Búcsú és köszönet

Kedves Olvasóim!

  Egyik szemem sír, a másik nevet, miközben ezeket a sorokat „papírra” vetem. Nem is tudom, mit írhatnék, annyi gondolat kavarog most a fejemben a bloggal és egyéb dolgokkal kapcsolatban. Nem szeretnék valami szedett-vedett kis „beszédet” összehordani, úgyhogy kezdem az elejétől, 2014. augusztus 20-tól, a naptól, melyen létrehoztam A lázadás kezdete nevű oldalt.

  Szóval, mikor regisztráltam a bloggerre, az első dolgom volt kitölteni az adatlapomat, csak utána kezdtem bele a blog szerkesztésébe. Emlékszem, alig értettem, hogy akkor most mi van, miért kell sablonokat beállítani, hogy kell fejlécet szerezni, hogy hozzak létre normális, szemrevaló színvilágot. Hosszú hónapokba telt, mire gyönyörű kinézete lett a blognak. Eleinte alig lehetett pár szót kivenni a háttérben kanyargó, szürke minták miatt. Aztán persze ez is megoldódott J

  A történeten nem agyaltam túl sokáig, amikor egy júliusi napon létrehoztam a gépemen a történet mappáját, szinte már megvolt a fejemben, hogyan alakítom majd a főszereplők sorsát, miként keserítem meg az életüket. Persze, időközben eszembe jutott még egy-két ötlet, melyeket beépítettem a történetbe. Viszont a fő mozzanatokon alig változtattam.

  Most akkor kicsit a szereplőkről és a nevük eredetéről… Kezdeném mindjárt a mi kedves főszereplőnkkel, Katie Hope-pal, akit Lauren Write szavaival élve, akár a remény lányának is nevezhetnénk. Nos, meg kell, hogy mondjam, a lány különösen közel került a szívemhez, szerintem még egyetlen karaktert sem szerettem meg annyira, mint őt – na, jó, talán Alex ez alól kivételt képez. A lány személyisége nem okozott nagy fejtörést, mindig is tudtam, hogy egy egyszerű, az átlagosnál bénácskább főhőst szeretnék, akivel bárki könnyen tud azonosulni. Katie nem kiemelkedően okos, szép, bátor, még csak figyelemfelkeltőnek sem nevezhetnénk. Mégis van benne valami, ami kiemelte a társai közül, aminek segítségével megnyerhette a Viadalt: az, hogy még ha tudat alatt is, de hitt a reményben, abban, hogy legyőzheti a zsarnokságot, és megtalálhatja a boldogságot. Sokan kérdeztétek tőlem, mégis mi vezetett arra a döntésre, hogy megöljem (leszámítva persze, hogy pszichopata vagyok :D ). A kérdésre még mindig csak azt tudom felelni, hogy Katie-nek úgysem lehetett volna boldog, teljes felnőttkora Alex nélkül, és jó eséllyel a Nagy Mészárlást követően megölik Snow emberei, hiszen mindvégig nyíltan a lázadók pártján állt. A nevének nincs túl különös eredete: a Hope ugyebár reményt jelent. Azért választottam ezt vezetéknévnek, hogy rámutassak a tényre, miszerint Katie nem önként került bele ebbe a rendszerbe, valamilyen szinten meg volt írva a sorsa, már a születése előtt egyértelművé vált, hogy ő bizony egy nap fontos szerepet fog betölteni a béke eljövetelében. Persze, nem kötelező hinni az ilyenekben, de szerintem azért van benne logika. A Katie-n nem agyaltam sokat, mindössze kiválasztottam a legkönnyebben megjegyezhető angol nevet. Utólag belátom, ez nem volt túl okos döntés számomról, de most már mindegy.

  Alex Emerson-nal hasonlóan jártam. Sosem akartam túl bonyolult nevű főszereplőket, így hát ráragasztottam a lehető legegyszerűbb angol keresztnevet, ami azért eléggé markánsan, férfiasan hangzik ahhoz, hogy mellé tudjuk képzelni a tenger királyának csodaszép, csokoládébarna szemeit, melyek néhanapján idegesen, máskor kedvesen ragyognak, és ébenfekete haját, mely még kócosan is vadító látványt nyújt. A fiú személyisége magától értetődött. Sosem akartam egy első látásra szimpatikus, kedves, aranyos, cuki, stb. karaktert, ugyanis úgy gondolom, nem tudnék ezzel azonosulni. Egy olyan sztorit akartam alkotni, ami akár a valóságban is megtörténhetne, ha létezne az Éhezők Viadala – de szerencsére nem létezik. Más esetben biztosan az elsők között kiválasztanának, amennyire mázlista vagyok…

  Ha nem bánjátok, több szereplő életét nem nagyon elemezném ki, hiszen mégis csak ők ketten voltak a főhősök, ha úgy vesszük, nagyrészt nekik köszönhető, hogy így alakult a történet végkimenetele. Persze, azért a mellékszereplőkről sem illik ám elfeledkezni, hiszen nekik is kulcsfontosságú jeleneteket köszönhetünk. Ott van például Miranda; akinek „köszönhetően” Katie bekerült a Kiválasztottak közé, Valter; aki felnyitotta szeretett szomszédja szemét az igazsággal kapcsolatban; a rettenthetetlen Samira, aki lerántotta a leplet Snow zsarnokságáról, olyat téve ezzel, amire még sosem volt példa; Johanna, akit a folyamatos kötekedése ellenére lehetetlen nem szeretni; Finnick, aki szintén rengeteg segítséget nyújtott Katie-nek, még ha ezt a tőle megszokott, titokzatosan vonzó stílusában tette is; és persze Snow elnök, a főgonosz, aki rendesen megkeserítette a főhősnő életét mind az Arénában, mind a játék után. Nem állítom, hogy mind tökéletes szereplők, hiszen tele vannak hibákkal, amiket sok esetben nem sikerült kijavítaniuk. Mint már említettem, nem szeretnék róluk ódákat írni, legyen annyi elég, hogy én közülük Samirát és Jaredet kedveltem meg a legjobban. Talán azért alakult így, mert korban ők állnak hozzám a legközelebb, talán mert kissé „zakkantan” viselkedtek, az igazat megvallva lövésem sincs, miért ők állnak a legközelebb a szívemhez. Persze a többieket is imádom, fájt is a szívem, amikor megöltem őket. Nem tudom, normálisnak mondható-e, de néhány karakter halála igencsak megviselt, hiszen nap, mint nap írtam róluk, olyan volt, mintha a gyerekeim lennének (Maja nagyon romi). Persze, azért megöltem őket, mert így diktálta a történet, meg amúgy is, túl meseszerű lett volna, ha mindenki túléli. Igaz, hogy ez csak egy fanfic, de azért nem szabad elfelejtenünk, hogy az Éhezők Viadaláról beszélünk. Pont ugyanolyan, mint egy évvel később: egy kegyetlen, szadista játék, melyet csak a legerősebbek élhetnek túl. Személy szerint a trilógia minden egyes mondatát imádom, nagyon sokat jelentenek nekem a könyvek. Komolyan, a THG visszavezetett az olvasás világába, amikor anno, tizenkét éves koromban megkaptam a szüleimtől karácsonyra. Akkoriban kicsit fanyalogtam a könyvektől, magam sem tudom miért. Abban a pillanatban viszont, amikor kinyitottam, és beleolvastam, nem bírtam letenni, csak úgy faltam a sorokat, és nagyjából egy hét leforgása alatt kiolvastam az egész trilógiát. Hűha, srácok, ha egyszer csak fele olyan lebilincselően tudnék írni, mint Suzanne Collins, már akkor repdesnék az örömtől!

  Rengetegen kérdeztétek tőlem az utolsó részek kapcán, mi a tervem a jövőre nézve, mihez kezdek, miután befejezem A lázadás kezdeté-t. A válaszom továbbra is változatlan: mindenáron folytatni fogom a blogolást. Mindig is érdekelt az írás világa, de igazán tavaly nyáron szerettem meg annyira, hogy elkezdtem komolyabban foglalkozni vele, ekkor írtam meg a blog első fejezeteit. Teljesen magával ragadott az élmény. Imádom, hogy van egy saját kis világom, saját szereplőkkel, akiknek a saját fantáziám szerint alakíthatom a sorsát, mindenben én döntök. Emiatt is került a nevem mellé a Főjátékmester jelző. Egy kedves bloggerina egyszer azt mondta, az írók bizonyos szempontból nézve rettentően hasonlítanak a Játékmesterekre – azt tesznek a karaktereikkel, amit csak akarnak, mindennemű következmények nélkül. Ezzel az állítással maximálisan egyetértek, a történetet visszaolvasva pedig biztosra veszem, hogy ha betölteném az ominózus posztot, a Kiválasztottak elég gyakran emlegetnék az anyukámat!

  De visszatérve az előző témára, amiről zseniálisan eltereltem a figyelmet – igen, a gondolataim már csak így működnek, ezért firkantom le mindig egy helyes kis jegyzetfüzetbe, amikor eszembe jut valami, mert a végén még teljesen kimenne a fejemből. Természetesen a világ összes kincséért sem hagynék fel ezzel a szuper hobbival, jelenleg is aktívan tevékenykedem az Országok viadala című blogon, amit Lilivel és Sofiával közösen írok. Ebben a történetben a brazil Arabella Asesino szemszögén át élem az életem. Aki már belenézett a történetbe, tudhatja, hogy a lány szöges ellentéte Katie-nek, ezt remekül bizonyítja az alábbi idézet: „Természetesen semmi közöm a halálához… Talán csak egy kicsi… Egy icipici.”. Nos, igen, és ezt az első fejezetből szedtem :D Természetesen, nem csak fanficekkel tervezem elárasztani az internetet, több saját történet ötlete is kirajzolódott már a fejemben, de ezekre valószínűleg majd csak később kerítek sort, miután befejeztük az OV-t.

  Most pedig, hogy közeledünk a végéhez, jöjjön a legfontosabb rész, amit szándékosan nem akartam elárulni az elején! Hatalmas köszönettel tartozom ugyanis néhány embernek, akik fontos szerepet töltöttek, és töltenek be a mai napig az életemben, és a blogos „karrieremben” egyaránt. Vágjunk is bele!

  Elsősorban a szüleimet említeném meg, akik megajándékoztak a világ legklasszabb könyvsorozatával, emellett pedig elolvasták a történetemet, meg úgy általában, törődnek velem, és nem hagyják, hogy elkallódjak! Mindig anya az, akinek elsőként a kezébe adom a laptopomat, mindig ő olvassa át először a fejezeteket, és kőkeményen véleményt is nyilvánít a dolgokról. A tesómnak is szeretném megköszönni, hogy mindig mellettem állt, és támogatott a blogolással kapcsolatban, és őszintén rajongott egyes szereplőkért, másokról meg rezzenéstelen arccal közölte a tényt, miszerint: ez pszichopata! Igen-igen, tudom, hogy amikor ezeket a sorokat olvasod, vigyorogsz, mint a vadalma, elvégre megemlítettelek a blogomban! De örülj csak nyugodtan, megérdemled!

