Harmincharmadik fejezet

Sziasztok!
A legutóbbi részhez sokan kérdeztétek, az események után mégis hogy tudom folytatni a történetet. Nos, erre hamarosan fény derül, ám előbb még van egy bejelenteni valóm...
Már múlt héten is említettem, hogy Lili Leone-nal a Johanna Mason, a lázadó! és Dorothy Reed-del, a Negyedik Nagy Mészárlás írójával elkezdtünk egy közös blogot, amire tegnap fel is került az első fejezet! Ezt ITT olvashatjátok el.
Valamint, ezúton is szeretném megköszönni a több, mint 6000 oldalmegjelenítést és a 15 feliratkozót! Szuperek vagytok, köszönöm! :)
Jó olvasást a fejezethez!
Puszil mindenkit: Maja <3

  Összetörtem. Úgy éreztem, semmi értelme az életemnek. Mindenkit elvettek tőlem, akit szerettem, nem maradt már senkim.

  Minden az Ötödik Körzetben, Timothy otthonában kezdődött. A mentorom tanácsára uralkodtam az indulataimon, nyugodtan, szemrebbenés nélkül olvastam fel a Leila által írt elcsépelt szöveget. Mondhatni, könnyen ment, hiszen nem nagyon viselt meg az ellenfeleim halála. Na, igen, az ellenfeleimé. Timothy azonban más volt. Őt a barátomnak tartottam, a legjobb barátomnak. Képtelen lettem volna egy közhelyes monológgal elbúcsúzni tőle. Sokáig morfondíroztam, mire arra a döntésre jutottam, hogy mégis megteszem, amit a Kapitólium kér tőlem. Igen ám, elhatározásnak szép volt, kár, hogy nem tudtam teljesíteni. Üvöltöztem, mint egy eszelős, szidtam, átkoztam a Kapitóliumot, ahol csak értem. A Körzetlakók egyetértettek velem, így fellázadtak a főváros ellen. Megöltek egy rakás Békeőrt, szétszaggatták a főváros címerével díszített zászlókat, és kis híján felrobbantottak egy vízerőművet.

  Másnap a beszédem után a helyi Főbékeőr egy levelet nyomott a kezembe. Kinyitottam, beleolvastam. Valósággal elakadt a lélegzetem. El sem hittem, amit látok. Reménykedtem, hogy ez csak egy hazugság, egy ostoba vicc, amivel Snow meg akar félemlíteni. Újra átfutottam a sorokat. Aztán újra és újra.

-Így akarnak megfékezni? – fordultam gúnyosan a férfihez. – Azt gondolják, nem jövök rá, hogy blöffölnek?

- Nézze, Miss Mason, fogalmam sincs, mi áll a levélben, nekem azt a parancsot adták, hogy adjam át magának – morogta a Békeőr unottan. – Ja, és ezt is.

  Most egy kicsi, fekete tárgyat nyújtott át, amit alvadt vér borított. Nyomban felismertem Roger medálját, amit én vettem neki a piacon. Abban a pillanatban felfogtam, hogy a levél minden egyes szava igaz, Snow nem hazudott. Megölette őket. Megölette a szüleimet és a barátomat csak azért, mert fellázadtam a rendszer ellen!

  Ökölbe szorítottam a kezem, majd hozzávágtam az üzenetet a Békeőrhöz. Megfordultam, és rohanni kezdtem. A kezemben ott szorongattam Roger nyakláncát, a szerelmünk jelképét. Na, nem mintha olyan romantikus típus lennék, akit egy nyálas dallal le lehet venni a lábáról, de valamiért kötődtem ehhez a talizmánhoz. Emlékszem, a győzelmemet követő héten vettem Rogernek. Már vagy egy hónapja kerülgettük egymást, azonban csak az Aratást megelőző nap kezdtünk el komolyabban ismerkedni. Roger nem számított kifejezetten helyesnek, bár csúnyának sem, úgy nézett ki, mint egy átlagos tizennyolc éves fiú a Hetedikből. Valami mégis megfogott benne. A humora, az esze, a kisugárzása – magam sem tudom, melyikkel vett le a lábamról.

  Elvették tőlem! – gondoltam. Magamban ordítva tomboltam, kívülről azonban ezt nem mutattam. A világért sem járattam volna le magam a Negyedik Körzet lakossága előtt. Nem volt, és a mai napig nincs is bajom velük, de akkor mégsem bíztam bennük. Snow mindenkit elvett tőlem, akit valaha is szerettem, csak magamra számíthattam. Nekem kellett egyengetnem a saját sorsomat.

