Huszonnyolcadik fejezet

  Csökönyösen kapaszkodok a férfi izmos karjába, és közben a hátát rugdosom. Egyetlenegy gondolat kavarog a fejemben, ez pedig az, hogy meg kell mentenem a lázadó fiú életét. Eddig is végignéztem pár ember kegyetlen lemészárlását, nem bírnék ki még egyet. Ráadásul még szimpatikus is a srác… Kár lenne érte, ha meghalna. Első ránézésre az a tipikus ember, aki képes levezényelni egy forradalmat anélkül, hogy minden egyes haláleset után elsírná magát. Ez kiemelkedő tulajdonság, nagyon tetszik nekem. Tudom, hogy gondolnom kell az ország jövőjére, fel kell készítenem őket, hiszen bármikor megölhetnek. Ez a fiú, és még talán sokan mások is, bennem látják a reményt, a nevem egyet jelent számukra a szabadság eljövetelével. Ezért kell megvédenem őket.

-Szállj már le rólam, hülye liba! – üvölti a Békeőr, és egy gyors mozdulattal a földre teper. – Tudod, kislány, azt hittem, vicceltél, amikor a gyenge memóriádról csevegtél, de úgy látszik, tévedtem. Előre figyelmeztettelek, egy rossz szó, és találomra lelövök egy embert a tömegből. Ehhez képest kegyesen hagytam, hogy befejezed a szánalmas kis monológodat, mert reméltem, hogy ezek a külvárosi idióták nem fogják fel a szavaid súlyát.

- Engedjen el! – mordulok rá fogcsikorgatva.

  A férfi dünnyög valamit a bajsza alatt, majd végre gyengít a szorításán. Villámgyorsan felpattanok, és a barna hajú fiúhoz fordulok.

-Tudsz egy helyet, ahol beszélhetnénk? – kérdezem.

  A srác megvonja a vállát, és kissé tanácstalanul néz körbe. Észreveszem, hogy szemkontaktust tart a copfos lánnyal, mintha így akarnának megbeszélni valamit. Biztosan nagyon jó barátok, vagy akár több is van köztük. Magamban elmosolyodom a gondolattól, hogy talán épp’ az előbb mentettem meg egy bimbózó románc főszereplőjét.

-Menjenek a Törvényszék épületébe! – töri meg a csendet a Békeőr.

  Szótlanul bólintok, majd karon ragadom a srácot, és bevonszolom a hatalmas, omladozó falak közé. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a Békeőr nem követ minket, helyette azzal szórakoztatja magát, hogy szigorú pillantásokat vet a tajtékzó méhkasra emlékeztető emberekre.

  Az egyik ablakpárkányhoz ülök, a fiú követi a példámat. Kinézek a háborgó Körzetlakókra, és közben kieszelek egy tervet. Nem kockázatos, nem is nehéz végrehajtani. A lényeg, hogy elhitessem a lázadóval, hogy semmi kedvem holmi forradalmakkal foglalkozni, és az előbbi mindössze egy félreértés volt, mindig ez történik velem, amikor rohamot kapok.

  Szívem szerint tiszta lapokkal játszanék, és megosztanám vele az igazságot, miszerint teljesen összetörtem a Viadal alatt, folyamatosan látomások gyötörnek, és benne lennék a forradalomban, feltéve, ha nem köteleznek arra, hogy én legyek a lázadás jelképe. Úgy érzem, ezt a feladatot nem nekem találták ki. A vezérnek erősnek, talpraesettnek, céltudatosnak kell lennie, nem szabad elbizonytalanodnia, mindvégig harcolnia kell. A rohamaimat pedig nyilvánvalóan senki sem nézné jó szemmel.

  Egyetlen apró tényező viszont megakadályoz az őszinte vallomásomban: a falon árgus szemekkel figyelő, fekete kamera.

-Hogy hívnak? – kérdezem.

- Gale… Gale Hawthorne – feleli a fiú csendesen.

  Gale Hawthorne. Ismerős név. Egy szempillantás alatt végigfuttatom a fejemben azon emberek neveit, akikről az elmúlt nyolc hónap során hallottam. Az biztos, hogy semmi köze a Kapitóliumhoz, vagy Snow-hoz, leszámítva persze, hogy szívesen meglátogatná Panem vezetőjét az egyik giccses fővárosi temetőben. Mivel a Tizenkettedikből származik, valószínűleg Samirával vagy Jason-nel állhatott kapcsolatban. Utóbbit nem ismertem, még csak a nevét sem tudtam, amíg nem futottam össze Samirával a Horrorerdőben. Tehát valószínűleg a lány mesélt róla… Erősen töröm a fejem, az összes idegszálammal a szövetségesemmel való beszélgetésekre koncentrálok, míg végül eljutok a folyóparti játékhoz, és egyszeriben rájövök, kivel is hozott össze a sors.

-Megvan! – csettintek vigyorogva, miközben le sem veszem a szemem az arcáról. – Samira beléd volt zúgva, ugye?

  Gale zavartan beletúr izzadt, sötétbarna hajába, és kínos mosolyra húzza a szája szélét.

-Hát, nem tudom… Lehet – von vállat hanyagul. – Az biztos, hogy tetszettem neki, alig bírtam levakarni magamról. De hogy belém szeretett volna… Á, nem hiszem!

  Mosolyogva bólintok, és közben nyugtázom magamban, hogy ahhoz képest, hogy ez a Gale milyen helyes, abszolút nem érti a nők nyelvét. Pedig még össze is illettek volna Samirával. Igaz, a lány legalább két fejjel alacsonyabbra nőtt, mint a fiú, de ezt leszámítva egész jól mutattak volna együtt, és ami a legfontosabb, lett volna közös témájuk, hiszen már-már rémisztően hasonló a gondolkodásmódjuk. Pff.

-Megcsinálod? – kérdezi hirtelen.

- Mit? – értetlenkedem.

  Szürke szemei izgatottan csillognak, úgy néz rám, mintha én lennék az Isten, vagy ha az nem is, legalábbis maga a nagybetűs Megmentő. Körülkémlel a szobában, de csak annyira alaposan, hogy nem veszi figyelembe a ránk leselkedő kamerát, majd közelebb hajol hozzám, és ezt suttogja a fülembe:

-A forradalmat!

  Kezdődhet a színjáték, gondolom magamban, és elhúzódom Gale-től.