  A következő személy, akinek szintén köszönettel tartozom, és hálám élete végéig üldözni fogja, az unokatesóm, aki a világ legviccesebb, és legimádnivalóbb embere! Ő volt az ugyanis, aki segített létrehozni a blog felületét – komolyan, ha nincs, még mindig itt szerencsétlenkedem! Valamint, azért is hálás vagyok neki, hogy olvassa a történetemet, mindenben támogat, és hogy pár hete megjósolta nekem, hogy az Országok viadala szereplői közül Carlosszal illenék össze a legjobban – lehet irigykedni ;D

  Még rengeteg ember van, akik segítettek nekem, méghozzá a kommentelők és a feliratkozók: Viki, Swarley, Alexa, Kiwi, Thea, persze a három csodálatos barátnőm, Lauren, Lili és Sofia. Nekik is mindent nagyon szépen köszönök <3 Laurennek, Lilinek és Sofiának különösen nagy hálával tartozom, amiért meghallgatták a siránkozásomat, amikor valami nem úgy alakult az életemben, mint ahogy azt elterveztem, és amiért mindenben támogattak. Köszi, lányok, imádlak benneteket<3

  Még kismillió embernek mondhatnék köszönetet, hiszen eszméletlenül sokan kattintottak az oldalamra, szám szerint 9702-en, és közülük 18-an fel is iratkoztak. De nem szaporítanám tovább a szót, hiszen úgyis ugyanoda lyukadnék ki a végén. Hogy Katniss-t idézzem, bár az ő cinizmusát mellőzve:

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!

Mindenkit puszil a világ egyik leghálásabb írónője: Maja Tankwall

Best of ALK

Sziasztok!
Meg is érkeztem a második különkiadással. Mint ahogy a címből is látszik, ezennel a kedvenc jeleneteimet, aranyköpéseimet gyűjtöttem össze, amit a történet szereplői mondtak/gondoltak, ami velük történt ez alatt az idő alatt. :)

Teljesen belezúgtam, így hát írtam is neki egy szerelmes levelet, amit oda is adtam neki a Győzelmi Körúton, a beszéde után.

-Köszi, ez igazán kedves!- vigyorgott rám kissé zavartan, én meg a nyakába ugrottam, mint valami idióta. Azt hittem, ez most azt jelenti, hogy ő is szeret engem. A Békeőröknek kellett lerángatniuk a fiúról, mindezt az egész Körzet szeme láttára. Kicsit ciki volt. Kicsit.

- Igen – válaszolok kifejezéstelen arccal. – Én megyek a Viadalra!

Sosem leszek szerelmes!, fogadom meg magamban.

- Várjatok! – teszi fel a kezét a Négyes fiú. – Szóval körülbelül hét éve Katie írt valami nyálas levelet Finnicknek, mindketten másról beszéltetek, és te, Katie, ahelyett, hogy mindent letagadtál volna, bevallottad az egészet, és mindenki előtt hülyét csináltál magadból! – a fiú gúnyosan felnevet. – Apám, te tényleg rohadt béna vagy, nem csak az Aratáson láttam úgy! De komolyan, azt hittem, az az esés csak valami szívatás, de így… Basszus, ez nagyon durva!

-Hé, Katie! – hallom meg Alex hangját a hátam mögül.

- Mi van? – nézek rá idegbeteg fejjel.

- Aztán el ne ess nekem! – biccent felém lesajnálóan.

Csodálatos látvány tárul a szemem elé. A foteleink ugyanis felemelkedtek a szekérről egy állvány segítségével. De ez még nem minden. Az állványon ugyanis nagy, színes betűkkel az alábbi felirat olvasható: Katie és Joel, a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának bajnokai!

Eszembe jutnak Adam szavai. Úgy teszek, mintha én is bajnok lennék. Nyugodt. Kiegyensúlyozott. Bátor. Büszke. Nem lehet nekem parancsolni. Nem vigyorgok, mint egy idióta, csak azért, mert ezt várják el tőlem! Bajnok vagyok, tehát azt teszem, amit helyesnek tartok.

Nem az vagyok, akinek látszom.

- Miért? Vámpír vagy? – csúszik ki a számon. A francba! Hogy lehetek ilyen hülye?! Ja, Finnick biztosan vámpír! Hogy kérdezhettem ekkora baromságot? Idióta vagyok. Pff.

- Én nem, de ismerek egy győztest, aki az! – röhög fel a fiú.

Szorosabban hozzábújok, ő pedig felemeli az államat, és mélyen a szemembe néz. Mit akarhat most? – fut át az agyamon, aztán beugrik. Meg akar csókolni! Tutira azért néz így rám, és azért vigasztalt meg!

- Olyan jó, hogy te normális vagy! – suttogom.

- Kösz – bólint, de nem csinál semmit.

  Úgy döntök, a kezembe veszem a dolgokat. Miért is nem tehetném meg én az első lépést? Végre megtehetem azt, amire már hét éve vágyok! Átölelem a fiú nyakát, majd közelebb hajolok hozzá, és megcsókolom őt.

- Hogy mi a legnagyobb kívánságom? – dől neki az ajtófélfának. Gondolkozik egy kicsit, majd lemondóan megrázza rövid, barna tincseit. – Nem fontos, meg aztán úgysem tudnád teljesíteni!

- Azért megpróbálhatom! – nézek rá aranyosan.

- Amennyiben nincs nálad egy kézigránát, amivel felrobbantod Snow csicsás kis palotáját, inkább ne próbálkozz!

Mielőtt belépne a Játékmesterekhez, hátrafordul, és megajándékozza a mezőny jelenlévő tagjait egy kissé egoista, mégis szívdöglesztő mosollyal.  Mindannyian tudjuk, hogy fantasztikus leszek, még a maximális tíz pontnál is többet kapok, és négy nap alatt megnyerem a Viadalt. Ez van, szívtátok. Majd úgy öllek meg benneteket, hogy ne fájjon. – mintha ezt akarná üzenni a tekintetével (Alex)

- Én is köszönöm, Mr. Crane! – vigyorgok a tükörképemre diadalittasan. – Nagyon szépen köszönöm!

- Hoppá, de dögös itt ma valaki! – vigyorodik el Finnick, amint meglát minket.

- Egoista! – bokszol bele Johanna a karjába.

- Katie-ről beszéltem, de jó a meglátásod, Johanna! – kacsint rá a mentoromra. A lány unottan megcsóválja a fejét.

- Köszi, Adam tervezte! – forgok egyet a ruhámba, hogy még jobban szemügyre vehesse. - Tetszik?

- Mi az, hogy! Komolyan mondom, ha nem lenne itt ennyi ember, letépném rólad! – kacsint rám.

Olyan vörös leszek, mint egy paradicsom. Oké, örülök Finnick dicséretének, de azért ez túlzás!

-Pofa be, Odair! – szólal meg Johanna és… Alex.

Anya soha sem hazudik, és attól, hogy fiatal vagyok, nyerhetek. Ez a Viadal jelmondata. Sose hagyjon el a remény! A remény örökké élni fog, bár sokan nem hisznek benne. De én be fogom bizonyítani, hogy igenis létezik. – Naomi Cowell

-… azt hiszem, tényleg ő a legfontosabb nekem. Ha lehetne egy kívánságom, azt kérném, legyen mostantól jó sorsa, és ne éhezzen! Persze ezt nem adhatom meg neki… - Gyönyörű, sötétbarna szemeivel most néz bele először a kamerába. – Azt hiszem, most már a drága nézőket majd megeszi a fene, annyira kíváncsiak, hogy kiről is beszélek… - A közönség hangosan tapsolni kezd, néhányan bátorítóan bekiáltanak valamit.  – Jó, rendben van, elmondom! – teszi fel a kezét a fiú megadóan. Mindenki visszatartott lélegzettel várja a szaftos pletykákat, Alex viszont meglepő válasszal hozakodik elő. – Az öcsém, Jared. Róla beszéltem.

Miért jöttél? Ha nyomozni, hogy mi van a mentorod és köztem, kopj le! Nincs köztünk semmi, nem járunk, nem kavarunk, csak megcsókoltam, mert ő volt az egyetlen értelmes ember az egész rohadt Kapitóliumban! – Katie Hope

Poharak koccanását hallom, miközben rájövök valamire. Egy galád, sátáni tervre. Rólam volt szó. A halálom lesz a Viadal csúcspontja.

- Aludj jól, Pandalány! – Alex Emerson

Óriási morajlás rázza meg az Aréna csendjét. A véres kezemre pillantok, majd Pablóra, aki hozzám hasonlóan értetlenül áll az események előtt.

  Az égre emelem a tekintetemet. Látom, hogy valami őrült sebességgel közeledik felém. Mire észbe kapok, egy nagy, kerek dolgot tartok a kezeim közt. A halott lány fejét.

Leírhatatlanul nagy dühöt érzek a Kapitólium iránt. Rádöbbenek, hogy mit is jelent ez az egész. Joel halott. Nem mosolyog rám többet, és nem vágja a fejemhez, hogy hazudtam neki, amiért nem mondtam el neki az igazságot Finnickkel kapcsolatban. Nem kémkedik a Kiválasztottak után, és nem áradozik többé Melanie-ról. Nem fog elsétálni a szüleivel a házam előtt, és nem segít Mirandának a leckében. Nem szed többé virágot a mezőn. Nem eszik, nem iszik, nem alszik többé. Azaz, mégis: Joel már örökké aludni fog. Mert megölték.

  Azon kapom magam, hogy sírok, sőt mi több, bőgök. Úgy hullanak a könnyeim, akár egy záporeső. Érzem, ahogy lemossák a Tízes lány vérét az arcomról. Nem érdekel, hogy hülyén nézek ki, nem érdekel, hogy koszos vagyok, nem érdekel semmi. Csak Joel. Elviselhetetlenül fáj beismernem az igazságot, hogy már soha többé nem fogok találkozni a szeretett kis Körzettársammal. Elvették tőlem! Elvették tőlem a rohadékok! Azt hiszik, hogy ezzel vége, de nagyon tévednek!

-Anya, apa, és papa! Remélem, tudjátok, hogy benneteket szeretlek a legjobban az egész világon! Ezennel szeretnék ünnepélyesen bocsánatot kérni, ha valamivel megbántottalak benneteket, esküszöm, nem volt szándékos. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor apa hajójával kimentünk egy szigetre, és vagy egy hétig ott éltünk. Sátoroztunk, szalonnát sütöttünk, úsztunk a tengerben, és rengeteget mókáztunk. Úgy éreztem, olyan az életem, mint minden normális gyereknek, akik nem ebbe a szörnyű világba születtek. Valamiért veletek minden olyan szép, nyugodt, és vidám volt. Alig veszekedtünk, mindenben támogattatok, és sokat segítettetek nekem. Igazán köszönöm! Biztosra veszem, hogy egész más ember lennék, ha ti nem álltatok volna mellettem! Mindenkinél jobban szeretlek benneteket, és ezen még a halál sem fog változtatni! Ja, és ne haragudjatok Katie-re, amiért pár perc múlva végezni fog velem! Nem az ő hibája, és nem is Finnické. Erről egyedül a Kapitólium tehet.  Nem szeretnék az összes barátomhoz és ismerősömhöz külön beszélni, de azért annyit elmondok, hogy benneteket is nagyon szeretlek! Boldognak érzem magam, amiért a Negyedik Körzetbe születtem. Önök, kedves Nézők el sem tudják képzelni, milyen csodálatos az a hely! Minden reggel a sirályok vijjogására keltem, és mivel közvetlenül a tenger mellett lakunk, ébredés után az első utam azonnal a csapongó hullámokba vezetett. Sokszor találkoztam a Körzet leghíresebb győzteseivel, és igazán jó viszonyt ápoltam velük. Soha sem fogom elfelejteni, hogy tanítgatta Finnick a fiúknak a szigonyvetés és a halászat fortélyait, hogyan segített Annie felismerni a jövő Kiválasztottainak az ehető növényeket, és a remek búvóhelyeket, miként tanította meg őket Mags néni a horgonykészítés művészetére. A többi bajnok is sokat segítkezett, de az ő tanításuk a leghatékonyabb, legalábbis szerintem. Remélem, Alex tudja majd alkalmazni őket. Kedves kapitóliumi polgárok! – fordul a nézők felé. – Kérem, támogassák azt a fiút, mert mint ahogy azt Katie is megmondta, megérdemli a győzelmet! Megérdemli, hogy a Viadal végeztével meghallgathassa a monológomat. Alex, tudom, hogy te sem akartál a Viadalra jönni, ám ennek ellenére rengetegszer feliratkoztál, mert meg akartad menteni az öcsédet az éhezéstől. Ezt becsülöm benned a legjobban: az önzetlenségedet. Biztosra veszem, hogy a szíved választottjával is rendeződni fognak a dolgok, és előbb-utóbb ő is beléd szeret. Sőt, szerintem már most is így érez irántad, csak még nem jött rá! Sose hagyjon el a remény! Ez a Viadal jelmondata, de ez nem csak az Arénában töltött hetekre igaz, hanem az egész életedre. És mindenki más életére is! Jegyezze meg mindenki, soha sem szabad feladni! Örökké küzdeni kell, csak úgy érhetjük el a célunkat! Ha feladjuk, nem lesz belőle semmi. Ha viszont rendíthetetlenül tovább csináljuk az elképzelésünket, a munkánk előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. Szóval, hajrá, Alex, vedd le a lányt a lábáról, és egy percig se kételkedj magadban! Ja, és nyerd meg a Viadalt! – Naomi Cowell