  Nem sokára a tengerhez értem. Későre járt az idő, egy árva lélek sem kószált a parton. Nem bajlódtam a vetkőzéssel, ruhástul vetettem be magam a hűs habok közé. Tudtam úszni, sok évvel azelőtt egy táborban megtanultam. Egyetlen dologgal kapcsolatban akadtak problémáim: a levegő bent tartásával. Nyitott szemmel buktam le a víz alá. Nem tárult fel előttem a tenger oly sokszor emlegetett meseszép világa, mindössze a sötétséget láttam magam előtt. Alig maradt levegő a tüdőmben, szinte már éreztem a halál közelgő szelét. Már éppen elvesztettem volna az eszméletemet, mikor valaki megragadta a derekamat, és a felszínre úszott velem.

  Csapkodtam, rúgkapáltam, és üvöltözve káromkodtam. Lövésem sem volt, ki lehetett az az idióta, aki megmentette az életemet. Az illető a vállára kapott, és egy közeli raktárba hurcolt. Kulcsra zárta az ajtót, aztán megkérdezte, miért akartam végezni magammal. A szemem megtelt könnyel, úgy sírtam, mint egy óvodás. A megmentőm közelebb húzott magához, és kissé esetlenül átölelt. Magamba szívtam erőteljes, férfias illatát, ami kísértetiesen hasonlított Rogerére. A fiú ismételten elhalmozott kérdésekkel, én pedig csak meséltem és meséltem, az egész életemről beszámoltam neki. Soha sem voltam egy érzelgős típus, a legtöbbször gutaütést kapok attól, ha valaki sajnáltatja magát, most azonban leírhatatlanul jólesett kiöntenem a szívemet. Mire végeztem a sérelmeim elbeszélésével, elmúlt éjfél. Az ismeretlen türelmesen végighallgatott, egyszer sem szólt közbe. Az ablakon beáramló Hold sugara fakó fényt vetett szőkés hajára, tengerzöld szemei úgy villogtak a sötétben, akár egy macskáé. A történetem végeztével nagyot sóhajtott, majd a rendszerről alkotott véleményemről faggatott. Kevés sikerrel bár, de megpróbáltam finoman fogalmazni. Mire a végére értem, újdonsült ismerősöm fejét elnyomta az álom. Nagyszerű – gondoltam. – Amilyen szerencsém van, biztosan egy Békeőr, aki holnap felnyom Snow-nak… Bár jobban belegondolva ez nem is akkora probléma, tekintve, hogy végre megölnek!

  Másnap reggel óriási meglepetés ért. Kiderült ugyanis, hogy a Békeőrnek hitt megmentőm valójában nem más, mint Finnick Odair, a Hatvanötödik Éhezők Viadalának győztese, a valaha élt legnépszerűbb bajnok. Mondanom sem kell, köpni-nyelni nem tudtam, amikor megpillantottam magam mellett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire jó fej és megértő. Azt hittem, hogy teljesen el van szállva magától, és mindenkit lenéz, aki nem néz ki olyan jól, mint ő. Kellemesen csalódtam benne.

  Pár perc elteltével ő is felébredt. Megkérdeztem, miért érdekli ennyire a Kapitóliumról alkotott véleményem. Finnick szemében izgatott, vad fény gyúlt, majd beavatott a legnagyobb titkába. Kiderült, hogy ő sem szívleli a főváros lakóit, mert évekkel korábban prostitúcióra kényszerítették, és mikor nemet mondott az ajánlatra, Snow megölette a húgát az Arénában. Azóta mindenre elszánt, belevaló szövetségeseket gyűjt maga mellé, akik felvennék vele a harcot a Kapitólium ellen.

  Természetesen gondolkodás nélkül felajánlottam a segítségemet. Sajnos nem maradhattam sokáig, indulnom kellett a következő állomásra, hiszen így is késében voltunk. Finnickkel azóta tartom a kapcsolatot, ha nem is minden nap, de hetente egyszer biztosan felhívjuk egymást, és megbeszélünk egy találkozót.

*

  Újabb feltételezés Katie Hope halálának körülményeivel kapcsolatban – hirdeti egy kapitóliumi pletykalap szalagcíme.

