foglalkozni vele, ekkor írtam meg a blog első fejezeteit. Teljesen magával ragadott az élmény. Imádom, hogy van egy saját kis világom, saját szereplőkkel, akiknek a saját fantáziám szerint alakíthatom a sorsát, mindenben én döntök. Emiatt is került a nevem mellé a Főjátékmester jelző. Egy kedves bloggerina egyszer azt mondta, az írók bizonyos szempontból nézve rettentően hasonlítanak a Játékmesterekre – azt tesznek a karaktereikkel, amit csak akarnak, mindennemű következmények nélkül. Ezzel az állítással maximálisan egyetértek, a történetet visszaolvasva pedig biztosra veszem, hogy ha betölteném az ominózus posztot, a Kiválasztottak elég gyakran emlegetnék az anyukámat!

  De visszatérve az előző témára, amiről zseniálisan eltereltem a figyelmet – igen, a gondolataim már csak így működnek, ezért firkantom le mindig egy helyes kis jegyzetfüzetbe, amikor eszembe jut valami, mert a végén még teljesen kimenne a fejemből. Természetesen a világ összes kincséért sem hagynék fel ezzel a szuper hobbival, jelenleg is aktívan tevékenykedem az Országok viadala című blogon, amit Lilivel és Sofiával közösen írok. Ebben a történetben a brazil Arabella Asesino szemszögén át élem az életem. Aki már belenézett a történetbe, tudhatja, hogy a lány szöges ellentéte Katie-nek, ezt remekül bizonyítja az alábbi idézet: „Természetesen semmi közöm a halálához… Talán csak egy kicsi… Egy icipici.”. Nos, igen, és ezt az első fejezetből szedtem :D Természetesen, nem csak fanficekkel tervezem elárasztani az internetet, több saját történet ötlete is kirajzolódott már a fejemben, de ezekre valószínűleg majd csak később kerítek sort, miután befejeztük az OV-t.

  Most pedig, hogy közeledünk a végéhez, jöjjön a legfontosabb rész, amit szándékosan nem akartam elárulni az elején! Hatalmas köszönettel tartozom ugyanis néhány embernek, akik fontos szerepet töltöttek, és töltenek be a mai napig az életemben, és a blogos „karrieremben” egyaránt. Vágjunk is bele!

  Elsősorban a szüleimet említeném meg, akik megajándékoztak a világ legklasszabb könyvsorozatával, emellett pedig elolvasták a történetemet, meg úgy általában, törődnek velem, és nem hagyják, hogy elkallódjak! Mindig anya az, akinek elsőként a kezébe adom a laptopomat, mindig ő olvassa át először a fejezeteket, és kőkeményen véleményt is nyilvánít a dolgokról. A tesómnak is szeretném megköszönni, hogy mindig mellettem állt, és támogatott a blogolással kapcsolatban, és őszintén rajongott egyes szereplőkért, másokról meg rezzenéstelen arccal közölte a tényt, miszerint: ez pszichopata! Igen-igen, tudom, hogy amikor ezeket a sorokat olvasod, vigyorogsz, mint a vadalma, elvégre megemlítettelek a blogomban! De örülj csak nyugodtan, megérdemled!

  A következő személy, akinek szintén köszönettel tartozom, és hálám élete végéig üldözni fogja, az unokatesóm, aki a világ legviccesebb, és legimádnivalóbb embere! Ő volt az ugyanis, aki segített létrehozni a blog felületét – komolyan, ha nincs, még mindig itt szerencsétlenkedem! Valamint, azért is hálás vagyok neki, hogy olvassa a történetemet, mindenben támogat, és hogy pár hete megjósolta nekem, hogy az Országok viadala szereplői közül Carlosszal illenék össze a legjobban – lehet irigykedni ;D

  Még rengeteg ember van, akik segítettek nekem, méghozzá a kommentelők és a feliratkozók: Viki, Swarley, Alexa, Kiwi, Thea, persze a három csodálatos barátnőm, Lauren, Lili és Sofia. Nekik is mindent nagyon szépen köszönök <3 Laurennek, Lilinek és Sofiának különösen nagy hálával tartozom, amiért meghallgatták a siránkozásomat, amikor valami nem úgy alakult az életemben, mint ahogy azt elterveztem, és amiért mindenben támogattak. Köszi, lányok, imádlak benneteket<3

  Még kismillió embernek mondhatnék köszönetet, hiszen eszméletlenül sokan kattintottak az oldalamra, szám szerint 9702-en, és közülük 18-an fel is iratkoztak. De nem szaporítanám tovább a szót, hiszen úgyis ugyanoda lyukadnék ki a végén. Hogy Katniss-t idézzem, bár az ő cinizmusát mellőzve:

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!

Mindenkit puszil a világ egyik leghálásabb írónője: Maja Tankwall