Most jövök rá, hogy mit is akar Naomi valójában. Hogy ki is volt ő. Nem egy bátor, magabiztos harcos, aki az egyik győztesnek a lánya, hanem egy szerencsétlen, kicsi lány, akit a Kapitólium belehajszolt a Viadalba az édesanyja miatt. Aki úgy tett, mintha semmitől sem félne, és elhinné, hogy győzhet. Naomi pont ugyanolyan, mint a többi tizenkét éves áldozat. Megpróbál aranyosnak tűnni, de a lelke mélyén gyűlöli a Kapitóliumot, csakúgy, mint a többi Kiválasztott. Rájött, hogy őt is tönkretennék, mint a többi bajnokot. Ezért akar meghalni!

Kitör belőlem az összes indulat. Az áldozatomra borulok, és keserves zokogásba kezdek. Úgy szaladnak végig a könnycseppek az arcomon, akár egy vízesés. Érzem, hogy mindennek vége. Öltem. Nem kényszerítettek rá, nem tanácsolta senki, önszántamból vettem el Marcustól az életét. Vége mindennek. Joel, Naomi, Marcus meghaltak, és velük együtt a lelkem is eltávozott az örök vadászmezőkre. Egy szemét gyilkos vagyok! Rádöbbenek, hogy egy kicsivel sem érek többet Finnicknél, Johannánál, Blight-nál, sőt még Enobariánál sem. Ők is gyilkosok, pont úgy, mint én.

Az égre emelem fátyolos tekintetemet, majd újra Marcusra nézek. Hirtelen felindulásból rázni kezdem a holttestet, és közben üvöltök, mint a sakál. Vissza akarom hozni őt az életbe. Vissza akarom hozni, mert bocsánatot kell kérnem tőle, amiért ilyen kegyetlenül megkínoztam.

Fogd már fel, csillagom, hogy ez az Aréna! Itt mindenki öl, kivétel nélkül! Te is beálltál a sorba, és akkor mi van? – Alex Emerson

-Azért ennyire ne olvadj el látványosan, oké? – vigyorog rám.

- Én igazából nem… - kezdenék magyarázkodni, de a fiú a szavamba vág.

- Nyugi, Katie, semmi baj! Megszoktam már, hogy az összes lány megbámulja a csodás testemet.

  Unottan forgatom a szemeimet. Hiába egy Adonisz, ő akkor is örökké Alex marad, a gúnyos, megalázó beszólásaival együtt. Ezen lehetetlen változtatni.

- Sokkal jobban járna mindenki, ha halott lenne. Annyi embertől vette el az életét, ő is megérdemelne már egy kis szenvedést! Még nem döntöttem el, hogyan vagy mivel kínzom meg, de ami késik, nem múlik! – beszél tovább.

- Igazán fantasztikus vagy! – gúnyolódik Alex.

- Kussolj, Négyeske, még nem is tudjátok, kiről van szó!

- Egyrészt, ha én Négyeske vagyok, te Tizenketteske! – vág vissza a fiú. – Másrészt pedig nem nehéz kitalálni. Cara, vagy Tiffany.

- Nem éppen! – vigyorodik el Samira.

- Akkor? – kérdezem.

- Tudjátok, van egy velejéig romlott ember Panem-ben, aki sokkal, sokkal gonoszabb, mint a két Hivatásos lány együttvéve. Hány ember halála szárad, például, Cara lelkén? Négy? Esetleg öt? Több ezer ember, na, az már valami!

- Samira – suttogom halkan. – Snow-ról beszélsz, ugye?

- Okos lány vagy te, Katie, mindig is tudtam! – kacsint rám. – Amint kijutok az Arénából, első dolgom lesz, hogy elvágjam a torkát annak a rohadéknak!

Eddig életedben összesen kétszer csókolóztál. Egyszer a srác akart megenni téged, a másikat te akartad lenyelni. Szeretném, ha úgy halnál meg, hogy valaki rendesen megcsókolt. – Alex Emerson

Tudom – sóhajtott fel (Mr. Johnson) keserűen – De az igazság néha borzasztóan fájdalmas tud lenni…

-Panem népe! Meg kell, hogy tudjanak valamit! Az, akit magunk istenként tisztelnek, egy nyámnyila féreg, aki még egy ártatlan, tehetetlen, tizennégy éves Perembelitől is retteg! Igen, mélyen tisztelt elnök úr, jól hallotta! Ön retteg tőlem!

  Meglepő módon nem üvöltözik, még csak meg sem emeli a hangját. Szépen, artikulálva formálja a szavakat. Olyan, mintha tudná, hogy nagy dolgot visz véghez ebben a percben. Egyszer sem bicsaklik meg a hangja, és olyan határozott, mintha egy igazi forradalmár lenne.

  Samira, mint forradalmár. Nem is rossz ötlet! Képes lenne rá, ebben biztos vagyok. Megvan az ereje és a bátorsága, a magabiztosságáról nem is beszélve. És nem lehet rossz harcos, ha már egyszer kilenc pontot kapott a Játékmesterektől.

-Retteg, máskülönben miért akarna megöletni? – folytatja. – Ha nem félne, tudná, hogy idő kérdése, és úgyis meghalok, nem számít ez a pár nap. Ön most akar holtan látni, ebben a pillanatban. Mert fél! Fél, hogy még a tegnapinál is nagyobb botrányt csapok, és bevonom a dologba Alexet és Katie-t is, netán az összes Kiválasztottat magam mellé állítom, beleértve Carát, Pablót, és Tiffanyt! Aztán felvonulunk a Bőségszaru tetejére, körbe állunk, megfogjuk egymás kezét, és azt kiabáljuk, Le a Kapitóliummal! Csodás lenne, nem igaz? – vigyorog gúnyosan. – Kár, hogy csak egy álom, ami soha sem fog megvalósulni. De vigyázzon, elnök úr! A lázadás elkezdődött, méghozzá a Nyolcadik Körzetben! Van egy rossz hírem az Ön számára: folytatódni fog! Lehet, hogy még ma, lehet, hogy holnap, vagy akár egy év múlva, nekem mindegy. A lényeg az, Panem polgárai, hogy ragadjanak fegyvert, és harcoljanak az igazságtalanság ellen! Vegyék be a Kapitóliumot, és győzzék le Snow-t!

- Én is! – csatlakozik Alex. – Megígérem, ha megnyerem a Viadalt, megölöm Snow-t, mindenáron!

- Megteszem – ismétlem önmagam. – Érted, Samira. Meg Mirandáért, és Jaredért. Meg a többi gyerekért. Panemért!

  Teljesen ösztönösen megcsókolom a három középső ujjamat, és a szövetségeseim felé emelem őket. Samira és Alex ugyanígy tesznek.

-A békéért! – suttogja Samira erőtlen, elhaló hangon, majd lassan, fájdalmas nyögések közepette lehunyja nagy, barna szemeit. Örökre.

Képtelen lennék szavakkal leírni, mit érzek ebben a pillanatban. Fájdalom? Hiányérzet? Szomorúság? Talán, de van, ami mindezeknél erősebben él bennem: a bosszúvágy. Tudom, hogy csak akkor adok méltó emléket Samira halálának, ha beváltom a neki tett ígéretemet. Meg kell ölnöm Snow-t! Nem egy év múlva, nem tíz év múlva, hanem most, minél hamarabb! Még a Hetvennegyedik Viadal előtt, mert akkor már nem kell több ártatlan gyereknek meghalnia miatta.

A szövetségesem mögém úszik, és hátulról átöleli a derekamat. Az érintésétől egyszeriben bizseregni kezd a testem. A fejét a vállamra helyezi, amitől még jobban úgy érzem, el fogok ájulni, de nem a színjáték kedvéért. Puha ajkát végighúzza a nyakamon, majd a fülembe suttogja:

- Attól, csillagom, hogy nem fulladsz meg egy pocsolyában, még nem vagy mindjárt a tenger királya!

- De jók az esélyeim! – teszem fel a mutatóujjamat.

- Majd meglátjuk! – mondja, és azon nyomban eltűnik a víz színéről.

- Te féltettél engem? – Alexen látszik, hogy meglepte a vallomásom.

- Igen… - mondom pironkodva. – Nem élném túl, ha téged is elveszítenélek! – súgom a fülébe. – Túl sok lenne. Ott volt Samira, Joel, meg N… Szóval, sokan meghaltak már. Kilencen maradtunk életben. Lehet, hogy szánalmasan hangzik, de nélküled nem bírnám ki, és jó eséllyel megőrülnék, pont, mint Annie Cresta. Kérlek, ne hagyj magamra! Maradjunk szövetségesek a Viadal végéig! Persze, ha már csak kevesen leszünk, megértem, ha megölsz, de azért ne kínozz meg, oké? Úgy csináld, hogy ne is érezzem!

- Rendben – mondja, és eltol magától. – De nem foglak megölni.

- Arról, - mondja Alex. – hogy ezennel vége a szövetségünknek!

– Jaj, el kellett jönnöm a Viadalra! – utánozza a hangomat. – Jaj, a mentorom és az összes Kiválasztott idióta, mit tegyek most? Á, megvan, kinyírom magam, attól úgyis minden megoldódik! A fenébe, nekem még az öngyilkosság sem sikerül! Jaj, lesmároltam Finnicket, de szegény srác majdnem megfulladt, úristen, de béna vagyok! Ne, az egész Kapitólium a halálomat kívánja, és Crane-ék is meg akarnak öletni! Ó, most aztán vége a világnak! Alex, ugye tudsz motorozni, és van jogsid, mert különben meghalok! Úristen, megöltem két embert, most mi lesz? Jaj, már csak egy dobásom maradt, és tényleg végem, ezt nem fogom kibírni! – Alex undorodva megrázza a fejét. – Amióta eljöttem otthonról, a hülyeségeidet hallgatom, és hidd el, nem valami nagy élmény! Az agyamra mész, Katie! Komolyan, idegesítőbb vagy, mint Tiffany!