  Undorodva megrázom a fejem. Már két hónapja, hogy az egykori pártfogoltam távozott az élők sorából, de még mindig nem derült fény az igazságra. Unottan megrázom a fejem. A Kapitóliumban a lehető legmodernebb műszerekkel dolgoznak, kizárt, hogy ne tudják, mi áll az eset mögött. Mérget vennék rá, hogy Katie megpróbálkozott az elnök meggyilkolásával, csak nem sikerült neki. Hogy ez után mi történt, fogalmam sincs. Úgy döntök, beleolvasok a cikkbe, hátha okosabb leszek tőle.

  Kinyitom az újságot a tizenötödik oldalon. Mindig ide teszik be a legizgalmasabbnak vélt pletykákat a leghíresebb emberekről, a magazin további oldalain pedig mindenféle baromság található, mint például sminktippek, leírások divatos diétákról, vagy éppen a legújabb plasztikai műtétekről. Felfordul a gyomrom, ha a fővárosiak problémáira gondolok. Mit tudnak ezek a kifestett majmok a mi világunkról, a Körzetlakók kínkeserves szenvedéseiről? Azt hiszik, hogy ismernek minket, mert mindig mi szerepelünk a csicsás tévéjükben, és néhanapján, ha van időnk, megengedjük, hogy készítsenek velünk egy-egy interjút. Mondjuk, az én naptáram nem hemzseg a különféle felkérésektől – szerencsére. Beleőrülnék, ha évente többször is találkoznom kellene ezekkel a beképzelt idiótákkal!

  „ Újabb fejlemény a két hónapja tragikus körülmények között elhunyt Katie Hope halálával kapcsolatban!” – hirdeti a cím.

  Az égnek emelem a tekintetem. Jellemző! Mintha nem lenne teljesen egyértelmű, hogy erről fog szólni a cikk… Bár a fővárosiak biztosan elfelejtik, hogy mit olvastak a címlapon, mire a magazin negyedéhez érnek. Pff.

  „ Mint tudjuk, két hónapja, a Hetvenharmadik Győzelmi Körút befejeztével bombaként robbant a hír, hogy Katie Hope, a Viadal bajnoka meghalt az utolsó állomáson, a Kapitóliumban. Az esetet azóta is vizsgálják, de sajnos eddig semmi konkrétumot nem sikerült kideríteni. Magazinunk szerkesztősége is nyomozásra adta a fejét. Az elmúlt hetek során számos embert felkerestünk, akivel az ifjú szőkeség szóba elegyedett. Az egyik legérdekesebb interjút Mr. Ashton Robillard, Coriolanus Snow elnök legfőbb tanácsadójának köszönhetjük.

-Ha jól tudom, Miss Hope velem táncolt utoljára azon az estén – nyilatkozta Mr. Robillard az újságunknak. – Már akkor is rendkívül zavartnak tűnt. Egy ideig egész kellemesen elbeszélgettünk, aztán hirtelen minden előzmény nélkül üvöltözni kezdett velem. Nem emlékszem, hogy bármivel bántót is mondtam volna neki. Eltűnt a tánctérről, és nem is jött elő többé…

- Miss Hope sosem volt egészen beszámítható – tette hozzá Aurelius doktor, a híres pszichiáter. – Elég csak megtekinteni a Viadal alatt tanúsított viselkedését. Ha jobban megfigyelik, rájönnek, hogy az Arénában töltött negyedik nap folyamán történhetett vele valami. Valószínűleg a Körzettársa halálának körülményei olyan súlyos stresszt okoztak neki, hogy képtelen volt feldolgozni a problémát. A győzelme pillanatában hatalmasodott el benne az érzés, amikor kis híján végzett magával. Úgy gondolom, nem tudta feldolgozni a Körút során tapasztalt negatívumokat, amikkel szembesült, ezért saját kezűleg végzett magával.

  Mint ahogy arról korábban beszámoltunk, Katie-t teljesen lesújtotta a vőlegénye halála, így talán még érthető is lenne, hogy az öngyilkosságba menekült. A boncolásos vizsgálatok még javában folynak, a sebészek egyelőre nem kívánnak nyilatkozni a bajnok holttestével kapcsolatban. Mi mindenesetre reméljük, hogy hamarosan okosabbak leszünk! Ezenkívül, szeretnénk kifejezni őszinte részvétünket a gyászoló családnak és barátoknak!”