-Hogy érted? – ráncolom a homlokomat. – Mi közöm nekem a hozzá? Attól, hogy Samira erről álmodozott a szabadidejében, nekem még nem kötelességem ugyanezt tenni. Nézd, nem akarlak megbántani, de ennek semmi értelme! – A hatás kedvéért ingerülten megrázom a fejem. – Több mint hetvenhárom éve ugyanezzel álltak elő a nagyokosok, és mi lett belőle? Egy elmebeteg valóságshow, ahol évről-évre huszonhárom ártatlan emberéletet kioltanak! Kérlek, érts meg! – Felpattanok, és mászkálni kezdek a falak között, pont úgy, mint Alex, amikor egy fontos dolgon törte a fejét. – Engem tönkretett a Viadal… Pontosabban, én tettem tönkre magamat… - helyesbítek, mikor ráeszmélek, hogy figyelnek minket. – Nagy hiba volt a részemről, hogy beleszerettem Alexbe, és mindenen felhúztam magam. Ha visszatekerhetném az idő kerekét… - Zavartan beletúrok a hajamba, és közben idegesen meredek Gale-re. – Olyan nehéz ez az egész… Olyan emberekről beszélni, akik idestova nyolc hónapja halottak, ott sír az arcképük alatt a családjuk… Összevissza beszéltem. Rohamot kaptam. Néha még mindig megesik velem, amikor valami az Arénában töltött napokra emlékeztet. Ilyenkor mindenféle ostobaságot hordok össze, amiket magam sem gondolok komolyan. Remélem, meg tudod érteni, hogy…

  Újdonsült ismerősöm hirtelen felpattan, és üvöltözni kezd, miközben vadul hadonászik a levegőben.

-Nem hiszem el! Hogy teheted ezt a néppel? Ezek az emberek egytől-egyig bíznak benned, és támogatnak téged! Te jelented számukra a reményt, amiről beszéltél. Reménykednek, hogy felszabadítod őket a rabszolgaság alól. Nem tudom, hallottál-e arról, hogy a Végjáték alatt, amikor a kapitóliumiakat szidtad, az összes ember fellázadt. Kivonultunk a Fő térre, ahol a játékot közvetítették, a nevedet kiabáltuk, és papírra vetettük az összes szavadat… De nem csak mi, az összes Körzetlakó, még az Elsőben és a Másodikban is. Eszméletlen volt! Hittünk benned… És Alexben is. Elhittük, hogy mindketten túlélhetitek, és ketten, együtt, megcsináljátok a forradalmat, a végén pedig megölitek Snow-t.

- Lenne egy kérdésem, Hawthorne. Látod itt Alexet? Nem, nem látod, mert nincs itt! – csattanok fel. Már nem is játszom meg magam, a szavak önkénytelenül ömlenek ki a számon, akár a forró, mindent elsöprő lávazuhatag. – Meghalt, érted? Halott! És amíg az lesz, ne várjatok tőlem semmit, se forradalmat, se merényletet, se buzdító beszédeket, de még azt se, hogy megdobok egy címeres zászlót paradicsommal, mint annak idején a mentorom! Csak hagyjatok békén mindannyian! Keressetek magatoknak más vezért, de az lenne a legjobb, ha lenyugodnátok, és élnétek tovább a normális kis életeteket!

- Normális? – horkant fel gúnyosan. – Az neked mióta normális, hogy évente elveszítjük két ismerősünket? Hogy szenvedünk az éhezés miatt? Hogy rettegünk az Aratástól? Persze, neked már mindegy, hiszen bajnok vagy – Lekezelően néz végig rajtam, tetőtől talpig. – Egy boldog, kiegyensúlyozott bajnok, aki annyi minden szépet és jót köszönhet az imádott elnökünknek!

  Unottan megrázza a fejét, és dühösen kiviharzik a szobából. Mélyről jövő sóhaj hagyja el a számat. Ezen is túlestem. Belehazudtam egy vadidegen szemébe, és emiatt elvettem tőle a reményét, az esélyt egy boldogabb életre.

  Hazudtam? Nem tudom. Talán. Néhány szóval egyetértek, amit az elmúlt percekben mondtam. Például azzal, hogy az emberek elvárják tőlem, hogy legyek olyan harcias és bátor, mint Samira, vagy, hogy egyik percről a másikra feledjem el Alexet. Őrülten igazságtalan, és teljesíthetetlen kérés mindkettő. Samira utánozhatatlan, még annak ellenére is, hogy nem született lázadónak, a körülmények tették ilyenné. Ha nem halt volna meg a bátyja jóval előtte, valószínűleg nyugton maradt volna, és nem indítványozott volna lázadást az elnök ellen.

  Alex meg… Talán elcsépelten hangzik, de tényleg képtelen vagyok kiverni a fejemből. Ha látok egy képet a tengerről, vagy egy motorról, ha valaki közli a nyilvánvaló igazságot, miszerint béna vagyok, vagy ha csak egyszerűen találkozok egy sötétbarna szemű emberrel, rögvest ő jut eszembe. Közben a lelkem egyik mély, sötét zugában tudom, hogy ideje lenni elfelejteni a fiút. Elengedni az emlékét, összetépni és kidobni az erdőbe rejtett leveleket, amiket a mentorainktól kaptunk a szövetségünk alatt, levenni végre a jegygyűrűt, és eladni valakinek, aki meggazdagodhatna belőle. Furcsa módon miközben énem egyik része szenved miatta, a másik örül, amiért még nem felejtette el, milyen lekezelő, mégis vonzó volt a hangja, milyen gyönyörű, csokoládébarna a szeme, szenvedélyes és fürkésző a pillantása, milyen segítőkész tudott lenni, amikor bajba keveredtem, mennyire szerette az öccsét és a Körzettársát… Bárhogy is kutakodom a memóriámban, egy rossz szót sem tudok mondani rá. Talán csak azt, hogy néha felháborítóan bunkón viselkedett, és tudomásom szerint megölt négy embert a Viadalon, de lehet, hogy többet is. Bár becsültére legyen szólva, mindezt azért tette, hogy megvédjen engem és Naomit. Még csak meg sem kínozta az áldozatait, egyesekkel ellentétben.

  Úgy érzem, itt az ideje magam mögött hagyni a Tizenkettedik Körzetet. Gyorsan elhagyom a Törvényszék épületét, és az állomás felé veszem az irányt. Az egyik rozzant padon megpillantom a rám várakozó Johannát és Leilát.

-Ezt egyszerűen nem hiszem el! – hápog a kísérő. – Képzeld, drágám, ez a neveletlen tapló közölte, hogy elmarad a nekünk szánt uzsonna, az embereket pedig a házaikba terelte, minket pedig ide, erre a poros állomásra. Hihetetlenül piszkos ez a pad, nem értem, hogy élhet valaki így? Hallottak már ezek a takarításról?

- Katie – A mentorom mélyen a szemembe néz, figyelmen kívül hagyva Leila gyerekes hisztijét. – Mi történt? Mit mondtál a srácnak?

- Hogy szálljon le rólam, mert nem lesz semmiféle forradalom, mert összetörtem Alex elvesztése miatt – hadarom egy szuszra.