- Jó! – morgom. – Akkor el is megyek! Keresd meg azt a beképzelt tyúkot, aki mellesleg az orrodnál fogva vezet, és kihasznál! Pont megérdemlitek egymást… Remélem, legközelebb akkor foglak látni, amikor kivetítik az arcképed az égboltra, mert a kis szerelmed véletlenül leszúr csókolózás közben!

Megsimítom a fán lévő feliratot, miközben megpróbálom visszafogni magam, és nem keservesen zokogni.

- Megtartom a szavam – suttogom a szöveg felé nézve. – Nyugodj békében, Samira!

 Nem lehetséges, hogy egészen véletlenül belezúgtál Alex Emersonba?  - Valter Johnson

Fáradtan lehunyom a szemem, és arra gondolok, mennyire, de mennyire gyűlölöm Valter Johnsont, amiért felvilágosított az érzéseimmel kapcsolatban, és hogy mennyire, de mennyire szeretem Alex Emersont, aki az Aréna másik végében rostokol, és talán épp’ most tervezgeti, miként fogja kioltani az életemet.

- Jaj, kicsi, tudatlan Katie! – Cara úgy gügyög, mintha egy gyerekhez beszélne. – Hát nem tudod, hogy én más vagyok? Nem szeretek kínzás nélkül gyilkolni, abban nincs semmi élvezet! Körülbelül olyan, mint amikor az ember eszik, de annyira habzsol, hogy nem is érzi rendesen az étel ízét. mindezt miért? Hogy hamarabb túlessen rajta! Szánalmas, nem?

Esdekelve nézek bele a sötétbarna szempárba. Alex beharapja a száját, és a cipőjét kezdi pásztázni. Csalódottan elfordulok tőle, és ellépek mellőle. Ekkor viszont a fiú megfogja a karomat, ismét magához húz, majd átkarolja a derekamat, és olyat tesz, amire soha sem számítottam. Felemeli az államat, és megcsókol.

- Katie – fordul felém Alex. Mélyen a szemembe néz, semmilyen érzelem nem olvasható le meggyötört, sebekkel és vágásokkal díszített arcáról. – Az a helyzet, hogy akaratom ellenére beléd szerettem.

- Te jó ég, én komolyan elhittem, hogy attól, hogy szerelmet vallasz, megtanulsz normálisan viselkedni, és mellőzni fogod a beszólásaidat? – emelem égnek a tekintetem.

- Hogy megváltozzak miattad, és elhagyjam a humoromat? Bocs, annyira azért nem szeretlek!

Vigyorogva megrázom a fejem. Alex az égnek emeli a tekintetét, majd egy óvatlan pillanatban lenyom a földre, és rám terpeszkedik.

- Akkor most elmondom! – suttogja a fülembe. – Ne játssz az étellel! Meg kell jegyezned, ez a második legfontosabb szabály.

- És mi az első?

- Ne sminkelj ki! – mondja. – Anélkül is pofátlanul jóképű vagyok!

- Azért valld be, hogy jól áll! – szívatom, mire gúnyosan elhúzza a száját. – De komolyan! Lefogadom, hogy holnapra a fél város így festi ki magát! Hallod, divatot teremtesz!

A zsebéből előhúz egy apró, bíborvörös dobozt. Féltérdre ereszkedik, felpattintja a kicsi csomag tetejét. A szelence egy gyönyörű, ezüstösen csillogó gyűrűt rejt. Nincs rajta gyémánt, nincs rajta karcolás, csak egy sima, egyszerű gyűrű az egész. A szívem mégis vadul kalapálni kezd, amikor megpillantom az ékszert. A szememben a meghatódás könnyei villannak meg.

- Katie Hope – mondja Alex. – Tudom, hogy az elmúlt hetekben néha kimondhatatlanul tapló voltam veled, máskor segítettem neked, ahol csak tudtam, de mindig is ugyanazt éreztem irántad, még ha eleinte nem is tudtam róla. Soha nem akartam megházasodni, a feliratkozások után annyi célt tűztem ki magam elé, hogy megnyerem a Viadalt, hazamegyek, valahogy felnevelem az öcsémet, aztán töretlenül csajozok, de soha sem házasodom meg, hiszen, mint mondtad, abból csak baj lehet. Hát, mit ne mondjak, jól bekavartál a terveimbe. De megérte. Tökéletesen megértelek, ha a válaszod nem, én páros lábbal rúgnám ki magamat a helyedben, de azért mégis megkérdezem… Hozzám jössz feleségül?

- Még lenne egy bejelenteni valóm! – folytatja Snow. – Méghozzá egy csodálatos szerelemről, ami a Kapitóliumnak köszönhetően, az Aréna falai közt született. Személyesen szeretném kifejezni jókívánságaimat Katie Hope és Alex Emerson számára, elbűvölő eljegyzésük alkalmából! – Elismerően felemeli a poharát, és belekortyol az italba. – További sok boldogságot, fiatalok, és persze… Sose hagyjon el benneteket a remény!

Kockázatos lesz. Veszélyes és sérülékeny. Lehet, hogy Alex belehal, vagy maradandó sérüléseket szerez. Azért megpróbálom. Van még remény, egy hangyányi még nekem is maradt. Igaz, hogy elvesztett madártoll módjára lebeg a levegőben, és ha elcsendesül a szél süvítő zaja, földet ér, és elveszik, de legalább van. Ezt kell felhasználnom.

– Miért kellene úgy ugrálnunk, ahogy ők fütyülnek? Mik vagyunk mi, tudatlan, irányítható robotok, vagy egészséges gondolkodású, életerős emberek? Katie – A két keze közé fogja az arcomat, az orrunk összeér, szinte már az egyre gyorsuló szívdobogását is hallani vélem. – Megígérem neked, hogy túléljük! Mindketten, te is, és én is.

- Csak egy győztes lehet…

- Miért? – kérdezi vakmerő hangon.

- Mert… - dadogom. – Ez a szabály. Csak egy győzhet… Soha sem élték túl ketten, és nem is fogják. Te is mondtad, hogy még a felvetés is képtelenség… Emlékszem, ezért nem tetszett a bevonulásunk!

- Jó nagy marha voltam! – húzza el gúnyosan a száját, majd egy szempillantás alatt újra elkomolyodik. – Minden lehet, csak akarni kell. És én rettentően akarom, Katie, hidd el! Nem fogok kijönni az Arénából, csak veled… vagy holtan!

- Veled, vagy holtan… - ízlelgetem a furcsa, lázadásra ösztönző vallomást. – Ez tetszik!

- Nem mi vagyunk az ellenségeid – magyarázom. – Nem mi köteleztünk arra, hogy önként jelentkezz! Nem mi zártunk be ebbe a halálos, kegyetlen börtönbe! Nem mi éheztettük a felmenőidet hosszú évtizedeken át! Nem mi köteleztünk gyilkolásra és kegyetlenségre! Nem mi intéztük el, hogy elveszítsd az egyik lábadat! Nem mi vagyunk a hibásak, hanem Snow! – üvöltöm. – Ő az igazi ellenség, őt kellene megölnöd, nem minket!

  Tiffany ekkor meglepő dolgot tesz. Gyengít a szorításán, majd elenged. Kicsit meglök, hogy jobban lássa a szememet. Értetlenül bámul rám, aztán pár másodperc múlva egy másik érzelem veszi át a meglepődöttség helyét. Az egyetértés.

- Élvezik, mi? – üvöltöm a közönségnek. – Ó, hát persze, hogy élvezik! Maguknak mindegy, mi, vagy ki hal meg; ember, állat, vagy mutáns, hiszen egyetlenegy dologra van szükségük a boldogsághoz, ez pedig a vér! Most gondolom, bamba képpel bámulják a csilivili képernyőket, izgalmukban majdnem lesírják a szemfestéküket, és az ízléstelenül nagy műkörmükkel az asztalon dobolnak, esetleg a kanapét kaparásszák! Tetszett a Viadal? Jó érzés volt végignézni, ahogy huszonkettő ártatlan gyerek meghal, csak azért, hogy Önök szórakozhassanak egy kicsit? Nem kell válaszolni, tudom, mire gondolnak.  Izgalmas ez a Végjáték is, nemde? Ez lenne talán a Viadal csúcspontja? Most kellene meghalnom? – gúnyos mosolyra húzom a számat, ezzel is érzékeltetve, hogy mennyire megvetem a fővárosiakat. – Akkor rajta, Mr. Crane, öljön meg! Öljön meg csak nyugodtan! Óriási szívességet tenne vele. Tudja, semmi kedvem még egyszer, netán többször visszajönni a Kapitóliumba, és a maguk szétplasztikázott, ostoba pofáját bámulnom. Nem akarom végignézni, ahogy meghalnak az ismerőseim, vagy később a gyerekeim, csak mert a drágalátos Játékmester urak tesztelni akarják a képességeit, és mert a közönség kíváncsi, vajon ugyanakkora túlélő-e, mint az anyja! Árulja már el valaki, mit éreztek maguk, amikor ráküldték Naomira azt a rohadt vámpírt, vagy amikor elintézték, hogy az a fiú elveszítse a fejét? És Ön, Mr. Snow, mit érzett, amikor kitalálta ezt az Éhezők Viadalának nevezett beteges játékot? Be volt szívva, vagy mi? És maguk, kedves nézők, még csak bele sem gondoltak azzal a birkaagyukkal, hogy, mondjuk, le kellene beszélni erről az őrültségről a drága elnök urat? Ó, dehogy! Pont letojták, hogy mit érezhetnek a Körzetlakók, vagy a gyerekek, akiket hetvenhárom év alatt megölettek. Mit számít az, nem igaz? Hiszen csak szegény, irányítható emberek, akik úgy sem tudják, mi az az élvezet. Persze, ha a fővárosi kamaszokat dobnák az Arénába, fordulna a kocka… - Egy könnyű, ám határozott mozdulattal a hátamra dobom a széltépte fürtjeimet. – Akkor tudnák, miről beszélek, de az is lehet, hogy akkor sem, hacsak nem a saját gyerekeiket látnák egy vérszomjas mutáns, vagy egy idegbeteg Hivatásos kezei közt eltávozni. Mond maguknak valamit az a név, hogy Joel Mc’Norden? Nem? Nos, ezen nem lepődöm meg. Tudják, ő volt a Körzettársam, egy tizenkét éves, piros arcú, tiszta lelkű kisfiú, aki mindig mosolyt tudott csalni az arcomra. Okos és talpraesett volt, szép jövő állt előtte. Hogy miképp alakult volna a sorsa, ha nem kényszerítik arra, hogy részt vegyen ebben a szadista műsorban, és meghaljon maguk miatt, nem tudom, nem is fogom megtudni soha. De biztosan jobban, mint így. Megházasodott volna, lettek volna gyerekei, becsületes úton megkereste volna a betevő falatot, és boldogan élt volna, amíg egy szép napon, körülbelül a nyolcadik dédunokájának születése után meghalt volna. Szerintem így végezte volna, ha nincs ez az idióta, sekélyes műsor. Na igen, mint megfigyelték, ott a „ha”. Maguk miatt örökre ott lesz! És ez itt… - mutatok le a patkányok vérben fürdő testére. – Maguk miatt van! Gyűlölöm magukat, mindenkinél jobban. – Gonosz, gyilkos pillantással nézek előre, egyenesen a legközelebbi kamerába. – És Ön, mélyen tisztelt elnök úr, vigyázzon! Ezen a Viadalon elindult valami, ami hamarosan folytatódni fog. Az emberek nem hagyják abba, még az életük árán sem. Ami most történt, ebben a gyötrelmes, pokoli Arénában, csak a kezdet volt… A lázadás kezdete!