  Gúnyos kacaj hagyja el a számat. Ja, nyilván még végzik a boncolásokat! Ekkora baromságot! Most komolyan, van olyan, aki ezt beveszi? Két hónapja meghalt, nem igaz, hogy addig nem nyomozták ki, hogy mitől halt meg, hacsak…

  …hacsak nem akarják szántszándékkal eltussolni az ügyet. Végül is, van benne logika. Mérget vennék rá, hogy Snow keze van a dologban. Csak neki állt érdekében, hogy eltegye Katie-t láb alól. Igaz, a kapitóliumiak, főleg Finnick lepkeagyú rajongói nem kifejezetten szívlelték, de ők túl ostobák és sekélyesek ahhoz, hogy kiterveljenek egy merényletet.

  Megpróbálok visszaemlékezni a lány utolsó pillanataira, amikor még életben volt. Elment, hogy végezzen az elnökkel, miután nyilvánosan megalázta azt a gyökér Robillardot… És előtte? Mi történt előtte? Fejemet a polcnak támasztom, így próbálok koncentrálni. A Negyedikben Finnickkel gyakorolt, és egész jól ment neki. Igaz, meglehetősen furán reagált, amikor kézbe fogta Alex kését. Gondolataim a pályaudvaron töltött percekre terelődnek. Leila és én már rég felszálltunk a szerelvényre, – alig bírtam elviselni a folyamatos sipákolását, miszerint el fogunk késni a Harmadikból – de ő nem jött utánunk. Ott állt egy latyakos pad mellett, és tanácstalanul nézett maga elé, mintha el akart volna búcsúzni a Körzettől. Aztán felbukkant Finnick, mire felkaptam a fejem. Megölelték egymást, majd a fiú átadott neki egy csillogó gyémánttal ékesített, hatalmas gyűrűt. Katie furán méregette az ajándékot, Finnick pedig se szó, se beszéd, elment a Győztesek Faluja felé. Már akkor sem tetszett nekem ez az egész. Mintha azok ketten mesterkedtek volna valamiben, amiről eszük ágában sem volt szólni nekem. Valami sötét, titkos ügyről lehetett szó, ami egyiküknek sem válna javára, ha napvilágra kerülne.

-Segíthetek valamiben, Johanna?

- Mi? – eszmélek fel a gondolataimból.

  Rupert Woods kíváncsian csillogó szeme néz vissza rám. Szegény öreg már vagy negyven éve vezeti a sarki kisboltot, egyre lankadó sikerrel. Azt beszélik, eleinte még jól ment az üzlet, ám amint Rupert fia meghalt a Viadalon, végleg befellegzett a helyi közértnek. Szó, ami szó, a bolt tényleg nem a szépségéről és a barátságos fogadtatásáról híres. Az eladók mind mogorvák, az áruk rohadtak, és az egész úgy néz ki, mint egy disznóól. Szinte soha semmi nincs a helyén, az ártáblák is rossz helyre vannak felszerelve, és manapság egyre gyakrabban fordul elő, hogy a vén zsugori pusztán „véletlenül” pár nullával többet ír a számla végére.

  A fenyőfából készült ajtó fölött váratlanul megkondul a kicsi, egykoron aranyozott, ma már rozsdás harang. Az ajtóban egy fiú áll, akiről fél évvel ezelőtt még sugárzott az életöröm és a lazaság, folyton ugratta az ismerőseit, és boldog-boldogtalant ágyba vitt. Mára teljesen megváltozott, ami rettentően idegesítő. Nyilván nincs jogom eldönteni, hogy viselkedjenek az emberek, de azért arra még én sem számítottam, hogy ennyire kikészíti majd Katie halála. Igaz, hogy évekig együtt éltek, aztán szomszédok lettek, de az, amit Valter Johnson előad, egyszerűen felháborító! Úgy jár-kel az utcákon, mint egy zombi, a szemei alatt fekete karikák gyülekeznek, szőkésbarna haja madárfészekszerűen mered a levegőbe. Felőlem akár élete végéig is gyászolhatja a mentoráltamat, engem az sem érdekel, ha beleőrül, de lehetőleg ezt ne a Körzet szeme láttára tegye.

-Jó reggelt! – biccent hidegen Rupert felé. – Fél kiló kenyeret kérek!

  A pultos keresgélni kezd a polcok között, észre sem veszi, hogy a kenyerek az orra előtt vannak. Valter lenézően figyeli az öregember foglalatoskodását, majd rám szegezi kemény, világoszöld pillantását. A fejét kissé oldalra biccenti, majd hirtelen elkapja a tekintetét, és a pultot kezdi pásztázni, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga.