  Johanna megkönnyebbülten felsóhajt.

-Rendben – mondja színtelen hangon. – Tuti, hogy az egész beszélgetést felvette egy kamera, ezért küldött benneteket a Békeőr a Törvényszék épületébe.

  Szótlanul bólintok, jelezvén, hogy erre már korábban is rájöttem.

-Amúgy… - Johanna közelebb húzódik hozzám, és váratlanul suttogóra fogja a hangját. – Benne lennél? Nem most, rögtön, hanem valamikor. Szívesen elvágnád a torkát annak a féregnek?

- Nem tudom. Nem. Talán – feszülten beletúrok a hajamba, és kis híján ismét ordibálni kezdek. – Bocs, de semmi kedvem ezzel foglalkozni. Más problémám is akad bőven.

- Ó, igen? – üvölti a mentorom. – Például gyászolni a szerelmedet, aki már nyolc hónapja halott, és valószínűleg már mindenki túltette magát a tragédián, kivéve persze téged? Vagy mindenféle marhaságot összehordani csak azért, hogy az emberek emlékezzenek az idegbeteg barátnődre? Esetleg kinyíratni magad már a Körút első napján?

- Johanna… - Mélyen a lány sötétbarna szemeibe nézek. Érzem, hogy muszáj beolvasnom neki, máskülönben megőrülök a folyamatos parancsolgatásától. – Mondták már, hogy iszonyatosan bunkó vagy?

  Meglepetten felvonja a szemöldökét, a kezét csípőre teszi, a fejét lekezelően oldalra dönti, így száll bele a vitába.

-Nem, mintha közöd lenne hozzá, de nem.

- Naná, hogy nem! – nevetem el magam kínosan. – De csak azért, mert félnek tőled, Johanna Mason! Félnek, hogy megölöd őket, mint azokat a szerencsétleneket az Arénában. Téged nem bánthat meg senki, te azonban kedvedre piszkálhatsz másokat! Itt van például Leila – bökök a kísérőmre, akinek azonnal felvillanyozódik az arca, amiért ő kerül a középpontba. Legalábbis reménykedik abban, hogy rajta fogunk veszekedni. – Folyton cseszteted, semmi sem jó neked, amit ő csinál, pedig nem rossz ember ő, csak szegény sötét, mint az ólajtó, de hát erről nem tehet, ha egyszer így nevelték a szülei szerencsétlent… Az a baj, hogy nem törődsz mások érzéseivel, mindig csak a saját gondolataid érdekelnek! Nem zavar, hogy beletiporsz mások lelkivilágába, mindez természetesen jön neked. Mégis hogy mondhatod Samirára, hogy idegbeteg? Kis híján kirobbantotta a forradalmat, és az én szememet is felnyitotta, amire te nem voltál képes. Samira ezerszer jobb ember volt nálad. Nem kapott dührohamot élő adásban, hanem tisztán, érthetően megfogalmazta a véleményét Snow-val kapcsolatban, méghozzá úgy, hogy egyetlen szavát sem kellett kisípolni. Az az igazság, hogy nem tudod elviselni, hogy jobb volt nálad… Jobb lázadó! Talán megértem, hogy idegbetegnek tartod féltékenységedben, abba viszont abszolút nincs beleszólásod, meddig és hogyan gyászolom Alexet! Mi közöd neked ahhoz, hogy hordom a gyűrűt? Miért ne gyászolhatnám nyolc hónapon keresztül, miért ne gyászolhatnám életem végéig? Nem mindegy az neked? Az a baj, hogy nem tudod megérteni, milyen fontos volt nekem, mert egy érzéketlen barom vagy, és még soha sem voltál szerelmes!

  Érzem, ahogy a fejemen kidüllednek az erek, a szemeim pedig vérben forognak. Talán még vicsorgok is, mint Enobaria, amikor véletlenül a füle hallatára lepszichopatáztam az edzésen.

  Johanna rezzenéstelen arccal hallgat végig, mindössze a legvégén rándul meg a szája széle. Szó nélkül hátat fordít nekem, és felugrik a vonatra. Leila egy hangos sóhaj kíséretében megveregeti a vállamat, majd követjük a mentoromat. Becsukódik mögöttem az ajtó, a szerelvény pedig elindul a Tizenegyedik Körzetbe. Nem megyünk túl gyorsan, tekintve, hogy csak holnap kell megjelennem náluk. Egy pillanatra elgondolkozom, kik is jöttek a Tizenegyedikből, de a világért sem jut eszembe a nevük, a haláluk körülményein, de még csak az arcukra sem emlékszem. Úgy tűnik, mégis jó ötlet volt Leilától az adatgyűjtés, így legalább nem fogok hülyeségeket összehordani.

  A társalgóba érve levágom magam az egyik kényelmes fotelbe. Mellettem Leila, velem szemben Johanna foglal helyet. A lányt láthatóan megviselte az előbbi veszekedésünk, fátyolos tekintettel bámulja a mellettünk elsuhanó tájat. Nézem a vékony, szeplős arcát, rövid, fekete haját, a sötét karikákat a szeme alatt, és egyszeriben megsajnálom, de közel sem annyira, hogy bocsánatot kérjek tőle. Ő kezdte, neki nem tetszett a beszédem, és a gyászom. Pedig azt hittem, bízhatok benne, számíthatok rá, mert tudtam, hogy ő az ország legelvetemültebb embere a lázadás terén. Nem fáj, hogy kritizálta a beszédemet, tényleg durvára sikeredett, az viszont mélységesen felháborít, amit Alexről és Samiráról mondott. Ők nem érdemelnek ilyen szavakat. Túl jó emberek voltak ahhoz, hogy bárki is ilyen keményen sértegesse őket.

-Mostantól olvasd fel Leila hibbant szövegét! – mordul rám a lány, majd fáradtan elvonul a kabinjába.

  Bármennyire is haragszom rá, megfogadom a tanácsát. A többi Körzetben csak azt mondom, amit a kísérőm összeírt, még ha orbitális szamárságnak is tartom azt. A fogadásokon tisztelettudóan és illedelmesen viselkedem, miközben kedvesen elcsevegek a Körzetek befolyásosabb lakosaival.

  A Tizenegyedikben senki sem szólal meg, amíg beszélek, utána pedig gyorsan lezavarják az uzsonnát. Kicsit olyanok itt az emberek, mintha tartanának tőlem, vagy a Békeőrök haragjától, így inkább nem erőltetik a barátkozást.