- Adhatok egy utolsó tanácsot? –nyögi.

  A szemei lecsukódnak, a szíve egyre lassabban ver. Nem akarom elveszíteni! – gondolom magamban. – Bárkit, csak őt nem!

- Hé, Katie… - szólítgat újra.

- Igen? – kérdezem sírva.

- Aztán… - suttogja elhaló hangon. – Aztán el… ne ess… nekem!

- Vele… - mutatok le Alexre. A hangom megremeg, a kést viszont erős szorítással tartom a markomban. – Vagy holtan! – kiáltom, majd egy eszelős mosoly kíséretében magamba vágom a kést. Pontosabban, egyenesen a szívembe.

A fiú ekkor finoman eltol magától. A karjaim ólomként hullanak le az ölembe. Felnézek a vőlegényemre, és igencsak meglepődöm. Megváltozott, nagyon. Mintha más ember lenne. A szeme nem sötétbarna, hanem tengerzöld, a haja fekete helyett szőke színben pompázik. Az arcformája is más… Olyan ovális. Nem úgy néz rám, mint szokott. A szemében a régi szenvedély tüze helyett a szánalom keserves, bánatos fáklyája ég. De hiszen ez… Nem is Alex, hanem valaki más… Valaki, akinek itt van a számon a neve, de nem tudom kimondani. Hogy is hívják? Mik a közös emlékeink?

- Eléggé… khm… mozgalmas napok elé nézünk! – fogalmazom meg szépen a véleményemet.

- Ez a győzelem egyik hátulütője! – húzza el a száját Finnick. – Persze nem az egyetlen… - teszi hozzá fintorogva.

- Nem is érdekli őket, hogy pár nappal ezelőtt veszítettem el a szerelmemet? – kérdezem megdöbbenve.

- A Kapitóliumot nem érdeklik az érzéseid! – nevet fel Finnick kínosan. – Két dolog számít nekik; a show, és a pénz, minden más hidegen hagyja őket.

- Úgy döntöttünk, egyelőre hagyjuk, hogy elterelődjön rólad és a Viadalról a figyelem – mondja Finnick. – A te döntésed, hogy mikor. Bár – Olyan közel hajol hozzám, hogy a lehelete szinte csiklandozza a fülemet. – minél előbb, annál jobb… Tudod, rohadtul kezd elegem lenni Snow zsarnokságából!

Meg is bosszulták, méghozzá azzal, hogy elvették tőlem azt, akit a legjobban szerettem az egész világon. Ott vágták belém a késüket, ahol a legjobban fáj. Ez jellemző rájuk. Megöltek egy ártatlan embert, mert egy másikat tönkre akarnak tenni. Végig akarják nézni, hogyan szenvedek. Talán reménykednek, hogy a drogfüggők vagy az alkoholisták sötét, ám búfelejtő világába menekülök, vagy öngyilkos leszek. Úgy döntök, nem adom meg nekik ezt az örömöt. Már így is egy roncs vagyok, nincs szükségem arra, hogy körberöhögjenek. Magamban megfogadom, hogy ha törik, ha szakad, nem roppanok össze, ha kamera van a közelben. Nem magamért, hiszem nekem már úgyis mindegy. Tartozom ennyivel Alex és Samira emlékének, és nem szeretném ráhozni Mirandára és Valterre a frászt, amikor hazatérek. Még akkor sem, ha az elnök megparancsolja.

  És megcsinálom a forradalmat, lázadásra szítom Panem polgárait. A Viadal mindenkit tönkretett. Itt az ideje, hogy Snow megfizessen a tetteiért! Tisztában vagyok azzal, hogy még gyenge vagyok ehhez, fizikailag és lelkileg is. De minden seb beforr egyszer. Kár, hogy a heg nyoma örökké ott marad.

- Tudod, Katie – fordul hozzám (Blight). – Nem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyenre!

- Mire? Nyerni? – gúnyos nevetés hagyja el a számat. – Na, abban én is erősen kételkedtem, pláne a botrány után.

- Nem! – rázza meg a fejét. – Fellázadni a rendszer ellen!

Kinyújtja a karját, hogy jobban megfigyelhessem a bőrébe írt betűket. Meta – ezt a szót rejtik a vágások.

Harcolni fogok. És le is győzöm őket! Véget vetek ennek a borzalomnak, mindenáron.

  Meg fogom ölni az elnököt.

- Ígérem! – suttogom a Hold ezüstös fényébe nézve.

Halvány mosoly fut át az ajkaimon. Milyen furcsa, amióta megnyertem a Viadalt, senki sem fejezte ki a részvétét Alex iránt, és ez még csak fel se tűnt. Adam az első, aki megemlékezik róla. A többiek valószínűleg féltek, hogy rohamot kapok a fiú említésétől, és valami óriási baromságot csinálok. Ez hülyeség. Hogy őrülnék már meg attól, hogy rá gondolok? Hiszen ezt teszem minden egyes órában, és semmi bajom. Legalábbis, azt hiszem…

A második jutalma pedig úgyszintén a halál. - Adam

A közönség érezni fogja, hogy miattuk kell egyedül állnom, hogy az ő hibájuk, amiért eme csodálatos menyasszonyi ruha mellé nem társul egy tökéletes vőlegényi ruhába öltözött fiú. Csak ők tehetnek róla, na meg Snow, aki garantáltan dob majd egy hátast, amint megpillantja ezt a ruhakölteményt!

– Lefogadom, hogy hasonlót szerettünk volna, ha Alex… - Elakad a szavam. Képtelen lennék kimondani a fájó igazságot, miszerint a szeretett vőlegényem nincs többé. – Szóval, szerintem Alexnek is tetszene a ruhám, majd’ elájulna tőle! – Fejezem be a mondatot úgy, hogy ne látszódjon rajtam, mennyire nehezen viselem a gyászt.

- Nos, Katie, örülök, hogy látlak! – bájcseveg. – Hogy érzed magad?

 Borzalmasan, gondolom.

- Egész jól, köszönöm! – mosolygok rá negédesen.

- Naná, hogy tudom, kiről dumálsz, ne nézz már hülyének! – förmed rá Samira goromba hangon. – Mellesleg miért olyan fontos, hogy ismerjem?

 Alex körülnéz, és miután megbizonyosodik arról, hogy nem követte egyik szövetségese sem, suttogva válaszol.

- Mert meg fogod menteni. Figyelj, nagyon egyszerű a dolgod. A csaj valahol az erdőben tartózkodik, jó eséllyel az egyik fa tetején. Köss vele szövetséget, és úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére! Ha baja esik, intézd el, hogy meggyógyuljon.

- És ha nem akarok egy ilyen szerencsétlen balekkal összeállni, aki még arra sem képes, hogy titokban tartsa a viszonyát a mentoroddal? – húzza fel gúnyosan a szemöldökét a lány.

- Figyelj, Tizenkettes, engem aztán rohadtul nem érdekel, hogyan intézed el az ügyet, - Alex hangja vészjóslóan cseng, szinte már én is megijedek tőle. – de ha meglátom a lány arcképét az égbolton, megkereslek, és garantálom, hogy nem sok örömöd lesz a találkozásban!

Finnick feltápászkodik, és minket is felrángat a földről.

-Na, ne izgulj, Kate! – öleli át a vállamat bátorítva. – Minden oké lesz, csak szedd le ezt a sminket… Nem azért, jól áll, meg minden, de úgy nézel ki benne, mint egy panda!

- Panda… - motyogom.

 Alex hívott Pandalánynak, amikor az interjú után lesírtam a sminkemet. Igaza is volt, sokkal inkább hasonlítottam egy medvére, mintsem egy titokzatos Kiválasztottra. Szerettem azt a becenevet, bántott is, amiért csak egyszer hívott úgy. Olyan egyedi volt… Mást nem hívnak Pandalánynak, csak engem, csak Alex. Más nem veheti a szájára ezt a nevet velem kapcsolatban, csakis Alex.

-Nem vagyok panda! – morgom, és lerázom magamról a fiú karját.

Előhúzza a háta mögül az említett darabot, nekem pedig szabályosan eláll a lélegzetem. Ez a felső… Zseniális! Sötétkék színű, a közepén Snow elnök arca található, alatta Kapitólium felirattal. Olyan, mintha az elnök is meghalt volna a Viadalon, és az arcképét éjfélkor kivetítenék az égboltra.

- Tökéletes! – vigyorodok el sátánian. – Adam, zseni vagy!

- Jó napot, Miss Hope! – köszön. – Plutarch Heavensbee vagyok, az egyik Játékmester, Mr. Crane jobb keze.

- Üdv! – negédesen elmosolyodom. Szeretném eljátszani, hogy nem fordul fel a gyomrom az összes Játékmestertől. – Engedje meg, hogy gratuláljak a mutánsaihoz! Egy élmény volt előlük menekülni.

- Engem már tönkretettek! – nevetek fel keserűen. – Ne aggódj miattam! Már semmi olyat nem csinálhatnak, ami fájna. Megölték Alexet, még csak esélyt sem adtak neki. És nekem sem. Bealtatóztak, még mielőtt végezhettem volna magammal. Te is láttad. Nem hagyták, hogy betartsam az Alexnek tett ígéretemet, elvették tőlem a reményt, pedig én elhittem, hogy létezik.

- A remény már halott… - Finnick komolyan beszél. A szeme se rebben, amint kiejti a száján ezt a gyötrelmes mondatot. Nem motyog, nem fél. Tudja, mit beszél. Tudja jól, hogy igaza van.

- Pont, ahogy mondod, Caesar! – komolyan, kissé pszichopata tekintettel meredek a kamerába. – Alexet sem fogom elfelejteni, soha.

  És gondoskodom arról, hogy maguk is mindhalálig emlékezzenek rá, teszem hozzá magamban.

-A jövő még messze van – kezdem csendesen. – Összefügg a múlttal és a jelennel is – Felállok a székből, megpördülök párszor a tengelyem körül, és büszkén mutogatom a ruhámat az egybegyűlteknek. – Nézzék csak, ez a rész, - Végigmutatok a bal oldalamon. – ez a múlt. Egyszerű, koszos, fekete ruhák, sáros bakancs. Ilyen voltam régen. Nem túl gazdag, nem éppen boldog, inkább olyan átlagos. Vagy semmilyen, döntsék el Önök! És ez itt, - Mutatok végig a jobb oldalamon. – ez a jelen. A jelentés ne tévesszen meg senkit, nem áll szándékomban mostantól méregdrága bundákban, divatdiktátorok által tervezett farmernadrágokban, és tíz centis sarkú cipőkben mászkálni. Mindez jelképes jelentést hordoz magában. Ez a változásra utal, mert a Kapitólium megváltoztatott engem. Már nem az vagyok, aki régen. – Komolyan végigvezetem a pillantásomat a közönségen, mindenkinek a szemébe fúrom a tekintetemet. – De a lényeg soha sem változik, bármi is történjen velem. A célom ugyanaz marad, egészen halálomig. Vagy örökké. Addig biztosan, amíg nem váltom be az ígéretet, amit a szövetségeseimnek tettem. Ez az a cél, amit minden tisztességes Körzetlakó kitűzhetne maga elé! – Lassan, óvatosan lehúzom a kardigánomon a cipzárt. Nem gondolkozom a következményeken, nem foglalkozom az emberek véleményével. Mindez nem számít. Semmi sem számít, csak a szabadság, ami egyszer talán eljut Panembe is. Ledobom magamról a pulcsit, láthatóvá téve ezzel a csőtopomat, amin Snow elnök arca látható, úgy, mintha meghalt volna a Viadalon. – Megölni az elnököt! – kiáltom diadalmasan.