  Úgy érzem, egy perccel sem bírom tovább ezt az önsajnálatot. Már réges-rég mindenki elkezdte megemészteni Katie halálát, csak ő szenved ilyen látványosan.

-Valter! – nézek rá szigorúan. – Elárulnád végre, mi a fészkes fenéért játszod az agyad?

- Miért, Mason, nem tetszik? – veti oda foghegyről.

- Nem, képzeld, nem tetszik! – csattanok fel. – Figyelj, én megértem, hogy fontos volt neked, de hidd el, attól, hogy úgy mászkálsz, mint egy zombi, senkinek sem lesz jobb! Gondolj a húgodra. Szerinted neki milyen érzés, hogy a bátyja senkivel sem foglalkozik magán kívül? Hallod, kezdjél már valamit az életeddel! Itt állsz, tizenkilenc évesen, és gőzöd sincs, mit kellene tenned… Szerinted Katie mit szólna, ha látná, hogy mit művelsz? Komolyan mondom, elegem van! – Kissé indulatosan elhajítom a pletykalapot, majd elindulok a kijárat felé. – Nem hiszem el, hogy lehet valaki ilyen szerencsétlen… - fortyogok magamban.

  Hazafelé menet folyton az egykori mentoráltam akcióján jár az eszem, na meg az „ajándékon”, amit a Körút befejeztével a postaládámban találtam. Szinte beleborzongok, ahogy felvillan előttem a kép, amint kinyitom a borítékot, és levél helyett valami mást találok benne…

  Villámgyorsan elhessegetem magam körül a képet. Könnyebb lenne, ha nem mindig ezen járna az eszem. Vajon kié volt? Hogy jutottak hozzá? Miért küldték el nekem? Mi hasznuk származott ebből? Határozottan megrázom a fejem. Mérget vennék rá, hogy Snow parancsára tették. Elfog az undor, ahogy arra gondolok, talán megkínozták Katie-t csak azért, hogy ártsanak nekem. Ismerem a módszereiket, simán képesek lennének rá.

  A Győztesek Falujához érvén megpillantom Blight Waterfall-t, amint éppen a háza előtti lépcsőn ül, és egy éles késsel írja át a kezére vésett feliratot. Idegbajt kapok ettől a pasastól! Amióta az eszemet tudom, mást sem hallani a Körzetben, csak azt, hogy az egykoron kedves és vicces Blight, a Hetedik Körzet egyetlen férfi győztese hogyan roncsolja a szervezetét. Még csak le sem tisztítja a bicskáját, az sem érdekli, hogy akár vérmérgezést is kaphat.

   Idegesen biccentek neki egyet, aztán bemegyek a házamba. Teljes erőből bevágom magam után a finom mahagóniból készült ajtót. Lerúgom magamról a kényelmes, fekete futócipőmet, amit itthon szoktam hordani, majd egy hangos, mélyről jövő sóhaj kíséretében végigdőlök a hatalmas, pihe-puha kanapémon. A mennyezetre szegezem a tekintetemet. Rögvest szemet szúr a plafon közepén éktelenkedő óriási penészfolt. Sátáni mosoly fut végig az arcomon. Csöppet sem meglepő, hogy pont az én házam indult bomlásnak. Biztosan szándékosan szervezték így, hiszen amióta megnyertem a Hetvenkettedik Viadalt, azon mesterkednek, hogy eltegyenek láb alól.

  Szívesen felvenném ellenük a harcot, de tisztában vagyok azzal, hogy egyedül semmi esélyem a Kapitólium ellen. Kiemelkedően bánok a baltával, erős vagyok, gyorsan megoldom a problémákat, de ez nem elég a győzelemhez. Valami még hiányzik… Egy szövetséges, igen. Kár, hogy a Hetedik Körzetből senkire se lehet számítani, mindenki teljesen magába fordult Katie halála óta, még azok is, akik egész életükben két szót sem beszéltek vele.