  A Tízedikben erős nemtetszést vált ki az emberekből a jelenlétem, valaki meg is dob egy szelet sajttal. Egy ideig fogalmam sincs, mire ez a felhajtás, majd a Kiválasztottak fényképére nézek, és rádöbbenek, hogy ennek a Körzetnek bizony jó oka van a gyűlöletre. Ha nagyon bele akarjuk magyarázni, mindkét gyerek halála az én lelkemen szárad, hiszen a fiú, Jockey éppen velem üvöltözött, amikor Tiffany hátulról leszúrta, a lány, Sarah pedig állítólag miattam vetett véget az életének egy akna segítségével. Legalábbis erről magyarázott, mielőtt levetette volna magát a biztonságot nyújtó állványról. A kezében tartott egy levelet, amiről senki sem tud semmit. Talán az állt benne, miért lett öngyilkos a lány. Abban a pillanatban bármit megadtam volna azért, hogy tudjam, mit írt a feladó. Most már máshogy látom a dolgokat. Megvagyok az információ nélkül is, azonban egy icipicit fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Kár, hogy valószínűleg soha sem jövök rá erre a sötét, kísérteties titokra.

  A Kilencedikben közömbös fogadtatás vár, bár nem a Békeőrök miatt, akik mind részegek. Sokkal inkább feltételezhető, hogy az itteni emberek könnyen irányíthatóak, nincs saját akaratuk és véleményük, mindenhez szó nélkül alkalmazkodnak. Az arcuk unott és beesett, nem ragyog a szemükben az életösztön és a küzdeni akarás elfojtott szikrája sem. A látottak alapján nem csodálom, miért nem hemzsegnek a bajnokok a Körzetben. Viszont azt meg kell hagyni, fenséges lakomát készítettek a számunkra, majdnem olyan pazar ételek fogadnak, mint a Kapitóliumban.

  A Nyolcadikban viszont igenis bátor, tűzrőlpattant emberek élnek. Amint fellépek a színpadra, üvöltözni kezdenek a rendszer kegyetlenségéről és a forradalomról, néhányan még azt is beordítják, hogy vegyem fel őket parancsnoknak. Villámgyorsan elhadarom a szöveget, mert semmi kedvem ahhoz, hogy még egy embert lelőjenek miattam. Mikor végzek, leszaladok a színpadról, még csak meg sem várom az uzsonnát, Leila és Johanna kíséretében azonnal a vonatra szállok, és folytatom a Győzelmi Körútnak nevezett szörnyűséget.

  Mivel a Hetedikből származom, ezt a Körzetet nem látogatjuk meg, hanem rögtön a Hatodikba vesszük az irányt. A lakók előtt szorongok egy kicsit, hiszen a Körzet mindkét Kiválasztottját a vőlegényem ölte meg, a lányt azért, hogy megmentsem engem. Ahogy végignézek a családtagokon, az jár a fejemben, hogy mennyire örülhettek, amikor Alex meghalt, és bejelentették a győzelmemet. Arra viszont nem vennék mérget, hogy kedvelnek engem, mindössze boldogak, hogy nem a gyerekeik gyilkosával kell farkasszemet nézniük, csak annak menyasszonyával. Régebben azt hallottam az itteni emberekről, hogy merészek és felnőtt korukra a legtöbben profi harcosokká válnak, ennek ellenére még csak jelét sem adják annak, hogy érdekelné őket a lázadás ötlete. Mondjuk, lehet, hogy ezt a családok iránti részvét miatt teszik.

  Mikor az Ötödik Körzetbe érünk, látom Johannán, hogy megremeg, mintha félne valamitől. Félretenném az ellenszenvemet, és megkérdezném, mi bántja, ám szerencsére még idő előtt eszembe jut, hogy a szövetségese, Timothy is innen származott. A civakodásunk ellenére semmi kedvem megbántani, és felhánytorgatni neki a múltat, így továbbra is tartom a két lépés távolságot, és nem beszélek vele. Egyébként a vízerőművek munkásai kedves, közvetlen emberek, könnyedén lehet velük társalogni. A beszédemet csendesen, néhol nagyokat sóhajtva hallgatják végig, nem balhéznak, ami nagyon jólesik. Azt hiszem, ők már korábban levezették a két Kiválasztott temetését, akkor volt idejük a jövendőbeli bajnokot átkozni. A tőlük kapott uzsonna szerény, ám isteni, szinte kiérzem belőle, mekkora odaadással és szeretettel készítették. Kár, hogy nem ismertem az itteni Kiválasztottakat, biztosan ők is ilyen rendesek voltak. Megborzongok, amint felrémlenek előttem az emlékek arról, milyen sorsa volt a lánynak a Kapitóliumban. A Hivatásosok nem kímélték, Alex halálosan ráijesztett az edzésen, Cara pedig elsőként vágta el a torkát. Na, jó, azt hiszem, mégiscsak jobb, hogy nem ismertem. Ha a szövetségesem lett volna, még egy embert gyászolhatnék.

*

  Fáradtan rogyok le az ágyamba, a puha, meleg paplanok és párnák közé. Hosszú volt az elmúlt hét, és rendkívül eseménydús. Túl sok emberrel találkoztam, túl sokat beszéltem, túl sok gyászoló családdal néztem szembe. Már csak négyszer kell átélnem ezt a borzalmat. Tisztában vagyok vele, hogy a négy közül legalább három Körzetben szörnyen kínos pillanatok elé nézek majd. Az Első Körzet Kiválasztottjai sosem rajongtak értem túlzottan, mindketten többször is meg akartak ölni, ráadásul Tiffany halála valamilyen szinten az én lelkemen szárad, már ha Wolfrick és a Tízedik Körzet lakóinak logikáját vesszük alapul. Aztán ott van a Második Körzet, ahol teljes joggal gyűlölnek az emberek. Én is gyűlölném magamat, ha onnan származnék. Hiszen nem csak, hogy végeztem az egyik versenyzővel, Marcusszal, hanem még meg is kínoztam szegény fiút, még ha nem is szántszándékkal. Már látom magam előtt a húgának könnyáztatta arcát, amint megjátszott, érzelemmentes sablonokkal tömöm a közönség fejét. És Wolfrickkal is találkozom… Remélem, nem fog megint megalázni!

  A Harmadik Körzet könnyű menet lesz, leszámítva persze, hogy ez a község sem éppen a visszafogottságáról híres, ha lázadásról van szó. Semmi szerepem nem volt a Kiválasztottak Arénabeli életében, nem hiszem, hogy utálnának a rokonaik.

  Viszont a Negyedik Körzet… Nem akarok oda menni! Nem akarok találkozni senkivel, aki onnan származik! Tudom, hogy ott sem kedvelnek túlzottan Naomi miatt, nem képesek felfogni, hogy a kislány előbb-utóbb úgyis eltávozott volna az élők sorából. Mások, legfőképp Alex haverjai és az öccse viszont szeretnek, legalábbis azt hiszem. Bár ki tudja, mivel beszélte tele a fejüket Maria, aki kitalálta, hogy mindenáron bosszút áll rajtam a kislánya halála miatt. Még a temetéséről is kitiltott, mondván, nem érdemlem meg, hogy elbúcsúzzam tőle, és sírjak a koporsója felett.