Remélem, tisztában van azzal, Miss Hope, hogy mindenre lehet bűnbakot találni. Ezúttal szerencséje volt, amiért nem bántottam. De kell valaki, aki meglakol az Ön bűneiért. – Snow

Ugyanaz a lány, ugyanaz a zöld ruha, ugyanaz az erdő, csak a fogadalom változott.

  Arról már lekéstem, hogy ne legyek szerelmes, viszont más dolgokat még megígérhetek magamnak és a szeretteimnek.

Én szeretem Alexet. Mindig is szerettem, csak nem jöttem rá. És most, hogy meghalt… úgy érzem, képes vagyok rá… Megígérem, Valter… Megfogadom neked, hogy a halála nem lesz hiábavaló! Megbosszulom őt… Bosszút állok az egész rohadt Kapitóliumon! – Katie Hope

– De tudod, hogy mi a legszörnyűbb az egészben?

- Hogy nem volt nálad egy csinos kis balta, amit jól beleállíthattál volna abba a ronda, felfuvalkodott képébe vagy, hogy nem jutott eszedbe egyetlen ütős káromkodás sem?

  Halvány mosoly fut végig az ajkamon. Ez annyira jellemző Johannára!

A vonat zakatolva elindul. Felhúzom az ablakot, és minduntalan az jár a fejemben, milyen érzés lesz viszontlátni Samira Olsent. Kár, hogy nem teljes valójában, csak egy díszes, fenségesen lobogó zászlón. Egy olyan zászlón, amit azok az emberek terveztek, akik megfosztották a lányt a legdrágább kincstől, amit ember kívánhat magának: az életétől.

Undorodva dobon el magamtól a lapot. Tisztában vagyok azzal, hogy szegény Leila bizony nem egy zseni, de azért ennél egy kicsit többet is kinyomozhatott volna a Kiválasztottakról. Ezt a lapot nézve tényleg elég jelentéktelennek tűnnek, miközben fontos szerepük volt a Viadal végkimenetelében. Ugyanis ha Jason nem hal meg, Samira sem őrül bele az elvesztésébe, nem kezd el a lázadásról és Snow esetleges haláláról magyarázni, ezért nem köt szövetséget velünk. Én sem tartok világmegváltó szónoklatokat a rendszer kegyetlenségéről, nem is beszélve arról, hogy ha nincs Samira, nem is fürödtünk volna Alexszel, ergo a fiú nem jön rá, hogy megöltem Naomit. Azon inkább nem is akadok ki, hogy Leila a Hetedik Körzet Kiválasztottjaként emleget, mintha nem tudnám, honnan származom.

Nem értem, hogy felejthették el az emberek, akik annyira rajongtak érte. Nem értek én már semmit vele kapcsolatban, csak azt, hogy már nincs mellettem, mert az elnök ilyen sorsot szánt neki – miattam.

Az egyik fa tetején hirtelen megpillantok valakit. Egy lányt. Automatikusan előhúzom a kést az övemből. A lány kezében egy íjat tart, szürke szemével egy pulykát néz, ami békésen sétál a fa alatt. Megfeszíti az íját, és kilövi a nyilat. Eltalálja a madarat, pont a fejénél. Leugrik a fáról, így jobban szemügyre tudom venni az arcát. Nem kifejezetten szép, inkább átlagosnak mondanám, de a szemében ott ül egy ismerős érzés. A bosszúvágy, de nem a pulyka iránt. Tehát ő lehet Samira egyik barátnője. Lehúzom az ablakot, legszívesebben odakiáltanék a lánynak, hogy beszéljünk a szövetségesemről, ám amint megpillantja az arcomat, nyomban sarkon fordul, és elrohan. Most veszem csak észre, hogy sötétbarna, hullámos haja egy érdekes, csavaros fonatba van kötve, ami a bal füle mellett jön le.

Lehetetlen felolvasni egy hazug szöveget, ostobaságokat összehordani a reményről és az önfeláldozásról, mindezt könnyek nélkül. Olyan, mintha beleüvölteném a gyászoló emberek képébe, hogy „Hé, te idióta, fogd már fel, hogy halottak! Meg kellett halniuk, mert nekem élnem kell! Senkit sem érdekelnek már, mindenki elfelejtette őket! A Kapitóliumnak jelentéktelen kis senkik voltak, akikért még egy fűszálat sem érdemes megmozdítani! Ez a való világ, szálljatok le a fellegekből! Azért jöttem ide, mert az elnök úgy akarta, egyébként semmi kedvem veletek bájologni, hiszen nem is ismerjük egymást!”

A szemében mindvégig ott lobogott a bátorság, a határozottság, és a lázadás tüze. Soha sem félt hangot adni a véleményének. Tudtam, hogy kell nekünk, és nem csak azért, mert a segítségével könnyebben győzedelmeskedhetnénk a Hivatásosok felett. Szükségem volt egy barátra, akivel megoszthattam életem legnagyobb titkát, aki támogatott. Samira személyében ezt megkaptam. Okos lány volt, átlátta a dolgokat. Idő előtt kiszúrta, hogy Alex többet érez irántam barátságnál, fel is akarta hívni rá a figyelmemet Az igazság pillanatával. Önzetlenül kiállt mellettünk, még a halála órájában is. Amikor Cara megvágta, mellé rohantunk Alexszel, és ő arra buzdított, mentsük a bőrünket, amíg tudjuk, ő majd itt marad, és elintézi a Hivatásosokat. Rengeteg dolgot felsoroltam, amiért megkedveltem ezt a lányt, de a legfontosabbat a végére hagytam…

Ugyanolyan emberek vagyunk, ugyanúgy megérdemeljük a szabadságot és az élelmet! Nem tiporhatnak el ilyen könnyen, igenis küzdeni fogunk a hazánkért… Meg a gyerekek jövőjéért, a békéért! Samira is megmondta. Snow rettegett tőle, rettegett a forradalomtól. Miért? Mert nem elég erősek! – Azon kapom magam, hogy konkrétan üvöltök, a pulzusom pedig az egekbe szökött. Izzadt tenyeremmel görcsösen markolászom a mikrofont. Úgy érzem, készen állok egy forradalomra. Készen állunk, mindannyian! – Nincsenek meg a fegyvereik ahhoz, hogy legyőzzenek minket, a Körzetek lakóit! Jól látják a helyzetet. Mert mi fogjuk legyőzni őket. Megígérem nektek, bármi áron, de…

- Megölöd Snow-t! – ordítja a magas, barna fiú az első sorból. – Ugye ezt akartad mondani, Katie? Ugye neked is ez az álmod? Mentsd meg az országot!

- Hogy hívnak? – kérdezem.

- Gale… Gale Hawthorne – feleli a fiú csendesen.

- Megcsinálod? – kérdezi hirtelen.

- Mit? – értetlenkedem.

  Szürke szemei izgatottan csillognak, úgy néz rám, mintha én lennék az Isten, vagy ha az nem is, legalábbis maga a nagybetűs Megmentő. Körülkémlel a szobában, de csak annyira alaposan, hogy nem veszi figyelembe a ránk leselkedő kamerát, majd közelebb hajol hozzám, és ezt suttogja a fülembe:

-A forradalmat!

  Kezdődhet a színjáték, gondolom magamban, és elhúzódom Gale-től.

- Lenne egy kérdésem, Hawthorne. Látod itt Alexet? Nem, nem látod, mert nincs itt! – csattanok fel. Már nem is játszom meg magam, a szavak önkénytelenül ömlenek ki a számon, akár a forró, mindent elsöprő lávazuhatag. – Meghalt, érted? Halott! És amíg az lesz, ne várjatok tőlem semmit, se forradalmat, se merényletet, se buzdító beszédeket, de még azt se, hogy megdobok egy címeres zászlót paradicsommal, mint annak idején a mentorom! Csak hagyjatok békén mindannyian! Keressetek magatoknak más vezért, de az lenne a legjobb, ha lenyugodnátok, és élnétek tovább a normális kis életeteket!

- Normális? – horkant fel gúnyosan. – Az neked mióta normális, hogy évente elveszítjük két ismerősünket? Hogy szenvedünk az éhezés miatt? Hogy rettegünk az Aratástól? Persze, neked már mindegy, hiszen bajnok vagy – Lekezelően néz végig rajtam, tetőtől talpig. – Egy boldog, kiegyensúlyozott bajnok, aki annyi minden szépet és jót köszönhet az imádott elnökünknek!

Nem fáj, hogy kritizálta a beszédemet, tényleg durvára sikeredett, az viszont mélységesen felháborít, amit Alexről és Samiráról mondott. Ők nem érdemelnek ilyen szavakat. Túl jó emberek voltak ahhoz, hogy bárki is ilyen keményen sértegesse őket.

- Megteszem – suttogom a Hold felé tekintve. – Megteszem érted, Alex. Tudom, hogy ezt akarod. Holnap kiállok az ismerőseid elé, és akkora botrányt csapok, hogy olyat még nem látott a világ! Megígérem, Alex… Megígérem!

Elgondolkozom, vajon tényleg olyan ostoba ez a csaj, hogy nem vette észre a hangomból áradó iróniát, vagy szimplán így akar hergelni. Ami azt illeti, sikerült neki kihoznia a sodromból. Nem vagyok hülye, mindig is tisztában voltam azzal, hogy Alexet valószínűleg körülzsongták a szebbnél szebb lányok az otthonában, mert mindannyian megvadultak a sármjáért, a vonzó testéért, és persze a néha kifejezetten bunkó, irritáló stílusáért. Nem vetettem meg őket ezért, mégis féltékenykedtem rájuk. Emlékszem, amikor Finnick körbevezetett a Körzetben, minden fiatal lány mellett elhaladva megkérdeztem tőle, volt-e valami köztük Alexszel. Szegény fiú eleinte megpróbált hazudni, de pechére átláttam a szitán, így a séta végére én rengeteg új, idegölő információval, ő pedig egy kisebb fejfájással lett gazdagabb.

Észre se vettem, hogy mosolygok azon, hogy Jared „napsugaramnak” szólít. Alex mindig „csillagomnak” nevezte az embereket, amikor felidegesítették. Úgy látszik, az Emerson-fiúk valamilyen különös oknál fogva vonzódnak az égitestekhez.

- Nem érdekelnek az agybeteg ígéreteid! – A fiú hangja szilárd, ám a szeme egyre bosszúsabban villog. – Az lenne a legjobb, ha nem ígérgetnél semmit, nem csináltál jelenetet, csak felolvasnád azt, ami a rohadt kártyán van, és örökre eltűnnél az életemből. Nem vagyok hülye, Hope. Meg se próbálj átverni! – Közelebb lép hozzám, szinte már érzem a leheletét a bőrömön. – Miattad halt meg. Ha nem csavarod el a fejét, még mindig élne… Megváltozott, mert megváltoztattad. Mindvégig reménykedtem, hogy amit veled művel, nem több mint egyszerű színjáték, amivel lázadásra akarja szítani a népet. De a Végjáték előtt be kellett látnom, hogy tévedtem a románcotokkal kapcsolatban. Tényleg szeretett, mindenkinél jobban. Feláldozta magát, csak azért, hogy élhess, pedig jól tudta, hogy hazavárom. Ezért gyűlöllek, Katie Hope. Ezért gyűlöl itt mindenki!