  Természetesen engem is megviselt a váratlan haláleset. Nem kedveltem különösebben a mentoráltamat, az őrületbe kergetett a sok hülyeségével. Értelmetlenül felhívta magára a figyelmet , és a világ összes kincséért sem fogadta volna meg a tanácsaimat. Kérésem ellenére sem szállt le Finnickről, már az első edzésnapon magára haragította a Hivatásosokat, és még az interjút is elcseszte. Mindezek ellenére mégis megfogta a népet. Ő lett a lázadás jelképe, akiben megbíztak, akit támogattak. Maga mellé állította a Körzetlakókat, és majdnem megölte az elnököt. Gőzöm sincs, hol hibázhatott. Figyeltem a Negyedikben, amikor Finnickkel gyakorolt, és egész ügyesnek találtam. Akkor meg mi történhetett?

  A gondolataim a lázadásra terelődnek. Meg kell csinálnunk! Nem élhetünk így… Ez nem is élet, hanem egy elmebeteg, szadista börtön! Itt nem feltétlenül az Arénára gondolok, hanem az egész országunkra. Nem tehetjük azt, amit jónak látunk, a vezetők parancsai szerint kell leélnünk az életünket. Véget kell vetnem ennek. Meg is fogom tenni. Még ma! A kezem ökölbe szorul, barna szemem szinte szikrázik. Meg fogom ölni azt a rohadékot! Már csak meg kell terveznem, hogyan csináljam. Baltával nem állíthatok be a fővárosba, az túl feltűnő lenne. Sokkal inkább hatásosabb ötletnek bizonyul golyót ereszteni az elnök fejébe.

  Meg persze szövetségest is kell találnom. Valakit, akivel kölcsönösen megbízunk egymásban. Valakit, aki kellően ért a fegyverekhez, és megtaníthat lőni. Aki szintén a lázadók pártján áll. Akinek szintén érdekében áll megdönteni a Kapitólium hatalmát.

  Tudom is, ki ez az ember!

*

  A kikötőben úgy nyüzsögnek az emberek, akár egy megvadult méhkas. Egymás hegyén-hátán állnak, nem törődve azzal, hogy fellökik egymást. Mindannyian a tenger közelébe akarnak furakodni, minden álmuk, hogy megérintsék a Tenger Gyöngye nevezetű hajót. Ha tudnám, mi ezen az akkora szám! Egy évbe tellett, mire felépítették, de ezt leszámítva pont olyan, mint a többi vitorlás. Soha sem fogom megérteni, mi a jó abban, hogy eggyel több hajóval lehet utazgatni…

  Mellesleg hogy fogom megtalálni ebben a tömegnyomorban Finnicket? Reménytelen helyzet… Lábujjhegyre tornázom magam, és fürkészve végigvizslatom a tömeget. Pár perc múlva meg is pillantom leendő szövetségesemet, amint a vitorlás szélén enyeleg a barátnőjével.

-Finnick! – üvöltöm, miközben fellökök pár halászt. – Hé, Finnick, kimentenél?

  A fiú persze nem hallja meg a segélykérésemet, így kénytelen-kelletlen tovább lökdösődöm. Gyors, határozott léptekkel furakodom át a tumultuson, míg a hajó orrához nem férkőzöm. Szerencsére a drágalátos haverom azonnal észrevesz. Bocsánatkérő pillantást vet Annie-re, majd leugrik a fedélzetről, és szorosan megölel. Viszonzom a gesztust, bár kicsit feszélyezve érzem magam. Igaz, rólunk nem pletykáltak annyit, sőt egész jól fogadták a barátságunkat, ellentétben ezzel a fővárosiak a hajukat tépték, amikor élő adásban lejátszották, ahogy Katie rámászott Finnickre. Mondjuk, a történethez hozzátartozik, hogy egyesekkel ellentétben én nem szoktam megcsókolni valakit csak azért, mert nem úgy alakulnak a dolgaim, ahogy azt korábban elterveztem. Pff.

-Szia, Johanna! – Finnick megajándékoz egy elbűvölő mosollyal, amitől automatikusan felgyorsul a szívverésem. – Mi újság? Miért jöttél?

- Látom, örülsz nekem! – bokszolok a karjába rosszallást színlelve. – Egyébként, amiért felkerestelek… Nos, azt hiszem, ezt nem itt kellene megbeszélnünk! – lövellek egy zavart pillantást az egybegyűltek felé.

- Katie? – kérdezi Finnick elkomolyodva.

- Igen – bólintok.

  Átvágva a tömegen a Győztesek Faluja felé vesszük az irányt. Nem izgulok, tudom, hogy Finnick segíteni fog. Segítenie kell.