-Akkor kellett volna bőgnöd, amikor megölted! – sziszegte vészjósló tekintettet.

  Nem csak az ismerősöktől félek, sokkal inkább a beszédektől. Gondolom, Johanna figyelmeztetése a Negyedik Körzetre is vonatkozott, én viszont igazságtalanságnak tartom, hogy Alexről és Naomiról is úgy szónokoljak, mintha átlagos, jelentéktelen Kiválasztottak lennének. Ők nem ezt érdemlik, főleg Alex nem.

  Életemben először lehúzom az ujjamról a jegygyűrűmet. A Hold fénye besüt az ablakomon, csodás ragyogást adva ezzel a kicsi, ezüstös ékszernek. Ahogy ránézek, rádöbbenek, hogy nem hagyhatom magam. Nem hagyhatom annyiban a lázadást, tennem kell valamit Panemért! Alex is így akarná, ő is fellázítaná a népet. Nekem is így kell cselekednem.

-Megteszem – suttogom a Hold felé tekintve. – Megteszem érted, Alex. Tudom, hogy ezt akarod. Holnap kiállok az ismerőseid elé, és akkora botrányt csapok, hogy olyat még nem látott a világ! Megígérem, Alex… Megígérem!

Huszonhetedik fejezet

Sziasztok! Ismét itt vagyok, az új fejezettel! Mielőtt belevágnánk, szeretném megköszönni nektek a 3600+ oldalmegjelenítést, és a 10(!) feliratkozót. Ezek nagyon sokat jelentenek nekem!
Az új részben pedig ténylegesen elkezdődik a Győzelmi Körút, valamint feltűnik benne két szereplő, akiket sokan nagyon szerettek :)
Jó olvasást!
Maja

  Amint elhagyjuk a Hetedik Körzetet, rögvest lerogyok az egyik fotelbe. Johanna és Leila is leülnek mellém. A kísérőm egy kényes, finomkodó mozdulattal előhúz a divatos retiküljéből egy papírt.

-Nos, Katie, - trillázza negédesen mosolyogva. – gondolom, nem túl tiszták az emlékeid a Tizenkettedik Körzet Kiválasztottjaival kapcsolatban, amin cseppet sem lepődöm meg, mindkét gyerek olyan kis jelentéktelen volt…

  Vicsorogva meredek a kék hajú nőre. Még hogy Samira jelentéktelen? Magánál van ez egyáltalán? Hiszen neki köszönhetem, hogy felvettem a harcot a Kapitólium ellen! Ha ő nincs, eszembe se jutott volna más a behódoláson kívül. Persze ha a fővárosiak szemével nézve tényleg nem tett le sok mindent az asztalra, de csak azért hiszik ezt, mert szinte semmit sem láttak a lányból, a tévé a szövetségünk ideje alatt mindvégig a többi játékost mutatta, mint például a Hivatásosokat és a fiút a Harmadikból. Mindezek ellenére muszáj emlékeznie rá! Mégiscsak a szövetségesem volt…

-… szóval kiírtam róluk a fontosabb adatokat, csak hogy tudd, kiről is kell majd beszélned. Apropó, készítettem számodra egy kis kártyát, erre írtam pár gondolatot, ha nem jutna eszedbe semmi, amit megoszthatnál a közönséggel…

- Leilának önálló gondolatai vannak? Na, arra kíváncsi vagyok! – hördül fel Johanna ironikusan.

   Elkérem Leilától a lapot, és villámgyorsan átfutom. Mindkét Kiválasztott arcképe szerepel rajta, ezek azok a fényképek, amiket éjfélkor kivetítettek az égboltra, amikor az Olsen testvérek meghaltak. Jason-nel kapcsolatban sohasem bővelkedtem túl sok információban, ideje bepótolnom a lemaradást. Mint kiderül, a fiú tizennyolc évesen került kiválasztásra, hét pontot kapott a Játékmesterektől, és már a Bőségszarunál megölte Pablo, az Első Körzet versenyzője. További érdekességnek számít, hogy a húgával jött a Viadalra, és egyszer sem iratkozott fel.

  Kritikusabb szemmel olvasom végig Samira adatait. Leila azt szedte össze róla, hogy tizennégy éves volt, kilenc pontot kapott, remekül bánt a késekkel, ám csak egy elcsorbult élű pengét szerzett a Bőségszarunál, a második napon szövetségre lépett Alexszel és Katie-vel, a Negyedik és a Hetedik Körzet Kiválasztottjaival, és végezetül a harmadik napon délelőtt ölte meg a Második Körzet Kiválasztottja, Cara. Az érdekességeknél szintén feltűnik, hogy a testvérével jött a Viadalra.

  Undorodva dobon el magamtól a lapot. Tisztában vagyok azzal, hogy szegény Leila bizony nem egy zseni, de azért ennél egy kicsit többet is kinyomozhatott volna a Kiválasztottakról. Ezt a lapot nézve tényleg elég jelentéktelennek tűnnek, miközben fontos szerepük volt a Viadal végkimenetelében. Ugyanis ha Jason nem hal meg, Samira sem őrül bele az elvesztésébe, nem kezd el a lázadásról és Snow esetleges haláláról magyarázni, ezért nem köt szövetséget velünk. Én sem tartok világmegváltó szónoklatokat a rendszer kegyetlenségéről, nem is beszélve arról, hogy ha nincs Samira, nem is fürödtünk volna Alexszel, ergo a fiú nem jön rá, hogy megöltem Naomit. Azon inkább nem is akadok ki, hogy Leila a Hetedik Körzet Kiválasztottjaként emleget, mintha nem tudnám, honnan származom.

-Te jó ég! – forgatja a szemeit a mentorom, miután ő is elolvassa a szöveget. – Leilácska, mondtam már, hogy sötét vagy? Inkább meg sem kérdezem, mit írtál a beszédbe. Biztos tele van mindenféle sablonos borzalommal, mint például, hogy „Méltósággal haltak meg”. Szerintem el kellene gondolkoznod az állásváltáson. Hidd el, egy puccos kozmetikában jobban éreznéd magad, és a kollegáid agyi szintje is megegyezne a tiéddel!

- Katie, neked mi a véleményed? – fordul hozzám a nő reménykedve. – Segített kicsit átlátni a helyzetet?

- Uh! – Mindössze ennyit bírok kinyögni.