Tisztában vagyok azzal, hogy soha sem fogják nekem megbocsátani, amit tettem, és hogy ez alól nincs kibúvó, még az sem, hogy maga Naomi is így akarta. De azért… Rettentően sajnálom! Sajnálom, hogy ennek a fiatal, életvidám kislánynak ilyen szomorú végzet jutott. Nos, igen, az élet rohadtul igazságtalan! – Katie Hope

A fiú egy ideig állja kihívó pillantásomat, majd olyat tesz, amire senki sem számított.

  A szájához emeli három középső ujját, finom csókot hint a hegyükre, majd szemrebbenés nélkül felém nyújtja a kezét. Így tiszteleg előttem, így biztosítja, hogy mellettem áll a harcban.

  A jelzés járványként fut végig a tömegen. Mindannyian úgy tesznek, mint Jared. Lefogadom, hogy a színfalak mögött Finnick, Annie, és Johanna, sőt talán még Leila is utánozzák a fiú mozdulatát. Legutoljára Maria teszi fel a kezét. Sokat jelent nekem, hogy ő is számít rám, még ha továbbra is olyan ellenségesen méreget is.

„Alex Emerson, a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának második helyezettje,élt tizennyolc évet” – mindössze ennyit véstek a sírfalra, a fiú fényképe mellé. Mindig elfog az undor, amikor elolvasom ezt a három sort. Mintha ennyi lett volna Alex élete. Megszületett, megkeresztelték, tizennyolc év múlva pedig utolsóként meghalt egy Arénában. Mindenki azzal nyugtatott, hogy mások életéről sem írnak kisregényt, és ennyi információ pont elég ahhoz, hogy az ember tudja, kiről is van szó. Pedig nem. Ebből a három sorból nem derül ki, mennyire bátor és erős volt, milyen keményen küzdött a Viadalon, mi mindent megtett Jaredért és értem, és mennyire tudott szeretni.

Ölni. Már megint csak ölni, kegyetlenül lemészárolni ártatlan embereket. Köszönöm, én ebből nem kérek! Minek ezernyi embernek meghalni, miközben akár ketten is megvívhatnák a mindent eldöntő csatát. Snow és én… Az elnöknek nem kell tudnia, mit tervezek ellene. Érje csak meglepetésként a felismerés, akárcsak annak idején a Körzetlakókat a Viadalok! Ez lesz a tökéletes bosszú, amivel végre megfizet a hetvenhárom évnyi szenvedésért. És én leszek a merénylő, az elnök gyilkosa. Megteszem értük. Alex, Naomi, Samira, és Joel emlékéért, a többi gyerek biztonságáért. Az országunkért, Panemért. A békéért.

Elfordítom a fegyvert, és két betűt pillantok meg rajta: A. E.

- Nem kell levenned a gyűrűt, nem azért adtam! Mindenre fel kell készülni, így arra is, hogy nem sikerül a merényleted, és elkapnak. Én ismerem a Kapitólium módszereit, a lehető legbiztosabb forrásból. Ha Snow és a csatlósai kezei közé kerülsz, nincs menekvés. Kegyetlenül megkínoznak, a részleteket inkább nem ismertetem, semmi szükség arra, hogy elájulj itt nekem. Szóval, ha elkapnak, nyomd meg a gyűrű szélén található gombot! Aztán… Tudni fogod, mit kell tenned! – Finnick Odair

- Szegény csávó, nem tudja, mire vállalkozik! – gúnyolódik Johanna. – Fogadjunk, két hét, és beadja a válókeresetet!

Azt hiszi, jogában áll eldönteni, ki illik hozzám? Mert amúgy nincs! Mondja, ismeri azt a szót, hogy önállóság? Mert én rendelkezem vele, egyesekkel ellentétben. Nézze, még a nevét sem árulta el, ráadásul, amiket összehordott… Mi az, hogy Alex egy senki? Vegye tudomásul, hogy egy hajszála is többet ért magánál! Még csak a kisujjáig sem érne fel! Mellesleg miért baj az, ha nem volt gazdag? Számít az valamit? Százszor, ezerszer jobb ember volt, mint amilyen maga valaha is lesz. Mondja, Ön feliratkozott volna több mint százhetvenszer azért, hogy megmentse a testvérét az éhezéstől? Kijátszotta volna a biztonságot jelentő szövetségeseket azért, hogy megmentsen két szinte teljesen esélytelen Kiválasztottat? Megvédett volna engem Carától? Megtette volna mindezt? NEM! – Katie Hope

- Hé, Katie!  - kiált utánam Johanna.

- Mi van már megint? – fordulok hátra idegesen.

- Csak annyit akartam mondani… - kezdi zavartan. – Szóval, hogy sok sikert! És csak hogy tudd, rohadtul irigyellek!

- Az új hódolóm miatt? Felőlem megtarthatod…

- Pár évvel ezelőtt egy fiú megnyert egy Viadalt, az utána következő évben egy lány aratott győzelmet… - kezdi.

- Na, ebből biztos nagy lamour lesz! – fintorgok.

A történetben mind a szereplők, mind a körülmények elhanyagolhatók, a lényeg a tanulság. Soha ne szálljon szembe a Kapitólium akaratával! – Snow elnök

Olyan, mintha magával a Halállal csókolóznék, mintha alattomosan letámadna, és rám erőltetné az akaratát. A fejem erőtlenül hátra hanyatlik, a tüdőm megtelik levegővel. Minden elhomályosul előttem, egy árnyat sem bírok kivenni, csak érzem a számban a sós ízt, amitől kis híján elhányom magam. Forog velem a világ, a térdem meghanyatlik, és összeesek a földön.

  Ez az igazi világunk, ez Panem. Itt élek én, ebben a szörnyű országban. Sose hagyjon el benneteket a remény! – így hangzik minden idők legbrutálisabb valóságshow-jának, az Éhezők Viadalának jelmondata. Hazugság az egész, mint ahogy minden, ami a szülőföldemen véghezmegy! Remény? Könyörgöm, milyen reményről beszélünk? A remény halott. Évezredekkel ezelőtt elhagyta a népet. Hol volt a remény, amikor hetvenhárom éve fellázadtak a Körzetlakók? Hol volt a remény, amikor Snow bevezette a Viadalt? Hol volt, amikor kiválasztották Mirandát? Hol volt, amikor a Játékmesterek elvették tőlem Alexet, és nem engedték, hogy ketten nyerjünk? Hol?

  Sehol. Nem is létezett soha. Az egész egy idióta mese, amivel az ostoba, szegény polgárokat etetik. Ők bezzeg beveszik, mert néhanapján győzelmet arat egy-egy ismerősük. Túl hiszékenyek. Túl naivak. Túl könnyű irányítani őket. Nem értik a lényeget, képtelenek a sorok között olvasni. Hibáztathatnám őket ezért, de nem teszem. Nem lenne igazságos. Amit tudnak Snow kegyetlenségéről, mindössze töredéke a valóságnak.

A gyémánt körbefordul, megemelkedik, majd leválik a születésnapi ajándékomról. Az ujjamon mindössze egy kör alakú, aranyozott alj marad, benne egy fehér bogyóval, ami akkora, mint a kisujjam hegye.

Érzem, hogy másodperceim maradtak hátra gyötrelmes földi életemből. Így, egyben látva az egészet azt kell, hogy mondjam, borzalmas volt. Mindig csak szenvedtem, összesen talán két hetem volt, ahol tényleg jól éreztem magam, pedig tizennyolc éven és négy napon át dobogott a szívem.

Hirtelen elmúlik a fájdalom, amit eddig éreztem, a görcs is elhagyja az egész testemet. Nem bírom tovább tartani a szememet, muszáj aludnom egy kicsit. Csak egy icipicit, amíg jobban nem leszek…

- Jól láttam, Katie, hogy a Körzetemben hasra estél az egyetlen dombban? – kérdezi Alex mosolyogva. – Nem ezt beszéltük meg. Azt hittem, hogy nem leszel ilyen béna, de hát… Vannak dolgok, amik sosem változnak! – kacsint rám incselkedve.

- Bunkó! – nevetek fel, majd belebokszolok a karjába.

  A fiú is elvigyorodik, majd gyengéden megsimítja az arcomat. Közelebb húz magához, mélyen a szemembe néz, majd megajándékoz a világ legcsodálatosabb és legszenvedélyesebb csókjával, amiről az ember csak álmodhat.

  Mosolyogva viszonzom a csókját, miközben egyetlen cél lebeg a szemem előtt: hogy végre boldog lehessek! 

Van egy olyan érzésem, hogy ebben a környezetben, a szerelmemmel az oldalamon ez mindenképpen sikerülni fog…

Johanna szemszöge:

„ Újabb fejlemény a két hónapja tragikus körülmények között elhunyt Katie Hope halálával kapcsolatban!” – hirdeti a cím.

  Az égnek emelem a tekintetem. Jellemző! Mintha nem lenne teljesen egyértelmű, hogy erről fog szólni a cikk… Bár a fővárosiak biztosan elfelejtik, hogy mit olvastak a címlapon, mire a magazin negyedéhez érnek. Pff.

Nem tehetjük azt, amit jónak látunk, a vezetők parancsai szerint kell leélnünk az életünket. Véget kell vetnem ennek. Meg is fogom tenni. Még ma! A kezem ökölbe szorul, barna szemem szinte szikrázik. Meg fogom ölni azt a rohadékot! Már csak meg kell terveznem, hogyan csináljam. Baltával nem állíthatok be a fővárosba, az túl feltűnő lenne. Sokkal inkább hatásosabb ötletnek bizonyul golyót ereszteni az elnök fejébe.

  Meg persze szövetségest is kell találnom. Valakit, akivel kölcsönösen megbízunk egymásban. Valakit, aki kellően ért a fegyverekhez, és megtaníthat lőni. Aki szintén a lázadók pártján áll. Akinek szintén érdekében áll megdönteni a Kapitólium hatalmát.

  Tudom is, ki ez az ember!

- A franc fog várni! Egy percig sem tűröm tovább, hogy az a rohadék tönkretegye az ismerőseimet! Finnick, ezer éve nem jártál a Hetedikben, fogalmad sincs, milyen állapotok uralkodnak ott. Az emberek úgy járnak, akár a zombik, kiveszett belőlük az életkedv, eszük ágában sincs harcolni! Mellesleg, ha tudnád, hogy mit küldött nekem a Kapitólium, te is máshogy látnád a helyzetet! – Johanna Mason

- Hol fogunk átöltözni? – kérdezem.

- Miért, hölgyem, talán nem nyerte el a tetszését ez a finom elegancia? – tolja lentebb a szemüvegét a fővárosiak kényes akcentusát utánozva.

  Dühösen megrázom a fejem.

- Ez nem vicces! – mordulok rá a bajtársamra.

Önfeledten vigyorogva a halottra fordítom a tekintetemet. Mikor azonban megpillantom az áldozatom véráztatta arcát, kis híján elájulok. Ez nem lehet igaz… Hogy történhetett? Hiszen én… lelőttem az elnököt, de ez az ember… nem ő! Ez nem Snow, hanem… valaki más. Ismerős a pasi, mintha láttam volna már. Ezek a kék, élettelen szemek, melyen egykor olyan gúnyosan és undorítóan csillogtak… Ez a tökéletesen fésült, szőke haj… Ez a lenéző kifejezés az arcán…

- Ki ez? – Mindössze ennyit bírok kinyögni a döbbenettől.