  A Negyedik Körzet leghíresebb utcája bizony jóval hosszabb, mint a Hetediké. Naná, hiszen a tengerparti népek rendkívül jó harcosok, gyakran aratnak győzelmet a Viadalon. Igaz, az utóbbi években eléggé lecsökkent a népszerűségük. A legutóbb három éve nyert tőlük egy Annie Cresta nevű lány, Finnick barátnője. Szegény rengeteget szenvedett, mire győztessé koronázták. Senkit sem ölt meg, a Körzettársa pártfogásának köszönhetően jutott be az utolsó hétbe, amikor azonban a Hivatásosok elkapták őket, és megölték a srácot. Annie alig tudott elmenekülni előlük. Szerencséjére a Játékmesterek a Végjátékban vízözönt küldtek a Kiválasztottakra, és mivel csak ő tudott úszni a mezőnyből, értelemszerűen eldőlt a játék végkimenetele.

  Belépünk Finnick és Annie csodálatos házába. Azonnal elfog az irigység, ahogy végignézek az otthonosan berendezett lakáson. Nem szabadna féltékenykednem, hiszen pár éve még egy rozzant kunyhónak is örültem volna, viszont azt meg kell hagyni, hogy a Negyedik Körzet bajnokai jóval több előnyt élveznek, mint a külső Körzetekből jöttek. A ház ablakai óriásiak, csak úgy árad be rajtuk a szűrt napfény, a bútorokat káprázatos faragások díszítik, az egész úgy néz ki, mint egy valóságos palota. Gondolom, még penészfoltok sem éktelenkednek a tetőn.

-Történt valami azóta, hogy meghalt? – tér a lényegre a fiú.

- Igen! – bólintok határozottan. – Az emberek még az átlagosnál is hülyébbek. Mindenki itatja az egereket Katie miatt, olyan szánalmasan viselkednek! Sajnáltatják magukat ahelyett, hogy végre felvennék a harcot Snow ellen!

- Szóval szerinted nem is kellene meggyászolniuk? – ráncolja a homlokát.

- Nem azt mondtam! – csattanok fel. – Persze, nyugodtan temessék el, aztán bőgjenek bezárkózva, vagy bánom is én, mit tesznek… Az a legnagyobb probléma, hogy nem látják a lehetőséget. Nézd, gondolom, nem kell magyaráznom, hogy a tavalyi Viadalon elindult egy folyamat, ami csak rajtunk áll, hogy folytatódik-e. Katie, Alex, és Samira már megtették az első lépést, elkezdték kitaposni az utat. Ez egy remek irány, amit követnünk kell!

- Az volt a baj, hogy túl látványosan uszították a Kapitólium ellen a népet – jegyzi meg Finnick csendesen. – Snow valamilyen szinten felkészült Kate látogatására. Ha jól látom, kezdenek lenyugodni a kedélyek, bár még várnunk kellene pár évet…

- A franc fog várni! – üvöltök fel indulatosan. – Egy percig sem tűröm tovább, hogy az a rohadék tönkretegye az ismerőseimet! Finnick, ezer éve nem jártál a Hetedikben, fogalmad sincs, milyen állapotok uralkodnak ott. Az emberek úgy járnak, akár a zombik, kiveszett belőlük az életkedv, eszük ágában sincs harcolni! Mellesleg, ha tudnád, hogy mit küldött nekem a Kapitólium, te is máshogy látnád a helyzetet!

- Miért, Johanna? – kérdezi rosszat sejtve. – Mit kaptál tőlük?

  Tétován nézek az aggódó, tengerzöld szempárba. Ismeri a fővárosiak összes titkát, tisztában van azzal, mi mindenre képesek a céljaik elérése érdekében. De talán ilyesmivel még ő sem szembesült. Lövése sincs arról, milyen érzés, amikor levél helyett valami mást találsz a borítékban. Egészen mást, valami olyasmit, amit normális emberek nem küldözgetnek egymásnak. Sok szörnyűséggel találkoztam már életemben, de ez még nálam is kiverte a biztosítékot. Csak egy idegbeteg, egy közveszélyes őrült lehet képes ekkora galádságra. Valaki, akinek megrögzött szenvedélye tönkretenni azokat, akik az igazság útját követik, és mindenáron kiállnak a véleményük mellett.

  Nagy levegőt veszek, majd végre-valahára kibököm a választ.

-Egy nyelvet… - suttogom halk, ám határozott hangon. – Egy kivágott nyelvet!