  Johanna száján gúnyos mosoly fut végig, majd közli Leilával, hogy idióta. Erre a kísérőm elkezd nyávogni, amitől a mentorom automatikusan leüvölti. Néha elgondolkozom azon, hogy lehetek ennyire szerencsétlen. Nem elég, hogy túléltem a Viadalt, olyan talentumot kaptam, amihez abszolút nem értek, részt kell vennem a Győzelmi Körúton, de még a mentorom és a kísérőm is folyton-folyvást marják egymást.

  Elveszem az asztalról a késemet és az övemet, és a hálókabinom felé veszem az irányt. Sóhajtva becsukom magam mögött az ajtót, és fáradtan levetem magam az ágyra. Nem érdekel, ha tönkremegy a gondosan megfésült frizurám, nem érdekel, ha meggyűrődik a ruhám. Semmi sem érdekel, csak az, hogy minél hamarabb letudjam ezt a rohadt Körutat, és hazamehessek szenvedni Alex emlékétől.

  Lehunyom a szemem, és arra gondolok, hogy vészelné át a szerelmem a megpróbáltatásokat, amik a Körzetekben fogadják. Nem bántaná meg a családtagokat, de nem olvasná fel a kísérője által írt szöveget. Magabiztosan, határozottan állna ki a tömeg elé, nem remegne a lába, nem izzadna a tenyere. Megemlékezne az elhunyt Kiválasztottakról, majd lázadásra szítaná a népet, de úgy, hogy senki sem venné észre. Persze lennének nehéz pillanatai is, főleg az Első, Második, és Hatodik Körzetben, mert innen ölt meg gyerekeket. Mindezt olyan gyorsan és kifinomultan tette, hogy az áldozatai fel sem fogták teljesen, mi történik velük, a fiú gyilkos kése máris kioltotta életük lángoló tüzét.

  Az ajkamhoz szorítom a jegygyűrűmet, és finoman megcsókolom az ékszert. Fel kell fognom, hogy meghalt, csakúgy, mint rajta kívül még huszonkettő szerencsétlen, és el kell engednem őt. Sokkal jobban megvisel a halála, mint mondjuk Samiráé, vagy Joelé. Nem csak azért, mert szerelmes vagyok belé, hanem azért is, mert bizonyos személyekkel ellentétben neki tényleg volt esélye a győzelemre. Samira a bátorsága ellenére őrült volt, Joel fiatal és esetlen, Naominak pedig óriási hátrányt jelentett, hogy az édesanyja annak idején győzött a Viadalon. Alex erős volt, bátor, okos, és szókimondó, a közönség pedig megveszett érte. Tizenegy pontot kapott, a második legtöbbet a mezőnyben. Akinek a teljesítményét többre értékelték a Játékmesterek, azt is megölte. Nem tudom felfogni, hogy végezhetett vele Seneca olyan kegyetlenül.  Nem értem, hogy felejthették el az emberek, akik annyira rajongtak érte. Nem értek én már semmit vele kapcsolatban, csak azt, hogy már nincs mellettem, mert az elnök ilyen sorsot szánt neki – miattam.

*

  A Tizenkettedik Körzet nem túl nagy, bár kicsinek sem nevezhető. Olyan, mint egy átlagos Körzet, leszámítva persze, hogy a legtöbb ember arcát korom és füst borítja a szénbányászat miatt. Sokan félnek a legkülsőbb Körzettől, vagy ha azt nem is, rendkívül furcsállják az itteni szokásokat. Szerintem semmi kivetnivaló nincs abban, hogy az emberek nem minden esetben kedvesek egymással, és piacokon kereskednek. A Hetedikben is vannak hasonló dolgok, bár ott az utóbbi teljesen legális.

  A Körzet végében egy terjedelmes fenyőerdő áll, biztosan ide jött ki Samira a barátaival vadászni. Emellett halad el a vonat, amitől kicsit fájni kezd a szívem. Eszembe jut, milyen jó érzés volt hazatérni a Kapitóliumból. Megfigyelem a fák alakját, az esőtől nedves fűszálakat, és a narancssárga, fütyörésző madarakat, amiket ha jól tudom, Fecsegőposzátáknak neveznek a helyiek. Szép állatok, és igazán kellemes a hangjuk. Egy négy szólamból álló dalocskát énekelnek, amit megpróbálok utánozni, de természetesen nem sikerül. Na, igen, a ritmusérzékem páratlan; olyan rossz, hogy ha keresnének, sem találnának hozzám fogható embert egész Panemben.

  Az egyik fa tetején hirtelen megpillantok valakit. Egy lányt. Automatikusan előhúzom a kést az övemből. A lány kezében egy íjat tart, szürke szemével egy pulykát néz, ami békésen sétál a fa alatt. Megfeszíti az íját, és kilövi a nyilat. Eltalálja a madarat, pont a fejénél. Leugrik a fáról, így jobban szemügyre tudom venni az arcát. Nem kifejezetten szép, inkább átlagosnak mondanám, de a szemében ott ül egy ismerős érzés. A bosszúvágy, de nem a pulyka iránt. Tehát ő lehet Samira egyik barátnője. Lehúzom az ablakot, legszívesebben odakiáltanék a lánynak, hogy beszéljünk a szövetségesemről, ám amint megpillantja az arcomat, nyomban sarkon fordul, és elrohan. Most veszem csak észre, hogy sötétbarna, hullámos haja egy érdekes, csavaros fonatba van kötve, ami a bal füle mellett jön le. Gyönyörű. Őstehetség ez a csaj, ha bekerülne a Viadalra, megőrülne érte a közönség. Remekül íjászkodik, szinte majdnem olyan ügyes, mint Naomi volt, ráadásul a haja is fantasztikus, pedig nyilván nem fodrász csinálta neki. Óriási esélyei lennének a győzelemre… Persze ez nem jelent semmit. Alex is fergeteges tehetséggel, helyes arccal, vonzó testtel, és ennek köszönhetően temérdek támogatóval büszkélkedhetett, mégsem tudott győzni. Az lenne a legszerencsésebb, ha a copfos lány még csak a közelébe sem menne a Kapitóliumnak. Sejtésem szerint Samira barátja volt, azt pedig nem akarom, hogy Snow fájdalmat okozzon egy olyan embernek, aki szerette a szövetségesemet.

  A vonat befut az állomásra. Csupán hat Békeőr vár ránk, az embereket már a Fő térre terelték, ahol az előadásomat tartom. Mindhármunkat közrefognak ketten-ketten, és a színpad felé vezetnek.

-Mégis hogy képzeli ezt? – károg Leila. Úgy tűnik, nem fűlik a fogához ez a megtisztelő fogadtatás. – Vegye le rólam a mocskos kezét. Mit hisz maga, kik vagyunk mi? Holmi közönséges bűnözők?