- Ashton Robillard – vágja rá Finnick gondterhelten. – Snow egyik legfőbb bizalmasa, aki titokban gyűlölte az elnököt, mert a helyére akart lépni… De miért…? Basszus, ezt nem hiszem el! – morogja. – Ez… nem lehet! Képtelenség… Nem hiszem el, hogy képes volt beleülni a székébe…

Így, hogy az élete a tét, ráadásul miattam került bajba, rádöbbenek, hogy Finnick nekem sokkal többet jelent egy barátnál. Olyan, mintha a bátyám lenne. A bátyám, aki megszámlálhatatlanul sokszor ment már az agyamra, aki mindig megérti a problémáimat, az egyetlen ember, akire számíthatok. Azon az éjjelen, a tengerparton megmentette az életemet, megakadályozta, hogy végezzek magammal. Most én is ezt teszem; megpróbálom életben tartani.

-7317 – szólal meg hirtelen az elnök unokája.

- Mi bajod van? – üvöltök rá idegesen a megszeppent lányra.

- Ez a kód… - feleli ijedten. – Évente változik. Az első két szám a legutóbbi Viadal sorszámára utal, a harmadik és a negyedik pedig a bajnok életkorára a győzelme pillanatában. Ugyebár tavaly tartották a Hetvenharmadik Éhezők Viadalát, amit Katie Hope nyert meg tizenhét évesen. Ezért lett a kód 7317, de pár hónap, és a papa megváltoztatja.

- Kérem, Miss Mason, ne fenyegetőzzön! – nevet fel cinikusan. – Ne feledje, hogy Ön szeretne megkérni engem valamire, és nem fordítva…

- Igen, arra, hogy dobja már fel végre azt a büdös talpát!

- Ez a mutáns nekem köszönhető, Miss Mason… - motyogja Snow rezzenéstelen arccal. – Nézzék meg jól maguknak, és mindig jusson eszükbe ez a kép, miután csak megfordult a fejükben egy újabb merénylet, vagy esetleg a forradalom gondolata. Én kegyes vagyok magukhoz, de muszáj meghúznom azt a bizonyos határt – A hangja nyugodtan, szinte már játékosan cseng, miközben elragadtatva figyeli a szörnyeteget. – Így hát, ha még egyszer rajtakapom magukat, vagy ha akár a fülembe jut a hír, hogy nem azt teszik, amit elvárnak maguktól, garantáltan végzek magukkal. Ez a szépség fogja szétmarcangolni a testüket!

Az összes győztest tönkreteszik, senkinek sem kegyelmeznek. Nem kell nagy dolgokat csinálnod ahhoz, hogy az elnök a szenvedésedet kívánja. Elég, ha jól nézel ki, és mint Finnick és Cashmere estében, máris egy szétplasztikázott, beképzelt kapitóliumi ágyában találod magad. Ha valami fatális véletlen folytán találkoznál egy emberrel, aki nem undorodik tőled az Arénában elkövetett tetteid miatt, és még bele is szeretnél az illetőbe, majd születne egy gyereketek, biztosra veheted, hogy szerencsétlen pár év múlva az Aréna falai közt fogja végezni egy pszichopata Hivatásos vagy egy vérszomjas mutáns karmai közt.

Másodpercek töredéke alatt fogalmazódik meg a fejemben a tökéletes terv. Tudom, mit kell tennem! Nem lesz nehéz megvalósítanom, Plutarch biztosan segíteni fog, mint ahogy minden bizonnyal azokra a bajnokokra is számíthatok, akiket az évek során a földbe döngölt Snow a kegyetlenségével. Rádöbbenek, hogy a Játékmester nem tévedett a lázadással kapcsolatban. Hiszen mindenki erre vágyik! Csak össze kell fognunk, és az elnök fel se fogja igazán, mi is történik vele, máris halott lesz. Ha szerencsém lesz, pont miattam fogja kilehelni a lelkét…

- Kérsz? – Gondolataimból Chaff Borg piaszagú lehelete és a felém nyújtott pálinka látványa zökkent ki.

- Belehalnál, ha legalább ezen a napon nem innád le magadat a sárga földig? – vonom fel a szemöldökömet gúnyosan.

Még a gondolattól is elfintorodom, hogy Cecilia már a harmadik gyerekével terhes. Ez a nő egyszerűen nem normális! Komolyan azt hiszi, hogy a Kapitólium nem fogja az összes utódát az Arénába vetni, amint betöltik a tizenkettedik életévüket? A legfurább az egészben, hogy még örül s a várandósságának, szembetűnően sugárzik, erről árulkodik a mosolya, amivel megajándékozza a jelenlévőket két hányás között.

- Így járt! – bólintok kíméletlenül. – Történt még valami?

- Semmi extra. Laicey folytatta az ordítást. Azt szipogta, hogy az összes pasi egy rohadék, és mennyire gyűlöli őket…

- Hát, ezért aztán megérte elkésni…

- Várj, most jön a poén! – teszi fel a kezét sietősen. – Jared szokás szerint kitett magáért, közölte, hogy nem kellett volna az összeset kipróbálni.

  Hangos nevetés hagyja el a számat, mire páran automatikusan felém kapják a fejüket.

- Még mindig utálom a gyereket, - veszem halkabbra a hangomat. – de meg kell hagyni, jó a humora, még akkor is, ha soha sem fogják a világ legkedvesebb emberének választani.

- Emerson… - mosolyodik el Finnick szomorkásan, ezzel magyarázatot adva miden felmerülő kérdésre.

-  Milyen fura... Emlékszem még, milyen volt, amikor Leila bejelentette, hogy dönteniük kell a kiválasztottságot illetően. Akkor még csak meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ő fogja összehozni a bajnokokat – morfondírozom a képet nézve.

- Azt hittem, egy jelentéktelen kis senki lesz, akit az első percben megölnek – jegyzi meg Finnick.

A Nap lomhán bukik alá az égbolton, fakó fényt vetve a plakátra. Katie kék szeme mintha pont minket figyelne, vérvörösre festett szájával mintha pont ránk mosolyogna. Olyan ez, mintha üzenni akarna valamit. Tudom, hogy mindez képtelenség, a halottak nem szoktak az élőkkel cseverészni. Mégis szeretnék vele beszélni. Biztosítanám, hogy Samirával és Alexszel nem a semmiért haltak meg, igenis rengeteget számított, amit tettek. Hiszen megalkották a forradalom bombáját. Mi, a lázadó bajnokok, a kezünkben tartjuk a gyufát. Már csak egy löket kell, egy hangyányi remény, egy vezéregyéniség, aminek segítségével meggyújthatjuk a zsinórt…

  ...és akkor már semmi sem állhat az utunkba!

Az, hogy miként fog folytatódni az ország sorsa, csakis rajtunk áll.

  Rajtam, Finnicken, és a többi lázadó bajnokon.

  Rajtunk, a Lázadók Szövetségén.

  Azokon az embereken, akiknek van annyi erejük, hogy szembeszálljanak a pusztító zsarnoksággal, és elhozzák szeretett országuknak az oly sokszor emlegetett békét.

  A békét, ami egykoron csak a mesékben létezett, ám ha így haladnak a dolgok, rövid időn belül valósággá válik.

Miranda szemszöge:

Belenyúlt a zsebébe, és előhúzott egy kitűzőt, amely egy Fecsegőposzátát ábrázolt. Hosszasan, tűnődve fürkészte a jelvényt, majd nagy sokára a kabátjára tűzte. Társai ugyanígy cselekedtek, majd vigyorogva összenéztek, megcsókolták a három középső ujjukat, és egymás felé fordították őket.

- A gyerekekért! – suttogta átszellemülten a szőke lány, aki indítványozta a lázadás jelképének viselését.

- Az országért! – bólintott komoran a fekete hajú fiú, akinek csokoládébarna színű szeme már-már ijesztően vakmerően villogott.

- A békéért! – egészítette ki a göndör hajú lány, majd elfütyült egy vidám hangzású, négy szólamból álló dalocskát.

Mostanában mégis látni a Körzet utcáin, bár igaz, ami igaz, a legtöbbször még távolról sem nevezhető vidámnak, kivéve, amikor a régebbi ismerőseivel beszél, vagy éppen a vasútállomásra siet, majd jegyet vált a Tizenkettedik Körzetbe tartó vonatra. Nos, igen, úgy hírlik, Roger után újra rátalált a szerelem, ezúttal egy szénbányász fiú személyében, aki sokszor feltűnt a képernyőn a lázadás alatt, sőt párszor még azelőtt is, például amikor nyilvánosan megkorbácsolták, vagy amikor majdnem fejbe lőtték a Hetvenharmadik Győzelmi Körúton nyújtott viselkedése alatt.

Esküszöm, soha életemben nem találkoztam még senkivel, akinek ennyire gyönyörű szemei lettek volna! Ennyire szép vágásúak, ennyire szenvedélyesek, és ennyire vadítóan sötétbarnák! Te jó ég, és én kis híján kinyírtam ezt a fiút…

Nagy levegőt vesz, mintha csak tartana a reakciómtól, majd egy szuszra elhadarja a nevet, aminek hallatára egy ütemet kihagy a szívverésem.

- Jared Emerson.

- Szeretném, ha segítenénk egymásnak. Tudod, mindig is azt éreztem, hogy a többiek, a Körzetlakók, az ismerőseim és a barátaim, bár mérhetetlenül sajnálják, ami Alexszel történt, mégsem érzik át annyira a fájdalmamat. Persze, ezért nem haragudhatok rájuk. Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy te vagy az egyetlen ember a világon, akivel mindenféle viszolygás nélkül meg tudnám beszélni a gondjaimat. Hiszen Katie…

- Úgy tekintettem rá, akár a nővéremre. – fejezem be a mondatot.

Megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat. Hát nem ment el! Szinte elborzadom a saját sületlenségemen. Miért hagyott volna itt? Ő mindig itt lesz nekem, ebben még a halál sem tudja megakadályozni. Kicsi, gyönge tenyerével felém int, vékony száját óvatos, biztató mosolyra húzza. Pár szőke hajszálat örömtől csillogó, a végsőkig reménykedő szemeibe fúj a szél.

- Remek választás, Miranda! – kacsint rám cinkosan. – Ezzel a családdal kapcsolatban lehetetlen tévedni!

Soha nem fogom kiverni a fejemből azt a lányt, aki megmentette az életemet azon a forró, tikkadt júliusi napon, amikor elvállalta helyettem a kiválasztottságot, és hasra esett a színpad meggyötört, szálkás lépcsőjében. Bár nem ismerem a jövőt, mégis biztosra veszem, hogy hátralévő életem minden egyes napján felrémlik majd előttem vékony, csinos alakja, az éhezéstől beesett, sápadt arca, melynek hosszú, hullámos haja adott keretet, és világoskék, bátor szemei, melyekben örökké ott csillogott a remény. Az az érzés, amelyről a nevét kapta, mely győzelemre vezette a Kapitólium kegyetlen, gyilkos börtönében, mely erőt adott neki, hogy olyan sokáig életben maradjon. A remény, az egyetlen dolog a világon, ami erősebb a félelemnél.

És Nektek melyik volt a kedvenc részetek? :)
Puszi, Maja <3