Nem, Leila – gondolom. Te és Johanna nem számítotok bűnözőnek. Egyedül tőlem tartanak.

  Ezt is Snow intézte. Talán még a Körzetlakókat is megrémítette valamivel velem kapcsolatban. Ki tudja, lehet, hogy Samira összes rokona, barátja, és ismerőse tőlem retteg, és azt hiszik, nem vagyok normális. Az elnök kapcsolatait és módszereit ismerve én már semmin sem lepődnék meg.

  A Békeőrök egy kicsi, lerobbant házba visznek minket, ez a Törvényszék épülete. Johannát és Leilát leültetik, pontosabban lenyomják egy-egy fotelbe, engem pedig egy kétszárnyú ajtóhoz vezetnek.

-Ide figyelj, Hope! – suttogja egyikük. – Mi nem a Tizenkettedikben dolgozunk, hanem a Tizenegyedikben. Itt sajnos nem túl keménykezűek a Békeőrök, ezért hívtak minket. Az elnök úgy véli, vigyázni kell rád. Egy rossz szó, Hope, - Fenyegetve megemeli a mutatóujját, és közben vérszomjas arckifejezést ölt. – egyetlenegy rossz szó, és megölünk egy embert a tömegből. Mindegy, hogy fiú, lány, idős, fiatal, erős, vagy rokkant, megöljük a hozzánk legközelebb lévő lakót. Világos, vagy fogalmazzak érthetőbben?

- Hm, nem is tudom… - Incselkedve oldalra hajtom a fejem, és ártatlanul nézek a férfira. – Alkalmi süketségben szenvedek, és a memóriám sem a legjobb. Megismételné, kérem?

- Anyáddal szórakozz, hülye liba! – morogja mérgesen.

  Szívesen eljátszadoznék még az idegeivel, de sajnos meghallom a polgármester hangját, hogy engem szólít. Kinyílik előttem az ajtó, és a méretes kíséretemmel kisétálok a Körzetlakók elé. Kezet fogok a polgármesterrel, aki szimpatikus, odaadó embernek látszik. Nagyon magas és vékony, szőke hajú, kék szemű férfi. Lerí róla, hogy izgalommal várta a mai napot.

  A mikrofon elé állok, ujjaimmal a felsőm alját babrálom. Zavart, ijedt tekintetem a tömeg mögötti állványra vándorol, ahol az Olsen család még életben lévő tagjai mocorognak. Egy sovány, fekete hajú nő, aki a negyvenes évei végén járhat, egy nála pár évvel idősebb, göndör hajú férfi, egy magas, izmos lány, aki pár évvel idősebb lehet nálam, egy vézna kisfiú, és egy karon ülő csecsemő – ők Olsenék, akik bíztak abban, hogy az egyik gyerekük, vagy testvérük élve hazatér az Arénából. De elhagyta őket a remény.

  A család felett két zászló van kifeszítve, a jobb oldali Jasont, a bal oldali Samirát ábrázolja. A lányon nem látszik, hogy megőrült, hiszen ezeket a képek az Aréna előtt készültek, amikor még teljesen normális, átlagos tizennégy éves volt. Nagy, barna szemeiben mégis felfedezem az elszántságot, a bátorságot, és a maró gúny soha ki nem alvó, perzselő tüzét. Göndör haja kiengedve, kuszán omlik a vállára, mintha meg akarná védeni a rá leselkedő veszedelmektől.

  Hogy fogok én beszédet mondani anélkül, hogy elsírnám magam? A könnyek kikívánkoznak a szememből már Samira látványától is, nem, hogy ha még az emlékét is felhánytorgatom.  Keresem a családtagok pillantását, tőlük próbálok tanácsot kérni, de mindannyian elkapják a fejüket, amikor csak rájuk nézek.

  A tömeg csendes. Senki sem beszél, mindenki unottan ácsorog. Nem egy legendát hallottam már arról, milyen visszautasítóan viselkednek a Tizenkettedikben a bajnokokkal. Állítólag pár éve egy nő szabályosan elaludt a győztes beszéde alatt. Persze, a Hetedikben sem jobb a helyzet, de ott legalább nem álmosodnak el, maximum megdobálják a győztest rohadt paradicsommal az elvetemültebbek, ha részegek.

  Hirtelen két fiatal tolakodik az első sorba; egy magas, barna hajú, kifejezetten jóképű fiú, és a copfos lány, akit az erdőben láttam. Persze most nincs nála az íja, fura is lenne, ha fegyverrel jönne a Körútra.

-Kezdheti, Miss Hope! – súgja oda a polgármester kedvesen. – Sok sikert!

- Köszönöm! – mondom halkan, majd beleszólok a mikrofonba. – Üdvözlöm a Tizenkettedik Körzet lakosait! – Egy szempillantás alatt abbamarad a furakodás, mindenki engem figyel. Néhányan összesúgnak, és Samira családjára néznek, majd vissza rám. – Megtiszteltetés, hogy itt lehetek ma. Köszönöm szépen!

  Elhagy az erőm, egy hang sem jön ki a torkomon. A fenébe is, miért nem olvastam el Leila szövegét?! Mindössze annyira emlékszem az elmúlt évekből, amit az imént elmondtam. Miért ilyen csapnivaló a memóriám? Kétségbeesetten pásztázom a tömeget. Senki sem segít, bambán bámulnak maguk elé. Legszívesebben visítva elrohannék, megkeresném a copfos vadász nyilait, és az egyikkel fejbe szúrnám magamat. Rádöbbenek, hogy én ezt nem fogom kibírni. Halott gyerekekről beszélni, olyanokról, akik esetleg miattad haltak meg, vagy a te karjaidban… Képtelenség. Lehetetlen felolvasni egy hazug szöveget, ostobaságokat összehordani a reményről és az önfeláldozásról, mindezt könnyek nélkül. Olyan, mintha beleüvölteném a gyászoló emberek képébe, hogy „Hé, te idióta, fogd már fel, hogy halottak! Meg kellett halniuk, mert nekem élnem kell! Senkit sem érdekelnek már, mindenki elfelejtette őket! A Kapitóliumnak jelentéktelen kis senkik voltak, akikért még egy fűszálat sem érdemes megmozdítani! Ez a való világ, szálljatok le a fellegekből! Azért jöttem ide, mert az elnök úgy akarta, egyébként semmi kedvem veletek bájologni, hiszen nem is ismerjük egymást!”

  Samira arcképére nézek. Hirtelen megvilágosodom, tudom, miről fogok mesélni. Hát róluk! Samiráról és Jason-ről, a Viadal testvérpárjáról, a Körzettársakról, akik a lehető legközelebb álltak egymáshoz. Az összefoglalóba csak vágóképeket raktak be róluk, meg sem ismerhette őket az átlagember. A Körút minden egyes állomásáról élőben közvetít a tévé, ennek hála mindenki tudni fogja, kik is voltak ők.

-Gondolom, senkinek sem kell bemutatnom Samirát és Jasont, a Tizenkettedik Körzet idei Kiválasztottait – veselkedem neki újra. – Sokan nyilatkozzák az interjúnál, hogy meghalnának a másikért, de ennek csak a töredéke gondolja komolyan. Ők ebbe a töredékbe tartoztak. Mindvégig tudtam, hogy testvérek, és emiatt mérhetetlenül sajnáltam őket. Azt hittem, összeomoltan, reményvesztetten állnak neki a Viadalnak. Tévedtem, és erre azonnal rájöttem, amint megpillantottam őket a bevonuláson. Ők ábrázolták Apollót és Dianát, a költészet és a vadászat mindenható isteneit. Megfogott a jelmezük ötletessége, tetszett, ahogy a hátrányból előnyt kovácsoltak. Ez is azt bizonyította, hogy bátrak voltak! – Az apukájuk ennél a résznél felkapja a fejét, és egy büszke mozdulattal átöleli a felesége vállát. – Soha sem adták fel, rajtuk kívül egyetlen ember hitt csak a reményben. Becsültem bennük, hogy mindvégig kitartottak egymás mellett. Amikor Jason meghalt, Samirának az volt az első gondolata, hogyan állhatna bosszút a bátyja gyilkosán. Sajnos nem figyeltem fel a lányra az Aréna előtt, nem tudtam, milyen volt azelőtt, hogy elvesztette volna a testvérét. Amikor leugrott a fáról, és kis híján megölte a szövetségesemet, megijedtem tőle. Féltem, hogy kárt tenne bennünk, emellett azonban bíztam is benne. A szemében mindvégig ott lobogott a bátorság, a határozottság, és a lázadás tüze. Soha sem félt hangot adni a véleményének. Tudtam, hogy kell nekünk, és nem csak azért, mert a segítségével könnyebben győzedelmeskedhetnénk a Hivatásosok felett. Szükségem volt egy barátra, akivel megoszthattam életem legnagyobb titkát, aki támogatott. Samira személyében ezt megkaptam. Okos lány volt, átlátta a dolgokat. Idő előtt kiszúrta, hogy Alex többet érez irántam barátságnál, fel is akarta hívni rá a figyelmemet Az igazság pillanatával. Önzetlenül kiállt mellettünk, még a halála órájában is. Amikor Cara megvágta, mellé rohantunk Alexszel, és ő arra buzdított, mentsük a bőrünket, amíg tudjuk, ő majd itt marad, és elintézi a Hivatásosokat. Rengeteg dolgot felsoroltam, amiért megkedveltem ezt a lányt, de a legfontosabbat a végére hagytam…

  Szünetet tartok a hatás kedvéért. Az Olsen família összes tagja kíváncsian fürkészi az arcomat a könnyeiken át, és mintha a Körzet többi lakosa is érdeklődne, kiváltképp a copfos lány és a jóképű, magas fiú. A szemem sarkából a Békeőrökre sandítok, akik szerencsére nem sejtenek semmit. Úgy érzem, itt az ideje folytatnom a monológomat.

-Nyilván kivágták az adásból Samira haláltusáját, de nem azért, mert annyira undorító lett volna, hogy egy bizonyos korosztályt rémálmok gyötörtek volna az eset miatt… - gúnyos mosollyal álcázom a kitörni készülő könnyeimet. – Samirát a folyópartra vittük, gondolván, ott biztonságban lesz. Reménykedve tekingettünk az égre, bízva abban, hogy kapunk a támogatóinktól egy kis kenőcsöt, vagy gyógyszert, aminek segítségével megmenthetjük a szövetségesünk fiatal, ártatlan életét. Már vagy fél órája nem jött semmi, így Alex és én üvöltözni kezdtünk. Fogalmam sincs, miket hordtunk össze, valószínűleg nem volt sok értelme a dolgoknak, mégis leszállt közénk egy ezüstös doboz, ami mindössze egy levelet tartalmazott, amit Haymitch Abernathy, Samira mentora írt nekünk. Az állt benne, hogy a mi hőn szeretett elnökünk megzsarolta a fővárosiakat, hogy Avoxot csinál belőlük, ha egy centet is fizetnek Samira támogatására. Meg sem tudtam szólalni, csak bámultam ki a fejemből, mint egy félnótás, képtelenségnek tartottam ezt az egészet, csakúgy, mint Alex. Samira viszont kiállt magáért és az igazságért. Kiabált, de nem őrjöngött. Elmondta a véleményét a rendszerről, az éhezésről, a Viadalok kegyetlenségéről, és ezzel együtt felhívta a figyelmünket egy fontos dologra, a küzdelem fontosságára. Mert nem szabad feladni! – Merően nézek az emberek szemébe, így szeretnék erőt adni nekik. – Nem kell félnünk az elnöktől, nem kell félnünk a Kapitóliumtól! Kik ők? Mitől jobbak, mint mi? Semmitől! Ugyanolyan emberek vagyunk, ugyanúgy megérdemeljük a szabadságot és az élelmet! Nem tiporhatnak el ilyen könnyen, igenis küzdeni fogunk a hazánkért… Meg a gyerekek jövőjéért, a békéért! Samira is megmondta. Snow rettegett tőle, rettegett a forradalomtól. Miért? Mert nem elég erősek! – Azon kapom magam, hogy konkrétan üvöltök, a pulzusom pedig az egekbe szökött. Izzadt tenyeremmel görcsösen markolászom a mikrofont. Úgy érzem, készen állok egy forradalomra. Készen állunk, mindannyian! – Nincsenek meg a fegyvereik ahhoz, hogy legyőzzenek minket, a Körzetek lakóit! Jól látják a helyzetet. Mert mi fogjuk legyőzni őket. Megígérem nektek, bármi áron, de…

- Megölöd Snow-t! – ordítja a magas, barna fiú az első sorból. – Ugye ezt akartad mondani, Katie? Ugye neked is ez az álmod? Mentsd meg az országot!

  Két Békeőr a fiúhoz rohan, és két oldalról megragadják a karjánál. Ő megpróbál szabadulni, de túl erősen tartják ahhoz, hogy elmeneküljön. A copfos lány ijedtében felsikolt, és a hátához kap, ám rájön, hogy nincs nála a tegeze.

  A lázadót a színpad közepére vonszolják, pont a lábam elé. A Békeőr, amelyikkel néhány perce beszéltem megemeli a pisztolyát, és célba veszi a srác fejét. Még mielőtt végiggondolnám, mit teszem, teljes erőből a férfira vetem magam.